Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1954-05-21 / 21. szám

K3 Mi­ra NEM VAGYOK SE KOLTÓ, se kritikus, de szeretem a verset, s magamról tudom milyen nagy hatással lehet az emberre a szép, lírai költemény. És hadd tegyem hozzá: szeretem a mi új irodalmunkat és költészetünket, szeretem hibáival és gyengeségeivel együtt, mint ahogy sze­reti az ember a saját gyermekét, noha az némelykor borsot is tör az orra alá. Ez a szeretet ad jogot és ez kényszerít arra, hogy néhány gondolatomat elmondjam azokról a jegyzetekről, amelyeket a Hazánk magyar költői című antológiával kapcso­latban Gálfalvi Zsolt tett közzé az Ütünk áprlis 30-i számában. A jegyzeteket A szépség és erő költésze­téért cím alatt közölte a lap. Jó cím, moz­gósító és sokat ígérő, örömmel fedeztem fel a cikket, mivel régóta bántott, hogy hazai magyar költészetünknek ezzel az első összefoglaló jellegű művével mind­mostanáig oly mostohán és felületesen bánt el irodalombírálatunk. Egyetlen ko­moly elemző cikk, tanulmány sem üdvö­zölte még irodalmi életünknek ezt a való­ban ünnepi eseményét, noha itt van a ki­váló alkalom arra, hogy új költészetünk eddigi útját, erényét, jellegzetességét és hibáit mind tartalmi, mind formai szem­pontból számbavegyük és a további fejlő­dés útjaira rávilágítsunk. Ezért örültem én első pillanatban Gál­­falvi terjedelmesebb cikkének, noha bán­tott, hogy csak jegyzetekről van szó. És ez a bosszúság a jegyzetek elolvasása után sem apadt bennem. Meg kell mondjam mindjárt itt az elején, hogy Gálfalvi jegy­zeteit én felületeseknek, homályosoknak és bizonyos mértékig nagyképűeknek talál­tam. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy­általán nincsenek helyes észrevételei és gondolatai. Vannak. De egészében a cikk — mégha jegyzetekről van is szó — sem tartalmában, sem a megírás módját ille­tően nem méltó Gálfalvihoz, nem méltó az Ötünkhöz és nem méltó hazánk ma­gyar költőinek antológiájához. Mi a lényege, a lényeges mondanivalója Gálfalvi jegyzeteinek? Körülbelül ez: „a költői egyéniség fontos tényezője a vers­nek“. Ezt a tényezőt mostanáig nem igen vették figyelembe, sőt volt olyan időszak, amikor „költőink egy része egyes kritiku­sok segédletével és irodalompolitikánk bürokratikus hatására arra törekedett, hogy minél egyformábbá tegye a költé­szetet“. Pedig a költői egyéniség — a lírai vers hőse — vagyis a költő érdeklődési és gondolatköre, eszmei állásfoglalása, ideológiai tudatossága, érzelem- és gondo­latvilága jelzi, „hogy a lírikus hogyan viszonylik és milyen módon kapcsolódik az életnek azokhoz a jelenségeihez, azok­hoz a gondolatokhoz, problémákhoz, ame­lyekről a verseiben ír . . .“ Vitathatatlan, hogy döntő kérdés ez, időszerű és helyes, hogy Gálfalvi felve­tette. Költészetünket, költőinket és azt, hogy mennyiben új énekesei a mi új vi­lágunknak, csakis ezen az alapon lehet felmérni. És csakis egy ilyen felmérés szolgálhat útmutatásul a jövőre. A pár­tosság kérdése ez. Annak a kérdése,, hogy mennyire és milyen mértékig lett új em­ber, helyesebben a szocializmust építő új ember típusa a költő és hogyan viszonyul a szocializmus építésének új korszakához. Sajnos, Gálfalvi ezt meglehetősen bonyo­lultan, bürokratikus nyelven és túlságosan zavarosan mondja el cikkének terjedelmes bevezetőjében. De azzal sem vagyok megelégedve, aho­gyan a továbbiakban Gálfalvi most már a költői egyéniség vizsgálatával próbál fog­lalkozni, költőinknek az antológiában közreadott versei alapján. Az történt ugyanis, hogy egy huszárvágással meg­kerülte a lényeget és az Ütünk egy ré­gebbi cikkére hivatkozva, fölmentve érez­te magát az alól, hogy a versek tartalmá­ból kiindulva vizsgálja meg költőink egyéniségét. Holott az egyéniség elsősor­ban itt keresendő. Hogy egy példával éljek: a kulák egyéniségét a népi demokratikus rendszer iránti olthatatlan gyűlölet hatá­rozza ma meg elsősorban; ez a kulákság tartalma — és nem az, hogy ma nem szá­jas, mint 46-ban, hanem észrevétlenül igyekszik betolakodni kollektív gazdasá­gainkba, hogy aztán belülről robbantson. Ez a második vonás, vagyis az, hogy ho­gyan fejeződik ki a gyűlölet, a tartalom formai megnyilatkozása. A kettő között persze szoros viszony van, de az első hatá­rozza meg a másodikat. SZÓVAL GÁLFALVINAK is a tarta­lomból kellett volna kiindulnia. Ehelyett ő elsősorban azt vizsgálja, hogy költőink „hogyan dolgozzák fel mondanivalóikat, hogyan teszik alkalmassá a nyelv anyagi burkát (!) arra, hogy varázslóként (!!) vi­gye el legszebb gondolataikat és érzései­ket az olvasókhoz“. Vagyis elsősorban a forma kérdését veti fel, bár nyilván fél­vén a formalizmus vádjától, igen óvato­san kerüli a jellegzetes formai fogalma­kat (verselés, ritmus, rím stb.). Ismétlem: a forma elválaszthatatlan a tartalomtól, de annak a megértése is csak az utóbbi alapján lehetséges. Ebből, a nézetem szerint helytelen ki­indulási pontból következik, hogy Gál­falvi igen felületes és sokszor teljesen zavaros megálapításokra jut költőink egyéniségének vizsgálatánál. Kiss Jenő költői egyéniségét ezek szerint az hatá­rozza meg, hogy „a képszerűség mestere". Szabédinél viszont „a képeket gyakran szigorúan pontos és tudományos meghatá­rozások helyettesítik“. Horváth Imrénél „... a gondolati jelleg ... a képek meg­indító líraiságával ötvöződik egybe“. Hor­váth István „kifejezetten lírai költő“ (az előbbiek úgy látszik nem!) Horváth Ist­vánnál „összefonódnak a lírai reflexiók a vers mondanivalójával“ (Az lenne csudá­latos, ha egyébbel fonódnának össze!) Az már aztán szinte természetszerűen következik ebből a módszerből, hogy ami­kor azt a kérdést veti föl: „hogyan vi­szonyulnak az élet különböző jelenségei­hez költőink“, erre sem adhat kimerítőbb feleletet. Itt is ilyeneket tudunk meg, hogy Szemlér Ferencet az „élet ünnepi pillanatai érdeklik“, Kiss Jenő „az élet mindennapi tényeit ötvözi költészetté“ (most már ő is ötvöz), Szabédi László pe­dig „a különféle hibák, negatív jelenségek ostorozásában, leleplezésében, meggyűlöl­­tetésében gazdag". Ezek a megállapítások alapjukban lehet­nek helyesek — bár egyik-másikról lehet vitatkozni — de igen-igen távol állanak a lényegtől. Távol állanak különösen attól a kérdéstől, hogy a mi költőink most és nálunk, hogyan is viszonyulnak az új élet­hez, milyen mértékben formálódott át egyéniségük, milyen mértékben váltak a mi korunk lírai hőseivé. Elismerem, hogy cikke, mégha féloldal terjedelmű is, nem elég tágas keret az antológia valamennyi költőjének alapos, mély elemzésére. Huszonhárom költőről van szó s közel százhúsz versről. Éppen ezért volt helytelen, nézetem szerint, hogy Gálfalvi egy régebbi és ilyen tekin­tetben szintén nem kielégítő cikkre hivat­kozva, megkerüli az egész új költésze­tünkre legjellegzetesebb vonásokat és valahogyan egymástól függetlenül próbálja megérteni a költőket. Hiszen költőink, bármennyire külön egyéniségekről van szó, mindnyájan ugyanahhoz az élethez, ugyan­ahhoz a valósághoz, a mi felszabadulás utáni valóságunkhoz viszonyulnak. S hogy melyiknek milyen a költői egyénisége, me­lyikben mi és hogyan kap hangot, azt ép­pen ez a visszanyúlás értetheti meg. Ebből deríthető ki, hogy mi az, ami különleges, tehát egyéni bennük és mi az, ami közös vonása új költészetünknek. Ezt az egyébként általánosan ismert igazságot figyelembe véve és ebből kiin­dulva, határozottan érdekes megállapítá­sokhoz juthatunk költőink egyéniségé­nek vizsgálatakor. Mindenek­előtt feltűnő, hogy milyen nagy és döntő problémát je­lentett, különösen idősebb költőink, de több fiatal számára is annak a felisme­rése, hogy ha részt akarnak venni az új életért folyó harcban, ha énekesei akarnak lenni új korszakunk hősi küzdelmeinek és vállalni akarják a tömegek irányítását, elsősorban önmagukat kell átformálniuk és megtisztítaniuk a múlt minden be­­szennyeződésétől. Az antológia csaknem valamennyi költőjének van legalább egy olyan verse, amely kisebb, vagy nagyobb sikerrel az önvizsgálat, a múlttal való le­számolás kérdését veti fel. Annvi Ádámtól Horváth Istvánig, Horváth Imréig és Tompa Lászlóig. Jellemző ez a tipikus. Nem csupán azért, mert úgyszólván egész dolgozó népünk hasonló önvizsgálatával esik egybe, hanem elsősorban azért, mert ennek az önvizsgálatnak, a múlttal való leszámolásnak a szükségszerűségét korunk, a mi valóságunk veti fel törvényszerűen. Mégis elegendő egyszer végigolvasni köl­tőink ilyen vonatkozású verseit, hogy megértsük, milyen sokban is különböznek egymástól a költői egyéniségek. SZABÉDI LÁSZLÓRÓL azt írta Gál­falvi, hogy nála a költői „képeket gyak­ran szigorúan pontos és tudományos meg­határozások helyettesítik ... A gondola­tok, a sorok kérlelhetetlen logikai pon­tossággal következnek egymás után, egyet­len szót sem lehetne közbeiktatni." Nem tudom mit ért Gálfalvi költői ké­pen, de Szabédi verseit ismerve, tagadom az állítás első felének helyességét. A kép­szerűséget és egyáltalán a költői képet nem az határozza meg, hogy honnan veszi a költő, milyen területről, a természetből-e, vagy mondjuk az orvos munkájából. A költő onnan veszi és olyan képet ragad ki, ahonnan gondolatai, érzései kifejezéséhez a legplasztikusabb és legkifejezőbb képet kaphatja. A Csillagi Margitkából vett idé­zet: „Igen, szerettem. Mint orvosi kés / boncol az objektív emlékezés / s felfejti a már halott idegszálat, / mely egykor vo­­naglott, mint sebzett állat.“ Ugyancsak költői kép, méghozzá a javából, Gálfalvi alighanem azért esik tévedésbe, mert itt sem a tartalomból indul ki. A Csillagi Margitkában, a költő egykori szerelmeiről tesz vallomást kedvesének, akit izgat: vár­jon egészen övé-e a szerelem, vagy rejtő­zik még valami szívében, ami lefoglal­hatná ennek a szerelemnek akár csak egy részét is. Lehetett volna itt például az egykori szerelmet halló levélhez, vagy az őszi elmúláshoz hasonlítani? Nem lehe­tett. Mert a fa újból kizöldül, ki szokott zöldülni, hacsak nem lett halott maga is. Világos, hogy Szabédi olyan képet ke­resett és választott ki, amely teljes, bizo­nyosságot adhatott a kedvesnek és erre aligha találhatott volna megfelelőbbet mint a halott idegszálat felfejtő orvosi kés. Figyeljük csak meg: halott idegszál, mely egykor vonaglott ugyan, mint seb­zett állat! Milyen mélyen és világosan fe­jezi ki az egykori még öntudatlan fiatal­kori szerelmet és azt, hogy az véglegesen, a megújulás lehetősége nélkül elmúlt. Csínján tehát a költői képpel! Ellenben a Szabédire vonatkozó meg­állapítás második részében csakugyan közel jár az igazsághoz. Abban ugyanis, hogy Szabédinél „A gondolatok, a szavak kérlelhetetlen logikai pontossággal követ­vetkeznek egymás után, egyetlen szót sem lehetne közbeiktatni.“ Szabédi vala­mennyi felszabadulás utáni versére jel­lemző ez. Nyomait felfedezhetjük felsza­badulás előtti verseiben is, de távolról sem ilyen következetességgel. Nyilvánvaló, hogy Szabédi költői egyéniségéről van szó. De arról is, hogy ez az egyéniség ilyen kérlelhetetlenül következetessé és vilá­gossá a felszabadulás után alakult. Hogy ez így van és miért éppen így, arra tájé­koztatóul Szabédi önbírálati verse, a Ve­zessen a párt című szolgál. Elvtársak, az én ifjúságom hosszú reggel volt, naptalan, keringtem a kerek világon külön kerékként, céltalan. Biztosnak egy dolgot ítéltem: lesz, ha kell megváltó zsineg, addig a várakozásban éltem örökké átmenetileg. Szándékosan emeltem ki a naptalan, céltalan, ha kell és átmenetileg kifejezé­seket. Igen jellemzőek. Pontosan bevilá­gítanak a költő régi énjébe, magyarázatul szolgálnak egész múltbeli magatartására és kulcsot adnak régi és újabb versei megértéséhez is. Gondolkozó, töprengő ember volt Szabédi a felszabadulás előtt is, de nem értette, nem érthette meg a maga mélységében a körülötte levő való­ságot. Nem rendelkezett a valóság meg­ismerésének egyetlen módszerével, a marxi-leniai világnézettel. Az akkori va­lóságot és benne saját egykori énjét is csak a Munkáspártban érthette meg telje­sen. Amikor felismeri, hogy „tétlen keze“ is segített a gonosz erőknek, mert „az emberiség történelme­­ sok millió embert tett“, döbben rá felelősségére. Arra, hogy gondolkozásából hiányzott a logikus kö­vetkezetesség, céltudatosság, zártság: „Nem is tudva, hogy cselekedtem / cselekedtem, nem tudva, mit“. Ez adott lehetőséget a a „hamis hitre“, a tétlenség tettére, a „naptalan“, „céltalan“ bolyongásra, az örökké „átmeneti“ életre és a „megváltó zsineg“ készentartására, „ha kell“. Az önismeretnek, az önvizsgálatnak ez az útja Szabédinél, a gondolkodó, töp­rengő, racionalista beállítottságú Szabédi­nél természetszerűen vezetett ahhoz a köl­tőhöz, akinél „a gondolatok, a szavak kér­lelhetetlen logikai pontossággal következ­nek egymásután, egyetlen szót sem lehet­ne közbeiktatni..“ Szabédi megszenvedett azért, mert nem volt mindig ilyen követ­kezetesen logikus gondolkozású. Ezért vi­gyáz most oly éberen gondolatai tisztasá­gára, zártságára. És végeredményben ez határozza meg azt is, hogy miért oly gya­kori Szabédi költészetében „a különféle hibák, negatív jelenségek“ ostorozása, le­leplezése és meggyűlöltetése. Személyes ügy ez Szabédinél. Ez adja költeményei rendkívül meggyőző erejét és tudatfor­máló hatását. ISMÉTLEM: költőink túlnyomó része elvégezte önmagában ezt az önvizsgála­tot. Ez az önvizsgálat uralkodó jegye költőink első tíz évi termésének. Persze költőink egyénisége szerint mindegyiknél másképpen zajlott le ez a nagy aktus. Horváth Istvánból például az együttélő és a múltban együttszenvedő, egymással mé­gis szembe állított román és magyar dolgo­zó paraszt új egymásratalálásában és ennek az egymásratalálásnak a szükségszerűsé­gében robban ki az önvizsgálat kényszere. Igen érdekes volna ennek a mélyremenő boncolása. Én úgy érzékelem, hogy Hor­váth Istvánnak épp ezek a legjellegzete­sebb, az egyéniségéből legtöbbet föltáró versei. (Nyújtsd a kezed Muntyán testvér, Innen üzenem Alb Joszit.) Miért? Horváth paraszti sorban nőtt fel. Nagyon is eleve­nen él benne a paraszti bizalmatlanság, nem hisz a szóban, csak a tettben. Tudja, hogy a múlt kínos volt, örül a megvál­tozott viszonyoknak, szabadon, boldogan lélegzik, de közben parasztosan ösz­­sze is kapja a szemét: mit csi­nál a másik? Együtt­ örül-e velem, együtt dobban-e velem a másik szíve és lépte? Nyújtom a kezem, de nyújtsd te is, vagy ahogy ő maga mondja: „Nyújtsd a kezed, felelj vélem!“ Ez a vérem és a fel­kiáltó jel utána nagyon sokat elárul Hor­váth István paraszti énjéből. Innen üze­nem Alb Joszif című versében kereken ki is mondja: ,,s a fajtám paraszt volt ne­kem“. És ebben a versben is a sürgetés (ami természetesen helyes): „összhangba kell ma eggyé csengjen, / a nyelvünk akár­hogy beszél". Nyilvánvaló, hogy az önvallomásnak és az önismeretnek ez a módja sajátos, a Szabédiétől messze elütő képek kiragadásá­ra kényszeríti a költőt. Horváth István a paraszti élet, a természettel összekötött pa­raszti élet kincsesházából meríti képeit: „halásznak a lelkünk bőrén“, „béke vi­rágzik, a szíven, / s szeretet a virág mag­va“, vagy csak egyszerűen „fényt aratunk“. Persze költőink nem mindig ilyen mé­lyen hajtják végre az önvizsgálatot, mert gyakran, és ez különösen a fiatalokra áll, egyszerűen a múlt és a jelen szembeállí­tásával találkozunk csupán. Érzik, hogy a jelen eredményeit épp a múlt szenvedései teszik értékessé és körvonalazottá. Vagyis a múlton keresztül viszonyulnak a jelen­hez. Ez helyes bizonyos fokig-határig, de gátló körülmény, sőt sablon is lehet. Én például nem tudom elfogadni azt, hogy Majtényi Erik Ifjúság című versét az utolsó sorig a múlt szenvedéseinek felso­rolására szenteli. Az ifjúságnak meg kell ismernie a múltat, szó se róla, de ifjúsá­gunkat éppenséggel nem a múlt, hanem a jelen ejti rabul; az ifjúság a jelenben él — a jövőnek. De a jelen és a múlt ilyen gyakori szembeállításából igen köny­­nyen helytelen következtetésre, idillikus felfogásra juthatunk — s jutnak is olykor költőink. Arra tudniillik, hogy ma már minden jól van, minden könnyű. Lebecsü­lik egyfelől a múlt sok tekintetben még létező jelenvalóságát, másfelől a szocia­lizmus építésének konkrét nehézségeit. Így születnek aztán az olyan versek, amelyek­ben a jelen nehézségeit az fejezi ki, hogy „ma sincs még lovunknak / aranyból a já­szol“ (Horváth István: Erdőben). Vagy: „Csak az ágyról felhangzó köhögés, / a múlt átka, csak ez zavarja meg / időnként a sarjadzó örömet“ (Horváth Imre: Hősök hitével). Ez egyszerűen hamis. Nem volt szándékomban egészében és minden fontos kérdésre kiterjedően ele­mezni a Hazánk magyar költői című antológiát. Gálfalvi Zsolt cikke és főleg az a közöny, amellyel irodalmunknak ezt a jelentős eseményét, az antológia meg­jelenését fogadtuk, bizonyos gondolatokat váltott ki belőlem. Jó tudom, hogy csupán arról az egy kérdésről, amit boncolgattam, az önvizsgálat kérdéséről is még igen sok­mindent lehetne és kellene elmondani. Csak egyedül Kiss Jenőnek A révi bar­langban című, vagy Létay Lajosnak Dof­­tánán című verse, — remekművek az ilyen tárgyú alkotások között — számtalan meg­figyelésre alkalmasak a költők egyéniségé­vel és a mai valóságunkhoz való viszo­nyulásukkal kapcsolatban. Én csupán az elvszerű, mély vizsgálatra akartam fel­hívni a figyelmet, valamint arra, hogy itt megengedhetetlen a bürokratikus kritikai módszer és nyelv, mert az csak felületes megállapításokhoz, zavaros következteté­sekre­ vezethet. Azzal pedig nem segítjük sem költőinket, sem irodalmunkat. KORMOS GYULA Becsülj­ük többre új irodalmunk alkotásait — HOZZÁSZÓLÁS GÁLFALVI ZSOLT CIKKÉHEZ — Ligia Macovei A Tsien-Tang folyón ­ KÖNYVESPOLC AZ ELÁTKOZOTT SZAMÁR — Régi és új históriák a tudatlanság vámszedőiről — Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó Bukarest MITCHELL WILSON: VILLÁMOK KÖZÖTT J­ó és hasznos kezdeményezés a tu­datlanság vámszedőiről szóló régi és új históriák egy részének kötetbe való összegyűjtése. A sötétség rontó erői ellen ennél finomabb pengével alig lehetne harcolni. De ez a kötet mind­járt azt is bizonyítja, hogy legjobb íróink már régen felismerték a tudat­lanságból fakadó babonák leleplezésé­nek fontosságát s nem késlekedtek tol­lakat ennek a célnak a szolgálatába állítani. Kacagtató s megdöbbentő históriák ezek, melyeket Faragó József, a kötet szerkesztője fogott itt egybe a múlt századi s jelenkori magyar irodalomból. Emellett külön érdeme az öt rövid, tömören szűkszavú, de annál élesebben leleplező népmese közlése. Nem vélet­len, hogy mindenik történet falun ját­szódik s a régi paraszti élet egy-egy fájdalmasan torz vonását mezteleníti le. Olvasás közben éreznünk kell, hogy­­ minden rontásnál pusztítóbb erejű volt az egykori uralkodó osztályoknak az az évezredes gyakorlata, mellyel a kul­túrát, a tudást a maguk számára fog­lalták le s a tömegeket vak hiedelmek gyilkos béklyóiban tartották fogva. A paraszti világ mély rétegeiben még ma is nem egy olyan hiedelem él s végzi a maga romboló munkáját, mely a dol­gozó ember egykori kiszolgáltatottságá­nak emlékét őrzi. Az elnyomottak tudatlansága mindig hasznot jelentett valakinek. Az itt kö­zölt elbeszélések, mesék, költemények mindenekelőtt azt bizonyítják, hogy a tudatlanság vámszedői nagyon is tuda­tosan járnak el kevésbbé misztikus céljaik érdekében! Arany János A ba­jusz című költeményében Szűcs György bátyát a furfangos vajda nemcsak az­­zal szedi rá, hogy eleve hiábavalóan ülteti bele a bajusznövesztő fürdőkád­ba, hanem a pénzes bögrétől el a füstölt oldalasokig mindenétől meg is szaba­dítja. Nagy István elbeszélésében a kuruzsló vénasszony az apátián Lázár­gyerekek éhes szájából veszi ki a fala­tokat (A pirosszemű kis kakas). Hor­váth Istvánnál a „tudós“ „mindössze“ száz lejt fogad el a veszettség elleni ha­lálos kimenetelű vajákolásért (A tudós). Néha kevésbbé nyíltan anyagias, de an­nál messzebbmenő „eszmei“ célok álla­nak az előtérben. Cihosztban például a megdöbbent hívek szeme láttára azért fordul napnyugat felé a feszület, hogy megjósolja: „napkelettel megütközik napnyugat“, csakhogy, — amint később kiderült — maga a plébános rángatta azt dróton. (Szabédi László: A ci­hoszti csoda). Sarkadi Imre elbeszélése ugyancsak a parasztság felszabadulás utáni életéből meríti tárgyát. Fridolin atya és a falu kulákjai népellenes mesterkedéseik eszközéül használják fel a kísértetektől való félelmet. (Kísértetjárás Szikesen). De a tudat­lanság vámszedői mindazok a kuruzs­­lók, plébánosok és kulákok, akik Thúry Zoltán, Asztalos István, Kovács Bá­lint, Tomcsa Sándor és mások írásai­ban emberi életeket oltanak ki, min­den erkölcsi gátlás nélkül, előre meg­fontolt barbarizmussal. A kötetben közölt művek irodalmi értéke távol sem áll ugyanazon a színvonalon. Éppen ez a tény okozza a könyv szembeötlő egyenetlenségét. Arany János, Mikszáth Kálmán, Nagy István, Asztalos István, Szabédi László, Horváth István írásai mellett olyano­kat is találunk, amelyek minden bi­zonnyal nem is tartanak igényt szépiro­dalmi rangra. Ilyen Vargha János Kí­sértetek című elbeszélése, Szívós Béla írása, Tomcsa Sándor Patkányok című egyfelvonásosa. Ez utóbbiak helyett a szerkesztő könnyen beilleszthetett volna sokkal igényesebb szemelvényeket is. Hasznos, célszerű könyv Az elátko­zott szamár. Példa arra, hogy a Kiadó­nak milyen sok lehetősége van jó szolgálatot tenni a miszticizmus, tu­datlanság és babona elleni harc ügyé­nek. Hasznossága és használhatósága csak fokozódott volna, ha a szerkesztő rövid bevezetéssel indítja útjára kö­tetét. NAGY PÁL — Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest — M­itchell Wilson mondanivalója nap­jaink talán legtöbbet vitatott, leg­érdekesebb kérdéséhez fűződik: az atom titkainak felfedéséről, energiájának fel­­használásáról szól. A regény főalakja, Erik Gorin, húsz esztendővel ezelőtt jelentkezett a Columbia egyetem fizikai intézetében a nagynehezen megszerzett gyakornoki állás betöltésére — s ettől a pillanattól kezdve élete szorosan egy­befonódik az atomfizika fejlődésével; e tudomány minden győzelme — az ő győzelme is, az atom körül folyó harc minden ütközetében ő maga is megse­besül, vagy diadalmaskodik ellenfelei felett. Gorin rendkívül nagy munkabí­rású, kiváló felkészültségű, elméleti és kísérleti fizikus, aki tulajdonképpen sohasem lép a politikai harc nyílt po­rondjára s ha valamely politikai kér­désben állást foglal, nem kikristályo­sodott világnézet szempontjai szerint, hanem egyszerűen az emberek és a munka iránti szeretetből teszi ezt. Go­rin azonban távolról sem a passzív polgári humanista típusát testesíti meg; állásfoglalása harcos, lázadó. Sohasem riad meg az esetleges „következmények­től“; dacol a politikai és tudományos hatalmasságokkal. Vezető szerepet ját­szik az atom titkának felderítésében és éppen ezért nem tud egyetérteni azzal a katonai-nagytőkés diktatúrával, amely az emberiség e nagy vívmányát­­ az emberiség ellen akarja felhasználni. Erik Gorin nem „gáncsnélküli lovag“. A profitért folyó hajsza és a munka­­nélküliség fenyegető veszélye egy időre őt is eltávolítja a tudományos kutató­munkától; egy nagyipari tröszt tudo­mányos munkatársa lesz. Kitérő ez életében — de hasznos kitérő. Gorin betekintést nyer az amerikai üzleti élet alvilágába, egy pillanatra meg is szédül a pénzszerzés lehetőségeitől, igyekszik az üzletembereket saját fegyvereikkel le­győzni, fölébük kerekedni, de a tőke természetesen ravaszabb és hatalma­sabb nála. Nagyjelentőségű találmányát elrabolják tőle, de anélkül, hogy­­ va­laha is felhasználnák. Találmánya t. i. teljes iparágak átépítését követelné meg s az ezzel járó befektetések „nem ren­tábilisak“. Jellegzetes típusok vonulnak fel a közel hétszázoldalas, érdekfeszítő mű­ben. A nagystílű szélhámos-üzletember, a gátlás nélküli karrierista, a fajgyűlö­lettől őrjöngő fasiszta, a könnyen meg­vásárolható értelmiségi, T­ime Wyson néhány érdekes regényalakja. Amit hiányolunk a műben, az az ame­rikai nép széles rétegeinek bemutatása, a becsületes amerikaiak millióinak ál­lásfoglalása. Az amerikai népet Trasker professzor, és megalkuvást nem ismerő, bátor felesége képviseli. Gorin, és igen meleg színekkel ábrázolt felesége, La­vina mellett ők a regény legszeretetre­méltóbb alakjai; sajnos, Wilson a re­gény befejező részében szinte teljesen megfeledkezik róluk, jóllehet, az olvasó nagy érdeklődéssel várja sorsuk további alakulását, mert e két alak jelleméből arra következtet, hogy egyre közelebb kerülnek a leghaladóbb amerikaiakhoz: az amerikai kommunistákhoz. Wilson regényének cselekménye a háború utáni esztendőkben ér véget. Az amerikai Kongresszus üléstermében ek­kor hangot kap a nyílt háborús uszítás. Ez döbbenti rá Gorint a valóságra, ez menti meg attól, hogy megbízatást vál­laljon az atomerő felhasználására ala­kított országos bizottságban. Az ame­rikai politika szószólói már jól ismert fasiszta szólamokat hangoztatnak. Go­rin barátja, a kiváló képességű Hugo Fabermacher — akit az amerikai anti­szemitizmus foszt meg a kutató munka lehetőségétől — felismeri a hitleri Né­metország és a második világháború utáni Amerikai Egyesült Államok kö­zötti hasonlóságot és, — mert harcolni már nem képes, — a halálba menekül. Gorin azonban most már nem ismer megalkuvást, — tovább indul a becsü­letes, békeszerető embermilliók útján, az új fasizmussal egyre bátrabban szem­­beszálló ellenállás útján. BODOR PÁL __________________________________________________________________________________________________________/ ) K­ellemes izgalommal ülünk be a nagy­bányai színház nézőterére minden egyes alkalommal. Kíváncsiságunkat nem­csak az csigázza fel, hogy egy fiatal szín­ház fiatal színészeinek játékát fogjuk lát­ni. A múltévi kapunyitás óta a színház új meglepetéseket, színeket, ötleteket tárt a közönség elé. Várakozásunkat a színház műsorfüzete még csak tetézte. Megtudtuk belőle, hogy a darab előkészületei egybe­estek a Moszszovjet színház vendégszerep­lésével. Rendezők és színészek azt a fel­adatot tűzték maguk elé, hogy a darab színrehozatalában értékesítsék ennek a nagy művészi élménynek a tanulságait. A tanultakat így fogalmazták meg: közelebb az élethez, a valósághoz, közelebb a szín­padra vitt emberek lelki gazdagságához, sokrétűbb, bátrabb alakításokat, ötlet­gazdag alkotómunkát — játékban és ren­dezésben egyaránt. Sikerül-e vágjon va­lóra váltani ezeket a magasigényű célkitű­zéseket? Szimukov vígjátéka a szovjet ifjúság életének egyik epizódját viszi színpadra. Üzemi lánybrigád alakulását mutatja be, hat fiatal leány fejlődését, öntudatosodá­sát. A darab elején együtt bosszankodunk Avgyejev apóval, az öreg mesterrel, ezek­nek a csitriknek a szeleburdiságán, fegyel­mezetlenségén, megfékezhetetlenségén. A darab végén pedig vele együtt mondunk búcsút nekik fájó szívvel, de egyben cso­dálattal is. A kollektíva élenjáró embere­ket faragott a szeleburdi csitrikből: ők al­kotják a legjobb brigádot az üzemben, saját kérésükre elindulnak a türkmén csatornához, a kommunizmus egyik építő­telepére. Mindezt a szerző a vígjáték esz­közeivel, vidám bonyodalmakkal, humoros helyzetekkel, összeütközésekkel, sok derű­vel és jókedvvel oldja meg. Mielőtt a függöny felmenne, kedves, ismerős orosz melódiák zsonganak föl. Mintha maga a szovjet ifjúság üzenne va­lahonnan a Néva, vagy a Volga partjairól. A következő pillanatban már ott is van­­gyunk az árnyas öreg fák alatt, s fel­gördült a függöny. Ezzel a rendezés meg­teremtette az induló cselekménynek meg­felelő hangulatot. A finom, érzékeny ren­dezői kéz az egész előadás folyamán sok fantáziával húzza alá a darab mondani­valóját. Ahogyan a lányok vidáman ker­getőzve berontanak a színre a legelső kép­ben, abban egy kicsit már benne van az egész brigád jellemrajza. Ahogyan az áb­rándos, álmodozó Mása a padra ejtett könyvvel elhárítja Szergej udvarlását, ab­ban egyszerre van benne ennek a techni­kumra készülő árva lánynak félszegsége, óvatossága, komoly céltudatossága. Sokat­mondó a második képben a párttitkár irodája is. A szélesre tárt ablakon dús­­lombú, terebélyes fa virágos ágai hatolnak be a szobába. Ez az ember szereti az élet üde színeit — figyelmeztet már ezzel a kis aprósággal is a rendezés. A második fel­vonásban a viharos brigádgyűlés előtt a lányok csípős csasztuskája újabb ötletes, humoros rendezői előkészítés eredménye, amely fokozza a közeledő összecsapás ha­tását. A két majális­ képben a szerző ki­rándulásra visz bennünket hőseivel. A cselekmény bonyolítása mellett a rende­zés itt nem feledkezett meg a kirándulás örömeinek hangsúlyozásáról. Hangulatos, vidám majálist varázsol a zöld pázsitra, amelyből nem hiányzik a dal, tánc, játé­kosság, a gyönyörűszép virágos lányruhák. Végül még egyet a szellemes és tartalmas rendezői ötletekből. Mása és Szergej egy­­másratalálását az utolsó felvonásban az egész kollektíva izgatottan figyeli a hát­térből, az üzemiroda ablakán át. A ren­dezésnek ezzel a humoros némajátékkal is mondanivalója van: a szovjet életviszo­nyok között két ember boldogsága az egész közösség ügye. A darabban egész sor jól megrajzolt figura vonul fel. A rendezés nem egyszerűsíti le az alakokat. Avgyejev apa maradisága, tévelygései mögött meglátjuk az üzem életével összeforrott, lelkiisme­retes, gondos öreg munkást is. Szergejben az önteltség sok más, látszólag ellentmon­dó tulajdonsággal: a gyerekes félénkség­gel, romantikus pátosszal párosul. A jel­lemeknek ez az elmélyítése kelti vérbő életre a vígjáték hőseinek javarészét. Szimukov vígjátékában nincsenek mély konfliktusok, nagy összeütközések. Mégis érezzük, hogy a színpadon a derű köze­pette is állandóan feszülnek a vitorlák. A festett kulisszák mögül az élet szele fúj­­dogál. Valahányszor Mása találkozik Szer­­gejjel, minden a pattanásig feszül. Pedig szót alig váltanak, azt is csak közömbös dolgokról. De a szavak mögött ezernyi érzés viaskodik. A brigádgyűlésen elég egy tekintet, egy elejtett megjegyzés, máris forrong, háborog az egész brigád. A szín­padon több zajlik le, mint amennyit ki­mondanak. A rendezés tud feszültséget te­remteni, belső cselekményt, lelki életet érzékeltetni. Tudja éreztetni azt, hogy a szereplők érző, gondolkodó emberek, nem pedig előre meghatározott normák sze­rint cselekvő figurák. A rendezés bátran aknázza ki a színház legértékesebb tőké­jét, fiatal művészeink gazdag, friss érzés­világát. Az előadás azonban Harag György és Farkas István rendezői munkájának nem­csak gazdag fegyverzetét, hanem annak Achiles-sarkát is megmutatta. Rendezői szempontból gyengén kidolgozott részek­ről van szó, Szergej és Viktor, illetve Avgyejev apó és Fomenko kettőse az első képben bizonytalan, vontatott. A harma­dik felvonás helyenként szeszélyes, nyers, kapkodó. A rendezés nem fordított gondot néhány figura elmélyítésére. Itt-ott követ­kezetlenségek is becsúsztak: a darab han­gulatától és műfajától idegen komédia­elemek. (Tamara nevetségesen ható, indo­kolatlan, kikarrikírozott bőgése, Mása csi­­náltan naiv, szintén karrikatúrának ható párbeszéde óljával a majálison, végül pe­dig a Comedia dell’arte stílusában meg­oldott finálé, színpadias meghajlás a kö­zönség felé, amely sután zárja le a türk­mén csatornához induló fiatalok búcsúz­tatásának forró hangulatát.) ■pzek a fogyatékosságok, bármennyire ■*-' is elenyészőek, az előadás egészé­nek kvalitásaihoz viszonyítva, mégis fi­gyelmeztetnek arra, hogy a rendezés ki­tartóbb munkával kell, hogy előkészítse az előadásokat. A meglévő komoly rende­zői erényeknek, a frisseségnek, ötletgaz­dagságnak, bátor kezdeményezésnek, elmé­lyült jellemábrázolásra való törekvésnek, feszültségteremtő képességnek több ala­possággal, kidolgozottsággal kell párosul­nia. A fiatal, aránylag még kevés szín­padi tapasztalattal, de sok tehetséggel rendelkező színészkollektívában rejlő nagy értékek teljes kibontakoztatása érdekében a rendezésnek még több felelősséggel, tü­relemmel, aprólékossággal kell munkáját végeznie. Bátran­­ ez a törekvés hatotta át a Hurrá lányok előadásán a színészek mun­káját is. A néző örömmel állapította meg sok színész esetében: nemcsak mást, de többet is nyújtottak, mint az előző elő­adásokon. Ez éppen úgy vonatkozik egyéni alakításokra, mint az egész együttes játék­stílusára, összeforrottságára. Mása szerepében Krasznay Paula új ol­daláról mutatkozott be. A humor finom­ságát, báját, árnyalatait csillogtatta meg. Különösen a Szergejjel való jelenetei tet­szettek. Mozgása könnyedebb, természete­sebb, szövegmondása tisztább, erőteljesebb lett. Nála az érzések lefékezése, a vissza­­tartottság erőteljes kifejezési eszköz. Szergejből Csiky András jól felfogott, sokrétű figurát alkotott. A benne lévő el­lentmondásokat finom humorral bontotta ki, de nem csak humorával hívta fel a figyelmet, hanem árnyalókészségével, okos, intelligens megformálásával is. A másik szereposztásban Nagy Józseftől keményebb, nyersebb, de egyébként szintén hiteles Szergejt láttunk. Szép szövegmondása, ter­mészetes, biztos mozgása azonban nem mindig párosult elég őszinte átéléssel. Elekes Emma a pletykás Vera szerepé­ben az előadás egyik kiváló alakítását nyújtotta. Kitűnő érzékkel adagolt a kis csitri figurájába bájt, naivitást, ravasz­ságot. Játéka mindezt színesen, gazdagon vetítette ki. Vándor András bennsőséges, őszinte eszközökkel ad egyéni ízt játéká­nak. Most is meglepő jellemszínész ké­pességekkel jelentkezett. Cseresznyés Gyu­la más eszközökkel formál élő alakot az öreg mesterből. Izgágább, mozgékonyabb, nyugtalanabb embert, több konoksággal, gyakoribb felfortyanásokkal.. Nála ösztö­nösebb a játék, de talán éppen ezért vég­letesebb, kiélezettebb. Soós Angéla kissé felületes Klárája találóan eleveníti meg a szerző által megformált típust. A lány­brigád álomszószék, vajszívű Nyuráját Koltai Katalin alakította megkapó közvet­lenséggel. Nagy Iza Tamarájáról már nem mondhatjuk el ugyanezt. Az az érzésünk, hogy a rendezés nem segítette őt megér­teni, elmélyíteni Tamara egyéniségét. Alakítása a Mai emberek jól, érdekesen megformált bábaasszonya után, vissza­esés. Hasonló a mulasztás Véső Bán Anna Oljájának megformálásánál is. Itt sem sikerült a típus színvonalára emelni az alakítást, holott a színészi adottságok eb­ben az esetben is megvannak hozzá. Az üzemi párttitkár szerepét Kozma La­jos játszotta. Vonzó, megnyerő embert kaptunk tőle, olyant, aki érti a tréfát, szereti és segíti a fiatalokat, tettvágy és életkedv buzog benne. A szobájában le­játszódó jelenet a darab egyik legeleve­nebb része. Kozma jól érzékeltette játéká­val, hogy valóban itt van, a gyár esze, becsülete, lelkiismerete. Köllő Béla, bár szerepe nem a leghálá­­sabb, ezúttal is tudott színeket, ötleteket hozzáadni. Tamarával való kettősében a majálison szívből megnevetteti a közön­séget darabos gyöngédségével. Földesy Ilona, derűs, melegszívű szovjet asszonya jól illeszkedett bele a darab hangulatába. Bartos Edének elsősorban helyes arány­érzékével, a kifejező eszközök biztos keze­lésével sikerült megelevenítenie a szovjet gyárigazgatót. A műhelyfőnök szerepében Harag György teremtett eleven, szenve­délyes, lobbanékony figurát. Török István játéka a második szereposztásban a darab kidolgozatlan alakításai közé tartozik. A negyedik nagybányai bemutató után úgy érezzük, hogy kezd csírájában kibon­takozni a színház egyéni arculata, saját játékstílusa. A feladat most már az, hogy óvakodva a modorosságtól, továbbfejlesz­­szék sajátságaikat, törekedjenek a szocia­lista-realista játékmód bátor és alkotó al­kalmazására. MIKÓ ERVIN EGY BÁTOR BEMUTATÓ A „HURRÁ LÁNYOK“ A NAGYBÁNYAI ÁLLAMI SZÍNHÁZBAN UTUNK

Next