Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1955-07-29 / 30. szám

4 A ZENE MINDENKIÉ Kodály Zoltán mondta ezt, a nagy magyar zeneszerző és zenetudós. Ez a három szó egykor harci zászlót jelentett a népelnyomó félfeudális Magyarországon. A zene mindenkié, vagy mindenkié lehet; erre a meggyőződésre épültek fel Kodály Zoltán egyetemes értékű művei is. A nagy alkotó nemrégiben közreadott egybegyűjtött cikkeit is (Kodály Zoltán: A zene mindenkié, 1954, Budapest) ugyancsak ezekkel a jelentőségteljes szavakkal adta át a Magyar Népköztársaság, tömegeinek, új olvasóinak kezébe: ... a zene mindenkié! — írja könyve bevezetőjében. — De hogyan tehetjük azzá? Ezen tűnődöm, amióta a ,,mezzo del cammin“-t, életutam felét — elértem. E tűnődések írott nyoma az alábbi néhány töredék. Némely jóakaróim úgy vélik, nemcsak a múlt küzdelmes éveire vetnek világot, hanem a jövőbe, a bennük megálmodott s talán mindig csak megközelíthető jövőbe i* * * vetnek egy-egy pillantást. Bizonyos, hogy az abban való hit nélkül soha meg nem íródtak volna. Ez mentse közzétételüket. S talán beválnak a végrendeletnek." A gyűjteményben foglalt cikkek egyébként 1906—1952 között keletkeztek. Biztos szerkesztői kéz válogatta ki Kodály Zoltán kisebb elméleti írásaiból elsősorban azokat, amelyekben ez a nagy művész szembeszállt a népellenes „esztétikai“ irányzatokkal, a zenei nevelés vagy a művészet társadalmi szerepének kérdéseit érintő mindenfajta pesszimizmussal. Voltak ilyenek bőven. Ne felejtsük el, hogy 1945 előtt — a Szovjetunión kívül — az egész kerek világon legfeljebb néhány haladó művész tette magáévá azt a felfogást, hogy a zenei képesség épp úgy, mint más művelődést biztosító fogékonyság minden emberben szunnyad s bizonyos fokig minden emberben ki is fejleszthető. Arra, hogy a zene mindenkié lehet, a legilletékesebb: maga a nép tanította meg Kodályt. Mert ifjan, pályája elején, a zenei szakismeretek elsajátítása közben is tanulta, fürkészte a zenével szorosan egybetartozó nyelv törvényszerűségeit is. Tovább mehetett volna e téren nemzete élő hagyományának tanulmányozása nélkül? Aligha. Hiszen éppen ő mutatott rá, hogy „a magyar MONUMENTA MUSICA értékesebb része nem kézirattárak porából, hanem élő forrásból, a nép emlékezetéből kerul ki ... EZ a magyar zenetörténet, csak meg kell tanulni olvasni benne ..." — írta 1925-ben. Kodály tehát népe élő emlékezetének, a népzene tanulmányozásának során látott bele a zenei jelenségek rejtett lényegébe. A népdalt gyűjtő nagy művész nemcsak a dallamok szépségét fedezte fel, hanem azt is látta hogy ott, ahol — mint például népzenehagyományban gazdag falun — a zene az élet szerves része, ott mindenkiben ki is fejlődik a zene iránti fogékonyság? S ez egészen természetes mert az ilyen falun a zene átszövi az életet, minden jelentősebb mozzanat a legmegfelelőbb zenei kifejezőeszközökkel együtt jelentkezik. A falu életét szabályozó szokások következtében hosszú évszázadok, vagy inkább évezredek során kialakult a zenei élet meghatározott rendje. Ez a tény szinte törvényszerűen visszatérő zenélési alkalmakat biztosított. Elég ha csak a legismertebbekre gondolunk. Ki ne tudná, hogy faluban a téli fonóban, kalákákon, olykor részt vesznek a legapróbb gyermekek is, s épp úgy tanúi a vasárnapi táncnak, a lakodalmi, keresztelő és egyéb zenével egybekötött szertartásoknak. A szájról-szájra terjedő dalok, mondókák, énekes krónikákba foglalt események közszájon forognak, így öltenek sokak ajkán állandó használat közben mindinkább tökéletes, csiszolt, azt is mondhatnánk „tipikus“ formákat, ám ugyanez a folyamat biztosítja a falusi ember számára a zenei művelődést. Zenei tudása persze sajátos módon fejlődik, de a népművészet, az írástudatlan zenekultúrának ez az élő tanúbizonysága mutatja, hogy él és fejlődik. Sőt, aki az emberiség különböző zenekultúráinak eddigi fejlődését tanulmányozza, azt látja, hogy éppen a betűtudatlan, „kottanemismerő“ népből fakadt minden időkben a művészet forrása. Egyébként, aki egyszer a nép művészetének közelébe férkőzhetett, észlelhette mindazt, amit Kodály Zoltán. Felfedezhette azt az aranyigazságot is, hogy a népi művelődésben nincs éles határ hivatásos és műkedvelő között. Láthatta, hogy mindenkinek része van a népművészet gazdagodásában. A tehetségesebb egyének többel járulnak hozzá, a közepes képességűnek is vannak ihletett pillanatai. Tehát a népzenének mindenki művelője, élvezője és alkotója, senki se marad ki belőle! Ezt sokan megállapították, de nem mindenki volt képes arra, hogy egyéni megfigyeléseit általánosítsa, tevékenysége szerves egészébe beillessze, sőt, harcoljon is elvei sikeréért A népzene, az ember teremtő és kultúrálódóképességének ez a minden cáfolatot megsemmisítő, ragyogó bizonyítéka a múltban elsősorban a földművelő nép művészi tevékenységének eredménye volt, olyan művészet ez, mely „magától jött“ létre, akár az őserdők dús növényzete. Ámde, ha egy társadalmi réteg számára sajátos történelmi körülmények lehetővé tették egy bizonyos fajtájú zenei művelődés kibontakozását, kétségtelen, hogy a szocialista társadalom tervszerű munkával, neveléssel, megfelelő feltételeket biztosíthat az egész társadalom minden rétege, zenei művelődése számára. A népzene és az úgynevezett művészi zene között ma még látszólag fennálló, valójában nem létező ellentét a jövőben, valószínűleg, fokozatosan el is fog tűnni. Kodály, A népzenekutatás jövője címmel 1952-ben írt cikkében egyebek közt említi, hogy ma már sokak szerint „túl kell haladni a népdalt“. ,,Valóban túl kell haladnunk — írja — de előbb el kell jutnunk a népdalig. Ha a népet nemzetté akarjuk tenni, előbb zenéjét is a nemzet közkincsévé kell tennünk. Ez egyaránt érdeke zenénk továbbfejlődésének, egész zenei közművelődésünknek és a tudománynak ■.“ Mi sem természetesebb azonban annál, hogy a tőkés-földesúri Magyarország kultúréletének irányítóit, annak idején korántsem hatotta át ez a demokratikus meggyőződés. Annak két akadálya volt: népellenességük s a zenei kultúrálatlanság. Kodály egyébként egy ízben ironikusan jegyezte meg a magyar társadalom úgynevezett művek zenekedvelőiről, hogy: Kitűnően ismerik a fasbor és a kocsisbor közti különbséget, de zenei kocsisboron élnek. Vagyis beérik a silány, értéktelen, „könnyűzenének“ nevezett művészpótlékkal. Kodály a tanulmányok egész sorában mutatott rá arra, hogyan lehetne a zene mindenkié. Aki cikkeit elolvassa, úgy érzi, hogy olyan egyszerű művelet ez, mint a kétszerkettő, nem kell hozzá semmi, csak éppen biztosítani kell a széleskörű tömegoktatás megfelelő formáit. Ott, ahol az embereket általános ismeretekre tanítják, az iskolában, ott kellene a zenére is megtanítani A zenei nevelést azonban Kodály szerint már az iskola előtt meg kellene kezdeni! 1951-ben, egy művészeti nevelést tárgyaló nemzetközi tanácskozáson feltett kérdésre, hogy mikor kezdődjék a gyermek nevelése, Kodály azt válaszolta, hogy ,,... kilenc hónappal születése előtt ■ ■ mert ha az anya rossz, selejtes zenével él, — okvetlen meglátszik gyermekén . .. Nagy tömeg zenei benyomást raktároz el a gyermek már az iskola előtt, s ha ebben túlteng a rossz, akkor zenei sorsa már eldőlt egész életére. ..!“ S másutt figyelmeztet: ,,Népünk soha vissza nem térő történelmi pillanatot él most, még mielőtt kilépett volna ősi népkultúrájából, mindjárt a jót adhatjuk neki, nem kénytelen átvergődni a rosszízlés, az álművészet mocsarán, melybe annyian belefuttak . Kodály Zoltán írásaiban feltárul .-Világnézete és nevelői állásfoglalása. Nem itt hangoztatja először, hogy a művészi képességet fejlődés eredményének tekinti, nem pedig kiszámíthatatlan örökléses tényezők vak játékának. Tehát felfogása vitathatatlanul materialista és egyben mélységesen demokratikus. Sohasem nyugodott bele abba, hogy a művészet a kiváltságosaké, s elmélete a gyakorlatot ösztönző tevékenységgé, mindenki számára hozzáférhető módszerré lett. ... nekünk tömegeket kell a zenéhez elvezetni — írta 1929- ben — ... A hangszerkultúra sohasem lehet tömegkultúra... S valósággal felhívást intézett az ifjúsághoz: „Mit nektek hegedű, zongora, van a gégétekben olyan hangszer, hogy szebben szól a világ minden hegedűjénél, csak legyen, aki megszólaltassa! Ezzel a hangszerrel eljuthattok a legnagyobb zenei géniuszok éltető közelségébe, csak legyen, aki vezet ■ ■ ■ Nem kell hozzá más, csak néhány énektanár, aki déli harangszókor nem dobja vissza a maltert a vakolóládába ... A művészetnek ugyanis nem a technika a lényege, hanem a lélek. Mihelyt a lélek szabadon, akadályok nélkül közölheti magát, előáll a hiánytalan művészi hatás. Annyi technikát, amennyi a gyermeki lélek szabad megnyilatkozására elegendő, jó vezető keze alatt akármelyik iskola elsajátítható (1929). Kodály Zoltán 1906-tól 1945-ig nemcsak következetesen hangoztatta, hogy a zene mindenkié lehet. Ennél többet tett! Ő maga állt annak a mozgalomnak az élére, mely a korhadt feudális magyar társadalomban elősegítette az új demokratikus zenekultúra kibontakozását, Írásai érthetően, szakadatlan harcokról tanúskodnak. Ismeretes, hogyan ócsárolták, gáncsolták úton-útfélen őt is, Bartókot is, tanítványaikat nem kevésbé. A Horthy-rendszer elején, 1925-ben, mikor a leghevesebb támadások irányultak Kodály és Bartók ellen, Kodály a következőket írta: „ • Nehémiás könyvében olvassuk, hogy amikor a babiloni fogságból visszatért zsidók újra fel akarták építeni Jeruzsálem romokban heverő falait, a körüllakó ellenségek folyton háborgatták őket. Végre csak úgy értek célt, hogy „kiki az ő egyik kezével munkálódik vala, a másikkal a fegyvert tartja vala ..“ A magyar zene újjáépítőn is csak félkézzel dolgozhatnak, félkezükkel állandó védekező harcot kell viselniök, de épül a fal." *. (Via már két kézzel munkálkodhatnak ! a magyar zene újjáépítői. Aki Kodály Zoltánnak a felszabadulás után írott cikkeit lapozgatja, látja, hogy nagy nevelői tervei mind határozottabb formát öltenek. 1947-ben például megírta a 100 éves terv című cikkét. Abban visszapillant pályája kezdetére és az elvégzett nevelői munka egy-egy állomására. Kifejti, hogy az általános iskolák zeneoktatása terén van a legtöbb tennivaló. Ha munkába állnak a zenei szakemberek, ha a zenei szaktanítás elve 1968-ra megvalósul, akkor Kodály szerint, mire 2000 írunk, minden általános iskolát végzett gyermek kottát olvas. „Nem nagy vívmány — írja. — De ez csakk külső jele lesz annak, ami addigra biztosan kifejlődik, s ami akkor joggal viseli nevét: a magyar zenekultúrának ..." Kodály szerint tehát mindössze tervszerű nevelői munkával eltöltött ötven év kellene ahhoz, hogy a zenét — hazájában — mindenki magáénak mondhassa. Ötven év — nem is sok idő annak helyrehozására, amit az osztálytársadalmak a zenei művelődés terén évszázadokon át romboltak. Az első lépés ehhez a jelenlegi zenei analfabétaság megszüntetése. S egészen természetes az is, hogy Kodály, amikor a felszabadult Magyarországon 1947- ben a zenei közművelődés kérdéseivel foglalkozik, amikor a munkásénekkarok nemzeti jelentőségét hangsúlyozza, újra és újra felhívja a figyelmet arra, hogy a haladás legnagyobb akadálya e téren is — a kottaolvasás hiánya. A zenei művelődés kibontakozásának ezt a múltból örökölt gyászos kerékkötőjét csak az általános iskolák munkája tüntetheti el. Ha majd, mint Kodály írja: ,,... éneklő tömegeink megszerzik azt a kultúrát, ami a magasabbrendű karénekhez kell, akkor lesz csak termékenyítő hatásuk az egész országra. Mert kultúra annyi, mint tanulás; megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszteni könnyű..Kodály szerint nagy jelentősége lehetne a földműves és munkásnép rendszeres zenei nevelésének más téren is, mert, mint írja: „tudvalevő, hogy a legnagyobb ének tehetségek többnyire a legszegényebb rétegekből kerültek ki világszerte ... Érthető: a feltörekvő rétegekben sokkal nagyobb a feszültség, az energia, és ez minden megnyilatkozásukat intenzívebbé, közvetlenebbé, szabadabbá teszi ... Az énekhang testi feltételei és a biológiai értéktöbblet, jó testalkat, erő és kitartás inkább terem meg a kemény életben, mint a jólét elpuhultságában ... Mindezekből világos, hogy a munkás és földműves éneklés gondozása messzemutató, az egész nemzet kultúrájára kiható eredményeket ígér ..." Kodály Zoltán könyve csak újabb bizonyítéka annak, amit már egyébként is régóta tud mindenki; annak ugyanis, hogy ez a nagy alkotó sohasem választotta el a maga sorsát népe sorsától! Kodály elvei, módszerei, célkitűzései számunkra is iránymutatók. Népköztársaságunk népei páratlanul értékes népzenehagyományt őriztek meg, nekünk is az a legfontosabb feladatunk, hogy új zenekultúránk erre az értékes alapra épüljön fel. A zenei tömegművelődés terén nálunk is sok még a tennivaló. Hogy csak a legfontosabbat említsem, nekünk is erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy a zenei analfabetizmus megszűnjön Becses útmutatást jelentenek számunkra Kodály elvei, tapasztalatai e téren is. Könyvét éppen ezért nélkülözhetetlennek tartom mindazok számára, akik a népnevelés felelősségteljes feladatának szolgálatában állanak. SZEGŐ JÚLIA ÉDESANYÁK SZÍVE, SZAVA ! MEGMOZDULT A VILÁG, az egész világ, hogy megvédje a békét. Ezt, sokadmagammal, az eddiginél is hatalmasabban éreztem az elmúlt napokban egy bukaresti gyűlésteremben, ahol Népköztársaságunk Demokrata Nőbizottsága ülésezett. Anyák számoltak be anyáknak arról, hogy mi történt az Anyák Világkongresszusán. Anyák anyáknak anyákról?! Nem! Ez, így, a gyűlés túlságosan leegyszerűsített képe lenne. Sokkal drámaibb volt. Fölidézem azokat, akik körülöttem ültek s azokat is, akikről szóltak: nagymama és dédunoka korúakat. Olyan asszonyokat, akik boldog büszkeséggel tekintenek emberré nőtt, új világot teremtő dolgos fiaikra, lányaikra; olyan nőket, akiknek megkövesült arcán már soha többé nem tükröződik a mélyre rejtett fájdalom és soha többé föl nem csillanhat rajta az anyai öröm, mert életük delén-estjén árvultak el megölt gyermekeik mellől; virágbaborultakat, akik szívük alatt hordják az eljövendő gyermeket; jegyeseket, kik várakozásukban bizton tudják, hogy életük folytatója boldogabb lesz, mint életük adója; s másokat, akik még csak reménykedhetnek a majdan születendő szebb jövőjében; nőket, akiket a robbanó atom- és hidrogénbomba messzi sugárzása tett örök meddőkké; szégyenpírban égő anyákat, akik halk szóval vallanak arról, hogy becsületesnek nevelt fiaikat Hitler gyilkossá tette, és akik harsogva kiáltják esküszámba menő ígéretüket: megakadályozzuk, hogy unokáink más anyák gyermekeinek gyilkosaivá váljanak! Ilyen anyák voltak jelen az elmúlt napokban a Demokrata Nőbizottság bukareti ülésén vagy teljes valójukban, vagy a róluk ejtett szó idézte őket jelenvalókká. S ilyen anyák lesznek majd jelen az ezt követő fővárosi nagygyűlésen, a vidéki városok nőgyűlésein, a falvak asszonyainak összejövetelein, s a határainkon túl: Párizsban, Londonban. Berlinben, Olaszország, Lengyelország, Belgakongó, Vietnam, Kína és a nagy Szovjetunió valamennyi városában és falvában, amikor beszámolnak az Anyák lausannei Világkongresszusáról. Lausanne a központ, mint tóban az a hely, ahová a követ dobták. Onnan gyűrűznek majd széles hullámokban világszerte az ott elhangzott szavak, az ott lejátszódott események, az ott született gondolatok. Már fölszabadult, vagy még elnyomott nők ugyanúgy, hol megrendülten, hol örömkönnyekben hallgatják majd a jelentéstevőket, s ugyanúgy érzik majd önerejüket, bíznak jövőjükben, ugyanúgy tettre, harcra készek lesznek majd a beszámolók hatására, mint a bukaresti ülés asszonyai. ÉGI SVÁJCI VÁROS NEVE, Lausanne, eddig földrajzi elnevezés volt csupán, ezentúl, a világtörténelem egyik eseményét jelzi: 1955 júliusában itt gyűltek össze első ízben a világ minden tájáról az anyák —kinban, sikollyal szült gyermekeik élete fölött kivételes és teljesjogú őrök —, hogy egységesen szót emeljenek a béke védelmében, a szörnyű hatású atom- és hidrogénbomba használata ellen. Az Anyák első Világkongresszusára hatvannyolc ország asszonyai jöttek el. Hatvannyolc kékselymű zászlót hoztak magukkal az olasz anyák, aranyszállal hímezték volt rá fiaik nevét, akiket nácik gyilkoltak meg. Messziről jött asszonytársaiknak — örök emlékeztetőül — ajándékozták oda a kékselymű zászlót az olasz anyák. Lausanneban, az Anyák Világkongresszusán, első ízben szerepelt nemzetközi nyilvánosság előtt a hirosimai gyermekkórus. Békét védő anyákhoz jöttek, őket köszöntötték énekükkel az atombombával elpusztított város életben maradt, vagy később született gyermekei. S akik a kórus dalát vagy az erről szóló beszámolót hallgatták, megdöbbenve gondoltak arra: vajon a daloló gyermekek közül hány éri el akárcsak huszadik életévét is és az atombomba bomlasztó hatására milyen testi nyomorúság, milyen kínok között éri el? Lesz-e közülük egynek is gyermeke?! Rengeteg üdvözlő távirat és levél érkezett a Világkongresszushoz. Erzsébet belga királynő azt írta, hogy hiszi és mindenkinek hinnie kell: az anyák meg tudják akadályozni az atombomba használatát. Huszonkétezer zsilvölgyi bányászfeleség táviratban közölte együttérzését s vállalt további békeharcos munkát. Huszonkétezer bányászfeleség szava hangzott el a Világkongresszuson-, köztük azoké, akik az 1929-es sortűznél megsebesültek, azoké, akik a sortűz után özvegyen, árván maradtak, valamennyiüké, akik férjüket, fiúkat segítik a több szén termelésében, az egyre szebb élet megteremtésében. A mi hazánkat képviselő anyák annyi ajándéktárgyat vittek magukkal, hogy az ezerkétszáz küldöttnek és megfigyelőnek, minden ifjúnak és öregnek, színesbőrűnek és fehérnek, napszámosasszonynak és orvosnőnek, rádiótudósítónak és költőnőnek, forradalmárnak és kezdő harcosnak jutott belőle egy-egy emlék. Más ajándékokat kaptak helyébe, amelyek ugyanazzal a gondolattal készültek, mint a mi emléktárgyaink s minden egyes darab, akár háziszőttes, varrottas, baba, csatt, legyező, váza, kendő, öv, apró szobor vagykis doboz is volt, mind-mind az együvétartozás, a barátság szálait szőtte a szívek közé; egy-egy anya kapta, de egy egész ország asszonyai küldték más, távoli országban élő minden anya számára. EMLÉKEZTEK ÉS BIZAKODTAK, harci barátságot kötöttek a Lausanneba küldött anyák. Emlékeztek. Emlékezetük térképén fekete sírkeresztek jelölték Lidice, Oradour, Hirosima, Nagaszaki, Auschwitz, Majdanek és a Bikini szigetek helyét, az atommal, hidrogénnal elpusztított városok, szigetek s a kivégzőlágerek, haláltáborok helyét. Bizakodtak. Bizakodásuk térképén fehér galambok jelezték Moszkva, Wroclav, Varsó, Helsinki, Genf, Budapest, Bukarest helyét, béketárgyalások, béketalálkozók, békeszerződések megkötésének, világifjúsági találkozók színhelyét. Bizakodtak,mert a fekete sírkeresztek fölött sokasodnak a fehér békegalambok. Harci barátságot kötöttek az anyák, akik a Világkongresszuson elmondottakból megismerték egymás életét, gondját, örömét. Közöttük ült a francia kongói küldött, akinek ugyanúgy a hátára volt kötve apró gyermeke, mint hazájában- munka közben minden anyának. Előttük fénylett Leila Zuáf honfitársnőnk bronz szoborművének kicsinyített alakja: boldog ifjú anya, vállán a kacagó gyermekével, a mi szavunk, a mi életünk, békénk jelképe. Először érkeztek egyenesen hazájukból spanyol édesanyák. Eddig csak azok a spanyol nők jelenhettek meg hasonló kongreszszusokon, akik külföldön, kényszerű, önkéntes számkivetésben éltek. Irak küldöttei néhány napot késtek a Világkongresszusról. Letartóztatták őket s csak akkor indulhattak útnak, amikor a békeharcos asszonyok követelésére kiszabadultak. Az elnöki asztalnál üres helyek tudatták, hogy Szudánból, Törökországból és máshonnan az anyák nem jöhettek el, hogy közülük sokan a tanácskozóterem helyett, börtöncellában ülnek. És mégis, a kongresszus minden egyes résztvevője jelenvalónak érezte őket. Szívükbe fogadták mindanynyiukat. Boldogan tapsoltak a mi küldött nőinknek és más, szabad országból érkezett anyáknak, amikor a kongresszus elé rajzolták a hazai korszerű bölcsődéket, egésszégvédő intézeteket, szülőotthonokat; amikor elmondták, hogy gyermekeink nevelésében- nemcsak a legjobb tanítók, tanárok, professzorok, hanem rajtuk kívül a legkiválóbb írók, szín- és filmművészek is részt vesznek, s tapsoltak akkor is, amikor tengeri és hegyi gyermeküdültetőkről, nyári táborozásokról beszéltek. De mély és döbbent csend fogadta egy hindu anya számadását: Indiában minden százezer gyermekre csak egy iskola jut. Harci barátságot kötöttek az anyák, hogy minden ország minden gyermeke úgy élhessen, mint szabad hazánk és a többi szabad országok gyermekei. Az emlékezet és a bizakodás erőt ad, az együvétartozás hatalmat jelent. Ennek az erőnek a tudatában, ennek a hatalomnak a nevében küldte el az Anyák Világkongresszusa a tömegpusztító fegyverek használata elleni tiltakozását és békekövetelését az Egyesült Nemzetek Szövetségéhez; ennek tudatában és nevében fordult a négy nagyhatalom kormányfőinek genfi értekezletéhez és szólt a világon valamennyi édesanyához. LJ NAGI HATATOM lépett a világpolitika színpadára: az anyák tábora. Tiszteletet parancsoló nagyhatalom ez, azoknak az elmúlt, a jelenlegi vagy az eljövendő anyaságú nőknek a hatalma, akik a földön az emberi életet adják, akik új és új emberi nemzedékeket szültek és szülnek. A történelemben először léptek a világpolitika színpadára, hogy egységesen óvják szülötteik életét, hogy egységesen követeljék a békét. Erről beszélt a RNR Demokrata Nőbizottságának ülésén Stela Enescu, a romániai anyák küldöttségének vezetője, Chişu Elena, fővárosi textilmunkásnő, Sereda Elena, a fővárosi Caragiale színház művésznője, Lungu Ana és más küldöttnők. Ők tolmácsolták Eugenie Cotton asszonynak, a Demokrata Nők Világszövetsége elnökének köszönetét, amely minden egyes asszonynak, anyának szól, aki részt vett az Anyák Világkongresszusának előkészítésében, aki elküldte harcos szószólóját a -kongresszusra. A bukaresti ülésen azok — az ország különböző részéből összesereglett — asszonyok és anyák is szóltak, akik nem vettek ugyan részt a kongresszuson, de részesei voltak az előkészületek és a Világkongresszus sikerének. Craiova, Piteşti, Kolozsvár, a Magyar Autonóm Tartomány asszonyai, akik azokról a munkahőstettekről beszéltek, amelyeket a készülődés lelkesedése váltottki az üzemek, földek munkásnőiből, a háziasszonyokból. Hallottunk a zsilvölgyi szénmosóban termelési tervet túlteljesítő hatgyermekes anyáról, resteai mesternőről, akinek a javaslatára az acél citadellájában gyermekjátékokat is gyártanak, Marosvásárhely asszonyairól, akik virágoskertté varázsolták városukat, csodálatos eredményeket felmutató kollektivista nőkről, iskolák, kultúrotthonok és kultúrcsoportok igazgatónőiről, és vezetőnőiről, akiknek hatásos szerszámuk a felvilágosító, okos, szép szó ... És most, a fővároson át, tovább gyűrűzik a Lausanneban keletkezett hullám és végighömpölyög az egész országon. Az új nagyhatalom hazánkbeli képviselői újabb békeharcos tettekre készülődnek ... Megmozdult a világ, az egész világon minden édesanya, hogy megvédje a békét. OROSZ ÍREN UGA MACOVFI Lidicei asszonyok VITA Az olvasó hozzászól ó int olvasó, kötelességemnek tartom. Jvt hogy az Ütünk ezévi 24. számában közölt, a prózairodalmunk kérdéseinek megvitatására szóló felhívásnak eleget tegyek és hozzászólásommal igyekezzek irodalmunk fejlődését elősegíteni. Marosi Péter vitaindító cikkével egyetértek abban, hogy szépprózánk a felszabadulás óta sokat fejlődött, de nem tudott lépést tartani állandóan fokozódó kultúrigényünkkel, sem mennyiségben, sem minőségben. Mi, dolgozók, az irodalmi alkotásokat és különösen a szépprózát, nem csak szórakoztató olvasmánynak tekintjük, hanem új társadalmunk felépítéséhez feltétlenül szükséges iránymutatásnak is, amely pozitív hőseinek lelkesítő példája révén hozzásegít, ahhoz, hogy a legjobbat alkotva építsük hazánkban a szocializmust. Hivatásom az ipari termelés őrhelyeinek egyikére, egy hőerőtelepre állított, ahol munkám elvégzése nem egyszer komoly nehézségekbe ütközik. Ilyenkor eszembe jutnak Azsajev, Polevoj, Solohov meg hazai íróink regényhősei, akik sokkal nehezebb körülmények között oldották meg a reájuk háruló feladatokat. Példájukon fellelkesedve aztán én sem hagyom, hogy az akadályok kétvállra fektessenek. Igaz, hogy ezek a szinte magam előtt látott regényhősök nem azonosak azokkal a gáncsnélküli lovagokkal, akik egyes írók műveiben szerepelnek és akik a dolgozókra semmi ösztönző hatással nincsenek. Nekünk olyan pozitív hősök kellenek, akikben magunkra ismerünk és akiknek megalkotásakor az író — mint a jó színész — beleélte magát hősei jellemébe. Helytelenül cselekszik az az író, aki pozitív hőseit az íróasztal mellett vajúdva próbálja „megszülni“, ahelyett, hogy — amint arra Nagy István hozzászólása is figyelmeztet — az ötéves tervet idő előtt befejező dolgozók között próbálná felfedezni pozitív hőseit Igen — ezekre a hősökre vagyunk kíváncsiak, ezeket szeretnénk minden oldalról megvilágítva megismerni és tőlük tanulni, vagy hibáikon okulni. Ami a ,,népi humorizálást“ és jóízű kedélyeskedést illeti Asztalos és Sütő munkáiban, ezt nem tartomhatásvadászatnak. Én el sem tudom képzelni Asztalos István műveit humor nélkül, mint ahogy — ha netalán kimaradna •— hiányát érezném Nagy István könyveiben is annak a kesernyés, vagy (ha jobban megfelel) fanyar iróniának. Hogy egyes írók ,,humorizálnak“, ez csak azt jelenti, hogy ezek az írók olyan hősöket ismertek meg, akik munkájukban örömet találnak és a minden figyelmüket igénybe vevő elfoglaltságuk mellett a jókedvük sem apadt el. íróink ne ábrázolják a munkásokat kezüket-lábukat mozgató gépeknek, akik a termelésben csak a fizetésük erejéig vannak érdekelve és nem lebeg szemük előtt a szocializmus építésének és a világbéke megerősítésének magasztos célja. Osztom a Csehi Gyula nézetét és szerintem is hiba, ha az író az üzemek dolgozóinak ábrázolását nehéznek tartja. Társadalmunk minden dolgozó tagja a felszabadulás első percétől kezdve éppen új rendszerünk építésén fáradozva szolgáltatja a „nyersanyagot“ az íráshoz. És megint Csehi Gyula szavaival élve ,,az írón áll, hogy felfedezi-e, akarja és tudja-e megformálni ezt az anyagot“. Ennek az anyagnak a megformálásához szükséges tudást — különösen fiatal íróink a munkásokkal való beszélgetéseken és a különböző munkafolyamatok részletes megismerésén keresztül tudják elsajátítani. Mert eddig nem hallottam olyan esetet, hogy valaki könyvből tanult volna meg lovagolni. Továbbá tanácsos volna, ha íróink, mint csendes, de élesszemű megfigyelők pár órát töltenének az üzemek könyvtáraiban és amikor egy-egy olvasó „jó“ könyvet kér, megérdeklődnék tőle: mit ért ,,jó“ könyvön, íróink igyekezzenek kevesebbet írni a kritikusoknak (azok a semmiből is tudnak sokat csinálni), de annál többet az olvasóknak (mert ezeknek a sok sem elég), hogy gyakrabban hallhassák véleményeinket. Ne aprózzák el idejüket hosszas, vitákban, mert akkor úgy járnak, mint azok a bizonyos vajúdó hegyek; egeret szülnek. És ne keressenek szubjektív és objektív okokat annak magyarázatára, hogy nem írnak, vagy keveset írnak, mert lehetetlenség az nincs, csak tehetetlenség. Végül Marosi Péter szavait idézve kérem íróinkat, hogy műveik megalkotásánál tartsák szem előtt azt, hogy „az életben nagyszerű kommunista harcosok voltak, vannak és napról-napra többen lesznek.“ LAJOS ALAJOS a Herbák János üzemek dolgozója BukcLNutiebietek A teremben csend volt. Az emberek elég könnyen hatódnak meg, korunk csőstül kínál alkalmat örömre, haragra, és életünk olyan, forgó-forrongószáguldó s mély is egyszerre, hogy bennünk immár az érzelmek erős hullámverése szinte természetes állapottá vált. Itt azonban másról volt szó. Találkoztunk egy darabka történelemmel. A csapatnyi, nagyszakállú, bugyjonnij-bajszú férfi, aki tengerészmódra szalutált a színpadon, nem a színpadra varázsolt történelem volt, hanem maga a történelem. Előttünk a híres Patyomkin cirkáló egykori matrózai állottak. A Konstancában menedéket kereső „vörös hajó“ legénységéből számosan itt maradtak az országban. Olajmunkások, parasztok menedéket nyújtottak nekik, bujtatták őket a hatóságok elől. S ők megtelepedtek, román lányokat vettek feleségül, jó fiai lettek az új hazának, de oroszok is maradtak és forradalmárok. Senki sem felejtette el közülük a cirkálójukon lobogó vörös zászlót, amelyet ők húztak fel először az árbocokra a tengerek végtelenjén. Két patyomkinista részt vett az 1907-es havasalföldi parasztlázadásban. Kivégezték őket. Zahar Kulikov ploiesti háza hosszú évekig volt a prahovavölgyi kommunisták találkozóhelye. Máig sem hunyt ki a régi tűz. Scsebickij apó egy mezőgazdasági társulás tagja, Ubrak Grigorij a tirgovistei üzemek ismert újítója. .. . . . Kitüntetéseket adtak át a Patyomkin egykori matrózainak. Pudovkin klasszikus filmje jutott eszembe, láttam magam előtt a pergő képeket, a híres lépcsőjelenetet, a cári hadsereg gyilkos menetelését, láttam a cirkálót, a kínlódó, töprengő, cselekvő, ujjongó legénységét. Lenin szavai jutottak eszembe... 50 éve... a levert forradalom... és újból Lenin, de most már tizenhétben, amikor az árbócra röppent vörös lobogót senkinek sem volt ereje leszakítani. És az öreg Kiss József is eszembe jutott, aki élete legszebb versét írta meg a Patyomkin lázadásának hírére, szimbólummá emelte, élete igaz álmainak hajóját látta benne, s aki a hős matrózokra gondolva igy fejezte be versét: A hatszáz legénnyel ültek ott egy sorba, Mint a rózsák ülnek együtt egy bokorba, Sivó pusztaságra, amely tikkad, szárad, Vigyük el tavaszát a szabadulásnak. — Hali — hé — hali hó! — Te örök szent hajó! És ime, a hatszáz legény közül ott állt előttünk egy csapatnyi, annyi év havával a haján, és a régi tűzzel a szemében, és matrózmódra szalutált. Patyomkinisták UTUNK Harminc másodperc... I de nem hallszik a város zaja. Harminc kilométerre vagyunk Bukaresttől. Szemközt a főutcán, lányok futnak át az úton, karjukon selyemruha. Valószínű a barátnőjükhöz vasalni. A gyümölcsfák közé kifeszített köteleken szárad a fejér. Vasárnapi csend lenne, ha itt az udvaron nem sürögne vagy húsz ember, nem zurrognának a fényszórók, nem sivalkodnának a gyerekek, nem kiabálnánának a felnőttek. Az udvar végében egyszerű, tornácos parasztház, előtte az udvar, közepetáján oldalára fordított csónak, fűrész, leszolgált autóduda, halászhálók, kosarak. A kis udvart átölelő sövénykerítés mentén fényszórók állnak, közöttük ezüst fényükkel vakítanak a fényerősítő lemezek. Közvetlenül a kapu mellett, a házzal szemközt, szerényen húzódik meg a ráborított szürke takaró alatt a filmezőgép. Jó órája, hogy megérkeztek a világosítók a fényszórókkal, a hangmérnök, bonyolult masinájával, a kellékes, a rendező és a segédrendező, segítőik, az operatőr és munkatársai, a színészek és ki tudná összeszámlálni, még hányan. Próbálgatják a fényerősséget, beállítják a „szögeket“, elrendeznek minden részletet, minden szalmaszálat a helyére raknak s amikor azt hiszem már, hogy minden készen áll, mintha elölről kezdenék az egészet, újra próbálgatják a fényt, újra utánanéznek mindennek. No végre, inost... Lekerül a takaró a szerény filmezőgépről. De nem. Előlép — hol is volt eddig — egy fehérköpenyes lány, utolsó simítás a maszkon. A tornácos háztól jobbkézre fekvő goré elől (ez nem látszik majd a képen — súgják) megindul és a ház elé kerül, elmegy előtte és indul a kapu felé egy csinosan öltözött, fiatal lány. Kezében aktatáska. Mikor az udvar közepére ér, a ház ajtajában megjelenik egy öregasszony, kilép a tornácra, a lány után néz és fejcsóválva lejön az udvarba . .. Kész. Ennyi az egész. No, meg is lennénk. De mi ez? Szóval csak próba volt. Mégegyszer. És mégegyszer. Már jó két órája, hogy a világosítók kijöttek. De most azután komolyan megindul a munka. Most zurrognak csak igazán a fényszórók. Elhangzik a bűvszó: Motor! és a filmezőgép berregni kezd, elcsattan a jelenet kezdetét jelző táblácska... Az ismert jelenet. Az órámat nézem. Harminc másodpercig tart az egész. Ezért a harminc másodpercért dolgozott majdnem három órát harminc ember. És még szerencséjük is volt, hiszen leshették volna, ha felhő mögé bújik, a napot, míg újra sütni kegyeskedik, elromolhatott volna valami gép, amiért be kellett volna szaladni Bukarestbe. Vagy egyszerűen nem sikerül a jelenet, hiszen úgy,ll úgy sikerült is, még egyszer lefilmezik, sőt, harmadszor is, a biztonság kedvéért. Pokoli művészet. Három óra — harminc másodpercért. Én már szédülök az erős naptól, a fényszóróktól. Mihez hasonlítható művészet ez! Az építészethez-e? Ott kell még ennyi embernek megküzdeni ily hosszú időn át a legkisebb eredményért is. Vagy itt csak érzékelhetőbb minden művészi alkotás türelmet kívánó kínja, itt szemmel láthatóbb, hogy minden művészetnek is a munka az alapja?! Nincs,’ időm filozofálni, kezdődik a következő jelenet. ...így készül az első román színesfilm, a Vörös Vízirózsa. Gyermekekről szól, pionírokról, tanítóikról, szüleikről. Ezek az első külső felvételek. Decemberre kész lesz. Érdeklődéssel várjuk. Sz. J.