Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1955-09-16 / 37. szám

UTUNK cími o­íím és. szülafun­mi mai az utolsó években történt, azt az öreg tanító előre látta és megjósolta. Minden az ő aka­rata szerint történt. Annak idején ő tanított meg engem begörbített gombostű helyett komoly városi horoggal halászni, ő húzott ki engem a ponyvák, a nick wárterek és angyal bandik piszkos hullámaiból. Lassan­­lassan ő szerettette meg velem Vernét és Petőfit, Jókait és Hugó Victort, Vas Gere­bent és, Móricz Zsigmondot. És csak miután megismertem ezek igazi értékét, csak azután és jóval később, adtam ki az utolsó elrejtett rinaldo rinaldiniket a szénakazal tövihal. A legnagyobb pedagógiai zseni volt, akit valaha ismertem. Magam előtt látom az öreg kék szemét, irányító, magyarázó kezét, nagy, valamire emlékeztető, vagy valamit tiltó ujjait, ő akarta, hogy én is tanító legyek, hogy — amikor ő már nem lesz — átvegyem az ábécé, a szorzás, az osztás, a falusi lel­kek irányítását. És hogy itt legyek boldog, itt nősüljek meg, itt nőjjenek fel gyermekeim és elégedjek meg ezzel az egyszerű, hegy­völgyi tájjal, ezekkel a sovány kukoricaföl­dekkel köröskörül. S a falu másféle jövőjét, a közös nagy istállót, a hatalmas juhaklot a fennsíkon, a bogárzó traktorokat a patak mentén, ennek lehetőségét is ő vetette fel először. Semmi esetre sem lehetett közönsé­ges léleknek nevezni, orosz fogságból érke­zett, finomlelkű tanító volt, aki valamikor osztrák-magyar egyenruhában, együtt harcolt az orosz Vörös Hadsereggel s akivel Lenin is­ kezet fogott... 1930 óta apró telepes rá­diójával idehaza titokban Moszkvát fogta. Mint bogár a fűben, úgy ült ilyenkor szo­bája mélyén... Pedig a világtörténelem szó­zatát figyelte. Ezt a szót, hogy teremtő dar­winizmus, az ő szájából hallottam először. Ő biztatott engem, hogy ne csak szemezni, meg rózsát oltani tanuljak meg, hanem — majd később, az idő múlásával — kezdjem meg a vízmosások begyógyítását is fenn a szőlőhegyen. Erre gondoltam ma hajnalban, amikor el­indultam az iskola felé. És a gondolatok szétfutkostak eszem ösvényein, mint kopasz, napos földön a hangyák... Még tán fütyül­tem is halkan, de persze ezt a füttyszót én a számtól nem kívántam, s a fejemtől sem rendeltem meg... És egy pillantást vetet­tem a temetővölgyre, — amely leért majd­nem az iskolaudvarig —, ahol egy virágos, kerekre ácsolt sírkertben az öreg tanító pi­hent ... „Aludj, aludj, öregem, most a te kedvedért dolgozunk, de miértünk" — mon­dottam csöndesen. Ez is­ inkább gondolat volt, mint érzelem. Mikorra beértem az iskolakertbe, a fiúk a palántákat már elrendezték, a lányok pedig sorban álltak és talicskával-gallynyiróollóval máris indulhattunk, csak szólni kellett. S ez engem kellemesen lepett meg, mert azt hit­tem, hogy egyesekért majd üzenni kell... Elöl egy csomó idősebb pirosnyakkendős, haladt, utánuk lazább sorokban a harmatos­lábú nyakkendőnélküliek, sok mosolygó kis­leányszépség s néhány összeszorítottságú kisfiú. S legvégül az elsősök, akik most már szeptemberben a másodikba iratkoztak, s akik a nyár folyamán néhány centimétert nőttek. S az én Cipőm is teli volt a pázsit mázával s a fiúk és lányok egyként a kirán­dulással egybekötött alkotó munka mámorát érezték. Hajnaliasan gyermekesek voltak, de­­_ ugyanakkor felnőttesen komolykodók is. És az i.ac olyan volt, amilyen, az ilyen hazaj­ felbuzdulások alkalmával szokott lenni: párás és mégis tiszta körvonalú, lab­z pstee. hillável lerakodtunk a hegytetőn, a talicskákat széjjelvittük az ol­dalakra, lebámultunk a völgybe,­ ahol lát­tuk a ringó szekereket a fehér úton, a ka­szálókat a rendek között, a villázókat az osz­tag töviben, a pelyvavivőket a cséplőgép rázójánál és fenn, a magasban az etetőt. A dolgozó falu itt volt előttünk, fönt pedig a dolgozó iskola. Az én koránkelő osztályom, akit én tanítottam meg szeretni a hazát és helyesen látni a világot. Dologhoz láttunk... Én magam is ingujjra vetkőztem, hiszen a paraszti munkát sohasem felejtettem el. Gally­­nyíró ollóval kerekre vágtam az akácdugvá­­r­yok gyökereit. A fiúk pedig a lyukakat ásták, a lányok a palántákat helyezték el szépen, sorban. Fél órával később Sebes Mihály bácsi, a hegy lábánál lakó méhesíz kijött a kis pit­varból, megzörgette a kerekeskútat az ud­varon, sokáig nézegette a hajnaltól fölbáto­rodó méheket, amint nagy lendülettel s a levegőben egyetlen karikát sem csinálva in­dultak kifelé. Aztán kijött a kapu elé az öreg és felénk bámult. Köszönt és a szalma­kalapjával integetett, de nem tudtuk, hogy mit akar. Csak később értettük meg, hogy dolgozni jönne közénk... És akkor már jött is ... Karja megfeszült a teli vizeskannától, ásóját maga után húzta. Minden teketória nélkül beállott a gödörásók közé. Egyenes derékkal és takaros mozdulatokkal dolgozott, mégis úgy, hogy szaporodjék a gödör. „Az alsó földet rakjátok balra... Az ér°tt földet' pedig jobbra ... És ti lányok, a jobb, a kö­vérebb göröngyöket tegyétek aztán a gyöke­rek mellé. Mert most a gyökerek munkáján múlik minden." Okoskodva és másokat oko­sítva így munkálkodott az öreg és én nem győztem csodálkozni rajta, mert magának élő, önző embernek ismertem, aki a közmunkákból néha morogva, máskor meg a sérülre, a kö­högő­s mivoltára hivatkozva, kivonta magát. Most meg itt volt köztünk, tagadhatatlanul itt volt a pionírok között egy öreg bácsi és olyan eredményesen forgatta az ásóját, mint három gyerek. Mert dolgozni, azt aztán tu­dott! A munkát akár a katedrán is elő tudta volna adni! — Tudja, ezek az akácok négy év múlva már virágot adnak... És sok kicsi sokra megy. És az én kaptáraimban a népek pedig, június elején, ahelyett, hogy hússzor fordul­nának meg, egy nap negyvenszer, meg hat­­vanszor fognak fordulni. És tudja mit jelent ez mézben? — mondotta, mikor látta cso­dálkozásomat. — Állá! Szóval úgy teszel, mintha a mé­­heidet segítenéd! Közben magadon segítesz! Azt hiszed, hogy kihasználod a mi lágy­szívűségünket, de mégis a mi szövetségesünk vagy és inkább mi használunk ki téged. — gondoltam magamban viszonzásul és gally­nyíró ollómat csattogtatva, csak annál job­ban vágtam a gyökereket. — Az akác legyőzi a vízmosást a he­gyen... Gyökerei szétáradnak a földben... Megtapasztják az agyagot. Aztán már jöhet a fű, meg a lóhere. Nem adok rá tíz évet s virágtenger lesz itt, köröskörül — magya­ráztam a gyerekeknek délidőben, amikor már mindent telihintettek zöld palántazászlócs­kákkal. És ez a méhésznek is nagyon tetszett, de a fiúcskák és lánykák is meg voltak vele nagyon elégedve. úgy érezték magukat, mintha egy nagy déli iskolában pihentek volna, ahol a kék ég volt a mennyezet, a bárányfelhő a csillár, s a hegy alattunk a padló. És mintha az élet is súgott volna valamit a fülünkbe. Én meg az életnek súg­tam valamit. — De az árvízveszély a falu felől végleg akkor múlik el, ha a Kabócást, meg a Pok­­los fennsíkot, meg feljebb a Havast teliülte­tik újra tölggyel, lucfenyővel úgy, ahogy a maga gyerekkorában volt, Seres bácsi. — Erdősítésről beszélsz? — gúnyolódott a méhész. — Elégedj meg azzal, amit a magad eszével gondolsz, a magad kezével csinálsz. Én az akácosításban hiszek, de fenyőerdő itt többé nem lesz. JCíZembe, kellij­üköbe hallgattam, a gyerekek még nálamnál is­ jobban csodál­kozva, szinte megbotránkozva figyeltek, mert ők az én magyarázataimból máskép ismer­tek itt mindent. — Nézze csak, arra jobbra, az Avas tete­jén! — kiáltottam mostan, mert miközben a fülem és az eszem az öreg beszédjével volt elfoglalva, körülhordoztam tekintetemet az egész vidéken. — Látja ott azt a csapat embert az Avas tetején? — Látom, látom — felelte Mihály bácsi, összehúzta a szemöldökét, úgy nézett, hogy majd kiesett a szeme. A látvány en­gem is meglepett, s a gyerekek lélegzetüket visszafojtva néztek. — Erdősítők! Ne lássa, mégis! A főerdész, meg az erdőpásztor is ott van velük. Én­ szabad szemmel is fölismerem őket — kiál­tottam. Bölöni Pistát, a legnagyobbik fiút elsza­lasztottam látcsőért. S nemsokára már ott volt a gukker a kezünkben s beállítottuk jó erősre. Kétségtelenül erdősítők voltak ott szemközt. Mócleányok vágtak egyet a ka­pával, s a kapanyomba kicsi fákat tettek szépen, sorban, fészkesen. Feljebb meg, a Kékhavason egy másik, népesebb leánycsapat úgy látszik, magról ültette a fákat. Még a gyöngysoruk is megismerszett a látcsövön át. — Adja ide — mondotta Mihály bácsi és kivette kezemből a gukkert. Saká Lciazitatta, szemének járása elé. Játszadozott a csavarral, mint öreg­asszony az olvasóval. Aztán már jó volt, csendben maradt és úgy kapott le mindent egy ideig. Aztán letette a látcsövet s azt gondoltam, hogy elfáradt. De nem, más jött itt közbe. Az öreg könnyezett. Később már nem is­ könnyezett, hanem sirt. Ezt nem lehetett letagadni! Ezt már a gyerekek is látták! Tehát akkor a méhésznek mégis csak van szíve. Akkor még a mi emberünk lehet!...­ Kezdtem élőtről a beszédet, de nem úgy, ahogy 1950-ben a tíz kérdés és felelet idejében. Azóta megváltozott a hely­zet a faluban és kifinomodott a mi szívünk. És talán rosszul is­ beszéltünk vele annak­idején. — Régen kassal méhészkedtek egész Er­délyben ... Szeptember végén a bogaracskák felit leölték... Másik felit meghagyták mag­nak jövőre... Aztán jött a kaptár... És ekkor már a családok is halhatatlanok lettek. Biztosították a méhészet jogfolytonosságát, meg azt, hogy jusson és maradjon is nép. Meg a családoknak legyen melege a telelő­fürtben, ne éhezzenek és ne essenek kétségbe, ha későn érkezik meg a tavasz. Azután jött a pergetőgép, meg a műlép, meg a többi világraszóló méhésztalálmány és most bizto­sítják azt, hogy a mi bogarainknak nem kell hiába fáradozni, nem kell arcuk verejtékével lépeket kiépíteni, a családok minden idejüket a fiasításnak, meg a virágpor- és nektárgyűj­tésnek szentelhetik... És ez a fejlődés. S enél­­kül a fejlődési nélkül a földművelés és a falusi élet sem haladhat tovább... Régen írás­­tudatlan volt a nép és faekével szántott... Ma pedig már az iskoláskönyvek olvasásával sem elégszik meg, hanem kultúrotthonba, meg könyvtárba jár és traktorral szánt és holnapután már kombájnnal arat, ami csak úgy gyűjti bendőjébe a búzát, ahogy a méh a gyomra közepébe a nektárt a gazdag lege­lőről ... Magát pedig Mihály bácsi már vár­ják a kollektívában nagyon! Főméhésznek! Mennyivel boldogabb az anya, ha népes és szolgálatkész család közepén él. Mennyivel nyugodtabb? , mennyivel boldogabb lesz a maga öregsége a feleségével együtt, ha a közösben fog élni és nem egyedül! És a ve­zetőtanács százezer lejt költené azért, hogy új, modern Dadant felhőkarcolókaptárakat vásároljon. És maga lesz Mihály bácsi ezek­nek a méhcsaládoknak az ura, a parancso­ló­ja, meg a gazdája is. — Ugyan már! Hagyj békét! — szólt rám a méhész. — Ha még élne a fiam! Ha leg­alább menyem és unokáim lennének! De így kettőnknek nem érdemes. Aztán sokáig nem szólt Seres Mihály bácsi semmit. — Hozok nektek egy kis lépesmézet — mondotta jóval később, s fölkapva kapáját meg a kandliját, lesietett a hegyen, mint aki restelkedik elérzékenyüléséért. A gyerekek a fűben elnyúlva várták a lé­pesmézet. Én pedig most már biztosra vet­tem, hogy Mihály bácsival máskor is lehet okosan beszélni. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Én pedig nem tágítok mellőle. A MÉHÉSZ SZILÁGYI AND­RÁS karcolata \ / RÖVID TEREPSZEMLE A malom, élesztő és szeszgyár, a Novem­ber 7 üzem hatalmas épülettömbjei éppen ott emelkednek Arad külvárosában, Gájban, ahol a város végetér és kezdődik a mező. A régi időben, amikor, épült és­ a következő évtize­dekben olyan volt, mint egy gonosz mostoha: gyötörte, sorvasztotta a fehér­ lisztporos dol­gozókat, fekete kenyeret adott és azt is ke­veset; közömbösen szemlélte a kapuja előtt munka után sóvárgó, ácsorgó apákat és anyákat s az utcahosszat csatangoló gyer­­mekeket; éjszakánként ezer tűz­ szemével a körülötte földhöz lapuló, sötétbe­ burkolózó apró viskókat teste; homlokát gőgösen ma­­gasabbra emelte, mert ott, a háromszögben, gazdag cirádák közepette címer díszelgett, a báró Neuman-ok címere. Tíz éve,a­hogy megváltozott a nagy malom, élesztő és szeszgyár, mostohából édesanyá­vá lett. Pontosabban nem is tíz éve történt ez, hanem akkor, amikor a cirádák közül le­került a címer és helyébe mínium-vörössel három, egyszerű betűt festettek: RPR. A munkába menők akkor mondták ki először: miénk a gyár! Nagyobbitásához, korszerű­­sítéséhez láttak s szorgosabban dolgoztak, hogy több kenyeret adjon. Azóta a November 7 üzem kamatostól fizeti vissza a neki adott munkát. A sötétbe­ burkolózó apró viskókat a gyár növelte villanyfényes, magasföldszintes mun­kásházakká, a szomszédos parkos villából játékokkal teli vidám napköziotthont és bölcsödét is ő varázsolt az üzemi dolgozók gyermekeinek; odébb orvosi rendelőt az egészség védelmére; a gyárkapuval szemben az üres telekből gyönyörű, hengerelt és fü­vesített sportpálya kerekedett kőkerítéssel, széles, fedett bejárattal s jegyosztó fülkék­kel. Innen gyermekfutamodásnyira az a hosszú épület a November 7 malom és szesz­gyár üzemi klubja. Tágas előcsarnokából balra nyílik a nagy előadóterem szép szín­paddal, jobbra az üzemi könyvtár. Teremnyi helyiség, melyet szobává szűkítenek a körül és keresztben húzódó, szinte mennyezetig érő könyvespolcok. Szépirodalmi és ideológiai műveket találunk itt és még valamit: az egyik szabadonhagyott fal mentén két szek­rényben meséskönyveket. A nyári szünidő­ben majdnem minden délután, de most, a tanév megkezdése után is hetenként kétszer­­háromszor gyermekek zsivajognak a két könyvszekrény körül: Mos Benjámin és társai. MESÉK BIRODALMA Nagy területet ölelnek át ennek a biro­dalomnak a határai, a November 7 üzem körüli egész munkáslakta környéket. A bi­rodalom „állampolgára" minden gyermek, aki­ szereti a képeskönyvet, verset, mesét. Székhelye az üzemi klub könyvtára, kor­mányzója — munkaidő után — Arady Anna néni, a gyermekkönyvtár önkéntes kezelője. Hétfő és péntek délután — könyvtári na­pokon — fél órával az üzemi munka be­­fejezése előtt már egyre-másra érkeznek a gyerekek. Ilyenkor még főleg azok, akik­nek a könyvtárban „hivatalos" tennivalójuk van. Mondjuk úgy, a mesék birodalmának kormányzósága: rövidhajú vagy copfos, szőke vagy barna, pionirnyakkendős vagy még kisebb sürgő-forgó lánykák, az ötödikes Cojocar Elvira a könyvtár legszorgalmasabb olvasója, Kovács Mária és Kohut Mária, a két legjobb szavaló, aztán a hetedikes Lapusca Ana és Éva, akik a nyilvántartás vezetésében segítenek, Maghiaru Doina, má­sodikos, a könyvtári virágok gondozója­­öntözője... Négy óra múlt öt perccel. A November 7 gyárban befejeződött a munka, megérkezik Arady néni, kezdődik a könyvkölcsönzés, új olvasó jelentkezett. Arady néni felszólí­tására az „öreg" olvasók megmagyarázzák, miként kell a könyvekkel bánni. Ez most is úgy történik, mint rendszerint szokott: a kisfiúk, kislányok huncutul egymásra néznek, kuncognak, aztán szükség szerint m­agyarul vagy románul, szinte kórusban mondókába fognak. — Hazáig félfedelénél fogva lóbáld a könyvet, otthon rakd a konyhaasztalra, kérd meg édesanyádat, hogy tegyen rá egy zsíros lábast, ha megtetszik egy kép, szakítsd ki belőle, firkálj bele, mikor kiolvastad, dobd a szekrény tetejére, hadd porosodjék és felejtsd, el visszahozni... Meghökkenve néz kis pajtásaira a mesék birodalmának új állampolgára, de a sok ne­vető arc láttán hamar felfedezi, hogy ez csak tréfás intés volt. Fogadalmat tesz, hogy vi­gyáz a kölcsönholmira és idejében vissza­hozza, így nyeri el a „honosságot." Igen ám, de az is előfordul, hogy a foga­dalomról egyik-másik megfeledkezik. Éppen azért „figyelmeztető brigád”-ot alakítottak. Legkiválóbb tagja a tizenkét éves Mil­k Tibor. Ez a brigád írja ki a nyilvántartásból a késedelmeskedők címét, elmegy a lakásukra és előkeresteti az elkallódott könyvet. Ha a kölcsönző történetesen összefirkálta, a fiúk segítenek a radírozásban s közben a hanyag pajtás fejét is „megmossák", majd rábeszé­lik, hogy ő maga hozza vissza a könyvet. Észrevették ugyanis, hogyha a brigád veszi át, akkor a „megmosott­ fejű" széggel el­menni és új mesét kérni. Gyarapítja tagjait a figyelmeztető­ brigád és legtöbbször éppen azok közül, akik ré­gebben hanyagok voltak, de megjavultak. Ilyenek a Zsótér-fivérek és Petra Gheorghe is. A feladat egyre kevesebb, de változat­lanul nagy tisztesség brigádtagnak lenni. A mesék birodalmának díszállampolgára a fehérhajú, nyugdíjas Popovits Mária könyv­kötő­ néni. Szeretete jeléül ő köti újra és ragasztgatja meg a közel háromszáz gyerek kezén megforduló 360 román, 285 magyar, 80 orosz és 20 német meséskönyv közül azokat, amelyeket nagyon megviselt az ál­talános tetszés. Az év eleje óta megszaporo­dott Popovits néni munkája. Akkor még csak 94 olvasója volt az összesen 180 kötetnek. EGY KISFIÚ SÍRVAFAKAD Egyik nap a tavasszal szokatlan külsejű fiúcska állított be a könyvtárba. Mezítelen lába mocskos volt, nadrágja fenekén egy cérnaszálon fityegett a nagy folt, s alóla kilátszott a bőre. Gyűrött, nyitott ingén egyetlen gomb se, fésületlen, régnyírt haja keresztbe-kasul ágaskodott, mint valami szé­­naboglya. * A mesék birodalmából senkinek sincs tíz évvel ezelőtti emléke, amikor a gyár kör­nyékén még a­ legtöbb gyermek külseje ha­sonló volt. Most hát idegenkedve húzódtak félre. — Könyvet kérek. Meséskönyvet — mond­ta köszönés helyett a kisfiú s kinyújtotta a kezét. Feket­eszegélyűek voltak a körmei. Mint a megbolydult méhkas lakói, úgy rajzolták körül Arady nénit a gyerekek s kiáltoztak: Ne adjon neki. Saját magára sem tud vigyázni. Hogy őrzi majd meg tisztán a könyveket? Ne adjon neki. Ne adjon... Mire elült a zaj, a kisfiú nem volt sehol. Arady néni kisietett a könyvtárból, a gyer­mekek a nyitott ajtón utána tódultak az előcsarnokba. Az egyik sarokban falfelé fordulva állt a rongyos gyermek, rázkódott a válla, zokogott. A néni magához húzta a könnyáztatta arcot. Bánatos szempár te­kintett rá és újból eltörött a mécses. — De mikor én uhuhu-úgy szeretnék ol­vasni — a­ kérdésre a nevét is sírva mondta — Mohohos Behenjámin. — Mos Benjámin, hát miért ilyen a te ruhád? Nincs édesanyád? A választ döbbent csendben hallgatták. Benjámin édesanyja bénán fekszik. Mikor megbetegedett, édesapja elhagyta őket. Most nincs aki Benjámint gondozza, ő vigyáz az édesanyjára is. Második elemibe jár. — No, mit szóltak ehhez, gyermekek? A mesék birodalmának apró kormányzói egymásra néztek. Egy beszélt, valamennyiek helyett: — Adjunk könyvet Benjáminnak. Ha már annyira szeret olvasni, biztos, hogy vigyáz is rá, így határoztak. Neki nem mondták el a tréfás mondókát. Benjámin a könyvet legkö­zelebb újságpapírba burkolva hozta vissza. Kiolvasta, de egyetlen maszat volt, zsírpecsét sem volt benne. Ismét kapott olvasnivalót. Új világra bukkant. És benne egy sereg kis barátra, barátnőre, akik felkeresték a laká­sán. Segítettek takarítani, a lánykák fol­tozni, stoppolni, a beteg édesanyát rendbe­­tenni. Aztán, hogy­ hogynem, az uzsonna- és mozipénzek csak összegyűltek s vásárol­tak Benjáminnak egy szép tengerkék öltö­zéket. Megnyírt hajjal, tisztára mosdva most is abban feszít. A továbbiakat a fel­nőttekre bízták a gyermekek. Benjámin és társai azóta elválaszthatatlan jóbarátok, minden játékban, munkában, szó­rakozásban egyek. PAJTÁSI BÍRÓSÁG Vidám az élet a könyvtári napokon s még vidámabb a szerdai mesedélutánokon, összegyűl a kis sereg s közülük valaki — mindig más és más — szaval vagy mesét mond. Versengenek, ki emlékszik jobban arra, amit olvasott. A vitát olykor a mesés­könyv dönti el, fellapozzák. Egyszer éppen a Grimm-mesékre volt szükség, mint döntőbíróra. — Vegyük csak elő! Azám. De hol van a könyv? A szekrényben nincs. Nézzük csak, ki vitte kölcsön? Senki. Senkinek sincs beírva! Kölcsön nem vették és még sincs itt? Ilyen még nem fordult elő a könyvtár történetében. Dobos Ilonka szólalt meg: A Grimm?! A szeme-szája nyitva maradt a hirtelenében támadt hihetetlen feltételezéstől. — Én látt­­am. Egy kislánynál. Most jut eszembe. Nem is tagja a könyvtárnak. Igen. És a könyv­ben a mi bélyegzőnk volt... Nosza, egy csoport elment a kislányhoz. Kiderült, hogy ő egy könyvtári tagtól, Anná­tól vette. Négy lejért. Gyerünk Annuskához. Rövidesen vele együtt érkeztek vissza, hoz­ták a Grimm-meséket és az idegen kislányt is. Mondjon el mindent. Karéj alakult kö­rülöttük. Helytelenítő tekintetek szegződ­­tek hol a meséskönyvre, hol pedig Annus­­kára. Mindenki hallgatott, várta a magyará­zatot. De Annuska még az ajkát is össze­­szoritotta. Csak a füle vált egyre pirosabbá. S a kérdésekre, állításokra tagadott. Pajtási bírósággá alakult át a mesedélután közönsége. Kimondta az elsőfokú döntést: Annuska többé nem járhat a könyvtárba. — Soha? — Soha! Életében először találkozott­­Annuska ezzel a rettenetes szóval. Nem gondolta volna, hogy egyetlen szó ilyen súlyos, ilyen re­ménytelenséget keltő lehet. Sírva fakadt. Már nem kellett kérdezni, beszélt, ő nem gon­dolt semmi rosszat, amikor elvitte a köny­vet. Csak olvasni akarta s visszahozta volna. De a másik kislány annyira vágyott utána. Éppen a boltban voltak. Annuska meg a cukorkát kívánta meg. S így történt, hogy négy lejért... Akkor, abban a pillanatban, nem is jutott eszébe a könyvtár. Ez volt mindennek az oka. Igen-igen. Az, hogy el­feledkezett a könyvtárról, kispajtásairól és csak magára gondolt. A cukorkára... A gyermekek előbb tanácstalanul néztek egymásra, Arady nénire, aztán­ mindegyik mondott valamit. Az már egészen más, ha Annuska belátja a hibáját. Ha tudja, hogy mindennél nagyobb hiba, a közösségről megfeledkezni. Meg kell változtatni a dön­tést. Ne tiltsuk el örökre. Két hónapra. Addig ne kaphasson könyvet. Ne járhasson a csoporttal moziba, színházba, kiállításra, a parkba labdázni... Annuska lesújtottan állt. Társai pedig gondolkodóba estek. Talán súlyos az ítélet? Súlyos volt a hiba is. Két hónapig éljen pajtások nélkül, hogy soha többé ne vétsen a közösség ellen, soha többé ne tékozolja el a közösség vagyonát. (Lám a soha szó tud reményt keltő tenni!) De két hónapig ne olvasson? Ne épüljön a me­sékből? Igaz, ilyet nem is lehet kívánni! Végül a pajtások úgy döntöttek, hogy az ítéletben minden megmarad, de ők, a maguk felelősségére, a büntetés ideje alatt is visznek könyvet Annuskának. Ellenőrzik, vajon javul-e. S a másodszori módosított ítéletben min­denki megnyugodott. Arady Anna elvtársnő beszél, szokásához híven kissé zajosan, de amit elmond, az szívet melegítő. Beszéd közben termetét meghazudtoló gyorsasággal tesz­­vesz. Neki mindenre kell hogy jusson ideje. Az arca mosolygós, homloka azonban úgy tud ráncba szökni, hogy a gyermekek rög­tön megértik: „nincs apelláta". — Hosszú évek óta, mióta a November 7- ben dolgozom, s megelőzően is, mindig vé­geztem valami közösségi munkát. Ezelőtt a betűvető tanfolyamot szerveztem. Öt tan­folyamon 350 dolgozótársam tanult meg írni­­olvasni. Sok közülük már élmunkás. Nem is tudnám valamennyiőjüket elsorolni. Dronca Ana és Balta Tódor a malomból, Juhász Mária az élesztőgyárból, Asave Vasile öt­gyermekes apa a szeszgyárból és a 65 éves, szívós Papp Miklós, a kocsis is élmunkás azóta. Szép munka volt, de a­ mostani... Milyen gyorsan fejlődnek, változnak a gyermekek! Csak ezalatt a rövid nyári szün­idő alatt is. Szülők­, tanító-csiszolta gyerme­keket kaptam a könyvtárral és még gyűj­töttünk köré, de tudom, hogy most az isko­lába különb emberként mentek vissza, mint ahogyan a tavasszal kijöttek. Emberként. Igen. Sokszor engem is meg­lep, milyen éretten, helyesen döntenek. Az egyik anyát, aki kisfia számára kért me­séskönyvet, üres kézzel eresztették el. Elég, ha a néni még két évig — amíg a kisfia megtanul olvasni — felolvassa a mesét. Csak járjon ő a könyv után, tanuljon meg válogatni, a saját dolgait önállóan intézni. Itt van a kis Földi István, ötéves. A múzeumban — ahol csoportos látogatáson voltunk — kiszemelte magának Petőfi kard­ját. Arra neki szüksége, van, mert ha megnő, azzal ő minden ellenséget lekaszabol. Mind, egy szálig. És tudja, hogy ki az ellenség. Az apja magyarázta meg neki. És Mos Benjámin. Ő volt, aki a legheve­sebben sürgette, hogy felszabadulásunk ünne­­pén a gyermekkönyvtár olvasói külön cso­portban vonuljanak fel. A gyermekektől ka­pott ruhájában büszkélkedett. Pedig egy ki­csit meleg, a mackó­ruha. De nem lett volna ünnepe anélkül. Sok minden megváltozott körülöttünk és bennünk. És mekkora lesz a változás, mire ezek a gyermekek felnőnek! Hiszen versenge­nek a Gorkij, Gajdar, Petőfi, Ady, József Attila, Creanga, Majakovszkij, Eminescu, meg a mai írók könyveiért, s belőlük min­dent magukba szívnak. Biztos, hogy Petőfi kardjával fognak harcolni. — Megnőtt a könyvtárunk, — mondja Arady néni. — Két szekrény teli. De még min­dig kevés, kevés, kevés! Ezer lejt kapott a múltkoriban a könyvtár, igaz, a felnőtt és gyermekkönyvtár együtt. Én meg csak­­ a gyermekeknek vásároltam. Lett is belőle csete­paté. De álltam a sarat. S végül meg­értettek. Olyan nagy-nagy boldogság a sok jó író segítségével ennyi kicsi gyermek gondolat­­világát megszépíteni, irányítani. Azt szeret­ném, hogy a mi könyvtárunk minden üzemi gyermekkönyvtár példaképe lehessen. JHesz 'Britcmnin és tárnái OROSZ IRÉN riportja 3 MÓRICZ ZSIGMOND REGÉNYEI RÓZSA SÁNDORRÓL* „A LÓ JÖ LÓ, az már messziről meg­látszik, de aki rajta ül, az se kutya” — olvassuk Móricz Rózsa Sándorénak első, megkapó szép sorát, ízlelgetjük s többé nem tudjuk elfelejteni. Egyetlen sor s úgy a szí­vünkhöz nőtt, akárcsak Arany Toldijának első sora. S már ott érezzük magunkat a szegedi pusztán, a 48-as szabadságharc előtti jobbágy­­világban: embertelen katonafogdosás, perze­­kutorok korlátlan basáskodása. De megjele­nik Rózsa Sándor s már első gesztusával kemény, harcos népi hősként fogadjuk szí­vünkbe „Igazságot tesz.” Előbb „kikészíti a perzekutort , aki a tizenhat esztendei kato­­naságra hurcoolt Maradék Pál itthon maradt fiatal feleségét űzi, hogy csúfot tegyen rajta, utána pedig a másik perzekutorhoz fordul s alaposan „megleckézteti”: „Mondja meg a társainak is odabé, Szeged városába, hogy ennekutána nem komendálom, hogy nyakló nélkül bánjanak a szögénnyel. Mer a szögény is ember. Tudja-e, éppen olyan ember, mint ha páros pisztolya van is a derekán, még ha töltött puska van is a vállán. Mer a puska levehető, tudja-e, osztán akkor maga is éppolyan semmi lesz, mint az, akinek sose vót a vállán.” S miután a lovát is megvasaltatta, indul vissza a pusztára. A lovát ugratja. Megvasal­tatta, most már ugrathatja. S lovaglás közben eszébe villan „a szögedi vár vaskapuja, ahova bement vót, ahonnan ki nem jön, akit nem eresztenek. .. De kutya sok ostobaság. Rázárják az ajtót. Vasat kovácsolnak az ember lábára. Ahogy megpatkolják a lo­vat ... Csak a ló nem tudja lerúgni a pat­kót a lábáról, hanem az ember lerúgja. Le biz azt.” Bátor, kemény hangütés ez 1941—42-ben! Pár évvel e könyv megjelenése előtt adta ki Móricz a jelszót: „ne politizálj — építkezz”, hogy néhány év múlva ő maga cáfoljon rá saját téves jelszavára. Hiszen soha, egyetlen regényében sem politizált Móricz ilyen erő­teljesen, mint éppen a Rózsa Sándorban. Mert politika az, hogy a Horthy-korszak utolsó, válságos éveiben, mikor magyar katonák ezrei hullanak el a német cinkos magyar urak érdekéért a Donnál, Móricz a magyar múlt leghősibb korszakához fordul, a németelle­nes, népi forradalom korszakához, s megírja hatalmas lazító vádiratát a szovjetellenes há­borút folytató Horthy-fasizmus ellen. Nem politizálás-e az úri Magyarország végvonag­­lásának éveiben a magyar szabadságharc emlékét idézni, az igazi Petőfi, Kossuth, a szabadságáért harcoló nép dicső hagyományát? Soha Móricz ilyen merészen nem politizált! Ezért tekintjük joggal a Rózsa Sándort Móricz írói életútja csúcsának, betetőzésé­nek. A magyar történelem egyik legnagyobb korszakáról a magyar nép egyik legnagyobb írója megírta a magyar irodalom egyik leg­nagyobb művét. Önmagában véve tehát törté­nelmi regény a Rózsa Sándor, történelmi, mert a­ múlt eseményeit tárgyalja, de Móricz a történelmi témában a maga korának kér­déseire keresi szenvedélyesen a választ. S ezt az egész életében lázasan keresett vá­laszt most találja meg a népi forradalom eszméjében. Nem véletlen, hogy Móricz, ama írói szán­dékában, hogy a 48-as szabadságharc ábrá­zolását a nép oldaláról közelítse meg, éppen Rózsa Sándort tette a regény központi alak­jává. Hiszen a 48 előtti magyar társadalom igazságtalanságait többek között e betyár­ért fejezi ki élesen. Abba­ a nyomasztó job­bágyvilágba, abba a katonafogdosó pandúros világba, amit Móricz már a regény első ol­dalain feltár, szinte törvényszerűen tartozik bele a pusztáról belovagló betyár alakja, azé a betyáré, aki épp a tűrhetetlen jobbágy­sorból keresi a kiutat, a kényszer-katona­­fogdosás elől menekül a „szabad” betyár­világba. Tulajdonképpen ez határozza meg a betyár­élet lényegét is: az ösztönös, szegé­nyekért kiálló lázadást. Csak ezzel magyaráz­ható, hogy miért válnak a betyárok népi hő­sökké a nép ajkán, s csak így érthető, hogy a betyárkodás mért szűnik m­eg azonnal, mi­helyt a nép fegyvert fog szabadságának ki­vívásáért, s miért lesz az addig ösztönösen lázadó betyárból a népi forradalom tudatos katonája. Móricz a betyárokban, s különö­sen Rózsa Sándor alakjában azért tudja a népi forradalmár alakját megrajzolni, ízig­­vérig népi hőssé avatni, mert épp azt mu­tatja meg, hogy a nép tűrhetetlen helyzete űzte őket a betyár-életbe, amely nem szűnik meg mindaddig betyár-élet lenni, míg a nép jobbágyi helyzete meg nem változik. Az csak mellékes érdeme Móricznak, hogy a pusztai élet realista és ugyanakkor forradalmi pátoszú romantikus ábrázolásával véglegesen leszámolt a hamis betyár-romantikával, mely a betyár-életet hajmeresztő kalandorsággá silányította. Móricz főérdeme az, hogy a betyár-élet társadalmi okait kutatva feltárja az egész nép életét, a forradalom érlelődésé­­nek és a szabadságharcnak egész forró le­vegőjű korszakát. A FORRADALOM ÉRLELŐDÉSÉT az első kötet tartalmazza, s a kötetet záró tűzvész, a Móricz-regények eme jól ismert záróeleme megkapó erővel jelzi a forradalom közelgő fellángolását. S az égő Szeged lángjai Rózsa Sándor emberi nagyságát, nevéhez méltó bátorságát is megvilágítják. Ő az egyedüli, aki az égő pusztulásból menti, ami még menthető, de mentés közben „egyetlen nagy házba se ment be, csak azokba a kis putrikba, ahol semmi sincs, vagy ami van, semmit se ér.” S hiába keresik később a sze­gediek a bátor legényt, „aki a tűzben mu­tatta meg magát, ahogy a tiszta arany is tűzben tisztul meg igazán”, mert az a bátor legény már Veszelka Juliskát szökteti. „Há­tuk mögött füstölt Szöged ... Nem baj, Szö­ged újra felépül és szebb lesz, mint volt. A rossz házak helyére jó házakat raknak, a rossz utcákat kiegyenesítik, a rossz erkölcsö­ket megjavítják. Nem kell Szegeden búsulni. Kivált, hogy Rózsa Sándor már a lovát ug­ratja.” Ezzel a forradalmat sejtető végki­csengéssel ér véget a regény első kötete. A második kötet már a forradalom, a szabad­ságharc regénye. S ennek megfelelően már az indítás is nagylélegzetű. A tizenkét esz­tendeje idegenben csatangoló magyar katona lebírhatatlan honvágyánál­, a haza, a szülő­föld utáni sóvárgásának a magyar irodalom­ban páratlan szépségű leírásával indul a második kötet. Élesen fejezi ki ezzel is Móricz a nép helyzetének tarthatatlanságát, a nép hazaszeretetét és a szabadság utáni vágyakozását. A regény társadalmi kereszt­­metszete, a közelgő nagy forradalmi korszak sokoldalú ábrázolási igényének megfelelően, a második kötetben rendkívül kiszélesedik. Móricz már az első oldalakon felvázolja en­nek a nagy átfogójú korképnek a két vég­letét: Maradék Pál, a magyar pusztákról el­hurcolt jobbágy-katona összetalálkozik a csá­szárral s annak ajtónálló­ja lesz. „Így került össze Magyarország felséges királya a szege­di puszták szegény kis emberével” — írja Móricz, s ezzel a regény kereteit annyira ki­tágította — a jobbágytól a királyig —, hogy most aztán jöhet a forradalom, a szabadság­­harc hatalmas korszaka, Kossuthja, Petőfije, Jókaija, Széchenyije, főura, polgára, jobbágya, betyára — mind belefér a keretbe. A bécsi forradalom, a pesti márciusi napok, Kossuth országjárása, lángoló szegedi beszéde, a nagy korszak nagy eseményei és emberei fűtik a * Rózsa Sándor a lovát ugratja — Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét’ —­ Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1955. regény oldalait, de a tűz éltető parazsa a legkisebb eseményben is: a nép. Móricz a 48-as forradalmat és szabadságharcot, ellent­mondásait, vezetőit mind a nép szemszögé­ből ítéli meg. A népet pedig a regényben maradéktalanul Petőfi Sándor és Rózsa Sándor képviseli. Érdemes összevetni ezzel kapcsolatban a regény két, felejthetetlenül szép részletét. Az egyik: a szegvári megyebál, közvetlenül a forradalom előestéjén, Metter­nich bécsi bukásának perceiben. Fényes nagy­úri társaság gyűl össze hálózni „a nemzeti lelkesség jegyében”, amikor kitárul az ajtó s Rózsa Sándor lép be csapatával. Nem bán­tanak senkit, csak Rózsa Sándor megmondja a magáét: „Nem kell félni, nagyságos urak. Nem azé gyüttünk, hogy az uraktól elszed­­jük pénzüket, meg a kincsiket... Azé gyüt­tünk, hogy megmondjuk kendtöknek, hogy anné meg nem hízták Rúzsa Sándort, azé Rúzsa Sándor meg tuggya kentüknek mon­dani a véleményit.. .Tuggyák meg kentök, hogy a szegény ember főd nékün semmit se ér. Mi a szabadság, ha nincsen főd? A főde­­ket már ezután úgy fogjuk megosztani, hogy eddig az urak vettek kilencedet, ennekutána a fődnek egy kilencede marad az uraknak!” S a nagyságos urak alig ocsúdtak fel a ré­mületből, egyikük elkiáltja: „Rózsa Sándor volt itt! ... Ezertagú felfegyverzett sereggel vette körül a vármegyét!” A másik ilyen „találkozó” majdnem ugyan­ebben az időben Pesten, a liberális mágnások kaszinójában történik. Dicsőséges nagyurak, hát Hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a Nyakatok? — toppan be Petőfi a ka­szinóba, ha nem is személyesen, de versének kinyomtatottan is lángoló szavaival, s a mágnások elhűlve, megborzadva olvassák a lazító sorokat: Ezer évig híztak rajtunk Az urak, Most rajtok a mi kutyáink Hízzanak! S alig ocsúdtak fel a riadalomból, szárny­­ra kél itt is a rémületes, de koholt hír, akár­csak Rózsa Sándor esetében: Petőfi negyven­ezer kaszás paraszttal áll a Rákoson! MÓRICZ, mintegy e két „találkozó” kon­klúziójaként ezt írja:­ „A magyar revolúciót, a magyar dicsőséges forradalmat két név haj­totta végre: Petőfi Sándor meg Rózsa Sán­dor.” Romantikus túlzás, főleg ami Rózsa Sándort illeti, de ahogyan Móricz értelmezi, tökéletesen igaz: „Az indítványt Kossuth Lajos tette meg s a roppant többséget az ő szelleme hozta be, de hogy semmi kisebbség nem volt, ez még nagyobb jelentőségű, s ezt a nép lelkének fiai vívták ki.”­A nép lelké­nek fiai, Petőfi, Rózsa Sándor, s a nép meg­annyi neves és névtelen hőse — világosan látja Móricz —, alapjában véve ezek vívták ki a forradalmat és védték maradék erejükig a szabadságot. S most már Rózsa Sándor is „megelégelte” a betyár­életet s „beadta a le­velet a szegedi bírónak, hogy Kossuth Lajos vegye fel őket és emberit honvédnak.” Vité­zül, derekasan harcolnak a betyárból lett honvédek, de Rózsa Sándor a regény végén mégis összevonja a szemöldökét: „Mi az a haza?... Mi az, amit neki ad ez a haza? A gazdag polgárokat m­eggazdagította, a szegényeket elszegényítette. De a rajta nem változtat semmit, neki nem adott se jót, se rosszat. Betyár”. „Mindennek vége lesz, csak a szegénység marad örökké”. Miért e csaló­dottság és borúlátás? A forradalom, a szabad­ságért vívott harc hiábavalóságát vallaná ezzel Móricz? Nem tudjuk, a regény tervezett harmadik kötete, amit Móricz közben be­következett halála miatt nem tudott meg­írni, mennyit változtatott volna ezen a vég­kicsengésen. Annyit azonban biztosan tudunk, hogy Móricz akkor, amikor Rózsa Sándor ki­ábrándultságát megszólaltatja, nem a forra­dalmat tagadja, hanem a forradalom ellenére is rendezetlenül maradt társadalmi igazság­talanságok ellen tiltakozik. Rózsa Sándor keserűsége a nép legszegényebb, teljes fel­­szabadulást a forradalomban sem nyerő ré­tegeinek csalódottságát fejezi ki. Móricz, aki mindvégig a nép szemével nézte a forradal­mat, éppen mert a nép szemével nézte, az ellentmondásokat is meglátta. S ha Rózsa Sándort mindvégig a nép legszegényebbjeinek hőseként ábrázolta, érthető, hogy Rózsa Sándor a szegényeknek azt a csalódottságát is ki­fejezi, amit Szödör Oláh István így pana­szol el neki: ”... az a híre, hogy a nagy­hasú úrbérösök járnak jól mögént. Azok megkapik a fődjüket, a zsellér, akinek háza nincs, a meg megkapi a nagy semmit... Hogy a házatlan zsellér is szabad lett. Sza­bad lőtt, szabad lőtt, de mit egyön? ... Hogy szabad lőtt a testjével. A testje eddig is sza­bad vót neki. Szabad vót neki eddig is tiszta szívibűl koplalni...” Rózsa Sándor csalódottságának ez az in­dítéka. S ez csak Móricz éles, higgadt törté­nelemszemléletét és Rózsa Sándor néphez­­forrottságát bizonyítja. S Móricz mindvégig erre törekedett a regényben: a 48 előtti és a szabadságharc-korabeli nép életét tárni fel, reálisan, kendőzés és szépítgetés nélkül, központban a betyár, a társadalom legkisem­­mizettebb alakjával. Igazi népi regény a Rózsa Sándor. A ma­gyar nép emlékezetében mindmáig elevenen élő betyárokról és a 48-as korszakról szól. Petőfi és Arany János óta szebb és hitelesebb képet még nem adtak erről a korszakról. SZABÓ GYULA

Next