Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1954-04-02 / 14. szám

UTUNK ­ A KOMBAÜN MUNKÁBA A MÚL­TBA­N a zsilvölgyi szénmedencében az ember volt az egyedüli gép. Gábora bácsi, az egyik öreg petrozsényi bányász még jól emlékszik azokra ez időkre, mikor robbantás után a vágatokat úgy szellőztették, hogy a bányászok levetették a kabátjukat s addig lobogtatták a két szárnyánál fogva, amíg csak ki nem cserélődött köröskörül a levegő. A felszabadulás a technikában is új kor­szakok kezdetét jelentette a bányavidéken. Bár a kapita­listáktól örökölt, amúgy is gyenge iparunk nem volt berendezkedve arra, hogy a bányászokat gépekkel segítse, mégis, a Szov­jetunió jóvoltából már az első szabi­d évek­ben megindulhatott a bányák gépesítése. A Zsel völgyébe egyre sűrűbben futottak be gé­pekkel megrakott szerelvények. Jött légka­lapács, szállítószalag, villanymozdony, fel­vonó, rakodógép, elektromos fúró. Végül pedig nemrég az épülő kommunizmus bánya­­technikájának legnagyobb vívmánya és büszkesége, az alig néhány évvel ezelőtt fel­talált szénfejtő kombájn is megérkezett. Az új technika behatolásával a fóhl mé­lyén forradalom indult el. Tisf­án éppen erre gondolhatott Sabáu­b­an, vulkáni fiatal mérnök is a zötyögő vonat harmadosztályú fülkéjében, micsoda merész távlatokat nyitott meg az élet a technikusok előtt, s a képzelet csak lomhán kullog mögötte... Sabán itt nőtt fel a bányák körül. Csilla­gos éjtszakákon nem egyszer bolyongott a telepen. Arról álmodozott ilyenkor, hogy valami csodálatos készülékkel benyúl egy­szeri sötét bányaszálakon s mindenki ámu­latára egyetlen gombnyomással egész szén­­n­egyeket emel ki a napvilága... 1913-ban Petrozsényben bányászati főiskola létesült s elhatározta, hogy mérnök lesz. Néhány hónappal ezelőtt, Sabáu­b­an, kezében ír­mér­nöki diplomával, kilépett az életbe. Kinevez­ték a vulkáni bányához. S­ime, a véletlen máris egy gyönyörű, izgalmas kérdést vetett eléje. Ezen a januári napon Sabáu korán reggel vonatra ült és átutazott a szomszédos Le­pénybe „tapasztalatcserére“. A vulkániaknak erre mindenképpen szükségük vetít. Fiata­l a bánya, mérnökei pedig még fiatalabbak. A lupényi elvtársak készségesen fogadták. Az idős, tapasztalt szakemberek biztonságával és fölényével vezették végig a munkahelye­ken. A déli órákban sor került a műhelyekre is. Az udvar egyik elhagyatott részén egy szokatlan formájú, nagyméretű behavazott vasgépezet vonta magára Sabán figyelőt. — Miféle gépet tartanak itt kint az udva­ron? — fordult kísérőjéhez. — A, semmi különös. Valami kiszuperált ócskaság... Jöjjön, megmutatom magának az új Diesel mozdonyokét. A különös formájú gép azonban nem hagy­ta nyugton. Keresztülvágott a puha hótaka­rón. Valami vasdarab elállta az útját. A hó alatt zömök, súlyos fémkolosszus bújt meg. Leseperte róla a havat. — De hiszen ez kombini! — kiáltotta. — Donbászi szénfejtő kombájn. A fiatal mérnök le­kese­lése egyáltalán nem ragadta magával kísérőjét. Bosszúsan szólt oda: — Igen, igen, elfelejtettem mondani: van egy kombájnunk. A műszakiak, úgy látszik, kinn felejtették az udvaron. Na, de nem ér­demes most időt tölteni vele ... — Majd, Sabau meghökkent pillantását látva, magyaráz­ólag folytatta. — Sajnos, nálunk nem vált be. A geológiai fpvételek a Zsilvei^'^ten mások, mint a Donbászban. A mi telepeinken nem le­het kombimnál dolgozni. Emiatt kénytelenek voltunk félretenni. Elmondották még, hogy a múlt év nyarán kapták a kombájnt, elsőknek a Zsilvölgyében. Több munkahelyen is kipróbálták, de a szén­front magas vastartalma miatt a kések össze­törtek s a rézsútos telepek kaptatójával a motor nem tudott megbirkózni. ...A mozdonysíp metsző hangja rázta fel gondolataiból. Visszaérkezett Vulkánba. Sa­báu egyenesen az igazgatóhoz sietett és elmondta észrevételeit; látott néhány érde­kes, hasznos, szép dolgot. De a végén rátért és elbeszélte a félretett kombájn lóí­télletét is. — Még diák voltam, amikor híre ment, hogy a szovjet mérnökök elkészítették ezt a csodálatos gépet — fejezte be elbeszélését. — Már láttuk magunkat, amint valóságos tábornokokhoz illően egész páncélos had­­osztályokat vezetünk egy nagy, modern föld­alatti csatában. Ma pedig kiderült, hogy eb­ből semmi sem lesz. Bár ne mentem volna el erre a tapasztalatcserére. Cototiu ig£zgaló az íróasztalán lévő ira­tokkal játszadozott, úgy látszott, hogy nincs érzéke a magasabb technikai kérdések iránt. Másról kezdett beszélni hát Sabán: embere­ket kért részlege számára, éi­őhozakodott a mindennepi apró-cseprő bajokkal. AZ IGAZGATÓ gondolatai valóban mesz­­sze jártak. Tizenkilenc esztendőt töltött el a bányában. A fejtőkalapács kopácsolása éjt­­szakánként még most is ott hasogat ez agyában, a karjában gyakran érez metsző fájdalmat, a temérdek sok l£pátolász örökre beleette magát a csontjaiba. Kombájnt két évvel ezelőtt látott először a Donyeci Bá­nyászok című filmben. Amikor az öreg nyug­díjas bányász sírva fakadt a nagyszerű gép láttán, mely ha előbb jön, talán az ő életét is meghosszabbíthatta volna — ennél a jele­netnél kicsit az ő szemei is nedvesek lettek. — Én nem értek egyet lupényi kollégáinak véleményével — szólalt meg nagykésőre­n az igazgató. — Bár nincs mérnöki diplomám­, de egyben mégis biztos vagyok. Abban, hogy nem is annyira a geológiai feltételeken, mint inkább az emberek mag£tartásán bukott meg a kombájn. A fiatal mérnök örömében felnevetett. Szerette volna megölelni a vele szemben ülő, okos, higgadt igazgatót. * * * A Sabauval való beszélgetést követő na­pokban az igazgató látszólag ugyanúgy vé­gezte munkáját, mint azelőtt. A délelőtt egy­két óráját a hozzáforduló bányászok problé­máinak meghallgatására és megoldására fordította. Utána leszállt a bányába. Estére az íróasztalán levő jegyzetfüzet úgy festett,, mint a csatatér. Bejegyzések és ki­húzások, felkiáltójelek és kérdőjelek, nyilak és pipák tarkították a fehér papírt. A füzet­lapon nevek sorakoztak egymás alatt. Az udvarról behalatszott a szénnel meg­rakott csil­ék dübörgése. Cototlu igazgató te­kintete még tervszer végigfutott az irka'anon. Minden névnél megállt egy pillanatra és újra átg­ondolta a dolgot. Sabáu mérnök, kezde­ményező szellemű, lelkes odaadó ember. A ta­pasztalatot egyelőre a szív pótolja nák. Ursu bányamester energikus, jó szervező, megbir­kózik az akadályokkal. Potocki lakatosmes­­ter tapasztalt szakember. Ponoiu mérnök vil­lamossági kérdésekben járatos, makacs, ki­tartó, kissé beképzelt, de, ha ügyesen bánnak vele, hiúságát ki lehet hasznosan aknázni. Alapos megfontolás után a bánya sokszáz dolgozója közül őket választotta ki a nagy feladatra: a kombájn beindítására. Másnap sorra meglátogatta őket. Elbe­szélgettek, majd felvetette a kombájn üzem­­behelyezésének a gondolatát. Nem csalódott bennük. Akárcsak az igazgató, éppen úgy ők is azt szeret­ték volna, ha Vulkán melőtt első lesz a­ Zsil völgye bányái között. Máris mindegyiknek volt elképzelése, javaslata ar­ról, hogyan kezdjenek hozzá, milyen előké­születeket tegyenek. Február elején a kombájnt átszállították Lupényből Vulkánba. Az igazgató magához hívatta a kijelölt kollektíva tagjait. — Legelőször is alaposan meg kell ismer­kednünk a kombájnnal. Én már hozzá is kezdtem, íme egy jó kis könyvecske róla. A KILENCTONNÁS gépkolosszus már ott állott letisztítva, megolajozva a lakatos mű­helyben. Az elmaradottabbak hitetlenül csó­válták a fejüket, amikor meglátták: „Ez­zel az ormótlan vasszerkezettel akarnak sze­net bányászni? Hiszen még a fejtésig sem tudják majd elvinni, olyan nagy és nehéz.“ Ilyen nagy gépet a vulkáni bánya tárnái még soha nem láttak. A rég­i emelkék túl szűkek voltak ahhoz, hogy lejuttassák. A fej­tésekben új, az eddigieknél sokkal szélesebb emelkéket kellett vágni a szénfalba. Ezt a feladatot Hanek Márton csapatára bízták. Potocki lakatosmester vezette a gép leszál­lítását. De ott voltak mellette végig a töb­biek is. Az igazgató, Sabáu mérnök, Ursu bányamester, az egész kollektíva. A hitet­­lenkedők csodálkozva vették tudomásul, hogy végül is a kombájn baj nélkül bejutott a bá­nyába s ott áll teljes nagyságában a 18-as telep frontfejtésében. Két átvirrasztott éjj­­szaka után a kis kollektíva tagjai boldogan tértek nyugovóra. Kívülről semmit sem vál­tozott a bánya ezalatt az 48 óra alatt, de ők tudták, hogy odabent nagy változások történ­tek. A világ legnagyszerűbb bányagépe ott áll indulásra készen az ő bányájukban. Pándiu mérnök a könyvekből szerzett isme­retek alapján már jóelőre kiképezte a vulkáni bánya első kombájn kezelőit. Néhány napra rá a kollektíva tagjai újra összegyűltek a 188-as telep frontfejtésében , nagy pillanat elérkezett. A kombájnkezelő felhúzta kesztyű­jét és leguggolt a gép elé. Nyakába akasztott villa­nylámpájával megvilágította a kom­bájnon elhelyezett gombokat és fogantyúkat. Megállapodott az egyiknél és óvatosan le­nyomta. A motor halkan zúgni kezdett. Ez­után egy újabb kapcsolás következett. A kom­bájn vontatókötele megfeszült, a gép hatal­mas teste megmozdult, a forgó tengelyen megcsillantak a kiélezett acélkések és bele­vájta­k a szénfalba. Hatalmas széntömb hul­lott ki a falból, súlyától nagyot koppant a gép acélteknője. Mintha egy darab lekvárt nyesett volna le, a lefejtett tömböt a kések szétvagdosták, megemésztették, a kombájn öblös tölcséralakú gyomrán át apró görön­gyök gurultak ki a szállítószalagra. A gép lassan, egyenletesen úszott a szénfal mellett, hatalmas darabokat harapott ki belőle, szét­aprította a tömböket és maga rakta fel a sze­net a szállítószalagra. Egyidőben három mű­veletet végzett el, könnyedén, megerőltetés nélkül. Három nehéz, verejtékes munkát, amelybe beleropogtak eddig a bányászok csontjai.­­ Vagy félóráig gyönyörködtek a gép munká­jában. Ekkor vár­atlanul a motor köhögni kez­dett, nagyot zökkent, a forgótengely megf­röccsent, a kések összetörtek, a kifeszített kö­tél elszakadt. Az előbb még nagyszerűen dol­gozó gép ott álltt megtépázva, Frasznavehe­­tetlenül a bársonyos szénfal mellett.­­— Nos, mérnök elvtárs, kellett ez nekünk? Most tényleg itt a baj meg a gond a nyakun­kon. — A főmérnök bosszúsan mérte végig az amno­v,s elszontyolodott Sabaut. — Törhetjük a fejünket, hogyan másszunk ki a csávából. A tröszt szenet kér tőlünk, mi pedig játszunk, mint a gyerekek, komirká­t, nehéz génekkel. Ha egyszer a lupényieknek nem sikerült, miért kellett nekünk belevágni? Legszívesebben valami gorombaságot vá­gott volna a főmérnök fejéhez. De lenyelte dühét, szótlanul felállt, magára kapta a ka­bátját s elrohant. Persze, kényelmesebb volna azt mondani: kérek 100 embert a 13-as telep frontfejtésének kiaknázásához, a többi pedig menne magától, a megszokott úton. A szén megindul a fejtésből, a diszpécser ásítva jegyzi be a naplójába s nemsokára­ a főmér­nök kedélyesen tárcsázhatja fel a .'"Esztöt: „Halló, halló, mától kezdve napi 100 tonná­val több szenet adunk. Beindítottam a 18-as telepen az új frontfejtést. Munkába állítottam ez embereket“. Igen, így is lehetne. Egyszerűen, fejtörés nél­kül. Nem pedig vesződni a gépekkel, köny­veket bújni, tanulmányozni a technika új vív­mányait. KÖZBEN HA­ZAÉRKEZETT.Szovaján­k asz­talán most is ott állott felütve a tegnap este félbehagyott olvasmány, a kombájnról szóló szovjet szakkönyv. Idegesen becsapta, majd kedvetlenül vágta végig magát a díványon. Nem ez volt az első szemrehányás, amit a főmérnöktől kapott. Kezdettől fogva érezte, hogy lebecsüli őt. Nem bízik a tudásában, ismereteiben. A főmérnök nála hat évvel előbb végzett a temesvári főiskolán Utána öt évig dolgozott az egyik nagy bánsági bá­nyában, majd idehelyezték a vulkáni nányv­elére. Itteni kollégáit, akik az új petrozsényi főiskoláról kerültek ki, kissé lenézte. Saját ismereteire, tapasztalataira igen büszke volt. Fázott az új dolgoktól, kollégái kezdeménye­­zéseit fenntartással, bizalma­tlanul kezelte. A mesterségbeli rutin máris megfertőzte. Amire őt magát nem tanította meg a főiskola, vagy a gyakorlat, abban nem is hitt. Vájjon tényleg neki volna­­ igaza? Fáradtan leitapászkodott a díványról, be­nyúlt kabátja zsebébe egy cigarettáért. Ujjai egy borítékba ütköztek. Szórakozottan húzta elő. Eszébe jutott hogy délben adta át a kül­dönc ezt a borítékot, akkor meg sem nézte, hogy mi van benne.­­Felbontotta a levelet! kis gépeit papírlap hullott ki belőle. Olvasni kezdte: „Az IMSZ bárója felkéri Sabáu Ioan mérnök elvtársat, alapszervezetünk tagját, hogy a február 25-i alapszervezeti közgyűlé­­s­en számoljon be a tagság előtt a kombájn bevezetése terén elért eredményekről“. Zavartan szorongatta a papírlapot. Az alapi szervezet tehát számontartja a dolgot. El­képzelte magát, amint odaáll a fia­talság elé, a bányászok elé. Nem egy közülük sztaha­novista, újító, hőstetteket hajtottak végre a bánya megnyitásánál, m­g ő az intézet pad­­jaiban ült. Hallgatnak és várják a beszá­molóját. Neki pedig nem lesz semmi mon­danivalója, legfeljebb annyi: „A kombájnt nem tudtuk üzembehelyezni. Sajnos, elvtár-­ sík, a geológiai feltételek...“ MENT A SÖTÉTBEN a végig befagyott Zsil partján, át a recsegő-ropogó hídon, az apró házak között. A befüggönyözött ablako­kon kiszűrődő fény időnként megvilágította sápadt arcát. Messziről a meddőhányók ki­­fakult kupakja gőzölgött, mint valami for­tyogó, horpadt rézüst. Szétszórtan a hegyol­dalon villanylámpák csillogtak. A bányák apró pásztortüzei. Az irodák már kihaltak voltak. Kivette a szekrényből a munkaruháját, kipróbálta a lámpáját. Az akna előtt az emberek csopor­tokba verődve várták, hogy levigye őket a szállítókat a tárnába. Az ügyeletes főaknász csodálkozva nézett rá. Mi történhetett vele? Hiszen ma nem ő van szolgálatban. Az első keresztvágatnál jobbra fordult. A folyosó egyre alacsonyabb és szőkébb lett. Ment előre az előtte táncoló fénypászta után. Néha meg­­megroppant mögötte valamelyik tartógeren­da. A bánya súlyos nagy csendjében, mintha mázsás kövek lettek vlna -a tettől lohod­ó apró­­kavicsok. A 18-as telep felé tartott. Keresztül­bújt az új emelkén. Felkapaszkodott a nyíláson és belépett a 13-as frontfejtésbe. Ijedten hőkölt hátra. Valaki bentről a sze­mébe világított. — Maga az, Sabau? Ne ijedjen meg, én vagyok, Cotojiu. Éppen jókor érkezett. Lámpájával megkereste a hang tulajdono­sát. Valóban Cotojiu igazgató állt előtte, egyik kezével a kombájnra támaszkodva. Ursu, Potocki s még néhányan álltak körü­­­lötte. Lecsúszott a lejtős telepen hozzájuk. — Mi sem tudtunk aludni. Már egy órája vitatkozunk arról, hogy nem lehetne-e egyet­­mást módosítani ezen a gépen. Például rö­­videbbre venni a vágókart, így kevesebbet, de biztosabban markolnánk a mi kemény szenünkből. Mi a véleménye róla? Így kezdődött el az igazi ütközet a kom­bájnért. Ez az ütközet több, mint két hóna­pon át tartott. A legfontosabbra azonban ak­kor, azon az éjtszakán jöttek rá. Arra, hogy a gépet a mi mérnökeink tudása, alkotó kép­zelete segítségével, a hazai feltételeknek meg­felelően módosítani kell. Hogyha győzni akarunk, mindenhez hozzá kell adni valamit a lelkünkből is. Ami ezután következett, az már lassú, szí­vós, kitartó munka, leleményesség és oda­adás kérdése volt. A motorra transzformátort szereltek, hogy kibírja a nagyobb megterhe­lést. A kések elhelyezését módosították, új vágókat gyártottak, amelyek az ere­detieknél fél méterrel rövidebbek. Keve­sebbet fognak a szénfalból és ezzel megköny­­nyítik a gép terhelését. A régi ácsolási eljá­rást, amely a későbbiek folyamán szintén nehézségeket okozott, átdolgozták, leegysze­rűsítették, meggyorsították. Milyen nagyszerű most ezt mind felsorolni! Áprilisban, amikor kibújtak a hegyoldalon az első hóvirágok, a 18-as frontfejtésben zúgni kezdett a kombájn. Kellemes júniusi napon látogattam meg a vulkáni bányát. Az irodán csak a főmérnököt találtam. Amikor a kombájnra tereltem a szót, csak ú­gy áradozott: — Sokat törtük rajta a fejünket, de meg­érte, úgy megy most, hogy gyönyörűség nézni. Jöjjön le, nézze meg maga is. LEMENJÜNK A BANK­ba, a gép 80 mé­teres frontfejtésben dolgozott.­­Nyugodtan, egyenletesen kúszott előre a tömör szénfa­lon. Mögötte sima maradt a föld, mint a le­­gyalult padló. Hatvan centi magasságban és több, mint egy méter mélységben keretválta ki a szenet a frontból. A szakítószalag med­rében dúsan zubogott lefelé a fekete szén­folyó. A bányák hajóját, a hegyek gyomrá­nak vasbárkáját egyetlen bányász kormá­nyozta. Mögötte néhány bányász végezte el az ácsolási munkálatokat. — Nos, mit szól hozzá? — kérdezte a fő­mérnök. Alig sem várta válaszomat. Részle­tes magyarázatokkal szolgált. — Nem kevesebb mint százhúsz ember munkáját végzi el. Kiváló masina! — Bizal­masan hozzám hajolt. — Valószínű, hallott már róla. Mi nyertük meg a tröszt verseny­zászlóját. Vezetünk a terv teljesítésében az összes bányák között. Megsúgom magának. Ha nincs kombájnunk, akkor ma nem itt lennénk. Bizony, tudja meg, nagy dolog a technika. — És mit szólnak ehhez a lupényiek? — kérdem a főmérnöktől. — A lupényiek? Hozzánk járnak tanulni. A múlt héten nálunk voltak tapasztalatcse­rén. Másik kombájnt kértek a miniszté­riumtól. Be akarják ők is vezetni. El szeret­nék lesni a „titkunkat.“ —■ S maguk kiadják? Erre a kérdésre már Cototiu igazgató és Sabáu mérnök felelnek, akik időközben meg­érkeztek. *— Megmondtuk nekik, fogjanak hozzá jó­­szívvel a dologhoz. Ez a mi egyetlen „tit­kunk“! MI­KO ERVIN e.. .?Én becsípett, Pilincki — elvtárs — intette meg Pilincki János szta­hanovista vájár tükör­mását és közelebb lépett a kapunagyságú kirakat­üveghez. A bányászoktól eltérően, magas — nem annyira magas, hogy az feltűnő lenne — széles­­vállú fiatalember Pilinc­ki János. A bányászok jól ismert sötétszínű csu­­kottszabású ünneplőru­háját hordja s habár a posztó csípőben, könyök­nél gyűrött, — többna­pos értekezletre volt hi­vatalos, — nem ez a fel­tűnő fajta, hanem­ a sapka. Nem a színe a sapkának, mélykék az, akár a ruhája, nem is sajátos szabása, de aho­gyan Pilincki János a fejére csapta. Ez elárulója. Este van különben, nyáreleji késő este. A sok villanytól mégis vi­lágos. Már amilyen a fő­városban szokott ilyen­kor lenni, ha még hozzá holdkifli is van az égen. A „Bulevardul 6 Mar­tie“ még mindig forgal­mas, de már nem han­gos. Fiatalok jönnek szembe Pilincki János­sal, egymás fülébe súgó­búgó, hihetetlenül össze­­simuló párok. El-elmosolyodnak a bányász hojszra csapott sapkáján. Félórája annak, hogy Pilincki János az utcára lépett. Mindjárt azután, hogy a konferenciának vége szakadt. A negy­venkét sztahanovista bá­nyász a fényesen meg­világított sárga már­ványlépcsőkön az autók­hoz kísérte a minisztere­ket, de ahhoz már csak egynéhányuknak volt kedve, hogy maga is au­tóba szálljon s a szálló­hoz hajtasson. A több­ség úgy határozott, hogy gyalog vág neki az útnak s most mindjárt mele­gében mégegyszer végig­gondolja, megtárgyalja ezeket a ritka élménye­ket. Pilincki János a Bule­­várdon lemaradt a cso­porttól. — ... Mi tagadás, ön a banketten csakugyan becsípett — mondja fed­­dő hangon és már éppen negyedszer s csak most eszmél rá, hogy volta­­képen nem is saját ma­gához, hanem az üvegen túlra, a gálába öltözte­tett viaszfigurához inté­zi a szavait. Tulajdon­­képen haragudnia kelle­ne az italosságért magá­ra, szégyenkeznie az utca előtt, de hiába erősza­kolja, nem megy. Derűsen mosolyog ezen s tekintete rendre bejár­ja az üzlet belsejébe nyúló kirakat minden zugát. Frissen bútorozott szo­ba van a kirakatban. Kerek, csipkével leterí­tett asztalka, zöldes szö­vettel bevont heverő, ké­nyelmet ígérő öblös fo­telek. A háromajtós szek­rény középső része ki van nyitva, fehérnemű van a rekeszekbe ügye­sen berakva. — Dejszen ennek egyetlen pár cipője van — kajánkodik a legalsó polcon elhelyezett sárga félcipőkön. — Hat alsó­ja ... — számolja egyen­ként a szabályosan ösz­­szefogott férfifehérne­műt. — Ön, elvtárs, le­maradt, rossz reklám egy sztahanovista vevő­nek ... Miféle kereskedői ötlet? — beszél a viasz­emberhez. Mindezt persze nem gondolja komolyan, in­kább hetykeségből, ami ma­ a nézésében és já­rásában is benne van s mintha máris megbánná előbbi megjegyzéseit, csendesebben, elgondol­kozva folytatja. — Kereskedő... Az iskolában úgy tanultuk: van nagykereskedő, kis­kereskedő, házaló keres­kedő. Ma meg azt mond­juk: élkereskedő. Élke­reskedő, élbányász. Pilincki János kabát­ján szalagos kitünteté­sek függenek. 1951 május elsején kapta az elsőt, az „Élbányász“ jelvényt. Augusztus 23-án meg­kapta a „Szocialista munka kitüntetettje“ érmet, a következő év tavaszán pedig a „Sztahanovista csillag“­­ot. A munkásság szinte minden nagyobb ünne­pén érte valami öröm is. Tavaly a „Munkaérdem­­rend“-et vette át szemé­lyesen a minisztertől. Délelőtt a konferencia egyik szünetében hossza­san elbeszélgetett a mi­niszterrel. Megígérte, hogy a bányászkongresz­­szusra brigádja bevezeti a ciklusos grafikon sze­rinti frontfejtést. — Igyekeztem én mos­tanáig is rávenni a bri­gádot ... — mondja­ Pi­lincki János. S mintha nem is a kirakat, de a miniszter állana vele szembe, fülébe jut a bí­ráló hang. — Igen, de csak úgy félkézzel igyekezett. — A mérnök nem ta­nácsolta: „az előhajtás nincs biztosítva“ — mondta ... Hanem, mi­ niszter elvtárs, ezután négykézláb csinálom. — Ne négykézláb, Pi­lincki elvtárs. Épkézláb. Ez a szocializmus építé­se ... A brigáddal együtt kérte az új fejtési mód­szer bevezetését. A bá­nya nagy, ha egyedül szól, a vattázott fül nem hallja. Ha sokan szól­nak, a dobhártya is meg­hasadhat tőle ... Ez a mi hangunk, a sokak hang­ja! így beszéljen... A jó vezető benne él a nép­ben, oda vezeti, ahova a nép menni akar ... — ön Leninről beszél, miniszter elvtárs. — Leninről ... és Sztálinról. Hozzájuk ha­sonlóvá kell válnia min­den vezetőnek. Látja, minden kommunista ilyen kell legyen: együtt megy a néppel, de az el­ső sorban ... Vannak, ilyen kommunistáink — mondja s a szobrokkal és vörös drapériákkal díszített előcsarnokban arra tekint, ahol Gheor­­ghiu-Dejt karéjba fogja a sztahanovista bányá­szok csoportja. — Az elvtárs is lehet jó vezető — fejezi be csendesen. — Az adottságai meg­vannak hozzá... ... És most Pilincki János áll a nagyváros kellős közepén, a kira­kattal szemben, de vol­­taképen még mindig a konferencián. Gondolat­ban vitába száll a fel­szólalókkal: helyesel, ha j,?t érzi, ma,na is fáit mondta volna. És nevet, mikor Kopetin Géza jut eszébe ... „Meg kell mondanom, hoav a sza­ lonna meglehetősen vé­kony, a bányászok pe­dig a három ujjnyi vastagságú szalonnát szeretik.“ „A jövő­ben vastagabb legyen, négy ujj vastagságú“ — mutatja oda a belkeres­kedelmi miniszternek négy ujját összecsukva a miniszterelnök. Mi minden felbukkan­na még emlékezetében, ha valahonnan a járó­kelők közül melléje nem lép két bányásztársa. — Né te, Pilincki... Hol mászkálsz, Pilincki, félórája is elmúlt, hogy kereslek — szól rá az idősebbik. Pilincki János nem vá­laszol mindjárt. Elébb beléjük karol, szeretet­tel magához vonja őket s amikor azok évődve összenevetnek, elnézést kérően mondja. — Gáspárik bácsi, lé­tezik az, hogy valaki négy pohár bortól be­csípjen? ... Mennek s kacagnak. — Ó, ha láthatna az öregem — sóhajtja Pi­lincki. — Soha egy pohár bort meg nem ivott, szegény kis öreg. Min­den bánit a fogához vert, hogy öregségére fedél nélkül ne maradjon. A nagy gürcölésben meg­halt, megöregedni sem volt ideje ... Engem meg felkérnek, vegyek részt az ország igazgatásában, aztán hogyan viselke­dem. Dehát baj az, hogy boldog az ember? ... Nem is csak a bortól van. De ha egyszer eny­­nyire megtisztelnek ... Gáspárik bácsi, maga májusban megelőzött. De ha hazamegyünk, legyő­zöm, legyen nyugodt... Ej, hát ne erre menjünk. Üljünk össze valahol va­lami sarokban, danolász­­szunk. Olyan danoló ked­vem van!! HORNYÁK JÓZSEF karcolata ­ A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG FELSZABADULÁSÁNAK 9. ÉVFORDULÓJÁRA ILLÉS BÉLA HONFOGLALÁS A magyar nép április 4-én ünnepli Magyarország fel- 7­­ szabadulásának kilencedik évfordulóját. A szabad­sággal élni tudó, a Magyar Dolgozók Pártja­ vezette dolgozó nép országépítő munkáját tükrözve és azzal kar­öltve, gazdagon bontakozott ki az új magyar irodalom. Április 4-e alkalmából Illés Béla Kossuth-díjas író Hon­foglalás című, a Magyarország felszabadításáért vívott harcokat ábrázoló nagyszabású regény trilógiájának befe­jező részét és Kuczka Péter Kossuth-díjas költőnek a nép alkotó erejét megéneklő versét közöljük. Illés Béla regényének utolsó oldalain a Magyarországot felszabadító Szovjet Had­sereg főhadiszállásán, az óévet búcsúztatva találkozik Bálint Géza őrnagy, a szovjet hadseregben harcoló magyar forradalmár a magyar partizáncsoportok két kommu­nista vezetőjével, Pusztaival és Dráváival, akikhez meleg barátság fűzi. dí S­ziLixuztej­ éj­szakai ünne­­pélyen, amelyet a hadseregcsoport parancs­noksága valami tornateremben rendezett, a hadtáp, amely most a fronton csodákat művelt, nagyon kitett magáért: a fehér és színes abroszokkal letakart, hosszú asztalokra töméntelen sok ételt és italt rakott. De a hangulat nem volt ünnepi. A vendégek jöttek és mentek. Néha, pár percig száznál több tiszt volt a teremben, de egy kis negyedóra múlva már csak hu­­szonöt-harminc. A frontkatona igazán nem ellensége az alkoholnak, de itt most senki sem ivott, mert az ünnepély vala­mennyi részvevője szolgálat után és szol­gálat előtt volt. Aki benézett a szovjet zászlókkal és fenyőgallyakkal díszített te­rembe, annak a feje egészen másutt járt. Csak annyit evett és ivott, amennyi — a haditapasztalatok szerint — fokozza a munkaképességet. A házigazdák, a hadtáp tisztjei is csak percekre mutatkoztak. Ők nagy vizsga előtt állottak: a szinte vég­­zetenre nyúló hadtápvonalon át kellett a Budapest körül harcoló csapatokat min­den szükségessel ellátniuk. A régi esztendő összeomlott, megsemmi­sült, elmúlt. Az új esztendő felvonulóbar­ volt. De a munka nem alkalmazkodott a­­kalendáriumhoz. Valamivel éjfél előtt a vezérőrnagy, aki csak pár percre jött be a terembe, magá­hoz intette Bálintot. — Hallom, őrnagy elvtárs, hogy Buda­pestre akar menni. Reggel 6 óra 00 perc­kor jöjjön el az irodámba a papirosaiért. Kár, hogy nem szólt délután! 21 órakor egy autó Ceglédre ment, több politikai liszttel. Velük utazhatott volna. Tehát holnap hat óra után indul és Cegléden je­lentkezik a politikai osztály kirendeltsé­­gének vezetőjénél, Szmirnov ezredesnél. De lehet, hogy Szmirnov már nem lesz Cegléden. Akkor kocsizzon utána Üllőre, vagy Kispestre, Cegléden megtudja, hogy hol keresse. Sok szerencsét kívánok, őr­­lagy elvtárs! Remélem, épen, egészsége­sen látom viszont a felszabadult Buda­pesten. — Ügy lesz, vezérőrnagy elvtárs! Éjfélkor a hadseregtábornok rövid fel­köszöntőt mondott a szovjet népre, a szov­jet hadseregre, minden szabadságért har­coló népre és minden, becsületesen dol­gozó emberre. A poharak összekoccantak. Bálint egy vizespohár vodkát hajtott fel. Néhány perc múlva kiment az utcára. Mikor felállott, egy másik asztalnál is fel­­emelkedett két vendég, akiket ő a nagy füstön át nem látott, vagy nagy izgalmá­ban nem ismert meg: Pásztor Gyula és Drávai József. Mikor Bálint kiment, ők utána mentek. — Erőt, egészséget, őrnagy elvtárs! — Boldog újesztendőt, fiúk. cJ~UJUJ­ULU, Uszta, csendes éjtszaka volt. A havazás már tíz óra tájt végetért és a szél elült, de az ég még teli volt fel­hőfoszlányokkal. A hold a felhőket állvi­­ág tatta és úgy látszott, hogy a házak vastag, tiszta hótakarójára a felhők sugá­rozzák a halavány, ezüstszínű, hideg fényt. A város biztonságát őrző vadászgépek ma­gasan a felhők fölött keringtek, motor­jaik zúgása alig volt erősebb a légyzüm­mögésnél. "*■ A három magyar perceken át szótlanul épdelt a magyar nép felszabadításáért harcoló szovjet hadsereg hadiszállásra szolg­áló, kis, magyar város egyik néma utcáján. Csizmás lábaik alatt recseget a hó. — Meddig maradtok Jászapátiban? — szólalt meg Bálint. — Hajnalban visszarepülünk Munkács­ra. Onnét — pár nap múlva — tizennyolc­­ezred magunkkal Debrecenbe megyünk Tjulpanov és Davidenko, Kovács Márton és Gyenei százados már állítják össze a zászlóaljakat. Kérésemre a vezérőrnagy megígérte, hogy kikölcsönzi nekünk Mócs­ár Anna emvtársnőt. Ha Annát meg­kapjuk, sokkal nyugodtabbak leszünk. Bálint, mikor ezt a szót hallotta, hogy tizennyolcezer, tovább már nem tudott fi­­gyelni. Hallotta Pásztor nyugodt, mély hangját, de egészen mást látott: tízezer, százezer, millió magyart. Végre, végre szabad magyarokat. Felsóhajton. Mélyen, megkönnyebbülve. — Íme, elküldötték őket, hajtották őket, hogy pusztítsák el a szabadságot és most hazajönnek, — felépíteni a szabadságot. — Egyelőre csak tizennyolcezer magyar jön haza — folytatta Pásztor. — De rö­videsen két-három annyi jön, mert szük­ség van rájuk, — sok munka vár ránk. —­ Én holnap, azaz már ma Budapest felé indulok — mondotta Bálint. cA lu.(/ Le HL Hl Q Q lJ,O.E jóideig ismét némán rótta az utcát. Egy-egy rosszul elfüggönyzött ablaknál keskeny fénycsíkok estek az út havára. Ahol a fénysáv érte, ott a hó sárgán, vagy vörösen fellángolt. — Na, Gyula, múlik az idő? — Múlik. Mindketten ugyanarra gondoltak: még csak másfél esztendeje annak, hogy elő­ször sétáltak egymás mellett egy hadifo­golytáborban, a tábor drótker­­éssel körül­vett udvarán, valahol, nem messze a Vol­gától. — Másfél év! — gondolta nagyot só­hajtva Bálint. — Azóta két és félezer kilo­métert tettünk meg és — a történelem óráján mérve — száznál több esztendőt éltünk. Pásztor akkor valami jogtalanul szerzett krumpliról, vagy krumplilevesre beszélt, — ma tizenöt-húsz, vagy még többezer magyar sorsa van a kezében. Ak­kor két gyermeke jövőjének gondja gyö­törte, ma felelősséget érez az egész ma­gyar nép jövendőjéért. Másfél év ... — Akkor lehetetlennek tartottam mind­azt, amit a kopasz őrnagy jövendőit és ami azóta pontosan, nagyon pontosan valóra vált — gondolta Pásztor. — Ma már tudom, tapasztalatból tudom, hogy a mi számunkra nincs lehetetlenség. — Így hát ismét elválunk, Gyula! — szólalt meg hosszú, hosszú hallgatás után Bálint. — Hol fogunk újból találkozni? — A Munkácsi Csillagot az őrnagy elv­társ jelölte ki. Odarendelt, ott jelentkez­tem. Kérem, hogy most is maga mondja meg, hol találkozunk? A három pár nehéz csizma alatt hango­san recsegett a hó. — Tudod mit, Gyula? Az új esztendő tiszteletére fogadjuk meg, hogy mindenütt találkozni fogunk, ahol népünknek, pár­tunknak szüksége lesz ránk. — Megfogadom! — felelte nagyon han­gosan Pásztor. — Én is ott leszek! — szólalt még Drá­vai, aki eddig a távoli múltban és a mesz­­szi jövendőben fürkésző gondolataiba me­rülve némán lépdelt két testvére mellett. KUCZKA PÉTER A LÁNCHÍDON A jég csörömpöl, kavarog, köd száll a mélyben hömpölygő folyóra, ólmos a víz. — Ólomgolyók ha nem váltja valóságra a tett. És emlékszem rád, kedves híd, a dörgő, háborús évek idejéből is, traverzeiden bámult a tri kettő — dörej! — és loccsanva elnyelt a víz. A pilléreid szilárdak maradtak, akár a nép, mely gondolt s tervezett. A halált és az életet mutattad. Aztán az épülő, új életet, mert mi kovácsoltuk acélodat, mi raktunk iveidre lámpasort, s az újjáteremtő nagy gondolat és eszme már a mi szívünkbe forrt, új erő sarjadt ki a régiből, erő, amely álmokat tettre vált, büszke vagyok, ha e hídnál kimondom a neved: Magyar Kommunista Párt. Nem kővédermedt régi eszme vagy, híd, magasra emel a nép, alkotod. Itt állok, lenn a jég csörög, csörömpöl, a köd elfedi lassan a folyót... Széchenyi gondolata él, kigyullad a Lánczhíd tűnődő lámpasorán, belőled támadt és benned világot sokat szenvedett és szabad hazám, és puskaporfüst víziója. Széchenyi hídja ez a híd, sarkantyúját a jégtáblába vágja, hinnéd: kövévált eszme őrködik, mint régi álmok s harcok katonája. De én, akiben a történelem s napjaink története mindent áthat, összeszorított szájjal állok e helyen, mint, aki komoly számadást csinálhat, mint ember, kinek emlékezni kell a vérbefulladt, lobogó csatákra, Döblingre is s a vad és hirtelen halálra is és minden változásra. Száz év múlt el, csak töredék, ott, hol a népek nagy útjukat járják, de a történelem most magasra lép, s az idő meggyorsította futását. Jól emlékszem rád, te, gyönyörű híd, s az eszmére is, amelyből születtél. Tudom, hogy régiek pilléreid. Te száz esztendőnk szimbóluma lettél. Egekig csapó hit és gondolat formált, hogy a két partot egybefond mert mindig a nép tervez s gondol el, ha egy ember is az, aki kimond. S ha egy ember is az, aki kimondott, V.J a szó csak csonka katona lehet, s nem puskát markol — átokverte mankót.

Next