Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-07-13 / 28. szám

6 ----------- KÖNYVESPOLC ----------­NAGY LAJOS : A LÁZADÓ EMBER ’ t alálóbb cím nem is kerülhetett volna Nagy Lajos önéletrajzá­nak borítólapjára. Az apostagi bérescsalád szégyen­be ejtett lányának, Nagy Julcsának törvénytelen fia méltán lett láza­dóvá, hiszen a „boldog” Ferenc Jó­­zsefi-korban, amikor szinte kizáró­lag a vér és a vagyon döntött az egyén sorsáról, első eszmélkedésé­­től a megaláztatások és mellőzések láncolata jutott a későbbi író osz­tályrészéül. A két világháború közti időben a gyéren jelentkező írói sikerek némi­képpen lazítottak ugyan a lánc foj­togató szorításán, de a polgári tár­sadalom emberi s írói bilincseit a nehézéletű írónak csak a felszaba­dulás után sikerült végképp leráz­nia. A Nyugat-nemzedék egyik leg­tehetségesebb novellistája s a har­mincas évek falukutató mozgalmá­nak egyik megindítója, Nagy­ Lajos lázadó volt, az emberibb létért szí­vós kitartással és következetesség­gel évtizedeken, sőt egy életen át harcoló lázadók fajtájából. A mindenható pénz hatalmára épült polgári világ lépten-nyomon arcpirító buktatókat állított e tör­vénytelen származással s emellett a szegénység átkával is megvert diák, jogász, illetve író útjába, s ezek hatására ébredt fel, teljesedik ki Nagy Lajosban a lázadó maga­tartás. Az író egyetlen dús forrásra, em­lékezetére támaszkodva eleveníti fel a küzdelmes életúton gyűjtött él­ményeket, de nem szigorú kronolo­gikus sorrendben, hanem bizonyos tárgykörök köré csoportosítva. Így végigkísérhetjük fejlődését a tanyán szerzett első gyermekkori emlékkép felidézésétől egészen íróvá válásá­­nak­ beteljesedéséig. Nagyszüleinél, az apostagi ta­nyán, k­ülönböző pesti középiskolák­ban — Nagy szerint „fegyintéze­tekben” —, a sivár egyetemen, sok szürke ügyvédi irodában, előkelő házakban s főúri kastélyokban (hol mint házitanitó működik), s főképp körúti kávéházakban ismerkedik az író kora ferde társadalmával s an­nak embert­ bénitó rendjével. Mindazt, amit átél, éles szemmel gondolkodó fővel szűri magába, taglalja, s ennek birtokában — megismerkedve utóbb a marxizmus­nak az író szívéhez oly közelálló tanításaival — fokozatosan kiépül szilárd szocialista s harcos írói ma­gatartása és világszemlélete. A csaknem hatszáz oldalas ön­életrajzi mű mintegy harminc esz­tendőt ölel fel az író életéből (1883—1914), s korunk fölszabadult embere számára — sokszor csak egy-egy odavetett megjegyzésből, vázlatszerű jelenetből ■— meghök­kentő kép rajzolódik ki benne az egykori proletárság, polgárság, il­letve arisztokrácia életéből. Az író a Japán kávéház ablakából jól táplált bundás férfit és nőt lát ko­csiból kiszállni. A dermesztő hideg­ben rongyokba burkolt ráncos öreg­asszony rimánkodik alamizsnáért. A férfi morcos tekintetet vet rá, a bundás nő pedig fejét felvetve ha­lad el mellette, semmit sem adnak neki. Felháborodik a „két vastag ször­­­­nyeteg” szívtelen közönyén s még azon az estén vers születik az él­ményből. Gyenge vers ugyan, de hiteles képet nyújt Nagy Lajos írói állásfoglalásának szándékáról, mély humanizmusáról, melyet aztán az írások sötét tónusától megriasztott polgári esztéták így jellemeztek: ,.gyűlöli a polgárságot.” Arisztokrata családoknál nevelős­­ködve Nagy Lajos betekintést nyert a feudális kiváltságokkal gondosan körülbástyázott főurak életébe. El­képesztő számára az ott észlelt „ba­sákhoz méltó” jólét, a szinte kor­látlan anyagi bőség és szellemi nyomor. A kastélyokban nem talált könyvet az író, hisz az élet leg­nagyobb részét itt a vendéglátás, illetve vendéglárás tölti ki. Szomo­rú kép: Magyarország leggazda­gabb urai nem olvassák a magyar irodalmat, tudatosan elzárkóznak a benne egyre erélyesebben kopog­tató új élettartalom elől. Mennyire jellemző egyes arisztok­raták politikai és kulturális szűk látókörére, hogy a többezer­ holdas Jankovich-Bésan József Jókai főren­diházi taggá történt kinevezése al­kalmából ekképpen méltatlankodik: „ ... hogyan nevezhet ki őfelsége főrendiházi taggá egy román írót” (értsd regényírót). Szinte irodalomtörténeti doku­mentum jellege van A lázadó em­ber utolsó fejezeteinek, melyekben Nagy Lajos saját írói kibontakozá­sának felvázolása mellett feltárja az írásait befogadó két haladó iro­dalmi fórum, a Nyugat és Népszava belső életét. Kitűnik e részből, hogy még a leghaladóbb háború előtti irodalmi folyóirat, az Osvát Ernő szerkesztette Nyugat is — a polgári rend védelmében — milyen követ­kezetesen elzárkózott minden bát­rabb társadalmi mondanivalót hor­dozó írás elöl. A könyvben felidézett élmények és emlékek önmagukban is érdeke­sek és értékesek, de hatványozot­tan növeli súlyukat az, hogy olvas­­tukkor egy örömtelen korban a ha­ladás ügyéért harcoló ember és író kialakulása, szellemi érlelődése raj­zolódik ki, aki tudatosan úgy ábrá­zolja az eseményeket, hogy azok egyúttal „a lent születtek, lehul­lottak, munkások, pórok és pórul jártak” közös sorsát példázza. A tárgyhoz illően minden stiláris díszt nélkülöző komor könyv egyet­len gyengéje, hogy néha jelenték­telen apróságot is regisztrál, sőt olykor-olykor ismétel, vissza-visz­­szatér (pl.. .. erről már beszél­tem ... egyet-mást összefoglalóan meg kell ismételnem ... kiegészíté­sül szövöm be... ezt már elmond­tam, meg azt is stb.). Kemény kiállásáért, bátor szóki­­mondásáért társai valamikor Vad Lajosnak nevezték az írót, mi mű­vészi kvalitásai mellett napjaink­ban épp e harcias „vadságért” érté­keljük nagyra. ANTAL PÉTER Szépirodalmi Könyvkiadó: ÚRISTENEM, mi minden eszébe nem jut az embernek, amikor túl sok az ideje. Így ma reggel se több, se kevesebb, kedvem kerekedett, hogy egy elbeszélést írjak. Van az úgy né­ha, hogy az emberben ilyen kívánal­mak ébrednek. Igaz, eltöprengtem azon is, vajon van-e egyáltalában tehetségem, de hamarosan eszembe jutott, hogy ez teljesen felesleges, ha szerb író aka­rok lenni. Hiszen nálunk igazán nem nehéz, hogy valakiből tehetség nélkül is író legyem­. Megírok, mondjuk, egy rossz elbeszélést és a kritikusok azt mondják rám: „Az ördög vigye el!” Megírom azután a második rossz el­beszélést és a kritikusok lármát csap­nak: „De testvér, hiszen nincsen te­hetséged!” Erre úgy teszek, mintha nem is hallottam volna, hogy mit mondtak és megírom a harmadik rossz elbeszélést, mire ők: „De hát nem mondtuk meg neked, testvér, hogy nincs tehetséged?!” Újra úgy teszek, mintha semmit sem mondtak volna, nekirugaszkodom a negyedik rossz elbeszélésnek, mire ők megad­ják magukat, mert már kétségtelen előttük a megrögzöttségem, én pedig nekifekszem és­­ köteteket kezdek írni. A győzelem végül mégis csak az enyém. Éppen ezért, mondom, nem kell magamat feszélyeztet­nem, mert a fő kérdés az, vajon az elbeszélés, ame­lyet „majdan megh­andít leszek”, ér­­dekli-e majd az olvasóimat. Ez lenne az egyik szempont, amelyet tekintetbe kell venni. De ha az ember jól meg­fontolja, tulajdonképpen ennek a szem­pontnak sincsen létjogosultsága. Az olvasóinknak is vannak bizonyos szo­kásaik, amelyek nem érdeklik az íróin­kat — hát miért ne lehessen az írók­nak azt a tulajdonképpen ártatlan szo­kását megbocsátani, hogy a műveik­kel nem keltik fel az olvasók érdeklő­dését? Egy bizony! Nem látom be tehát, miért is ne ír­nám meg az elbeszélést. Ne kérdezzék, hogy miről. Arról fo­gok írni, amiről összes irodalmi elő­deim írtak és amiről összes irodalmi utódaim írni fognak. A szerelemről írok egy elbeszélést. El is mondom önöknek a tartalmát, miért ne, én nem titkolózom. Először is: ketten egymásba szeret­nek. A lány szép lesz, a fiú meg jó­képű, sőt, mind a ketten nagyon szé­pek is lehetnek. Kezdetben, mintha nem is tudnák egymásról, hogy szerelme­sek. De ebből is, abból is, végül ez ki kell hogy derüljön. Egyikük meg kell majd hogy mondja, meglátjuk, hogy melyik, tehát gyakran fognak ta­lálkozni táncnál, vagy a kapu előtt, vagy bárhol másutt és ilyenkor egyet­­mást beszélnek majd a szerelemről. A fiú egy ilyen találka alkalmával töb­bek között így fog felkiáltani: — „Látod-e, hogy remegnek azok a csillagok? Ugyanígy remeg az én szí­vem, amikor messze van tőled, a sze­mem meg így ragyog, amikor melletted vagyok!” Sok más dologról is beszél majd, de ezt feltétlenül el kell mondania.­­ Később pedig a búcsúzásnál mindig­­ megszorítják egymás kezét.­­ Így valamennyire fejlődni fog ez a szerelem, de persze nem engedhetem­­ meg, hogy túlságosan gyorsan fejlőd­­­­jék. Tudják kérem, az én természetem s egyébként is olyan viharos, hogy ha­­ gátat nem vetnék elébe, ki tudja, mi­­ jönne ki ebből. Tehát, amikor az ügy valamelyest­­ kifejlődik, akkor ez az elbeszélés kő­ -c­zepe és itt szükség van valamilyen­­ csomóra. Igaz, hogy ezt a „Próza és­­ költészet elméletében” nem hívják ép­­­­pen „csomó”-nak, de a valóság mégis , az, hogy ez egy csomó. 1« Mert engedjék meg, de hogy is le-­c­hetne a szerelem az elbeszélés tárgya, ha az nem lenne boldogtalan? ! A boldogtalanságnak vannak ugyan­­ különböző módozatai, de bízzák csak s rám, hogy azt a boldogtalanságot vá­­­­lasszam ki, amely a legborzalmasabb;­­ egy ilyet fogok tehát kiválasztani és­­ minden igyekezetemmel azon leszek,­­ hogy Önök alaposan kisírhassák ma­­c­sukat. Tehát a szerelem egészen szépen­­ fejlődött és a dolog jól is végződhet­e­tett volna, már-már házasságot akartak­­ kötni, de — a szülők hallani sem akar-­­ tak erről. A szülők ugyanis haragban­­ voltak egymással és hallani sem akar-­­ tak gyermekeik házasságáról. Ki min- i­den nem ment hozzájuk! Szóltak és könyörögtek nekik, hogy ne tegyenek­­ boldogtalanná két fiatal életet, de nem, a szülők hallani sem akartak­­ erről. A gyerekek is könyörögtek, kér­­­­­ek, sírtak, kezet csókoltak, — de nem, s­­ szülők hallani sem akartak erről. Megpróbálkoztak a dologgal a város legügyesebb házasságközvetítői is — de nem, a szülők hallani sem akartak erről, mert véres harag volt közöttük. Végül is nehéz napok következtek a szerelmesek számára; találkozni akartak egymással, akár a másvilágon is. Igen, a másvilágon is! HÁT LÁTJÁK, itt van az a bizo­nyos csomó és itt Önök, mindnyájan, akik ezt az elbeszélést olvasni fogják, D­raniszlav Nusicsot (1866— J­A 1938), a modern szerb szatíra úttörőjének és mesterének tekintjük. Amióta 1888-ban egy verséért két évi fegyházra ítélték, Szerbiában nem volt az akkori társadalmi rend­nek nála szenvedélyesebb ostorozó­­ja. Egyfelvonásos, valamint egész estet betöltő színdarabjait (Kegyel­mes asszony, Dr., A nép képviselője stb.) a jugoszláviai színházak —é­s a külföldi színházak is — állan­dóan műsoron tartják. Szatirikus karcolatai ma is népszerűek. A Szovjetunióban most készül Nu­­sics összes műveinek fordítása. kénytelenek lesznek sírni, mert jóma­gam is kénytelen leszek sírni, amikor írás közben eszembe jut a másvilág És eljő a nap — az égboltozat per­sze borús, a felhők alacsonyan úsznál és a nap elbújik valahova. Maga a természet is részt kell hogy vegyen ennek az elbeszélésnek a befejezésé­ben. Hiszen Önök is jól tudják, hogy a természet gyakran vesz részt az el­beszélésekben. Ha például valam örömről van szó, hát akkor „maga az ég is mosolyog”, amikor pedig valam gyilkosság történik, akkor „maga az ég is elkomorodik” stb. Csak az úr istennek, a költőnek és a színpad kellékesnek áll módjában, hogy tetszé­se szerint leszedhesse és fellehesse a felhőket, a napot és egyéb világegye­tem­i díszleteket. Tehát, amint azt már kijelentettem, én a fent említett díszle­teket fogom felhasználni. Ezért hát, borús az ég, a felhők alacsonyan úsznak és a nap elbújik va­lahova. Belső a hold, csak annyira, hogy az égboltozat mégse legyen tel­jesen üres, mert csillagok nincsenek. Ők a kert kerítésénél találkoztak, egymás karjaiba omlottak és sokáig, sokáig sóhajtoztak és csókolóztak, számtalanszor megcsókolták egymást, tudják, ezt a jelenetet nem szabad túlságosan elnyújtanom, mert a kert kerítésénél játszódik le. Végül könnyek között megkérdi a lány: — Döntöttél hát? — Igen! — mondja a fiú elszántan. Egy kis korty .. . vérbeborult sze­mek ... szakadozott lélegzés ... egy utolsó szoros ölelkezés ... és lelkeik ölelkezve felrepülnek a mennyországba. De hát várják meg az utószót. Az előszókat gyűlölöm, mert már kimen­tek a divatból, de az utószót még meg­tűrik, mert az ritkább. Eljő majd egy nemzedék, amely meg fogja csodálni az én koromat és eljő majd egy nemzedék, amely ki fogja nevetni az én koromat. És meg fogom őket várni, mert főnix vagyok és a hamuból kikél majd egy csúnya és undorító nagy madár, hosz­­szú karmokkal, női szokásokkal és tol­lal a kezében, és én akkor­a kritiká­kat fogok írni. Higgyék meg, akkor is — és ez öt­száz év múlva lesz — akárcsak most, a legkönnyebb lesz kritikákat írni. Ah, gyönyörű kor lesz ez; egy kor, amely-­ben a művelt utókor írói meg fogják érteni, hogy nem is dicsőség halmi „babérokat” szerezni, melyekkel egyéb­ként a malacfejeket díszítik kará­csonykor. Ez lesz a kor, amikor isten újra le fog szállni az emberek közé; Dávid hárfáján zsoltárok zengedeznek; a sziklákon titánok táncolnak majd; a hullámok pajzán zaját szirének hangja kíséri; életet fakasztó források fognak kibuggyanni az első hitoktató pálcája nyomán, míg az angyalok és arkan­gyalok végtelen karának általános „hozsannája” harsog a mindenségen keresztül! És ott leszek én is, ugyan­abban a régi, sárga nadrágomban és ugyanezzel a kalappal, és sétálni fo­gok az utcákon és találkozom majd e dicső kor összes gyerekeivel, a fejem körül, tehát e kalap körül, a szentek nimbusza fog felragyogni. De tudják-e, hogy mért fogok ennyi ideig élni? Gonoszságból, kíváncsiságból, és vé­gül is azért, hogy lássam, hányan írják még meg a két fiatal veronai szerelméről szóló mesét. Mit izgulnak, hogy két veronai fia­talnak a szerelméről beszélek?! Talán ismerősnek tűnik Önöknek az előbb el­mondott elbeszélésem? Mert nekem valamiképpen tényleg ismerős. Hát jó, elmesélem szintén, hogy mi­lyen borzalmas bajba kerültem. Én ugyanis már megírtam a fenti elbeszélést — ez úgy estefelé volt — és a jól végzett nagy munka tudatá­ban, nyugodtan lefeküdtem. Egyszerre megcsikordult a börtönöm ajtaja és — képzeljék csak — egy lovag lépett be. Gyönyörű, akár a mesében. Hosszú hajú, szélesvállú, a kardja csapkodja a csípőjét, csizmái pedig kopognak, mitsem törődve azzal, hogy én alszom. A HÁROMLÁBÚ SZÉKRE ÜLT és kardját átvetette a térdén. — Ismer ön engem, uram? — kezdte el a beszélgetést és levetette vastag lovagkesztyűjét. — Nem, szenyor, a világ összes lo­vagjai közül én csak a 134. számú csendőrt ismerem. — Hm, hm! — hümmögött. Miután „hm, hm!”-et mondott még­egyszer, így szólt: — Romeo vagyok. Ilyen gyorsan ön meg sem ismerhet, mert hisz az itteni színházban látott. Megvallom, ott ne­héz rám ismerni. De végeredményben, ez nem baj. A lényeges mégis az, ami miatt önhöz jöttem. — Tehát? — Uram, tudja ön, hogy engem megöltek, hogy én halott vagyok? — Tudom, szenyor. — Ó istenem! És tudja-e azt is, hogy engem évszázadok óta gyilkolgatnak? Bámulatos, hogy az összes népek írói éppen rám fenik a fogukat és minden következő, abban a hitben, hogy előd­je nem csepült eléggé agyon, újra le­gyilkol. Ah, szenyor, engem már meg­mérgeztek, megöltek, karddal és pus­­kával, megfojtottak és felakasztottak, úgy, hogy már nem is tudom, mit akarnak még tőlem az írók. — Jól van, szenyor, de mit akar ön most tőlem? — Hogy mit akarok? Azt, hogy vég­re már hagyjon békén. — Én? — Ön, igenis ön, mert éppen ön is megölni szándékszik engem. — Ah, értem már, szenyor. Ön ugye a két fiatal veronai szerelméről beszél? a nagyot dobbantott a padlón csiz­májával és a sarkantyúi megcsendültek. — Persze, hiszen jól tudja, hogy er­ről beszélek. Azt hiszem, hogy éppen e szavak után ébredtem fel. Most tehát csak ezen gondolkozom és éppen ezért még sokáig, nagyon sokáig akarok élni. A két fiatal veronai szerelme! A hal­hatatlan lopás, amelyet annyi „halha­tatlan” követett el. Az erről szóló elbeszélést legelőször az úristen írta meg, Ádámról és Éváról szóló novellájában, majd ké­sőbb végighúzódott, az egyik halha­tatlan átadta a másiknak, Masucciotól kezdve egészen az én személyemig. Mert, engedjék meg, de ami ezt az elbeszélést illeti (az úristent kivéve) a következő halhatatlanok nem egé­szen tisztakezűek: Masuccio, Luigi da Porto, Bandello, Knipfer, L. de Groote, Broca, Panter, Shakespeare, Erkmann- Chatrian, Bán Matija és én. Hát képzeljék csak el mindezek után, mi van a halandókkal?! Amint mondtam, élni akarok, látni akarom, hogy melyik században ér majd véglegesen véget ez a halhatat­lan lopás. Megvárom azt a bolond és azt az okos nemzedéket. Ők lassan kint ki fognak halni, én meg élni fogok, élni fogok, magam köré gyűjtöm majd őket és régi regéket mesélek majd nekik erről a mi korunkról, és ők majd bámulnak, csodálkoznak és keresztet vetnek.El fogom nekik mondani, hogy ná­lunk hazug hírek terjesztését egy hó­napig terjedő fogházzal, de egy ártat­lan versben közölt igazságot két évi börtönnel büntettek; el fogom nekik mondani, hogy nálunk voltak írók, akik éhenhaltak és tolvajok, akiknek tiszteletére fáklyásmenetet rendeztek; el fogom nekik mondani, hogy nálunk voltak halandó, igen halandó akadé­mikusok és halhatatlan, igen halha­tatlan rendőrök; el fogom nekik mon­dani, hogy nálunk katonatisztek írtak szerelmes verseket, vámosok történel­mi tanulmányokat, viszont pszicholó­gusok voltak zászlóalj parancsnokok és végül is, el fogom nekik mondani, hogy az én koromban élt Arszenijevics Szvetozár tanár, ők pedig majd bá­mulnak, megcsodálnak és keresztet vetnek és összeülnek, hogy engem, mint valami nagy ritkaságot szemlél­jenek. BACSKI GYÖRGY fordítása BRANISZLAV NUSICS Fin fófptív KRÓNIKA A jövő esztendőben ünnepeljük Arany János szü­­letésének 140. és halálának 75. évfordulóját. Erre az alkalomra a nagyszalontai Arany János Múzeum igazgatósága tudományos szempontok sze­rint rendezi át a meglevő anyagot, egyben újabbak­kal szándékszik azt gyarapítani. A munka teljes­ségéhez szükséges, hogy a magánkézben levő kéz­iratok, levelek, fényképek, emléktárgyak, dedikált könyvek, Arany Jánossal foglalkozó tanulmányok a Múzeumba kerüljenek. Ezért felkérünk mindenkit, akinek birtokában van bármi a felsoroltak közül, juttassa el hozzánk vagy közölje címét. Kérjük, hogy azok is jelentkezzenek, akik a tu­lajdonukban levő emléktárgyakat nem kívánják fel­ajánlani a Múzeumnak, és tegyék lehetővé, hogy azokat lefén­yképeztessük. Arany János ma már egész népünk megbecsült írója. Emléke iránti tiszteletünket akarjuk kifejezni azzal is, hogy a Múzeumot olyanná tesszük, ami­lyen a múlt rendszerben nem lehetett. Csak így tudja betölteni azt a sajátos népnevelő feladatot, amely reá hárul; csak így ismerhetik meg a látoga­tók és az irodalomtörténet kutatók az igazi Aranyt. Címünk: Arany Múzeum SALONTA Reg. Oradea Casa Culturală Raională. + Gogol halálának 120. évfordulója alkalmából a párizsi televízió nagy si­kerrel közvetítette a nagy orosz realista Revizor cí­mű remekművét. ^ A budapesti Olcsó Könyvtár most adta ki 100. jubiláris kötetét Arany János Toldi-triló­­giáját 120 ezer példányban. ♦ A kínai moziknak 1949-ben még csak 149 millió, az elmúlt esztendő­ben már egymilliárd két­százmillió nézőjük volt. ♦ Nyolcvankilenc éves korában elhunyt Julien Benda, a neves, haladó­szellemű francia filozófus, esszéista, kritikus és re­gényíró. ♦ Mint a francia sajtó közli, a moszkvai Inturiszt és a francia turisztikai hivatal között létrejött megállapodás értelmében Franciaországból ezentúl autókirándulásokat is­­szerveznek a Szovjetunió­ba. ♦ A budapesti Akadé­miai Kiadó Mikszáth Kálmán műveinek ötven kötetes kritikai kiadásán dolgozik. ♦ A párizsi Louvre ud­varán épített nagyméretű színpadon előadták Victor Hugó Cromwell című tra­gédiáját, amelynek 78 sze­replője van és amelyet épp ezért eddig igen rit­kán tudtak előadni. ^ Bukarestben nemzet­közi képzőművészeti ki­állítás nyílt az iskolások műveiből. A kiállításon, amelyen 480 művet állí­tottak ki, Finnország, Len­gyelország, az NDK, Franciaország, Jugoszlá­via, Kanada, Nyugatné­metország, az Egyesült Államok, Olaszország, Equador, Svédország, stb. vesz részt.­­ Júliusban nemzet­közi arcképkiállítás nyílik meg Salzburgban a Mo­­zart-emlékév ünnepségei­nek keretében. Az RNK képzőművészei közül Iosif Iser, Camil Ressu, az RNK népművészei, Al. Ciucurencu, J. Al. Steriadi, az RNK népművésze, Teo­dor Pallady érdemes mű­vész stb. vesznek részt.­­ A brüsszeli nemzet­­zetközi zongoraverseny nagydíját a 18 éves Vla­gyimir Askenazi szovjet zongoraművész nyerte, akit aranyéremmel tüntet­tek ki.­­ A csehszlovák író­szövetség Svetová Litera­tura (Világirodalom) cí­men folyóiratot indított. Az első szám Solohov, R. Bradbury, Robert Merte, Alberto Moravia, Hein­­rich Mann, Thomas Mann, Federico Garcia Lorca és Mark Twain írásait közli. A folyóirat bő illusztrá­ciós anyagot és műmellék­leteket is tartalmaz. Az Utunk előfizetési díja évi 20 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ fiókjainál. A SZJ£RKES­ZTÖSÉG címe:MÁRCIUS 6 utca 3. Telefon 24—20 éterM * Karl Friedrich Hieronymus Münchhausen Kedves bárót Remélem, nagyvonalú ember létére elnézi ezt a bizalmaskodást. Mentsé­gemre szolgáljon azonban, hogy már oly régen ismerjük egymást. Nyolc vagy kilenc esztendős lehettem, mikor összetalálkoztam önnel. Mit tagadtam, elfogódott voltam, de ez érthető is, ha valaki egy világrengető hőssel kerül szembe. Meg kell mondanom, ön elra­gadó közvetlenséggel viselkedett. E­­zért örökké hálás leszek. Nyomban ma­ga mellé ültetett és szokott elegáns derűjével, bizalmas modorban mesél­ni kezdte elképesztő és lélegzetállító, hátborzongatóan hihetetlen kalandjait. E kalandokat — bocsásson meg ismé­telt őszinteségemért — ,még az ön többször és nyomatékosan hangoztatott úri becsületszavára sem hittem el. Já­téknak, jókedvű képzelet szüleményé­nek, pompás tréfának tekintettem Önt s minek tagadjam, úgy is őriztem meg szeretettel emlékezetemben. Azóta is gyakorta emlegettem. Ha valaki túlsá­gosan nagyot lódított, nyomban Münchhausennek neveztem. Az ille­tőre ez sértő volt, de önnek, bárom, dicsőség. Azóta eltelt egynéhány év, nem na­gyon sok, de nem is nagyon kevés, éppen elegendő ahhoz, hogy szürkévé fakítsa­­egykori olvasójának és tiszte­lőjének fejét. Sok minden elmúlt, sok minden megváltozott, de az ön iránt való érdeklődésem változatlan. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint hogy most újra olvasom kalandjait. Mifelénk ugyan már nem szokás bá­rók barátságával dicsekedni, mégis meg kell mondanom, mennyire örül­tem a találkozásnak. De valami — tudj’az isten — mégis megváltozott közöttünk. Hiányzik tán a régi kedv­! Nem, más itt baj. Annak idején úgy tekintettem fel Önre, mint érett, hal­latlan veszedelmeket kiállott férfire. Most — úgy látszik ezt a kor teszi — a sokat tapasztalt bátya fölényes jóindulatával figyelem ifjonti fickándo­­zásait. Az Ön hallatlan veszedelmei? Ej, mit tud Ön a veszedelmekről, ked­ves báró, mihozzánk képest, akik vi­lágháborúk és nukleáris bombák korá­ban éltünk és életben maradtunk. De most nem erről akarok beszélni... Hadd sóhajtsak inkább egyet, mennyire elszaladt fölöttem az idő, míg ön, Münchhausen báró, ifjú maradt. Ifjú, azt hiszem most már örökre. Mondom, újraolvasom a kalandjait. Kislányommal együtt kacagjuk csodá­latos utazását az ágyúgolyón, álmél­­kodunk furcsa szalonkavadászatán, s hogy mit tett és mit nem tett a jeges­­medvék között. De minek soroljam itt fel mindenki által ismert és csodált kalandjait. Aztán elálmosodik a kisleányom, le­fekszik, elalszik s én, térdemen a könyvvel, tűnődni kezdek. Tudom, nem veszi sértésnek ezt az újabb őszinte­séget, hisz ön oly ragyogó szellem, hogy tán még az őszinte szóért sem haragszik meg. Megmondom hát nyíl­tan: ön a világirodalom legnagyobb, mondhatni legklasszikusabb hazugja. (Persze, a tegnapi és mai Göbbelseket hagyjuk ki a számításból. A modern technikával és a modern szemérmetlen­séggel még ön sem versenghet...) A mi Háry Jánosunk sem mérhető össze Önnel, de nem csupán azért mert közönséges pók­ származék és egyet­len csöpp kék vére sincsen... Nem hasonlíthatók össze, mert a mi Hárynk egészen más természetű. Ez az öreg obsitos baka inkább mesét mond. Kis­sé kaszárnya, bagó és istállószaga van az álmainak, de mégis csak álmok azok, egy magyar paraszt vágyálmai! Háry János tréfásan és mégis legé­­nyes, hetyke komolysággal meséli el ábrándjait. Hát persze, hogy sosem komázott Ferenc császárral, Napóleont sem fogta el, de érezzük amint földe­reng a vén, kisemmizett bakancsos mögött a huszárban testet öltött ma­gyar vitézség vágyképe,tszijjas ma­gyar parasztok egetvívó hősiessége, s igazat adunk neki: a népnek, a hős­nek, a népi hősnek császároknál is magasabban kellene állnia! Ilyenfor­mán tehát Háry János nem is hazug, csak odaszökken képzeletben, ahol a valóságban kellene lennie. ön, ezzel szemben, — ezt tanúsít­hatja minden olvasója — valóban a hazugok királya. Élvezettel olvassuk az emberi szellem e kancsal és merész felvillanásait, s csak miután túljutot­tunk már az első meglepetésen, az el­ső elragadtatáson, kezdjük észrevenni, hogy tán többről, és egyébről is van itt szó ... Bürger, ez a démoni és züllött né­met vadzseni, mikor besegítette Önt a világirodalomba, talán nem csak az egyszerű szórakoztatásra gondolt. Kínos erről beszélni, de valójában még az is vitás, hogy ki volt az Ön atyja, mert hisz az igazi Freiherr von Münchhausen, a híres hazug valóban élt a XVIII. század derekán, de silá­nyabban, nyersebben és fantáziátlanab­­bul, mint ahogyan ma ismerjük Önt. E korcs atya mellé ön örökölte még a XVI. század Finkenritter­ének és a XVII. század Schelmuffsky-jának ka­landjait is. Önt — bármily kínos is ez egy arisztokratának — oly sokan ír­ták, annyian alakították, hogy a szer­zőség, az atyaság homályba vész. A végső formába öntő azonban Bürger, a költő, s ezen nincs mit szégyenkez­nie, hiszen nem túlzás azt mondani róla, hogy Goethéig ő a német líra legnagyobb alakja. Az Ön irodalmi atyja, ez a nem­csak neve szerint polgár, Bürger kri­tizál és gúnyolódik, de bölcs bugas óvatosággal bohócsipkát húz a fejébe, arra az esetre is számítva, ha netán kérdőre vonnák. No, persze, Bürger Márának nem volt olyan hős, mint Ön, a teremt­ménye. A víg, képtelen kalandok közt mégis kirajzolódik a semmittevő, lé­ha úri élet képe. Szalonok és vadá­szatok, udvaronci talpnyalás és léhü­­tés, no meg itt-ott egy félig tréfaszám­ba menő vitézi kaland töltik ki valójá­ban az önök életét. Bürger torzképet rajzol, de ki tagadhatja, hogy a torz­kép hatása éppen abban rejlik, hogy kiemeli és kiélezi a legjellemzőbb vo­násokat. Ezért hű torzképe ön, a sze­retetreméltó víg csevegő, szoknyava­dász és kalandhős, számos feudális úrnak. De — most már megharagszik, vagy sem, — mégis csak kimondom: milyen üres ez a csevegés, illetve, milyen üres volna a hetvenkedések, hazugsá­gok nélkül; csupa kopott fordulat, ma­ga mellet­t nyegleség. Hány és hány nagyúr, dicső címertulajdonos modo­rára ismerhetett rá e szószátyárkodás­ban még a tegnapi olvasó is! Aztán a hőstettei, kalandjai.. . Ér­zi nyomban az olvasó, hogy a többi, isten kegyelméből vagy ki tudja mi­lyen nem létező érdemek alapján kivá­lasztott nagyúr hősiessége, csillogása is csak ilyen hazugságból fakadó talmi káprázat, s ideje volna már szertefújni, bele a semmibe. Ezért a handabandá­­ért járna a sok kiváltság, jómód, gondtalanság?! Ugyanakkor, mikor ... köröskörül nyomor, éhezés, szegény­ség ... de hagyjuk ezt, elvégre nem akarom megagitálni Önt... Maradjunk meg annál, hogy Bürger, ez a zseniális és ravasz tollforgató becsapta az egész világot. Az emberek arisztokraták, és egyszerű polgárok, kézművesek, semmiféle tekintélyt nem tisztelő diákok olvasták az ön kaland­jait és nevettek. Nevettek és azontúl valamivel ke­vésbé tisztelték az arisztokratákat. Hiába, mikor a Münchhausen kaland­jai megjelent, már a francia forrada­lom trónt felborító merész szelei fúj­tak s nyilván ez a szabadon tréfál­kozó, bátran gúnyolódó szellem teszi, hogy Ön évtizedek, sőt most már év­századok múlásával sem öregedett egy fikarcnyit sem, hisz a hősködők, ha­zug nagyságok, a handabandázás nagyszájú vitézei ellen harcolni. .. ugyan bizony mikor nem lesz ez idő­szerű? Búcsúzom, s ha úgy érzi bárom, hogy megbántottam, ezúton kérem a bocsánatát. Amennyiben azonban Ön kérlelhetetlen lovag, s a bocsánatkérés nem elégíti ki, ám küldje el a segédeit! Ahogy a párbajkódex illemszabályai mondják: Állok rendelkezésére. Addig azonban engedje meg, hadd maradjak változatlan tisztelője és nagyrabecsülője. MÉHES GYÖRGY A­lighogy bezsúfolódtak a padok X. közé, a dörgőhangú tanító máris kijelentette, hogy mostan pedig al­kotmány óra lesz. Tehát erkölcs- és alkotmánytanból órát tartanak. Omár pedig közben a zsebéből kiálló kenyeret fogja maj­szolni. A tanító lépett néhányat a padsorok között, amire megszűnt a talpok naiv surrogása, a panok heves rugdosása, elhaltak a kiáltások, kacajok és sug­­dosások. Szinte csoda történt, az osz­tályban mély csend lett. A növendé­kek mindnyájan csodálatos szentekké váltak, meg szuszogni is alig mertek, de merev tartásuk és leszuló ügyel­­mük ellenére a teremben eg­y kevés vidámság is maradt, amely ott úszott könnyedén, mint valami táncoló lény. Monsieur Hassan elégedetten lépett a dobogóra és egy vastag füzetet la­pozgatott. — Mostan pedig a hazáról be­szélünk — mondotta, — de a beve­zetés általános közönyt keltett. Nem értették. A szó szinte továbbra is a levegőben lebegett. — Ki tudja, hogy mi a haza? Az osztály csöndjét nyugtalanság zavarta. A tanító botjával többször az asztalra vágott és helyreállította a rendet. A növendékek kutatón néztek hol erre, hol arra, pillantásuk padról­­padra vándorolt, majd onnan a falak­­ra, ablakokra, a mennyezetre és a tanító arcára — úgy látszik tehát a kérdéses dolog nincsen itten. A haza nem volt a teremben. A gyerekek kér­dőn bámultak egymásra. Néhányan már abbahagyták a gondolkodást és nyugodtan várakoztak. Brahim Báli fölnyújtotta az ujját. Nézzen oda az ember, tehát ő tudja! Ülve maradt és kiismerte magát eb­ben a kérdésben. — A mi hazánk, édesanyánk, Fran­ciaország — mondotta branim orr­hangon, ahogy már a növendékek mindig beszélni szoktak, ha teleltek, vagy fölmondtak valamit. Erre aztán mindenki felnyújtotta az ujját, mindenki tülekedve igyekezett, temivás nélkül, versengve ismételtek amit már Brahim is mondott-Omár titokban tovább majszolta a kenyeret. Franciaország fővárosa Pá­rizs, ezt ő is tudta, a városon vala­mennyi francia ebból az országból érkezik. Aki Franciaországba utazik, vagy onnan próbál visszajönni, az tengeri hajóra száll... Ez nagy víz ... A Földközi tenger... Omar meg soha életében nem látott se tenger, se hajót. Annyit azonban mégis tu­dott, hogy a tenger óriási sós víz, amelynek tetején deszka úszik. Fran­ciaország tarka rajz. De hogy is lenne ez a távoli, nagyobb távon ország az ő édesanyja? Iszen az ő anyja oda­haza él, Am­inak hívják, a két anyja pedig nincsen senkinek. Ami nem Franciaország. Más az egyik és más a másik. Omár ebben a pillanatban egy Újabb hazugságnak jött a nyo­mára. Haza, vagy nem haza, de Franciaország mégsem az ő anyja. És­­ megtanult hazudni csak azért, hogy elkerülje a tanító rettegett nádpál­cáját. Így történt ez az iskolában mindég. Például ez történt a dolgo­zatokkal is: „Írjatok egy szép estéről odahaza a tűzhely mellett“ — mon­dotta egyszer a tanító. Hogy a kez­detet megkönnyítse, Monsieur Hassan elmondott egy történetet a gyermekről, aki szorgalmasan hajol a könyvei fölé, a lámpa szelíd fénye világít, apa ka­rosszékben ül és újságot olvas, mama horgol. Erre persze muszáj volt ha­zudni. Ő aztán még hozzáfüllentette, hogy a kályhában barátságosan ég a tűz, a falióra ketyeg, a szobában csönd van és nyugalom, kint pedig zúg a vihar és csorog az eső. Milyen szép is a barátságos otthon... Más­kor pedig­ le kellett írni a nyaralót, ahol a szünidőt töltötték... A jegenye kimagaslott a ház mögül, a közeli mezőn patak dorombolt. A levegő tiszta volt. Milyen boldogság is az ózondús levegőt teli tüdővel mellre szívni! A növendékek között már elterjedt a hír, hogy aki a legügyesebben ha­zudik, az egyúttal a legjobb tanuló. Omár jóízűen ette a kenyeret, egy pillanatig megállóit, mert a tanító úr épp mellette ment el és ő most nyu­godtan vár. Az ifjúság élénk ereje állandóan harcban állott, föllázadt a merev, szívtelen fegyelem ellen. Mon­sieur Hassan megkezdte előadását. — A haza az apák szülőföldje. A föld, ahol nemzedékek születtek, nőt­tek fel. Részletesen beszélt erről a kérdés­ről, a gyerekek, akiknek eddig vissza­fojtották a nyugtalanságát, figyelme­sen hallgatták. — A haza nemcsak a föld, amelyen élünk, hanem ehhez hozzátartozik a lakosok összessége és minden, min­den. És vajon­ anya, és Aussa és Merien és a Darsbitari emberek is a hazához tartoznak? — Jönnek idegenek messziről és egyszercsak kijelentik, hogy ők itt az urak ... Ilyenkor veszélyben van a haza. Az ilyen idegenek — ellenségek, akik ellen a nép a hazát védi. Kitör a há­ború. Minden embernek készen kell lennie arra, hogy megvédje a hazát. És akár az életét is fel kell áldoznia. Mi volt Omárnak a haza? Ha leg­alább megmondaná a tanító, hogy tudja ő is. Kik voltak azok a csirke­fogók, akik magukat uraknak nevez­ték? Kik voltak szülőföldjének, hazá­jának ellenségei? Omár mindezeket szívesen megkér­dezte volna, de nem merte kinyitni a száját, a nyelvén még mindig ott érezte a kenyér ízét. — Azokat az embereket, akik forrón szeretik a hazájukat és mindég a haza javát tartják szem előtt, hazafiaknak nevezzük. Ünnepélyesen csengett-visszhangzott a tanító szava. Föl-alá járkált. Monsieur Hassan hazafi volt. Vajon Hamid Saras is hazafi? De hogy le­hettek ők mind a ketten hazafiak? Hiszen a tanító mégiscsak ismert, te­kintélyes ember, Hamid Sarast viszont kereste a rendőrség. Hát akkor me­lyik közülük a hazafi? A kérdés nyit­va maradt. Omár legnagyobb meglepetésére a tanító egyszercsak arabul szólalt meg. Pedig őket hogy tiltotta az arab szó­tól! No de ilyet! Ez még sohasem for­dult elő! Omár tudta, hogy a tanító mohamedán, hiszen monsieur Hassán­­nak hívták. Azt is jól tudta, hogy hol lakott, de azért most elállt a szeme­­szája a csodálkozástól. Mert abban már nem volt biztos, hogy a tanító tud-e arabul? Halk hangon, amelyben valami nyugtalanító hevesség is belezengett, monsieur Hassán tovább beszélt. — Ne higgyetek annak, aki azt mondja nektek, hogy a hazátok Franciaország. Hiha! Hiszen Omár is tudta, hogy ez hazugság! Monsieur Hassan újból összeszedte magát. Pár percig ugyan még szóra­kozottan bámult maga elé. Mintha mondani akart volna még valamit. De mit? Talán megtiltotta neki egy ha­talom, amely erősebb volt nála? S így tudták meg a gyerekek, hogy tulajdonképpen hol is van az ő igazi hazájuk. Fordította: BALINCZI ENDRE Francia irodalmi díjjal kitüntetett Nagy ház című Algériáról szóló regényből Az Igaz Szó 1955-ös évfolyamá­nak teljes kollekciója megrendelhe­tő a marosvásárhelyi „Cartea Ru­să” könyvesboltban (Sztálin-tér 20 szám). A kollekció ára 25 lej. Főszerkesztő: SŐNI PÁL Szerkesztőbizottság: ASZTALOS ISTVÁN, BÁNYAI LÁSZLÓ, CSEHI GYULA, FELEKI KÁROLY, GALL ERNŐ, HORVÁTH ISTVÁN, KAL­LÓS MIKLÓS (főszerkesztő-helyet­tes), KISS JENŐ (főszerkesztő­helyettes), LÉTAY LAJOS, MÁRKI ZOLTÁN, NAGY ISTVÁN, RÓNAI ANTAL, SZABEDI LÁSZLÓ,ZACIU MIRCEA MOHAMED DIB­Omár a hazáját keresi KAMAL SZÉN Barátom UTUNK întreprinderea Poligrafică Cluj, Str. Brassai 5. — 4586

Next