Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1954-04-02 / 14. szám
UTUNK A KOMBAÜN MUNKÁBA A MÚLTBAN a zsilvölgyi szénmedencében az ember volt az egyedüli gép. Gábora bácsi, az egyik öreg petrozsényi bányász még jól emlékszik azokra ez időkre, mikor robbantás után a vágatokat úgy szellőztették, hogy a bányászok levetették a kabátjukat s addig lobogtatták a két szárnyánál fogva, amíg csak ki nem cserélődött köröskörül a levegő. A felszabadulás a technikában is új korszakok kezdetét jelentette a bányavidéken. Bár a kapitalistáktól örökölt, amúgy is gyenge iparunk nem volt berendezkedve arra, hogy a bányászokat gépekkel segítse, mégis, a Szovjetunió jóvoltából már az első szabid években megindulhatott a bányák gépesítése. A Zsel völgyébe egyre sűrűbben futottak be gépekkel megrakott szerelvények. Jött légkalapács, szállítószalag, villanymozdony, felvonó, rakodógép, elektromos fúró. Végül pedig nemrég az épülő kommunizmus bányatechnikájának legnagyobb vívmánya és büszkesége, az alig néhány évvel ezelőtt feltalált szénfejtő kombájn is megérkezett. Az új technika behatolásával a fóhl mélyén forradalom indult el. Tisfán éppen erre gondolhatott Sabáuban, vulkáni fiatal mérnök is a zötyögő vonat harmadosztályú fülkéjében, micsoda merész távlatokat nyitott meg az élet a technikusok előtt, s a képzelet csak lomhán kullog mögötte... Sabán itt nőtt fel a bányák körül. Csillagos éjtszakákon nem egyszer bolyongott a telepen. Arról álmodozott ilyenkor, hogy valami csodálatos készülékkel benyúl egyszeri sötét bányaszálakon s mindenki ámulatára egyetlen gombnyomással egész szénnegyeket emel ki a napvilága... 1913-ban Petrozsényben bányászati főiskola létesült s elhatározta, hogy mérnök lesz. Néhány hónappal ezelőtt, Sabáuban, kezében írmérnöki diplomával, kilépett az életbe. Kinevezték a vulkáni bányához. Sime, a véletlen máris egy gyönyörű, izgalmas kérdést vetett eléje. Ezen a januári napon Sabáu korán reggel vonatra ült és átutazott a szomszédos Lepénybe „tapasztalatcserére“. A vulkániaknak erre mindenképpen szükségük vetít. Fiatal a bánya, mérnökei pedig még fiatalabbak. A lupényi elvtársak készségesen fogadták. Az idős, tapasztalt szakemberek biztonságával és fölényével vezették végig a munkahelyeken. A déli órákban sor került a műhelyekre is. Az udvar egyik elhagyatott részén egy szokatlan formájú, nagyméretű behavazott vasgépezet vonta magára Sabán figyelőt. — Miféle gépet tartanak itt kint az udvaron? — fordult kísérőjéhez. — A, semmi különös. Valami kiszuperált ócskaság... Jöjjön, megmutatom magának az új Diesel mozdonyokét. A különös formájú gép azonban nem hagyta nyugton. Keresztülvágott a puha hótakarón. Valami vasdarab elállta az útját. A hó alatt zömök, súlyos fémkolosszus bújt meg. Leseperte róla a havat. — De hiszen ez kombini! — kiáltotta. — Donbászi szénfejtő kombájn. A fiatal mérnök lekeselése egyáltalán nem ragadta magával kísérőjét. Bosszúsan szólt oda: — Igen, igen, elfelejtettem mondani: van egy kombájnunk. A műszakiak, úgy látszik, kinn felejtették az udvaron. Na, de nem érdemes most időt tölteni vele ... — Majd, Sabau meghökkent pillantását látva, magyarázólag folytatta. — Sajnos, nálunk nem vált be. A geológiai fpvételek a Zsilvei^'^ten mások, mint a Donbászban. A mi telepeinken nem lehet kombimnál dolgozni. Emiatt kénytelenek voltunk félretenni. Elmondották még, hogy a múlt év nyarán kapták a kombájnt, elsőknek a Zsilvölgyében. Több munkahelyen is kipróbálták, de a szénfront magas vastartalma miatt a kések összetörtek s a rézsútos telepek kaptatójával a motor nem tudott megbirkózni. ...A mozdonysíp metsző hangja rázta fel gondolataiból. Visszaérkezett Vulkánba. Sabáu egyenesen az igazgatóhoz sietett és elmondta észrevételeit; látott néhány érdekes, hasznos, szép dolgot. De a végén rátért és elbeszélte a félretett kombájn lóítélletét is. — Még diák voltam, amikor híre ment, hogy a szovjet mérnökök elkészítették ezt a csodálatos gépet — fejezte be elbeszélését. — Már láttuk magunkat, amint valóságos tábornokokhoz illően egész páncélos hadosztályokat vezetünk egy nagy, modern földalatti csatában. Ma pedig kiderült, hogy ebből semmi sem lesz. Bár ne mentem volna el erre a tapasztalatcserére. Cototiu ig£zgaló az íróasztalán lévő iratokkal játszadozott, úgy látszott, hogy nincs érzéke a magasabb technikai kérdések iránt. Másról kezdett beszélni hát Sabán: embereket kért részlege számára, éiőhozakodott a mindennepi apró-cseprő bajokkal. AZ IGAZGATÓ gondolatai valóban meszsze jártak. Tizenkilenc esztendőt töltött el a bányában. A fejtőkalapács kopácsolása éjtszakánként még most is ott hasogat ez agyában, a karjában gyakran érez metsző fájdalmat, a temérdek sok l£pátolász örökre beleette magát a csontjaiba. Kombájnt két évvel ezelőtt látott először a Donyeci Bányászok című filmben. Amikor az öreg nyugdíjas bányász sírva fakadt a nagyszerű gép láttán, mely ha előbb jön, talán az ő életét is meghosszabbíthatta volna — ennél a jelenetnél kicsit az ő szemei is nedvesek lettek. — Én nem értek egyet lupényi kollégáinak véleményével — szólalt meg nagykésőren az igazgató. — Bár nincs mérnöki diplomám, de egyben mégis biztos vagyok. Abban, hogy nem is annyira a geológiai feltételeken, mint inkább az emberek mag£tartásán bukott meg a kombájn. A fiatal mérnök örömében felnevetett. Szerette volna megölelni a vele szemben ülő, okos, higgadt igazgatót. * * * A Sabauval való beszélgetést követő napokban az igazgató látszólag ugyanúgy végezte munkáját, mint azelőtt. A délelőtt egykét óráját a hozzáforduló bányászok problémáinak meghallgatására és megoldására fordította. Utána leszállt a bányába. Estére az íróasztalán levő jegyzetfüzet úgy festett,, mint a csatatér. Bejegyzések és kihúzások, felkiáltójelek és kérdőjelek, nyilak és pipák tarkították a fehér papírt. A füzetlapon nevek sorakoztak egymás alatt. Az udvarról behalatszott a szénnel megrakott csilék dübörgése. Cototlu igazgató tekintete még tervszer végigfutott az irka'anon. Minden névnél megállt egy pillanatra és újra átgondolta a dolgot. Sabáu mérnök, kezdeményező szellemű, lelkes odaadó ember. A tapasztalatot egyelőre a szív pótolja nák. Ursu bányamester energikus, jó szervező, megbirkózik az akadályokkal. Potocki lakatosmester tapasztalt szakember. Ponoiu mérnök villamossági kérdésekben járatos, makacs, kitartó, kissé beképzelt, de, ha ügyesen bánnak vele, hiúságát ki lehet hasznosan aknázni. Alapos megfontolás után a bánya sokszáz dolgozója közül őket választotta ki a nagy feladatra: a kombájn beindítására. Másnap sorra meglátogatta őket. Elbeszélgettek, majd felvetette a kombájn üzembehelyezésének a gondolatát. Nem csalódott bennük. Akárcsak az igazgató, éppen úgy ők is azt szerették volna, ha Vulkán melőtt első lesz a Zsil völgye bányái között. Máris mindegyiknek volt elképzelése, javaslata arról, hogyan kezdjenek hozzá, milyen előkészületeket tegyenek. Február elején a kombájnt átszállították Lupényből Vulkánba. Az igazgató magához hívatta a kijelölt kollektíva tagjait. — Legelőször is alaposan meg kell ismerkednünk a kombájnnal. Én már hozzá is kezdtem, íme egy jó kis könyvecske róla. A KILENCTONNÁS gépkolosszus már ott állott letisztítva, megolajozva a lakatos műhelyben. Az elmaradottabbak hitetlenül csóválták a fejüket, amikor meglátták: „Ezzel az ormótlan vasszerkezettel akarnak szenet bányászni? Hiszen még a fejtésig sem tudják majd elvinni, olyan nagy és nehéz.“ Ilyen nagy gépet a vulkáni bánya tárnái még soha nem láttak. A régi emelkék túl szűkek voltak ahhoz, hogy lejuttassák. A fejtésekben új, az eddigieknél sokkal szélesebb emelkéket kellett vágni a szénfalba. Ezt a feladatot Hanek Márton csapatára bízták. Potocki lakatosmester vezette a gép leszállítását. De ott voltak mellette végig a többiek is. Az igazgató, Sabáu mérnök, Ursu bányamester, az egész kollektíva. A hitetlenkedők csodálkozva vették tudomásul, hogy végül is a kombájn baj nélkül bejutott a bányába s ott áll teljes nagyságában a 18-as telep frontfejtésében. Két átvirrasztott éjjszaka után a kis kollektíva tagjai boldogan tértek nyugovóra. Kívülről semmit sem változott a bánya ezalatt az 48 óra alatt, de ők tudták, hogy odabent nagy változások történtek. A világ legnagyszerűbb bányagépe ott áll indulásra készen az ő bányájukban. Pándiu mérnök a könyvekből szerzett ismeretek alapján már jóelőre kiképezte a vulkáni bánya első kombájn kezelőit. Néhány napra rá a kollektíva tagjai újra összegyűltek a 188-as telep frontfejtésében , nagy pillanat elérkezett. A kombájnkezelő felhúzta kesztyűjét és leguggolt a gép elé. Nyakába akasztott villanylámpájával megvilágította a kombájnon elhelyezett gombokat és fogantyúkat. Megállapodott az egyiknél és óvatosan lenyomta. A motor halkan zúgni kezdett. Ezután egy újabb kapcsolás következett. A kombájn vontatókötele megfeszült, a gép hatalmas teste megmozdult, a forgó tengelyen megcsillantak a kiélezett acélkések és belevájtak a szénfalba. Hatalmas széntömb hullott ki a falból, súlyától nagyot koppant a gép acélteknője. Mintha egy darab lekvárt nyesett volna le, a lefejtett tömböt a kések szétvagdosták, megemésztették, a kombájn öblös tölcséralakú gyomrán át apró göröngyök gurultak ki a szállítószalagra. A gép lassan, egyenletesen úszott a szénfal mellett, hatalmas darabokat harapott ki belőle, szétaprította a tömböket és maga rakta fel a szenet a szállítószalagra. Egyidőben három műveletet végzett el, könnyedén, megerőltetés nélkül. Három nehéz, verejtékes munkát, amelybe beleropogtak eddig a bányászok csontjai. Vagy félóráig gyönyörködtek a gép munkájában. Ekkor váratlanul a motor köhögni kezdett, nagyot zökkent, a forgótengely megfröccsent, a kések összetörtek, a kifeszített kötél elszakadt. Az előbb még nagyszerűen dolgozó gép ott álltt megtépázva, Frasznavehetetlenül a bársonyos szénfal mellett.— Nos, mérnök elvtárs, kellett ez nekünk? Most tényleg itt a baj meg a gond a nyakunkon. — A főmérnök bosszúsan mérte végig az amnov,s elszontyolodott Sabaut. — Törhetjük a fejünket, hogyan másszunk ki a csávából. A tröszt szenet kér tőlünk, mi pedig játszunk, mint a gyerekek, komirkát, nehéz génekkel. Ha egyszer a lupényieknek nem sikerült, miért kellett nekünk belevágni? Legszívesebben valami gorombaságot vágott volna a főmérnök fejéhez. De lenyelte dühét, szótlanul felállt, magára kapta a kabátját s elrohant. Persze, kényelmesebb volna azt mondani: kérek 100 embert a 13-as telep frontfejtésének kiaknázásához, a többi pedig menne magától, a megszokott úton. A szén megindul a fejtésből, a diszpécser ásítva jegyzi be a naplójába s nemsokára a főmérnök kedélyesen tárcsázhatja fel a .'"Esztöt: „Halló, halló, mától kezdve napi 100 tonnával több szenet adunk. Beindítottam a 18-as telepen az új frontfejtést. Munkába állítottam ez embereket“. Igen, így is lehetne. Egyszerűen, fejtörés nélkül. Nem pedig vesződni a gépekkel, könyveket bújni, tanulmányozni a technika új vívmányait. KÖZBEN HAZAÉRKEZETT.Szovajánk asztalán most is ott állott felütve a tegnap este félbehagyott olvasmány, a kombájnról szóló szovjet szakkönyv. Idegesen becsapta, majd kedvetlenül vágta végig magát a díványon. Nem ez volt az első szemrehányás, amit a főmérnöktől kapott. Kezdettől fogva érezte, hogy lebecsüli őt. Nem bízik a tudásában, ismereteiben. A főmérnök nála hat évvel előbb végzett a temesvári főiskolán Utána öt évig dolgozott az egyik nagy bánsági bányában, majd idehelyezték a vulkáni nányvelére. Itteni kollégáit, akik az új petrozsényi főiskoláról kerültek ki, kissé lenézte. Saját ismereteire, tapasztalataira igen büszke volt. Fázott az új dolgoktól, kollégái kezdeményezéseit fenntartással, bizalmatlanul kezelte. A mesterségbeli rutin máris megfertőzte. Amire őt magát nem tanította meg a főiskola, vagy a gyakorlat, abban nem is hitt. Vájjon tényleg neki volna igaza? Fáradtan leitapászkodott a díványról, benyúlt kabátja zsebébe egy cigarettáért. Ujjai egy borítékba ütköztek. Szórakozottan húzta elő. Eszébe jutott hogy délben adta át a küldönc ezt a borítékot, akkor meg sem nézte, hogy mi van benne.Felbontotta a levelet! kis gépeit papírlap hullott ki belőle. Olvasni kezdte: „Az IMSZ bárója felkéri Sabáu Ioan mérnök elvtársat, alapszervezetünk tagját, hogy a február 25-i alapszervezeti közgyűlésen számoljon be a tagság előtt a kombájn bevezetése terén elért eredményekről“. Zavartan szorongatta a papírlapot. Az alapi szervezet tehát számontartja a dolgot. Elképzelte magát, amint odaáll a fiatalság elé, a bányászok elé. Nem egy közülük sztahanovista, újító, hőstetteket hajtottak végre a bánya megnyitásánál, mg ő az intézet padjaiban ült. Hallgatnak és várják a beszámolóját. Neki pedig nem lesz semmi mondanivalója, legfeljebb annyi: „A kombájnt nem tudtuk üzembehelyezni. Sajnos, elvtár- sík, a geológiai feltételek...“ MENT A SÖTÉTBEN a végig befagyott Zsil partján, át a recsegő-ropogó hídon, az apró házak között. A befüggönyözött ablakokon kiszűrődő fény időnként megvilágította sápadt arcát. Messziről a meddőhányók kifakult kupakja gőzölgött, mint valami fortyogó, horpadt rézüst. Szétszórtan a hegyoldalon villanylámpák csillogtak. A bányák apró pásztortüzei. Az irodák már kihaltak voltak. Kivette a szekrényből a munkaruháját, kipróbálta a lámpáját. Az akna előtt az emberek csoportokba verődve várták, hogy levigye őket a szállítókat a tárnába. Az ügyeletes főaknász csodálkozva nézett rá. Mi történhetett vele? Hiszen ma nem ő van szolgálatban. Az első keresztvágatnál jobbra fordult. A folyosó egyre alacsonyabb és szőkébb lett. Ment előre az előtte táncoló fénypászta után. Néha megmegroppant mögötte valamelyik tartógerenda. A bánya súlyos nagy csendjében, mintha mázsás kövek lettek vlna -a tettől lohodó aprókavicsok. A 18-as telep felé tartott. Keresztülbújt az új emelkén. Felkapaszkodott a nyíláson és belépett a 13-as frontfejtésbe. Ijedten hőkölt hátra. Valaki bentről a szemébe világított. — Maga az, Sabau? Ne ijedjen meg, én vagyok, Cotojiu. Éppen jókor érkezett. Lámpájával megkereste a hang tulajdonosát. Valóban Cotojiu igazgató állt előtte, egyik kezével a kombájnra támaszkodva. Ursu, Potocki s még néhányan álltak körülötte. Lecsúszott a lejtős telepen hozzájuk. — Mi sem tudtunk aludni. Már egy órája vitatkozunk arról, hogy nem lehetne-e egyetmást módosítani ezen a gépen. Például rövidebbre venni a vágókart, így kevesebbet, de biztosabban markolnánk a mi kemény szenünkből. Mi a véleménye róla? Így kezdődött el az igazi ütközet a kombájnért. Ez az ütközet több, mint két hónapon át tartott. A legfontosabbra azonban akkor, azon az éjtszakán jöttek rá. Arra, hogy a gépet a mi mérnökeink tudása, alkotó képzelete segítségével, a hazai feltételeknek megfelelően módosítani kell. Hogyha győzni akarunk, mindenhez hozzá kell adni valamit a lelkünkből is. Ami ezután következett, az már lassú, szívós, kitartó munka, leleményesség és odaadás kérdése volt. A motorra transzformátort szereltek, hogy kibírja a nagyobb megterhelést. A kések elhelyezését módosították, új vágókat gyártottak, amelyek az eredetieknél fél méterrel rövidebbek. Kevesebbet fognak a szénfalból és ezzel megkönynyítik a gép terhelését. A régi ácsolási eljárást, amely a későbbiek folyamán szintén nehézségeket okozott, átdolgozták, leegyszerűsítették, meggyorsították. Milyen nagyszerű most ezt mind felsorolni! Áprilisban, amikor kibújtak a hegyoldalon az első hóvirágok, a 18-as frontfejtésben zúgni kezdett a kombájn. Kellemes júniusi napon látogattam meg a vulkáni bányát. Az irodán csak a főmérnököt találtam. Amikor a kombájnra tereltem a szót, csak úgy áradozott: — Sokat törtük rajta a fejünket, de megérte, úgy megy most, hogy gyönyörűség nézni. Jöjjön le, nézze meg maga is. LEMENJÜNK A BANKba, a gép 80 méteres frontfejtésben dolgozott.Nyugodtan, egyenletesen kúszott előre a tömör szénfalon. Mögötte sima maradt a föld, mint a legyalult padló. Hatvan centi magasságban és több, mint egy méter mélységben keretválta ki a szenet a frontból. A szakítószalag medrében dúsan zubogott lefelé a fekete szénfolyó. A bányák hajóját, a hegyek gyomrának vasbárkáját egyetlen bányász kormányozta. Mögötte néhány bányász végezte el az ácsolási munkálatokat. — Nos, mit szól hozzá? — kérdezte a főmérnök. Alig sem várta válaszomat. Részletes magyarázatokkal szolgált. — Nem kevesebb mint százhúsz ember munkáját végzi el. Kiváló masina! — Bizalmasan hozzám hajolt. — Valószínű, hallott már róla. Mi nyertük meg a tröszt versenyzászlóját. Vezetünk a terv teljesítésében az összes bányák között. Megsúgom magának. Ha nincs kombájnunk, akkor ma nem itt lennénk. Bizony, tudja meg, nagy dolog a technika. — És mit szólnak ehhez a lupényiek? — kérdem a főmérnöktől. — A lupényiek? Hozzánk járnak tanulni. A múlt héten nálunk voltak tapasztalatcserén. Másik kombájnt kértek a minisztériumtól. Be akarják ők is vezetni. El szeretnék lesni a „titkunkat.“ —■ S maguk kiadják? Erre a kérdésre már Cototiu igazgató és Sabáu mérnök felelnek, akik időközben megérkeztek. *— Megmondtuk nekik, fogjanak hozzá jószívvel a dologhoz. Ez a mi egyetlen „titkunk“! MIKO ERVIN e.. .?Én becsípett, Pilincki — elvtárs — intette meg Pilincki János sztahanovista vájár tükörmását és közelebb lépett a kapunagyságú kirakatüveghez. A bányászoktól eltérően, magas — nem annyira magas, hogy az feltűnő lenne — szélesvállú fiatalember Pilincki János. A bányászok jól ismert sötétszínű csukottszabású ünneplőruháját hordja s habár a posztó csípőben, könyöknél gyűrött, — többnapos értekezletre volt hivatalos, — nem ez a feltűnő fajta, hanem a sapka. Nem a színe a sapkának, mélykék az, akár a ruhája, nem is sajátos szabása, de ahogyan Pilincki János a fejére csapta. Ez elárulója. Este van különben, nyáreleji késő este. A sok villanytól mégis világos. Már amilyen a fővárosban szokott ilyenkor lenni, ha még hozzá holdkifli is van az égen. A „Bulevardul 6 Martie“ még mindig forgalmas, de már nem hangos. Fiatalok jönnek szembe Pilincki Jánossal, egymás fülébe súgóbúgó, hihetetlenül összesimuló párok. El-elmosolyodnak a bányász hojszra csapott sapkáján. Félórája annak, hogy Pilincki János az utcára lépett. Mindjárt azután, hogy a konferenciának vége szakadt. A negyvenkét sztahanovista bányász a fényesen megvilágított sárga márványlépcsőkön az autókhoz kísérte a minisztereket, de ahhoz már csak egynéhányuknak volt kedve, hogy maga is autóba szálljon s a szállóhoz hajtasson. A többség úgy határozott, hogy gyalog vág neki az útnak s most mindjárt melegében mégegyszer végiggondolja, megtárgyalja ezeket a ritka élményeket. Pilincki János a Bulevárdon lemaradt a csoporttól. — ... Mi tagadás, ön a banketten csakugyan becsípett — mondja feddő hangon és már éppen negyedszer s csak most eszmél rá, hogy voltaképen nem is saját magához, hanem az üvegen túlra, a gálába öltöztetett viaszfigurához intézi a szavait. Tulajdonképen haragudnia kellene az italosságért magára, szégyenkeznie az utca előtt, de hiába erőszakolja, nem megy. Derűsen mosolyog ezen s tekintete rendre bejárja az üzlet belsejébe nyúló kirakat minden zugát. Frissen bútorozott szoba van a kirakatban. Kerek, csipkével leterített asztalka, zöldes szövettel bevont heverő, kényelmet ígérő öblös fotelek. A háromajtós szekrény középső része ki van nyitva, fehérnemű van a rekeszekbe ügyesen berakva. — Dejszen ennek egyetlen pár cipője van — kajánkodik a legalsó polcon elhelyezett sárga félcipőkön. — Hat alsója ... — számolja egyenként a szabályosan öszszefogott férfifehérneműt. — Ön, elvtárs, lemaradt, rossz reklám egy sztahanovista vevőnek ... Miféle kereskedői ötlet? — beszél a viaszemberhez. Mindezt persze nem gondolja komolyan, inkább hetykeségből, ami ma a nézésében és járásában is benne van s mintha máris megbánná előbbi megjegyzéseit, csendesebben, elgondolkozva folytatja. — Kereskedő... Az iskolában úgy tanultuk: van nagykereskedő, kiskereskedő, házaló kereskedő. Ma meg azt mondjuk: élkereskedő. Élkereskedő, élbányász. Pilincki János kabátján szalagos kitüntetések függenek. 1951 május elsején kapta az elsőt, az „Élbányász“ jelvényt. Augusztus 23-án megkapta a „Szocialista munka kitüntetettje“ érmet, a következő év tavaszán pedig a „Sztahanovista csillag“ot. A munkásság szinte minden nagyobb ünnepén érte valami öröm is. Tavaly a „Munkaérdemrend“-et vette át személyesen a minisztertől. Délelőtt a konferencia egyik szünetében hosszasan elbeszélgetett a miniszterrel. Megígérte, hogy a bányászkongreszszusra brigádja bevezeti a ciklusos grafikon szerinti frontfejtést. — Igyekeztem én mostanáig is rávenni a brigádot ... — mondja Pilincki János. S mintha nem is a kirakat, de a miniszter állana vele szembe, fülébe jut a bíráló hang. — Igen, de csak úgy félkézzel igyekezett. — A mérnök nem tanácsolta: „az előhajtás nincs biztosítva“ — mondta ... Hanem, mi niszter elvtárs, ezután négykézláb csinálom. — Ne négykézláb, Pilincki elvtárs. Épkézláb. Ez a szocializmus építése ... A brigáddal együtt kérte az új fejtési módszer bevezetését. A bánya nagy, ha egyedül szól, a vattázott fül nem hallja. Ha sokan szólnak, a dobhártya is meghasadhat tőle ... Ez a mi hangunk, a sokak hangja! így beszéljen... A jó vezető benne él a népben, oda vezeti, ahova a nép menni akar ... — ön Leninről beszél, miniszter elvtárs. — Leninről ... és Sztálinról. Hozzájuk hasonlóvá kell válnia minden vezetőnek. Látja, minden kommunista ilyen kell legyen: együtt megy a néppel, de az első sorban ... Vannak, ilyen kommunistáink — mondja s a szobrokkal és vörös drapériákkal díszített előcsarnokban arra tekint, ahol Gheorghiu-Dejt karéjba fogja a sztahanovista bányászok csoportja. — Az elvtárs is lehet jó vezető — fejezi be csendesen. — Az adottságai megvannak hozzá... ... És most Pilincki János áll a nagyváros kellős közepén, a kirakattal szemben, de voltaképen még mindig a konferencián. Gondolatban vitába száll a felszólalókkal: helyesel, ha j,?t érzi, ma,na is fáit mondta volna. És nevet, mikor Kopetin Géza jut eszébe ... „Meg kell mondanom, hoav a sza lonna meglehetősen vékony, a bányászok pedig a három ujjnyi vastagságú szalonnát szeretik.“ „A jövőben vastagabb legyen, négy ujj vastagságú“ — mutatja oda a belkereskedelmi miniszternek négy ujját összecsukva a miniszterelnök. Mi minden felbukkanna még emlékezetében, ha valahonnan a járókelők közül melléje nem lép két bányásztársa. — Né te, Pilincki... Hol mászkálsz, Pilincki, félórája is elmúlt, hogy kereslek — szól rá az idősebbik. Pilincki János nem válaszol mindjárt. Elébb beléjük karol, szeretettel magához vonja őket s amikor azok évődve összenevetnek, elnézést kérően mondja. — Gáspárik bácsi, létezik az, hogy valaki négy pohár bortól becsípjen? ... Mennek s kacagnak. — Ó, ha láthatna az öregem — sóhajtja Pilincki. — Soha egy pohár bort meg nem ivott, szegény kis öreg. Minden bánit a fogához vert, hogy öregségére fedél nélkül ne maradjon. A nagy gürcölésben meghalt, megöregedni sem volt ideje ... Engem meg felkérnek, vegyek részt az ország igazgatásában, aztán hogyan viselkedem. Dehát baj az, hogy boldog az ember? ... Nem is csak a bortól van. De ha egyszer enynyire megtisztelnek ... Gáspárik bácsi, maga májusban megelőzött. De ha hazamegyünk, legyőzöm, legyen nyugodt... Ej, hát ne erre menjünk. Üljünk össze valahol valami sarokban, danolászszunk. Olyan danoló kedvem van!! HORNYÁK JÓZSEF karcolata A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG FELSZABADULÁSÁNAK 9. ÉVFORDULÓJÁRA ILLÉS BÉLA HONFOGLALÁS A magyar nép április 4-én ünnepli Magyarország fel- 7 szabadulásának kilencedik évfordulóját. A szabadsággal élni tudó, a Magyar Dolgozók Pártja vezette dolgozó nép országépítő munkáját tükrözve és azzal karöltve, gazdagon bontakozott ki az új magyar irodalom. Április 4-e alkalmából Illés Béla Kossuth-díjas író Honfoglalás című, a Magyarország felszabadításáért vívott harcokat ábrázoló nagyszabású regény trilógiájának befejező részét és Kuczka Péter Kossuth-díjas költőnek a nép alkotó erejét megéneklő versét közöljük. Illés Béla regényének utolsó oldalain a Magyarországot felszabadító Szovjet Hadsereg főhadiszállásán, az óévet búcsúztatva találkozik Bálint Géza őrnagy, a szovjet hadseregben harcoló magyar forradalmár a magyar partizáncsoportok két kommunista vezetőjével, Pusztaival és Dráváival, akikhez meleg barátság fűzi. dí SziLixuztej éjszakai ünnepélyen, amelyet a hadseregcsoport parancsnoksága valami tornateremben rendezett, a hadtáp, amely most a fronton csodákat művelt, nagyon kitett magáért: a fehér és színes abroszokkal letakart, hosszú asztalokra töméntelen sok ételt és italt rakott. De a hangulat nem volt ünnepi. A vendégek jöttek és mentek. Néha, pár percig száznál több tiszt volt a teremben, de egy kis negyedóra múlva már csak huszonöt-harminc. A frontkatona igazán nem ellensége az alkoholnak, de itt most senki sem ivott, mert az ünnepély valamennyi részvevője szolgálat után és szolgálat előtt volt. Aki benézett a szovjet zászlókkal és fenyőgallyakkal díszített terembe, annak a feje egészen másutt járt. Csak annyit evett és ivott, amennyi — a haditapasztalatok szerint — fokozza a munkaképességet. A házigazdák, a hadtáp tisztjei is csak percekre mutatkoztak. Ők nagy vizsga előtt állottak: a szinte végzetenre nyúló hadtápvonalon át kellett a Budapest körül harcoló csapatokat minden szükségessel ellátniuk. A régi esztendő összeomlott, megsemmisült, elmúlt. Az új esztendő felvonulóbar volt. De a munka nem alkalmazkodott akalendáriumhoz. Valamivel éjfél előtt a vezérőrnagy, aki csak pár percre jött be a terembe, magához intette Bálintot. — Hallom, őrnagy elvtárs, hogy Budapestre akar menni. Reggel 6 óra 00 perckor jöjjön el az irodámba a papirosaiért. Kár, hogy nem szólt délután! 21 órakor egy autó Ceglédre ment, több politikai liszttel. Velük utazhatott volna. Tehát holnap hat óra után indul és Cegléden jelentkezik a politikai osztály kirendeltségének vezetőjénél, Szmirnov ezredesnél. De lehet, hogy Szmirnov már nem lesz Cegléden. Akkor kocsizzon utána Üllőre, vagy Kispestre, Cegléden megtudja, hogy hol keresse. Sok szerencsét kívánok, őrlagy elvtárs! Remélem, épen, egészségesen látom viszont a felszabadult Budapesten. — Ügy lesz, vezérőrnagy elvtárs! Éjfélkor a hadseregtábornok rövid felköszöntőt mondott a szovjet népre, a szovjet hadseregre, minden szabadságért harcoló népre és minden, becsületesen dolgozó emberre. A poharak összekoccantak. Bálint egy vizespohár vodkát hajtott fel. Néhány perc múlva kiment az utcára. Mikor felállott, egy másik asztalnál is felemelkedett két vendég, akiket ő a nagy füstön át nem látott, vagy nagy izgalmában nem ismert meg: Pásztor Gyula és Drávai József. Mikor Bálint kiment, ők utána mentek. — Erőt, egészséget, őrnagy elvtárs! — Boldog újesztendőt, fiúk. cJ~UJUJULU, Uszta, csendes éjtszaka volt. A havazás már tíz óra tájt végetért és a szél elült, de az ég még teli volt felhőfoszlányokkal. A hold a felhőket állviág tatta és úgy látszott, hogy a házak vastag, tiszta hótakarójára a felhők sugározzák a halavány, ezüstszínű, hideg fényt. A város biztonságát őrző vadászgépek magasan a felhők fölött keringtek, motorjaik zúgása alig volt erősebb a légyzümmögésnél. "*■ A három magyar perceken át szótlanul épdelt a magyar nép felszabadításáért harcoló szovjet hadsereg hadiszállásra szolgáló, kis, magyar város egyik néma utcáján. Csizmás lábaik alatt recseget a hó. — Meddig maradtok Jászapátiban? — szólalt meg Bálint. — Hajnalban visszarepülünk Munkácsra. Onnét — pár nap múlva — tizennyolcezred magunkkal Debrecenbe megyünk Tjulpanov és Davidenko, Kovács Márton és Gyenei százados már állítják össze a zászlóaljakat. Kérésemre a vezérőrnagy megígérte, hogy kikölcsönzi nekünk Mócsár Anna emvtársnőt. Ha Annát megkapjuk, sokkal nyugodtabbak leszünk. Bálint, mikor ezt a szót hallotta, hogy tizennyolcezer, tovább már nem tudott figyelni. Hallotta Pásztor nyugodt, mély hangját, de egészen mást látott: tízezer, százezer, millió magyart. Végre, végre szabad magyarokat. Felsóhajton. Mélyen, megkönnyebbülve. — Íme, elküldötték őket, hajtották őket, hogy pusztítsák el a szabadságot és most hazajönnek, — felépíteni a szabadságot. — Egyelőre csak tizennyolcezer magyar jön haza — folytatta Pásztor. — De rövidesen két-három annyi jön, mert szükség van rájuk, — sok munka vár ránk. — Én holnap, azaz már ma Budapest felé indulok — mondotta Bálint. cA lu.(/ Le HL Hl Q Q lJ,O.E jóideig ismét némán rótta az utcát. Egy-egy rosszul elfüggönyzött ablaknál keskeny fénycsíkok estek az út havára. Ahol a fénysáv érte, ott a hó sárgán, vagy vörösen fellángolt. — Na, Gyula, múlik az idő? — Múlik. Mindketten ugyanarra gondoltak: még csak másfél esztendeje annak, hogy először sétáltak egymás mellett egy hadifogolytáborban, a tábor drótkeréssel körülvett udvarán, valahol, nem messze a Volgától. — Másfél év! — gondolta nagyot sóhajtva Bálint. — Azóta két és félezer kilométert tettünk meg és — a történelem óráján mérve — száznál több esztendőt éltünk. Pásztor akkor valami jogtalanul szerzett krumpliról, vagy krumplilevesre beszélt, — ma tizenöt-húsz, vagy még többezer magyar sorsa van a kezében. Akkor két gyermeke jövőjének gondja gyötörte, ma felelősséget érez az egész magyar nép jövendőjéért. Másfél év ... — Akkor lehetetlennek tartottam mindazt, amit a kopasz őrnagy jövendőit és ami azóta pontosan, nagyon pontosan valóra vált — gondolta Pásztor. — Ma már tudom, tapasztalatból tudom, hogy a mi számunkra nincs lehetetlenség. — Így hát ismét elválunk, Gyula! — szólalt meg hosszú, hosszú hallgatás után Bálint. — Hol fogunk újból találkozni? — A Munkácsi Csillagot az őrnagy elvtárs jelölte ki. Odarendelt, ott jelentkeztem. Kérem, hogy most is maga mondja meg, hol találkozunk? A három pár nehéz csizma alatt hangosan recsegett a hó. — Tudod mit, Gyula? Az új esztendő tiszteletére fogadjuk meg, hogy mindenütt találkozni fogunk, ahol népünknek, pártunknak szüksége lesz ránk. — Megfogadom! — felelte nagyon hangosan Pásztor. — Én is ott leszek! — szólalt még Drávai, aki eddig a távoli múltban és a meszszi jövendőben fürkésző gondolataiba merülve némán lépdelt két testvére mellett. KUCZKA PÉTER A LÁNCHÍDON A jég csörömpöl, kavarog, köd száll a mélyben hömpölygő folyóra, ólmos a víz. — Ólomgolyók ha nem váltja valóságra a tett. És emlékszem rád, kedves híd, a dörgő, háborús évek idejéből is, traverzeiden bámult a tri kettő — dörej! — és loccsanva elnyelt a víz. A pilléreid szilárdak maradtak, akár a nép, mely gondolt s tervezett. A halált és az életet mutattad. Aztán az épülő, új életet, mert mi kovácsoltuk acélodat, mi raktunk iveidre lámpasort, s az újjáteremtő nagy gondolat és eszme már a mi szívünkbe forrt, új erő sarjadt ki a régiből, erő, amely álmokat tettre vált, büszke vagyok, ha e hídnál kimondom a neved: Magyar Kommunista Párt. Nem kővédermedt régi eszme vagy, híd, magasra emel a nép, alkotod. Itt állok, lenn a jég csörög, csörömpöl, a köd elfedi lassan a folyót... Széchenyi gondolata él, kigyullad a Lánczhíd tűnődő lámpasorán, belőled támadt és benned világot sokat szenvedett és szabad hazám, és puskaporfüst víziója. Széchenyi hídja ez a híd, sarkantyúját a jégtáblába vágja, hinnéd: kövévált eszme őrködik, mint régi álmok s harcok katonája. De én, akiben a történelem s napjaink története mindent áthat, összeszorított szájjal állok e helyen, mint, aki komoly számadást csinálhat, mint ember, kinek emlékezni kell a vérbefulladt, lobogó csatákra, Döblingre is s a vad és hirtelen halálra is és minden változásra. Száz év múlt el, csak töredék, ott, hol a népek nagy útjukat járják, de a történelem most magasra lép, s az idő meggyorsította futását. Jól emlékszem rád, te, gyönyörű híd, s az eszmére is, amelyből születtél. Tudom, hogy régiek pilléreid. Te száz esztendőnk szimbóluma lettél. Egekig csapó hit és gondolat formált, hogy a két partot egybefond mert mindig a nép tervez s gondol el, ha egy ember is az, aki kimond. S ha egy ember is az, aki kimondott, V.J a szó csak csonka katona lehet, s nem puskát markol — átokverte mankót.