Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1954-05-21 / 21. szám
K3 Mira NEM VAGYOK SE KOLTÓ, se kritikus, de szeretem a verset, s magamról tudom milyen nagy hatással lehet az emberre a szép, lírai költemény. És hadd tegyem hozzá: szeretem a mi új irodalmunkat és költészetünket, szeretem hibáival és gyengeségeivel együtt, mint ahogy szereti az ember a saját gyermekét, noha az némelykor borsot is tör az orra alá. Ez a szeretet ad jogot és ez kényszerít arra, hogy néhány gondolatomat elmondjam azokról a jegyzetekről, amelyeket a Hazánk magyar költői című antológiával kapcsolatban Gálfalvi Zsolt tett közzé az Ütünk áprlis 30-i számában. A jegyzeteket A szépség és erő költészetéért cím alatt közölte a lap. Jó cím, mozgósító és sokat ígérő, örömmel fedeztem fel a cikket, mivel régóta bántott, hogy hazai magyar költészetünknek ezzel az első összefoglaló jellegű művével mindmostanáig oly mostohán és felületesen bánt el irodalombírálatunk. Egyetlen komoly elemző cikk, tanulmány sem üdvözölte még irodalmi életünknek ezt a valóban ünnepi eseményét, noha itt van a kiváló alkalom arra, hogy új költészetünk eddigi útját, erényét, jellegzetességét és hibáit mind tartalmi, mind formai szempontból számbavegyük és a további fejlődés útjaira rávilágítsunk. Ezért örültem én első pillanatban Gálfalvi terjedelmesebb cikkének, noha bántott, hogy csak jegyzetekről van szó. És ez a bosszúság a jegyzetek elolvasása után sem apadt bennem. Meg kell mondjam mindjárt itt az elején, hogy Gálfalvi jegyzeteit én felületeseknek, homályosoknak és bizonyos mértékig nagyképűeknek találtam. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek helyes észrevételei és gondolatai. Vannak. De egészében a cikk — mégha jegyzetekről van is szó — sem tartalmában, sem a megírás módját illetően nem méltó Gálfalvihoz, nem méltó az Ötünkhöz és nem méltó hazánk magyar költőinek antológiájához. Mi a lényege, a lényeges mondanivalója Gálfalvi jegyzeteinek? Körülbelül ez: „a költői egyéniség fontos tényezője a versnek“. Ezt a tényezőt mostanáig nem igen vették figyelembe, sőt volt olyan időszak, amikor „költőink egy része egyes kritikusok segédletével és irodalompolitikánk bürokratikus hatására arra törekedett, hogy minél egyformábbá tegye a költészetet“. Pedig a költői egyéniség — a lírai vers hőse — vagyis a költő érdeklődési és gondolatköre, eszmei állásfoglalása, ideológiai tudatossága, érzelem- és gondolatvilága jelzi, „hogy a lírikus hogyan viszonylik és milyen módon kapcsolódik az életnek azokhoz a jelenségeihez, azokhoz a gondolatokhoz, problémákhoz, amelyekről a verseiben ír . . .“ Vitathatatlan, hogy döntő kérdés ez, időszerű és helyes, hogy Gálfalvi felvetette. Költészetünket, költőinket és azt, hogy mennyiben új énekesei a mi új világunknak, csakis ezen az alapon lehet felmérni. És csakis egy ilyen felmérés szolgálhat útmutatásul a jövőre. A pártosság kérdése ez. Annak a kérdése,, hogy mennyire és milyen mértékig lett új ember, helyesebben a szocializmust építő új ember típusa a költő és hogyan viszonyul a szocializmus építésének új korszakához. Sajnos, Gálfalvi ezt meglehetősen bonyolultan, bürokratikus nyelven és túlságosan zavarosan mondja el cikkének terjedelmes bevezetőjében. De azzal sem vagyok megelégedve, ahogyan a továbbiakban Gálfalvi most már a költői egyéniség vizsgálatával próbál foglalkozni, költőinknek az antológiában közreadott versei alapján. Az történt ugyanis, hogy egy huszárvágással megkerülte a lényeget és az Ütünk egy régebbi cikkére hivatkozva, fölmentve érezte magát az alól, hogy a versek tartalmából kiindulva vizsgálja meg költőink egyéniségét. Holott az egyéniség elsősorban itt keresendő. Hogy egy példával éljek: a kulák egyéniségét a népi demokratikus rendszer iránti olthatatlan gyűlölet határozza ma meg elsősorban; ez a kulákság tartalma — és nem az, hogy ma nem szájas, mint 46-ban, hanem észrevétlenül igyekszik betolakodni kollektív gazdaságainkba, hogy aztán belülről robbantson. Ez a második vonás, vagyis az, hogy hogyan fejeződik ki a gyűlölet, a tartalom formai megnyilatkozása. A kettő között persze szoros viszony van, de az első határozza meg a másodikat. SZÓVAL GÁLFALVINAK is a tartalomból kellett volna kiindulnia. Ehelyett ő elsősorban azt vizsgálja, hogy költőink „hogyan dolgozzák fel mondanivalóikat, hogyan teszik alkalmassá a nyelv anyagi burkát (!) arra, hogy varázslóként (!!) vigye el legszebb gondolataikat és érzéseiket az olvasókhoz“. Vagyis elsősorban a forma kérdését veti fel, bár nyilván félvén a formalizmus vádjától, igen óvatosan kerüli a jellegzetes formai fogalmakat (verselés, ritmus, rím stb.). Ismétlem: a forma elválaszthatatlan a tartalomtól, de annak a megértése is csak az utóbbi alapján lehetséges. Ebből, a nézetem szerint helytelen kiindulási pontból következik, hogy Gálfalvi igen felületes és sokszor teljesen zavaros megálapításokra jut költőink egyéniségének vizsgálatánál. Kiss Jenő költői egyéniségét ezek szerint az határozza meg, hogy „a képszerűség mestere". Szabédinél viszont „a képeket gyakran szigorúan pontos és tudományos meghatározások helyettesítik“. Horváth Imrénél „... a gondolati jelleg ... a képek megindító líraiságával ötvöződik egybe“. Horváth István „kifejezetten lírai költő“ (az előbbiek úgy látszik nem!) Horváth Istvánnál „összefonódnak a lírai reflexiók a vers mondanivalójával“ (Az lenne csudálatos, ha egyébbel fonódnának össze!) Az már aztán szinte természetszerűen következik ebből a módszerből, hogy amikor azt a kérdést veti föl: „hogyan viszonyulnak az élet különböző jelenségeihez költőink“, erre sem adhat kimerítőbb feleletet. Itt is ilyeneket tudunk meg, hogy Szemlér Ferencet az „élet ünnepi pillanatai érdeklik“, Kiss Jenő „az élet mindennapi tényeit ötvözi költészetté“ (most már ő is ötvöz), Szabédi László pedig „a különféle hibák, negatív jelenségek ostorozásában, leleplezésében, meggyűlöltetésében gazdag". Ezek a megállapítások alapjukban lehetnek helyesek — bár egyik-másikról lehet vitatkozni — de igen-igen távol állanak a lényegtől. Távol állanak különösen attól a kérdéstől, hogy a mi költőink most és nálunk, hogyan is viszonyulnak az új élethez, milyen mértékben formálódott át egyéniségük, milyen mértékben váltak a mi korunk lírai hőseivé. Elismerem, hogy cikke, mégha féloldal terjedelmű is, nem elég tágas keret az antológia valamennyi költőjének alapos, mély elemzésére. Huszonhárom költőről van szó s közel százhúsz versről. Éppen ezért volt helytelen, nézetem szerint, hogy Gálfalvi egy régebbi és ilyen tekintetben szintén nem kielégítő cikkre hivatkozva, megkerüli az egész új költészetünkre legjellegzetesebb vonásokat és valahogyan egymástól függetlenül próbálja megérteni a költőket. Hiszen költőink, bármennyire külön egyéniségekről van szó, mindnyájan ugyanahhoz az élethez, ugyanahhoz a valósághoz, a mi felszabadulás utáni valóságunkhoz viszonyulnak. S hogy melyiknek milyen a költői egyénisége, melyikben mi és hogyan kap hangot, azt éppen ez a visszanyúlás értetheti meg. Ebből deríthető ki, hogy mi az, ami különleges, tehát egyéni bennük és mi az, ami közös vonása új költészetünknek. Ezt az egyébként általánosan ismert igazságot figyelembe véve és ebből kiindulva, határozottan érdekes megállapításokhoz juthatunk költőink egyéniségének vizsgálatakor. Mindenekelőtt feltűnő, hogy milyen nagy és döntő problémát jelentett, különösen idősebb költőink, de több fiatal számára is annak a felismerése, hogy ha részt akarnak venni az új életért folyó harcban, ha énekesei akarnak lenni új korszakunk hősi küzdelmeinek és vállalni akarják a tömegek irányítását, elsősorban önmagukat kell átformálniuk és megtisztítaniuk a múlt minden beszennyeződésétől. Az antológia csaknem valamennyi költőjének van legalább egy olyan verse, amely kisebb, vagy nagyobb sikerrel az önvizsgálat, a múlttal való leszámolás kérdését veti fel. Annvi Ádámtól Horváth Istvánig, Horváth Imréig és Tompa Lászlóig. Jellemző ez a tipikus. Nem csupán azért, mert úgyszólván egész dolgozó népünk hasonló önvizsgálatával esik egybe, hanem elsősorban azért, mert ennek az önvizsgálatnak, a múlttal való leszámolásnak a szükségszerűségét korunk, a mi valóságunk veti fel törvényszerűen. Mégis elegendő egyszer végigolvasni költőink ilyen vonatkozású verseit, hogy megértsük, milyen sokban is különböznek egymástól a költői egyéniségek. SZABÉDI LÁSZLÓRÓL azt írta Gálfalvi, hogy nála a költői „képeket gyakran szigorúan pontos és tudományos meghatározások helyettesítik ... A gondolatok, a sorok kérlelhetetlen logikai pontossággal következnek egymás után, egyetlen szót sem lehetne közbeiktatni." Nem tudom mit ért Gálfalvi költői képen, de Szabédi verseit ismerve, tagadom az állítás első felének helyességét. A képszerűséget és egyáltalán a költői képet nem az határozza meg, hogy honnan veszi a költő, milyen területről, a természetből-e, vagy mondjuk az orvos munkájából. A költő onnan veszi és olyan képet ragad ki, ahonnan gondolatai, érzései kifejezéséhez a legplasztikusabb és legkifejezőbb képet kaphatja. A Csillagi Margitkából vett idézet: „Igen, szerettem. Mint orvosi kés / boncol az objektív emlékezés / s felfejti a már halott idegszálat, / mely egykor vonaglott, mint sebzett állat.“ Ugyancsak költői kép, méghozzá a javából, Gálfalvi alighanem azért esik tévedésbe, mert itt sem a tartalomból indul ki. A Csillagi Margitkában, a költő egykori szerelmeiről tesz vallomást kedvesének, akit izgat: várjon egészen övé-e a szerelem, vagy rejtőzik még valami szívében, ami lefoglalhatná ennek a szerelemnek akár csak egy részét is. Lehetett volna itt például az egykori szerelmet halló levélhez, vagy az őszi elmúláshoz hasonlítani? Nem lehetett. Mert a fa újból kizöldül, ki szokott zöldülni, hacsak nem lett halott maga is. Világos, hogy Szabédi olyan képet keresett és választott ki, amely teljes, bizonyosságot adhatott a kedvesnek és erre aligha találhatott volna megfelelőbbet mint a halott idegszálat felfejtő orvosi kés. Figyeljük csak meg: halott idegszál, mely egykor vonaglott ugyan, mint sebzett állat! Milyen mélyen és világosan fejezi ki az egykori még öntudatlan fiatalkori szerelmet és azt, hogy az véglegesen, a megújulás lehetősége nélkül elmúlt. Csínján tehát a költői képpel! Ellenben a Szabédire vonatkozó megállapítás második részében csakugyan közel jár az igazsághoz. Abban ugyanis, hogy Szabédinél „A gondolatok, a szavak kérlelhetetlen logikai pontossággal követvetkeznek egymás után, egyetlen szót sem lehetne közbeiktatni.“ Szabédi valamennyi felszabadulás utáni versére jellemző ez. Nyomait felfedezhetjük felszabadulás előtti verseiben is, de távolról sem ilyen következetességgel. Nyilvánvaló, hogy Szabédi költői egyéniségéről van szó. De arról is, hogy ez az egyéniség ilyen kérlelhetetlenül következetessé és világossá a felszabadulás után alakult. Hogy ez így van és miért éppen így, arra tájékoztatóul Szabédi önbírálati verse, a Vezessen a párt című szolgál. Elvtársak, az én ifjúságom hosszú reggel volt, naptalan, keringtem a kerek világon külön kerékként, céltalan. Biztosnak egy dolgot ítéltem: lesz, ha kell megváltó zsineg, addig a várakozásban éltem örökké átmenetileg. Szándékosan emeltem ki a naptalan, céltalan, ha kell és átmenetileg kifejezéseket. Igen jellemzőek. Pontosan bevilágítanak a költő régi énjébe, magyarázatul szolgálnak egész múltbeli magatartására és kulcsot adnak régi és újabb versei megértéséhez is. Gondolkozó, töprengő ember volt Szabédi a felszabadulás előtt is, de nem értette, nem érthette meg a maga mélységében a körülötte levő valóságot. Nem rendelkezett a valóság megismerésének egyetlen módszerével, a marxi-leniai világnézettel. Az akkori valóságot és benne saját egykori énjét is csak a Munkáspártban érthette meg teljesen. Amikor felismeri, hogy „tétlen keze“ is segített a gonosz erőknek, mert „az emberiség történelme sok millió embert tett“, döbben rá felelősségére. Arra, hogy gondolkozásából hiányzott a logikus következetesség, céltudatosság, zártság: „Nem is tudva, hogy cselekedtem / cselekedtem, nem tudva, mit“. Ez adott lehetőséget a a „hamis hitre“, a tétlenség tettére, a „naptalan“, „céltalan“ bolyongásra, az örökké „átmeneti“ életre és a „megváltó zsineg“ készentartására, „ha kell“. Az önismeretnek, az önvizsgálatnak ez az útja Szabédinél, a gondolkodó, töprengő, racionalista beállítottságú Szabédinél természetszerűen vezetett ahhoz a költőhöz, akinél „a gondolatok, a szavak kérlelhetetlen logikai pontossággal következnek egymásután, egyetlen szót sem lehetne közbeiktatni..“ Szabédi megszenvedett azért, mert nem volt mindig ilyen következetesen logikus gondolkozású. Ezért vigyáz most oly éberen gondolatai tisztaságára, zártságára. És végeredményben ez határozza meg azt is, hogy miért oly gyakori Szabédi költészetében „a különféle hibák, negatív jelenségek“ ostorozása, leleplezése és meggyűlöltetése. Személyes ügy ez Szabédinél. Ez adja költeményei rendkívül meggyőző erejét és tudatformáló hatását. ISMÉTLEM: költőink túlnyomó része elvégezte önmagában ezt az önvizsgálatot. Ez az önvizsgálat uralkodó jegye költőink első tíz évi termésének. Persze költőink egyénisége szerint mindegyiknél másképpen zajlott le ez a nagy aktus. Horváth Istvánból például az együttélő és a múltban együttszenvedő, egymással mégis szembe állított román és magyar dolgozó paraszt új egymásratalálásában és ennek az egymásratalálásnak a szükségszerűségében robban ki az önvizsgálat kényszere. Igen érdekes volna ennek a mélyremenő boncolása. Én úgy érzékelem, hogy Horváth Istvánnak épp ezek a legjellegzetesebb, az egyéniségéből legtöbbet föltáró versei. (Nyújtsd a kezed Muntyán testvér, Innen üzenem Alb Joszit.) Miért? Horváth paraszti sorban nőtt fel. Nagyon is elevenen él benne a paraszti bizalmatlanság, nem hisz a szóban, csak a tettben. Tudja, hogy a múlt kínos volt, örül a megváltozott viszonyoknak, szabadon, boldogan lélegzik, de közben parasztosan öszsze is kapja a szemét: mit csinál a másik? Együtt örül-e velem, együtt dobban-e velem a másik szíve és lépte? Nyújtom a kezem, de nyújtsd te is, vagy ahogy ő maga mondja: „Nyújtsd a kezed, felelj vélem!“ Ez a vérem és a felkiáltó jel utána nagyon sokat elárul Horváth István paraszti énjéből. Innen üzenem Alb Joszif című versében kereken ki is mondja: ,,s a fajtám paraszt volt nekem“. És ebben a versben is a sürgetés (ami természetesen helyes): „összhangba kell ma eggyé csengjen, / a nyelvünk akárhogy beszél". Nyilvánvaló, hogy az önvallomásnak és az önismeretnek ez a módja sajátos, a Szabédiétől messze elütő képek kiragadására kényszeríti a költőt. Horváth István a paraszti élet, a természettel összekötött paraszti élet kincsesházából meríti képeit: „halásznak a lelkünk bőrén“, „béke virágzik, a szíven, / s szeretet a virág magva“, vagy csak egyszerűen „fényt aratunk“. Persze költőink nem mindig ilyen mélyen hajtják végre az önvizsgálatot, mert gyakran, és ez különösen a fiatalokra áll, egyszerűen a múlt és a jelen szembeállításával találkozunk csupán. Érzik, hogy a jelen eredményeit épp a múlt szenvedései teszik értékessé és körvonalazottá. Vagyis a múlton keresztül viszonyulnak a jelenhez. Ez helyes bizonyos fokig-határig, de gátló körülmény, sőt sablon is lehet. Én például nem tudom elfogadni azt, hogy Majtényi Erik Ifjúság című versét az utolsó sorig a múlt szenvedéseinek felsorolására szenteli. Az ifjúságnak meg kell ismernie a múltat, szó se róla, de ifjúságunkat éppenséggel nem a múlt, hanem a jelen ejti rabul; az ifjúság a jelenben él — a jövőnek. De a jelen és a múlt ilyen gyakori szembeállításából igen könynyen helytelen következtetésre, idillikus felfogásra juthatunk — s jutnak is olykor költőink. Arra tudniillik, hogy ma már minden jól van, minden könnyű. Lebecsülik egyfelől a múlt sok tekintetben még létező jelenvalóságát, másfelől a szocializmus építésének konkrét nehézségeit. Így születnek aztán az olyan versek, amelyekben a jelen nehézségeit az fejezi ki, hogy „ma sincs még lovunknak / aranyból a jászol“ (Horváth István: Erdőben). Vagy: „Csak az ágyról felhangzó köhögés, / a múlt átka, csak ez zavarja meg / időnként a sarjadzó örömet“ (Horváth Imre: Hősök hitével). Ez egyszerűen hamis. Nem volt szándékomban egészében és minden fontos kérdésre kiterjedően elemezni a Hazánk magyar költői című antológiát. Gálfalvi Zsolt cikke és főleg az a közöny, amellyel irodalmunknak ezt a jelentős eseményét, az antológia megjelenését fogadtuk, bizonyos gondolatokat váltott ki belőlem. Jó tudom, hogy csupán arról az egy kérdésről, amit boncolgattam, az önvizsgálat kérdéséről is még igen sokmindent lehetne és kellene elmondani. Csak egyedül Kiss Jenőnek A révi barlangban című, vagy Létay Lajosnak Doftánán című verse, — remekművek az ilyen tárgyú alkotások között — számtalan megfigyelésre alkalmasak a költők egyéniségével és a mai valóságunkhoz való viszonyulásukkal kapcsolatban. Én csupán az elvszerű, mély vizsgálatra akartam felhívni a figyelmet, valamint arra, hogy itt megengedhetetlen a bürokratikus kritikai módszer és nyelv, mert az csak felületes megállapításokhoz, zavaros következtetésekre vezethet. Azzal pedig nem segítjük sem költőinket, sem irodalmunkat. KORMOS GYULA Becsüljük többre új irodalmunk alkotásait — HOZZÁSZÓLÁS GÁLFALVI ZSOLT CIKKÉHEZ — Ligia Macovei A Tsien-Tang folyón KÖNYVESPOLC AZ ELÁTKOZOTT SZAMÁR — Régi és új históriák a tudatlanság vámszedőiről — Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó Bukarest MITCHELL WILSON: VILLÁMOK KÖZÖTT Jó és hasznos kezdeményezés a tudatlanság vámszedőiről szóló régi és új históriák egy részének kötetbe való összegyűjtése. A sötétség rontó erői ellen ennél finomabb pengével alig lehetne harcolni. De ez a kötet mindjárt azt is bizonyítja, hogy legjobb íróink már régen felismerték a tudatlanságból fakadó babonák leleplezésének fontosságát s nem késlekedtek tollakat ennek a célnak a szolgálatába állítani. Kacagtató s megdöbbentő históriák ezek, melyeket Faragó József, a kötet szerkesztője fogott itt egybe a múlt századi s jelenkori magyar irodalomból. Emellett külön érdeme az öt rövid, tömören szűkszavú, de annál élesebben leleplező népmese közlése. Nem véletlen, hogy mindenik történet falun játszódik s a régi paraszti élet egy-egy fájdalmasan torz vonását mezteleníti le. Olvasás közben éreznünk kell, hogy minden rontásnál pusztítóbb erejű volt az egykori uralkodó osztályoknak az az évezredes gyakorlata, mellyel a kultúrát, a tudást a maguk számára foglalták le s a tömegeket vak hiedelmek gyilkos béklyóiban tartották fogva. A paraszti világ mély rétegeiben még ma is nem egy olyan hiedelem él s végzi a maga romboló munkáját, mely a dolgozó ember egykori kiszolgáltatottságának emlékét őrzi. Az elnyomottak tudatlansága mindig hasznot jelentett valakinek. Az itt közölt elbeszélések, mesék, költemények mindenekelőtt azt bizonyítják, hogy a tudatlanság vámszedői nagyon is tudatosan járnak el kevésbbé misztikus céljaik érdekében! Arany János A bajusz című költeményében Szűcs György bátyát a furfangos vajda nemcsak azzal szedi rá, hogy eleve hiábavalóan ülteti bele a bajusznövesztő fürdőkádba, hanem a pénzes bögrétől el a füstölt oldalasokig mindenétől meg is szabadítja. Nagy István elbeszélésében a kuruzsló vénasszony az apátián Lázárgyerekek éhes szájából veszi ki a falatokat (A pirosszemű kis kakas). Horváth Istvánnál a „tudós“ „mindössze“ száz lejt fogad el a veszettség elleni halálos kimenetelű vajákolásért (A tudós). Néha kevésbbé nyíltan anyagias, de annál messzebbmenő „eszmei“ célok állanak az előtérben. Cihosztban például a megdöbbent hívek szeme láttára azért fordul napnyugat felé a feszület, hogy megjósolja: „napkelettel megütközik napnyugat“, csakhogy, — amint később kiderült — maga a plébános rángatta azt dróton. (Szabédi László: A cihoszti csoda). Sarkadi Imre elbeszélése ugyancsak a parasztság felszabadulás utáni életéből meríti tárgyát. Fridolin atya és a falu kulákjai népellenes mesterkedéseik eszközéül használják fel a kísértetektől való félelmet. (Kísértetjárás Szikesen). De a tudatlanság vámszedői mindazok a kuruzslók, plébánosok és kulákok, akik Thúry Zoltán, Asztalos István, Kovács Bálint, Tomcsa Sándor és mások írásaiban emberi életeket oltanak ki, minden erkölcsi gátlás nélkül, előre megfontolt barbarizmussal. A kötetben közölt művek irodalmi értéke távol sem áll ugyanazon a színvonalon. Éppen ez a tény okozza a könyv szembeötlő egyenetlenségét. Arany János, Mikszáth Kálmán, Nagy István, Asztalos István, Szabédi László, Horváth István írásai mellett olyanokat is találunk, amelyek minden bizonnyal nem is tartanak igényt szépirodalmi rangra. Ilyen Vargha János Kísértetek című elbeszélése, Szívós Béla írása, Tomcsa Sándor Patkányok című egyfelvonásosa. Ez utóbbiak helyett a szerkesztő könnyen beilleszthetett volna sokkal igényesebb szemelvényeket is. Hasznos, célszerű könyv Az elátkozott szamár. Példa arra, hogy a Kiadónak milyen sok lehetősége van jó szolgálatot tenni a miszticizmus, tudatlanság és babona elleni harc ügyének. Hasznossága és használhatósága csak fokozódott volna, ha a szerkesztő rövid bevezetéssel indítja útjára kötetét. NAGY PÁL — Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest — Mitchell Wilson mondanivalója napjaink talán legtöbbet vitatott, legérdekesebb kérdéséhez fűződik: az atom titkainak felfedéséről, energiájának felhasználásáról szól. A regény főalakja, Erik Gorin, húsz esztendővel ezelőtt jelentkezett a Columbia egyetem fizikai intézetében a nagynehezen megszerzett gyakornoki állás betöltésére — s ettől a pillanattól kezdve élete szorosan egybefonódik az atomfizika fejlődésével; e tudomány minden győzelme — az ő győzelme is, az atom körül folyó harc minden ütközetében ő maga is megsebesül, vagy diadalmaskodik ellenfelei felett. Gorin rendkívül nagy munkabírású, kiváló felkészültségű, elméleti és kísérleti fizikus, aki tulajdonképpen sohasem lép a politikai harc nyílt porondjára s ha valamely politikai kérdésben állást foglal, nem kikristályosodott világnézet szempontjai szerint, hanem egyszerűen az emberek és a munka iránti szeretetből teszi ezt. Gorin azonban távolról sem a passzív polgári humanista típusát testesíti meg; állásfoglalása harcos, lázadó. Sohasem riad meg az esetleges „következményektől“; dacol a politikai és tudományos hatalmasságokkal. Vezető szerepet játszik az atom titkának felderítésében és éppen ezért nem tud egyetérteni azzal a katonai-nagytőkés diktatúrával, amely az emberiség e nagy vívmányát az emberiség ellen akarja felhasználni. Erik Gorin nem „gáncsnélküli lovag“. A profitért folyó hajsza és a munkanélküliség fenyegető veszélye egy időre őt is eltávolítja a tudományos kutatómunkától; egy nagyipari tröszt tudományos munkatársa lesz. Kitérő ez életében — de hasznos kitérő. Gorin betekintést nyer az amerikai üzleti élet alvilágába, egy pillanatra meg is szédül a pénzszerzés lehetőségeitől, igyekszik az üzletembereket saját fegyvereikkel legyőzni, fölébük kerekedni, de a tőke természetesen ravaszabb és hatalmasabb nála. Nagyjelentőségű találmányát elrabolják tőle, de anélkül, hogy valaha is felhasználnák. Találmánya t. i. teljes iparágak átépítését követelné meg s az ezzel járó befektetések „nem rentábilisak“. Jellegzetes típusok vonulnak fel a közel hétszázoldalas, érdekfeszítő műben. A nagystílű szélhámos-üzletember, a gátlás nélküli karrierista, a fajgyűlölettől őrjöngő fasiszta, a könnyen megvásárolható értelmiségi, Time Wyson néhány érdekes regényalakja. Amit hiányolunk a műben, az az amerikai nép széles rétegeinek bemutatása, a becsületes amerikaiak millióinak állásfoglalása. Az amerikai népet Trasker professzor, és megalkuvást nem ismerő, bátor felesége képviseli. Gorin, és igen meleg színekkel ábrázolt felesége, Lavina mellett ők a regény legszeretetreméltóbb alakjai; sajnos, Wilson a regény befejező részében szinte teljesen megfeledkezik róluk, jóllehet, az olvasó nagy érdeklődéssel várja sorsuk további alakulását, mert e két alak jelleméből arra következtet, hogy egyre közelebb kerülnek a leghaladóbb amerikaiakhoz: az amerikai kommunistákhoz. Wilson regényének cselekménye a háború utáni esztendőkben ér véget. Az amerikai Kongresszus üléstermében ekkor hangot kap a nyílt háborús uszítás. Ez döbbenti rá Gorint a valóságra, ez menti meg attól, hogy megbízatást vállaljon az atomerő felhasználására alakított országos bizottságban. Az amerikai politika szószólói már jól ismert fasiszta szólamokat hangoztatnak. Gorin barátja, a kiváló képességű Hugo Fabermacher — akit az amerikai antiszemitizmus foszt meg a kutató munka lehetőségétől — felismeri a hitleri Németország és a második világháború utáni Amerikai Egyesült Államok közötti hasonlóságot és, — mert harcolni már nem képes, — a halálba menekül. Gorin azonban most már nem ismer megalkuvást, — tovább indul a becsületes, békeszerető embermilliók útján, az új fasizmussal egyre bátrabban szembeszálló ellenállás útján. BODOR PÁL __________________________________________________________________________________________________________/ ) Kellemes izgalommal ülünk be a nagybányai színház nézőterére minden egyes alkalommal. Kíváncsiságunkat nemcsak az csigázza fel, hogy egy fiatal színház fiatal színészeinek játékát fogjuk látni. A múltévi kapunyitás óta a színház új meglepetéseket, színeket, ötleteket tárt a közönség elé. Várakozásunkat a színház műsorfüzete még csak tetézte. Megtudtuk belőle, hogy a darab előkészületei egybeestek a Moszszovjet színház vendégszereplésével. Rendezők és színészek azt a feladatot tűzték maguk elé, hogy a darab színrehozatalában értékesítsék ennek a nagy művészi élménynek a tanulságait. A tanultakat így fogalmazták meg: közelebb az élethez, a valósághoz, közelebb a színpadra vitt emberek lelki gazdagságához, sokrétűbb, bátrabb alakításokat, ötletgazdag alkotómunkát — játékban és rendezésben egyaránt. Sikerül-e vágjon valóra váltani ezeket a magasigényű célkitűzéseket? Szimukov vígjátéka a szovjet ifjúság életének egyik epizódját viszi színpadra. Üzemi lánybrigád alakulását mutatja be, hat fiatal leány fejlődését, öntudatosodását. A darab elején együtt bosszankodunk Avgyejev apóval, az öreg mesterrel, ezeknek a csitriknek a szeleburdiságán, fegyelmezetlenségén, megfékezhetetlenségén. A darab végén pedig vele együtt mondunk búcsút nekik fájó szívvel, de egyben csodálattal is. A kollektíva élenjáró embereket faragott a szeleburdi csitrikből: ők alkotják a legjobb brigádot az üzemben, saját kérésükre elindulnak a türkmén csatornához, a kommunizmus egyik építőtelepére. Mindezt a szerző a vígjáték eszközeivel, vidám bonyodalmakkal, humoros helyzetekkel, összeütközésekkel, sok derűvel és jókedvvel oldja meg. Mielőtt a függöny felmenne, kedves, ismerős orosz melódiák zsonganak föl. Mintha maga a szovjet ifjúság üzenne valahonnan a Néva, vagy a Volga partjairól. A következő pillanatban már ott is vangyunk az árnyas öreg fák alatt, s felgördült a függöny. Ezzel a rendezés megteremtette az induló cselekménynek megfelelő hangulatot. A finom, érzékeny rendezői kéz az egész előadás folyamán sok fantáziával húzza alá a darab mondanivalóját. Ahogyan a lányok vidáman kergetőzve berontanak a színre a legelső képben, abban egy kicsit már benne van az egész brigád jellemrajza. Ahogyan az ábrándos, álmodozó Mása a padra ejtett könyvvel elhárítja Szergej udvarlását, abban egyszerre van benne ennek a technikumra készülő árva lánynak félszegsége, óvatossága, komoly céltudatossága. Sokatmondó a második képben a párttitkár irodája is. A szélesre tárt ablakon dúslombú, terebélyes fa virágos ágai hatolnak be a szobába. Ez az ember szereti az élet üde színeit — figyelmeztet már ezzel a kis aprósággal is a rendezés. A második felvonásban a viharos brigádgyűlés előtt a lányok csípős csasztuskája újabb ötletes, humoros rendezői előkészítés eredménye, amely fokozza a közeledő összecsapás hatását. A két majális képben a szerző kirándulásra visz bennünket hőseivel. A cselekmény bonyolítása mellett a rendezés itt nem feledkezett meg a kirándulás örömeinek hangsúlyozásáról. Hangulatos, vidám majálist varázsol a zöld pázsitra, amelyből nem hiányzik a dal, tánc, játékosság, a gyönyörűszép virágos lányruhák. Végül még egyet a szellemes és tartalmas rendezői ötletekből. Mása és Szergej egymásratalálását az utolsó felvonásban az egész kollektíva izgatottan figyeli a háttérből, az üzemiroda ablakán át. A rendezésnek ezzel a humoros némajátékkal is mondanivalója van: a szovjet életviszonyok között két ember boldogsága az egész közösség ügye. A darabban egész sor jól megrajzolt figura vonul fel. A rendezés nem egyszerűsíti le az alakokat. Avgyejev apa maradisága, tévelygései mögött meglátjuk az üzem életével összeforrott, lelkiismeretes, gondos öreg munkást is. Szergejben az önteltség sok más, látszólag ellentmondó tulajdonsággal: a gyerekes félénkséggel, romantikus pátosszal párosul. A jellemeknek ez az elmélyítése kelti vérbő életre a vígjáték hőseinek javarészét. Szimukov vígjátékában nincsenek mély konfliktusok, nagy összeütközések. Mégis érezzük, hogy a színpadon a derű közepette is állandóan feszülnek a vitorlák. A festett kulisszák mögül az élet szele fújdogál. Valahányszor Mása találkozik Szergejjel, minden a pattanásig feszül. Pedig szót alig váltanak, azt is csak közömbös dolgokról. De a szavak mögött ezernyi érzés viaskodik. A brigádgyűlésen elég egy tekintet, egy elejtett megjegyzés, máris forrong, háborog az egész brigád. A színpadon több zajlik le, mint amennyit kimondanak. A rendezés tud feszültséget teremteni, belső cselekményt, lelki életet érzékeltetni. Tudja éreztetni azt, hogy a szereplők érző, gondolkodó emberek, nem pedig előre meghatározott normák szerint cselekvő figurák. A rendezés bátran aknázza ki a színház legértékesebb tőkéjét, fiatal művészeink gazdag, friss érzésvilágát. Az előadás azonban Harag György és Farkas István rendezői munkájának nemcsak gazdag fegyverzetét, hanem annak Achiles-sarkát is megmutatta. Rendezői szempontból gyengén kidolgozott részekről van szó, Szergej és Viktor, illetve Avgyejev apó és Fomenko kettőse az első képben bizonytalan, vontatott. A harmadik felvonás helyenként szeszélyes, nyers, kapkodó. A rendezés nem fordított gondot néhány figura elmélyítésére. Itt-ott következetlenségek is becsúsztak: a darab hangulatától és műfajától idegen komédiaelemek. (Tamara nevetségesen ható, indokolatlan, kikarrikírozott bőgése, Mása csináltan naiv, szintén karrikatúrának ható párbeszéde óljával a majálison, végül pedig a Comedia dell’arte stílusában megoldott finálé, színpadias meghajlás a közönség felé, amely sután zárja le a türkmén csatornához induló fiatalok búcsúztatásának forró hangulatát.) ■pzek a fogyatékosságok, bármennyire ■*-' is elenyészőek, az előadás egészének kvalitásaihoz viszonyítva, mégis figyelmeztetnek arra, hogy a rendezés kitartóbb munkával kell, hogy előkészítse az előadásokat. A meglévő komoly rendezői erényeknek, a frisseségnek, ötletgazdagságnak, bátor kezdeményezésnek, elmélyült jellemábrázolásra való törekvésnek, feszültségteremtő képességnek több alapossággal, kidolgozottsággal kell párosulnia. A fiatal, aránylag még kevés színpadi tapasztalattal, de sok tehetséggel rendelkező színészkollektívában rejlő nagy értékek teljes kibontakoztatása érdekében a rendezésnek még több felelősséggel, türelemmel, aprólékossággal kell munkáját végeznie. Bátran ez a törekvés hatotta át a Hurrá lányok előadásán a színészek munkáját is. A néző örömmel állapította meg sok színész esetében: nemcsak mást, de többet is nyújtottak, mint az előző előadásokon. Ez éppen úgy vonatkozik egyéni alakításokra, mint az egész együttes játékstílusára, összeforrottságára. Mása szerepében Krasznay Paula új oldaláról mutatkozott be. A humor finomságát, báját, árnyalatait csillogtatta meg. Különösen a Szergejjel való jelenetei tetszettek. Mozgása könnyedebb, természetesebb, szövegmondása tisztább, erőteljesebb lett. Nála az érzések lefékezése, a visszatartottság erőteljes kifejezési eszköz. Szergejből Csiky András jól felfogott, sokrétű figurát alkotott. A benne lévő ellentmondásokat finom humorral bontotta ki, de nem csak humorával hívta fel a figyelmet, hanem árnyalókészségével, okos, intelligens megformálásával is. A másik szereposztásban Nagy Józseftől keményebb, nyersebb, de egyébként szintén hiteles Szergejt láttunk. Szép szövegmondása, természetes, biztos mozgása azonban nem mindig párosult elég őszinte átéléssel. Elekes Emma a pletykás Vera szerepében az előadás egyik kiváló alakítását nyújtotta. Kitűnő érzékkel adagolt a kis csitri figurájába bájt, naivitást, ravaszságot. Játéka mindezt színesen, gazdagon vetítette ki. Vándor András bennsőséges, őszinte eszközökkel ad egyéni ízt játékának. Most is meglepő jellemszínész képességekkel jelentkezett. Cseresznyés Gyula más eszközökkel formál élő alakot az öreg mesterből. Izgágább, mozgékonyabb, nyugtalanabb embert, több konoksággal, gyakoribb felfortyanásokkal.. Nála ösztönösebb a játék, de talán éppen ezért végletesebb, kiélezettebb. Soós Angéla kissé felületes Klárája találóan eleveníti meg a szerző által megformált típust. A lánybrigád álomszószék, vajszívű Nyuráját Koltai Katalin alakította megkapó közvetlenséggel. Nagy Iza Tamarájáról már nem mondhatjuk el ugyanezt. Az az érzésünk, hogy a rendezés nem segítette őt megérteni, elmélyíteni Tamara egyéniségét. Alakítása a Mai emberek jól, érdekesen megformált bábaasszonya után, visszaesés. Hasonló a mulasztás Véső Bán Anna Oljájának megformálásánál is. Itt sem sikerült a típus színvonalára emelni az alakítást, holott a színészi adottságok ebben az esetben is megvannak hozzá. Az üzemi párttitkár szerepét Kozma Lajos játszotta. Vonzó, megnyerő embert kaptunk tőle, olyant, aki érti a tréfát, szereti és segíti a fiatalokat, tettvágy és életkedv buzog benne. A szobájában lejátszódó jelenet a darab egyik legelevenebb része. Kozma jól érzékeltette játékával, hogy valóban itt van, a gyár esze, becsülete, lelkiismerete. Köllő Béla, bár szerepe nem a leghálásabb, ezúttal is tudott színeket, ötleteket hozzáadni. Tamarával való kettősében a majálison szívből megnevetteti a közönséget darabos gyöngédségével. Földesy Ilona, derűs, melegszívű szovjet asszonya jól illeszkedett bele a darab hangulatába. Bartos Edének elsősorban helyes arányérzékével, a kifejező eszközök biztos kezelésével sikerült megelevenítenie a szovjet gyárigazgatót. A műhelyfőnök szerepében Harag György teremtett eleven, szenvedélyes, lobbanékony figurát. Török István játéka a második szereposztásban a darab kidolgozatlan alakításai közé tartozik. A negyedik nagybányai bemutató után úgy érezzük, hogy kezd csírájában kibontakozni a színház egyéni arculata, saját játékstílusa. A feladat most már az, hogy óvakodva a modorosságtól, továbbfejleszszék sajátságaikat, törekedjenek a szocialista-realista játékmód bátor és alkotó alkalmazására. MIKÓ ERVIN EGY BÁTOR BEMUTATÓ A „HURRÁ LÁNYOK“ A NAGYBÁNYAI ÁLLAMI SZÍNHÁZBAN UTUNK