Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1956-07-13 / 28. szám
6 ----------- KÖNYVESPOLC ----------NAGY LAJOS : A LÁZADÓ EMBER ’ t alálóbb cím nem is kerülhetett volna Nagy Lajos önéletrajzának borítólapjára. Az apostagi bérescsalád szégyenbe ejtett lányának, Nagy Julcsának törvénytelen fia méltán lett lázadóvá, hiszen a „boldog” Ferenc Józsefi-korban, amikor szinte kizárólag a vér és a vagyon döntött az egyén sorsáról, első eszmélkedésétől a megaláztatások és mellőzések láncolata jutott a későbbi író osztályrészéül. A két világháború közti időben a gyéren jelentkező írói sikerek némiképpen lazítottak ugyan a lánc fojtogató szorításán, de a polgári társadalom emberi s írói bilincseit a nehézéletű írónak csak a felszabadulás után sikerült végképp leráznia. A Nyugat-nemzedék egyik legtehetségesebb novellistája s a harmincas évek falukutató mozgalmának egyik megindítója, Nagy Lajos lázadó volt, az emberibb létért szívós kitartással és következetességgel évtizedeken, sőt egy életen át harcoló lázadók fajtájából. A mindenható pénz hatalmára épült polgári világ lépten-nyomon arcpirító buktatókat állított e törvénytelen származással s emellett a szegénység átkával is megvert diák, jogász, illetve író útjába, s ezek hatására ébredt fel, teljesedik ki Nagy Lajosban a lázadó magatartás. Az író egyetlen dús forrásra, emlékezetére támaszkodva eleveníti fel a küzdelmes életúton gyűjtött élményeket, de nem szigorú kronologikus sorrendben, hanem bizonyos tárgykörök köré csoportosítva. Így végigkísérhetjük fejlődését a tanyán szerzett első gyermekkori emlékkép felidézésétől egészen íróvá válásának beteljesedéséig. Nagyszüleinél, az apostagi tanyán, különböző pesti középiskolákban — Nagy szerint „fegyintézetekben” —, a sivár egyetemen, sok szürke ügyvédi irodában, előkelő házakban s főúri kastélyokban (hol mint házitanitó működik), s főképp körúti kávéházakban ismerkedik az író kora ferde társadalmával s annak embert bénitó rendjével. Mindazt, amit átél, éles szemmel gondolkodó fővel szűri magába, taglalja, s ennek birtokában — megismerkedve utóbb a marxizmusnak az író szívéhez oly közelálló tanításaival — fokozatosan kiépül szilárd szocialista s harcos írói magatartása és világszemlélete. A csaknem hatszáz oldalas önéletrajzi mű mintegy harminc esztendőt ölel fel az író életéből (1883—1914), s korunk fölszabadult embere számára — sokszor csak egy-egy odavetett megjegyzésből, vázlatszerű jelenetből ■— meghökkentő kép rajzolódik ki benne az egykori proletárság, polgárság, illetve arisztokrácia életéből. Az író a Japán kávéház ablakából jól táplált bundás férfit és nőt lát kocsiból kiszállni. A dermesztő hidegben rongyokba burkolt ráncos öregasszony rimánkodik alamizsnáért. A férfi morcos tekintetet vet rá, a bundás nő pedig fejét felvetve halad el mellette, semmit sem adnak neki. Felháborodik a „két vastag szörnyeteg” szívtelen közönyén s még azon az estén vers születik az élményből. Gyenge vers ugyan, de hiteles képet nyújt Nagy Lajos írói állásfoglalásának szándékáról, mély humanizmusáról, melyet aztán az írások sötét tónusától megriasztott polgári esztéták így jellemeztek: ,.gyűlöli a polgárságot.” Arisztokrata családoknál nevelősködve Nagy Lajos betekintést nyert a feudális kiváltságokkal gondosan körülbástyázott főurak életébe. Elképesztő számára az ott észlelt „basákhoz méltó” jólét, a szinte korlátlan anyagi bőség és szellemi nyomor. A kastélyokban nem talált könyvet az író, hisz az élet legnagyobb részét itt a vendéglátás, illetve vendéglárás tölti ki. Szomorú kép: Magyarország leggazdagabb urai nem olvassák a magyar irodalmat, tudatosan elzárkóznak a benne egyre erélyesebben kopogtató új élettartalom elől. Mennyire jellemző egyes arisztokraták politikai és kulturális szűk látókörére, hogy a többezer holdas Jankovich-Bésan József Jókai főrendiházi taggá történt kinevezése alkalmából ekképpen méltatlankodik: „ ... hogyan nevezhet ki őfelsége főrendiházi taggá egy román írót” (értsd regényírót). Szinte irodalomtörténeti dokumentum jellege van A lázadó ember utolsó fejezeteinek, melyekben Nagy Lajos saját írói kibontakozásának felvázolása mellett feltárja az írásait befogadó két haladó irodalmi fórum, a Nyugat és Népszava belső életét. Kitűnik e részből, hogy még a leghaladóbb háború előtti irodalmi folyóirat, az Osvát Ernő szerkesztette Nyugat is — a polgári rend védelmében — milyen következetesen elzárkózott minden bátrabb társadalmi mondanivalót hordozó írás elöl. A könyvben felidézett élmények és emlékek önmagukban is érdekesek és értékesek, de hatványozottan növeli súlyukat az, hogy olvastukkor egy örömtelen korban a haladás ügyéért harcoló ember és író kialakulása, szellemi érlelődése rajzolódik ki, aki tudatosan úgy ábrázolja az eseményeket, hogy azok egyúttal „a lent születtek, lehullottak, munkások, pórok és pórul jártak” közös sorsát példázza. A tárgyhoz illően minden stiláris díszt nélkülöző komor könyv egyetlen gyengéje, hogy néha jelentéktelen apróságot is regisztrál, sőt olykor-olykor ismétel, vissza-viszszatér (pl.. .. erről már beszéltem ... egyet-mást összefoglalóan meg kell ismételnem ... kiegészítésül szövöm be... ezt már elmondtam, meg azt is stb.). Kemény kiállásáért, bátor szókimondásáért társai valamikor Vad Lajosnak nevezték az írót, mi művészi kvalitásai mellett napjainkban épp e harcias „vadságért” értékeljük nagyra. ANTAL PÉTER Szépirodalmi Könyvkiadó: ÚRISTENEM, mi minden eszébe nem jut az embernek, amikor túl sok az ideje. Így ma reggel se több, se kevesebb, kedvem kerekedett, hogy egy elbeszélést írjak. Van az úgy néha, hogy az emberben ilyen kívánalmak ébrednek. Igaz, eltöprengtem azon is, vajon van-e egyáltalában tehetségem, de hamarosan eszembe jutott, hogy ez teljesen felesleges, ha szerb író akarok lenni. Hiszen nálunk igazán nem nehéz, hogy valakiből tehetség nélkül is író legyem. Megírok, mondjuk, egy rossz elbeszélést és a kritikusok azt mondják rám: „Az ördög vigye el!” Megírom azután a második rossz elbeszélést és a kritikusok lármát csapnak: „De testvér, hiszen nincsen tehetséged!” Erre úgy teszek, mintha nem is hallottam volna, hogy mit mondtak és megírom a harmadik rossz elbeszélést, mire ők: „De hát nem mondtuk meg neked, testvér, hogy nincs tehetséged?!” Újra úgy teszek, mintha semmit sem mondtak volna, nekirugaszkodom a negyedik rossz elbeszélésnek, mire ők megadják magukat, mert már kétségtelen előttük a megrögzöttségem, én pedig nekifekszem és köteteket kezdek írni. A győzelem végül mégis csak az enyém. Éppen ezért, mondom, nem kell magamat feszélyeztetnem, mert a fő kérdés az, vajon az elbeszélés, amelyet „majdan meghandít leszek”, érdekli-e majd az olvasóimat. Ez lenne az egyik szempont, amelyet tekintetbe kell venni. De ha az ember jól megfontolja, tulajdonképpen ennek a szempontnak sincsen létjogosultsága. Az olvasóinknak is vannak bizonyos szokásaik, amelyek nem érdeklik az íróinkat — hát miért ne lehessen az íróknak azt a tulajdonképpen ártatlan szokását megbocsátani, hogy a műveikkel nem keltik fel az olvasók érdeklődését? Egy bizony! Nem látom be tehát, miért is ne írnám meg az elbeszélést. Ne kérdezzék, hogy miről. Arról fogok írni, amiről összes irodalmi elődeim írtak és amiről összes irodalmi utódaim írni fognak. A szerelemről írok egy elbeszélést. El is mondom önöknek a tartalmát, miért ne, én nem titkolózom. Először is: ketten egymásba szeretnek. A lány szép lesz, a fiú meg jóképű, sőt, mind a ketten nagyon szépek is lehetnek. Kezdetben, mintha nem is tudnák egymásról, hogy szerelmesek. De ebből is, abból is, végül ez ki kell hogy derüljön. Egyikük meg kell majd hogy mondja, meglátjuk, hogy melyik, tehát gyakran fognak találkozni táncnál, vagy a kapu előtt, vagy bárhol másutt és ilyenkor egyetmást beszélnek majd a szerelemről. A fiú egy ilyen találka alkalmával többek között így fog felkiáltani: — „Látod-e, hogy remegnek azok a csillagok? Ugyanígy remeg az én szívem, amikor messze van tőled, a szemem meg így ragyog, amikor melletted vagyok!” Sok más dologról is beszél majd, de ezt feltétlenül el kell mondania. Később pedig a búcsúzásnál mindig megszorítják egymás kezét. Így valamennyire fejlődni fog ez a szerelem, de persze nem engedhetem meg, hogy túlságosan gyorsan fejlődjék. Tudják kérem, az én természetem s egyébként is olyan viharos, hogy ha gátat nem vetnék elébe, ki tudja, mi jönne ki ebből. Tehát, amikor az ügy valamelyest kifejlődik, akkor ez az elbeszélés kő -czepe és itt szükség van valamilyen csomóra. Igaz, hogy ezt a „Próza és költészet elméletében” nem hívják éppen „csomó”-nak, de a valóság mégis , az, hogy ez egy csomó. 1« Mert engedjék meg, de hogy is le-chetne a szerelem az elbeszélés tárgya, ha az nem lenne boldogtalan? ! A boldogtalanságnak vannak ugyan különböző módozatai, de bízzák csak s rám, hogy azt a boldogtalanságot válasszam ki, amely a legborzalmasabb; egy ilyet fogok tehát kiválasztani és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy Önök alaposan kisírhassák macsukat. Tehát a szerelem egészen szépen fejlődött és a dolog jól is végződhetetett volna, már-már házasságot akartak kötni, de — a szülők hallani sem akar- tak erről. A szülők ugyanis haragban voltak egymással és hallani sem akar- tak gyermekeik házasságáról. Ki min- iden nem ment hozzájuk! Szóltak és könyörögtek nekik, hogy ne tegyenek boldogtalanná két fiatal életet, de nem, a szülők hallani sem akartak erről. A gyerekek is könyörögtek, kérek, sírtak, kezet csókoltak, — de nem, s szülők hallani sem akartak erről. Megpróbálkoztak a dologgal a város legügyesebb házasságközvetítői is — de nem, a szülők hallani sem akartak erről, mert véres harag volt közöttük. Végül is nehéz napok következtek a szerelmesek számára; találkozni akartak egymással, akár a másvilágon is. Igen, a másvilágon is! HÁT LÁTJÁK, itt van az a bizonyos csomó és itt Önök, mindnyájan, akik ezt az elbeszélést olvasni fogják, Draniszlav Nusicsot (1866— JA 1938), a modern szerb szatíra úttörőjének és mesterének tekintjük. Amióta 1888-ban egy verséért két évi fegyházra ítélték, Szerbiában nem volt az akkori társadalmi rendnek nála szenvedélyesebb ostorozója. Egyfelvonásos, valamint egész estet betöltő színdarabjait (Kegyelmes asszony, Dr., A nép képviselője stb.) a jugoszláviai színházak —és a külföldi színházak is — állandóan műsoron tartják. Szatirikus karcolatai ma is népszerűek. A Szovjetunióban most készül Nusics összes műveinek fordítása. kénytelenek lesznek sírni, mert jómagam is kénytelen leszek sírni, amikor írás közben eszembe jut a másvilág És eljő a nap — az égboltozat persze borús, a felhők alacsonyan úsznál és a nap elbújik valahova. Maga a természet is részt kell hogy vegyen ennek az elbeszélésnek a befejezésében. Hiszen Önök is jól tudják, hogy a természet gyakran vesz részt az elbeszélésekben. Ha például valam örömről van szó, hát akkor „maga az ég is mosolyog”, amikor pedig valam gyilkosság történik, akkor „maga az ég is elkomorodik” stb. Csak az úr istennek, a költőnek és a színpad kellékesnek áll módjában, hogy tetszése szerint leszedhesse és fellehesse a felhőket, a napot és egyéb világegyetemi díszleteket. Tehát, amint azt már kijelentettem, én a fent említett díszleteket fogom felhasználni. Ezért hát, borús az ég, a felhők alacsonyan úsznak és a nap elbújik valahova. Belső a hold, csak annyira, hogy az égboltozat mégse legyen teljesen üres, mert csillagok nincsenek. Ők a kert kerítésénél találkoztak, egymás karjaiba omlottak és sokáig, sokáig sóhajtoztak és csókolóztak, számtalanszor megcsókolták egymást, tudják, ezt a jelenetet nem szabad túlságosan elnyújtanom, mert a kert kerítésénél játszódik le. Végül könnyek között megkérdi a lány: — Döntöttél hát? — Igen! — mondja a fiú elszántan. Egy kis korty .. . vérbeborult szemek ... szakadozott lélegzés ... egy utolsó szoros ölelkezés ... és lelkeik ölelkezve felrepülnek a mennyországba. De hát várják meg az utószót. Az előszókat gyűlölöm, mert már kimentek a divatból, de az utószót még megtűrik, mert az ritkább. Eljő majd egy nemzedék, amely meg fogja csodálni az én koromat és eljő majd egy nemzedék, amely ki fogja nevetni az én koromat. És meg fogom őket várni, mert főnix vagyok és a hamuból kikél majd egy csúnya és undorító nagy madár, hoszszú karmokkal, női szokásokkal és tollal a kezében, és én akkora kritikákat fogok írni. Higgyék meg, akkor is — és ez ötszáz év múlva lesz — akárcsak most, a legkönnyebb lesz kritikákat írni. Ah, gyönyörű kor lesz ez; egy kor, amely-ben a művelt utókor írói meg fogják érteni, hogy nem is dicsőség halmi „babérokat” szerezni, melyekkel egyébként a malacfejeket díszítik karácsonykor. Ez lesz a kor, amikor isten újra le fog szállni az emberek közé; Dávid hárfáján zsoltárok zengedeznek; a sziklákon titánok táncolnak majd; a hullámok pajzán zaját szirének hangja kíséri; életet fakasztó források fognak kibuggyanni az első hitoktató pálcája nyomán, míg az angyalok és arkangyalok végtelen karának általános „hozsannája” harsog a mindenségen keresztül! És ott leszek én is, ugyanabban a régi, sárga nadrágomban és ugyanezzel a kalappal, és sétálni fogok az utcákon és találkozom majd e dicső kor összes gyerekeivel, a fejem körül, tehát e kalap körül, a szentek nimbusza fog felragyogni. De tudják-e, hogy mért fogok ennyi ideig élni? Gonoszságból, kíváncsiságból, és végül is azért, hogy lássam, hányan írják még meg a két fiatal veronai szerelméről szóló mesét. Mit izgulnak, hogy két veronai fiatalnak a szerelméről beszélek?! Talán ismerősnek tűnik Önöknek az előbb elmondott elbeszélésem? Mert nekem valamiképpen tényleg ismerős. Hát jó, elmesélem szintén, hogy milyen borzalmas bajba kerültem. Én ugyanis már megírtam a fenti elbeszélést — ez úgy estefelé volt — és a jól végzett nagy munka tudatában, nyugodtan lefeküdtem. Egyszerre megcsikordult a börtönöm ajtaja és — képzeljék csak — egy lovag lépett be. Gyönyörű, akár a mesében. Hosszú hajú, szélesvállú, a kardja csapkodja a csípőjét, csizmái pedig kopognak, mitsem törődve azzal, hogy én alszom. A HÁROMLÁBÚ SZÉKRE ÜLT és kardját átvetette a térdén. — Ismer ön engem, uram? — kezdte el a beszélgetést és levetette vastag lovagkesztyűjét. — Nem, szenyor, a világ összes lovagjai közül én csak a 134. számú csendőrt ismerem. — Hm, hm! — hümmögött. Miután „hm, hm!”-et mondott mégegyszer, így szólt: — Romeo vagyok. Ilyen gyorsan ön meg sem ismerhet, mert hisz az itteni színházban látott. Megvallom, ott nehéz rám ismerni. De végeredményben, ez nem baj. A lényeges mégis az, ami miatt önhöz jöttem. — Tehát? — Uram, tudja ön, hogy engem megöltek, hogy én halott vagyok? — Tudom, szenyor. — Ó istenem! És tudja-e azt is, hogy engem évszázadok óta gyilkolgatnak? Bámulatos, hogy az összes népek írói éppen rám fenik a fogukat és minden következő, abban a hitben, hogy elődje nem csepült eléggé agyon, újra legyilkol. Ah, szenyor, engem már megmérgeztek, megöltek, karddal és puskával, megfojtottak és felakasztottak, úgy, hogy már nem is tudom, mit akarnak még tőlem az írók. — Jól van, szenyor, de mit akar ön most tőlem? — Hogy mit akarok? Azt, hogy végre már hagyjon békén. — Én? — Ön, igenis ön, mert éppen ön is megölni szándékszik engem. — Ah, értem már, szenyor. Ön ugye a két fiatal veronai szerelméről beszél? a nagyot dobbantott a padlón csizmájával és a sarkantyúi megcsendültek. — Persze, hiszen jól tudja, hogy erről beszélek. Azt hiszem, hogy éppen e szavak után ébredtem fel. Most tehát csak ezen gondolkozom és éppen ezért még sokáig, nagyon sokáig akarok élni. A két fiatal veronai szerelme! A halhatatlan lopás, amelyet annyi „halhatatlan” követett el. Az erről szóló elbeszélést legelőször az úristen írta meg, Ádámról és Éváról szóló novellájában, majd később végighúzódott, az egyik halhatatlan átadta a másiknak, Masucciotól kezdve egészen az én személyemig. Mert, engedjék meg, de ami ezt az elbeszélést illeti (az úristent kivéve) a következő halhatatlanok nem egészen tisztakezűek: Masuccio, Luigi da Porto, Bandello, Knipfer, L. de Groote, Broca, Panter, Shakespeare, Erkmann- Chatrian, Bán Matija és én. Hát képzeljék csak el mindezek után, mi van a halandókkal?! Amint mondtam, élni akarok, látni akarom, hogy melyik században ér majd véglegesen véget ez a halhatatlan lopás. Megvárom azt a bolond és azt az okos nemzedéket. Ők lassan kint ki fognak halni, én meg élni fogok, élni fogok, magam köré gyűjtöm majd őket és régi regéket mesélek majd nekik erről a mi korunkról, és ők majd bámulnak, csodálkoznak és keresztet vetnek.El fogom nekik mondani, hogy nálunk hazug hírek terjesztését egy hónapig terjedő fogházzal, de egy ártatlan versben közölt igazságot két évi börtönnel büntettek; el fogom nekik mondani, hogy nálunk voltak írók, akik éhenhaltak és tolvajok, akiknek tiszteletére fáklyásmenetet rendeztek; el fogom nekik mondani, hogy nálunk voltak halandó, igen halandó akadémikusok és halhatatlan, igen halhatatlan rendőrök; el fogom nekik mondani, hogy nálunk katonatisztek írtak szerelmes verseket, vámosok történelmi tanulmányokat, viszont pszichológusok voltak zászlóalj parancsnokok és végül is, el fogom nekik mondani, hogy az én koromban élt Arszenijevics Szvetozár tanár, ők pedig majd bámulnak, megcsodálnak és keresztet vetnek és összeülnek, hogy engem, mint valami nagy ritkaságot szemléljenek. BACSKI GYÖRGY fordítása BRANISZLAV NUSICS Fin fófptív KRÓNIKA A jövő esztendőben ünnepeljük Arany János születésének 140. és halálának 75. évfordulóját. Erre az alkalomra a nagyszalontai Arany János Múzeum igazgatósága tudományos szempontok szerint rendezi át a meglevő anyagot, egyben újabbakkal szándékszik azt gyarapítani. A munka teljességéhez szükséges, hogy a magánkézben levő kéziratok, levelek, fényképek, emléktárgyak, dedikált könyvek, Arany Jánossal foglalkozó tanulmányok a Múzeumba kerüljenek. Ezért felkérünk mindenkit, akinek birtokában van bármi a felsoroltak közül, juttassa el hozzánk vagy közölje címét. Kérjük, hogy azok is jelentkezzenek, akik a tulajdonukban levő emléktárgyakat nem kívánják felajánlani a Múzeumnak, és tegyék lehetővé, hogy azokat lefényképeztessük. Arany János ma már egész népünk megbecsült írója. Emléke iránti tiszteletünket akarjuk kifejezni azzal is, hogy a Múzeumot olyanná tesszük, amilyen a múlt rendszerben nem lehetett. Csak így tudja betölteni azt a sajátos népnevelő feladatot, amely reá hárul; csak így ismerhetik meg a látogatók és az irodalomtörténet kutatók az igazi Aranyt. Címünk: Arany Múzeum SALONTA Reg. Oradea Casa Culturală Raională. + Gogol halálának 120. évfordulója alkalmából a párizsi televízió nagy sikerrel közvetítette a nagy orosz realista Revizor című remekművét. ^ A budapesti Olcsó Könyvtár most adta ki 100. jubiláris kötetét Arany János Toldi-trilógiáját 120 ezer példányban. ♦ A kínai moziknak 1949-ben még csak 149 millió, az elmúlt esztendőben már egymilliárd kétszázmillió nézőjük volt. ♦ Nyolcvankilenc éves korában elhunyt Julien Benda, a neves, haladószellemű francia filozófus, esszéista, kritikus és regényíró. ♦ Mint a francia sajtó közli, a moszkvai Inturiszt és a francia turisztikai hivatal között létrejött megállapodás értelmében Franciaországból ezentúl autókirándulásokat isszerveznek a Szovjetunióba. ♦ A budapesti Akadémiai Kiadó Mikszáth Kálmán műveinek ötven kötetes kritikai kiadásán dolgozik. ♦ A párizsi Louvre udvarán épített nagyméretű színpadon előadták Victor Hugó Cromwell című tragédiáját, amelynek 78 szereplője van és amelyet épp ezért eddig igen ritkán tudtak előadni. ^ Bukarestben nemzetközi képzőművészeti kiállítás nyílt az iskolások műveiből. A kiállításon, amelyen 480 művet állítottak ki, Finnország, Lengyelország, az NDK, Franciaország, Jugoszlávia, Kanada, Nyugatnémetország, az Egyesült Államok, Olaszország, Equador, Svédország, stb. vesz részt. Júliusban nemzetközi arcképkiállítás nyílik meg Salzburgban a Mozart-emlékév ünnepségeinek keretében. Az RNK képzőművészei közül Iosif Iser, Camil Ressu, az RNK népművészei, Al. Ciucurencu, J. Al. Steriadi, az RNK népművésze, Teodor Pallady érdemes művész stb. vesznek részt. A brüsszeli nemzetzetközi zongoraverseny nagydíját a 18 éves Vlagyimir Askenazi szovjet zongoraművész nyerte, akit aranyéremmel tüntettek ki. A csehszlovák írószövetség Svetová Literatura (Világirodalom) címen folyóiratot indított. Az első szám Solohov, R. Bradbury, Robert Merte, Alberto Moravia, Heinrich Mann, Thomas Mann, Federico Garcia Lorca és Mark Twain írásait közli. A folyóirat bő illusztrációs anyagot és műmellékleteket is tartalmaz. Az Utunk előfizetési díja évi 20 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ fiókjainál. A SZJ£RKESZTÖSÉG címe:MÁRCIUS 6 utca 3. Telefon 24—20 éterM * Karl Friedrich Hieronymus Münchhausen Kedves bárót Remélem, nagyvonalú ember létére elnézi ezt a bizalmaskodást. Mentségemre szolgáljon azonban, hogy már oly régen ismerjük egymást. Nyolc vagy kilenc esztendős lehettem, mikor összetalálkoztam önnel. Mit tagadtam, elfogódott voltam, de ez érthető is, ha valaki egy világrengető hőssel kerül szembe. Meg kell mondanom, ön elragadó közvetlenséggel viselkedett. Ezért örökké hálás leszek. Nyomban maga mellé ültetett és szokott elegáns derűjével, bizalmas modorban mesélni kezdte elképesztő és lélegzetállító, hátborzongatóan hihetetlen kalandjait. E kalandokat — bocsásson meg ismételt őszinteségemért — ,még az ön többször és nyomatékosan hangoztatott úri becsületszavára sem hittem el. Játéknak, jókedvű képzelet szüleményének, pompás tréfának tekintettem Önt s minek tagadjam, úgy is őriztem meg szeretettel emlékezetemben. Azóta is gyakorta emlegettem. Ha valaki túlságosan nagyot lódított, nyomban Münchhausennek neveztem. Az illetőre ez sértő volt, de önnek, bárom, dicsőség. Azóta eltelt egynéhány év, nem nagyon sok, de nem is nagyon kevés, éppen elegendő ahhoz, hogy szürkévé fakítsaegykori olvasójának és tisztelőjének fejét. Sok minden elmúlt, sok minden megváltozott, de az ön iránt való érdeklődésem változatlan. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint hogy most újra olvasom kalandjait. Mifelénk ugyan már nem szokás bárók barátságával dicsekedni, mégis meg kell mondanom, mennyire örültem a találkozásnak. De valami — tudj’az isten — mégis megváltozott közöttünk. Hiányzik tán a régi kedv! Nem, más itt baj. Annak idején úgy tekintettem fel Önre, mint érett, hallatlan veszedelmeket kiállott férfire. Most — úgy látszik ezt a kor teszi — a sokat tapasztalt bátya fölényes jóindulatával figyelem ifjonti fickándozásait. Az Ön hallatlan veszedelmei? Ej, mit tud Ön a veszedelmekről, kedves báró, mihozzánk képest, akik világháborúk és nukleáris bombák korában éltünk és életben maradtunk. De most nem erről akarok beszélni... Hadd sóhajtsak inkább egyet, mennyire elszaladt fölöttem az idő, míg ön, Münchhausen báró, ifjú maradt. Ifjú, azt hiszem most már örökre. Mondom, újraolvasom a kalandjait. Kislányommal együtt kacagjuk csodálatos utazását az ágyúgolyón, álmélkodunk furcsa szalonkavadászatán, s hogy mit tett és mit nem tett a jegesmedvék között. De minek soroljam itt fel mindenki által ismert és csodált kalandjait. Aztán elálmosodik a kisleányom, lefekszik, elalszik s én, térdemen a könyvvel, tűnődni kezdek. Tudom, nem veszi sértésnek ezt az újabb őszinteséget, hisz ön oly ragyogó szellem, hogy tán még az őszinte szóért sem haragszik meg. Megmondom hát nyíltan: ön a világirodalom legnagyobb, mondhatni legklasszikusabb hazugja. (Persze, a tegnapi és mai Göbbelseket hagyjuk ki a számításból. A modern technikával és a modern szemérmetlenséggel még ön sem versenghet...) A mi Háry Jánosunk sem mérhető össze Önnel, de nem csupán azért mert közönséges pók származék és egyetlen csöpp kék vére sincsen... Nem hasonlíthatók össze, mert a mi Hárynk egészen más természetű. Ez az öreg obsitos baka inkább mesét mond. Kissé kaszárnya, bagó és istállószaga van az álmainak, de mégis csak álmok azok, egy magyar paraszt vágyálmai! Háry János tréfásan és mégis legényes, hetyke komolysággal meséli el ábrándjait. Hát persze, hogy sosem komázott Ferenc császárral, Napóleont sem fogta el, de érezzük amint földereng a vén, kisemmizett bakancsos mögött a huszárban testet öltött magyar vitézség vágyképe,tszijjas magyar parasztok egetvívó hősiessége, s igazat adunk neki: a népnek, a hősnek, a népi hősnek császároknál is magasabban kellene állnia! Ilyenformán tehát Háry János nem is hazug, csak odaszökken képzeletben, ahol a valóságban kellene lennie. ön, ezzel szemben, — ezt tanúsíthatja minden olvasója — valóban a hazugok királya. Élvezettel olvassuk az emberi szellem e kancsal és merész felvillanásait, s csak miután túljutottunk már az első meglepetésen, az első elragadtatáson, kezdjük észrevenni, hogy tán többről, és egyébről is van itt szó ... Bürger, ez a démoni és züllött német vadzseni, mikor besegítette Önt a világirodalomba, talán nem csak az egyszerű szórakoztatásra gondolt. Kínos erről beszélni, de valójában még az is vitás, hogy ki volt az Ön atyja, mert hisz az igazi Freiherr von Münchhausen, a híres hazug valóban élt a XVIII. század derekán, de silányabban, nyersebben és fantáziátlanabbul, mint ahogyan ma ismerjük Önt. E korcs atya mellé ön örökölte még a XVI. század Finkenritterének és a XVII. század Schelmuffsky-jának kalandjait is. Önt — bármily kínos is ez egy arisztokratának — oly sokan írták, annyian alakították, hogy a szerzőség, az atyaság homályba vész. A végső formába öntő azonban Bürger, a költő, s ezen nincs mit szégyenkeznie, hiszen nem túlzás azt mondani róla, hogy Goethéig ő a német líra legnagyobb alakja. Az Ön irodalmi atyja, ez a nemcsak neve szerint polgár, Bürger kritizál és gúnyolódik, de bölcs bugas óvatosággal bohócsipkát húz a fejébe, arra az esetre is számítva, ha netán kérdőre vonnák. No, persze, Bürger Márának nem volt olyan hős, mint Ön, a teremtménye. A víg, képtelen kalandok közt mégis kirajzolódik a semmittevő, léha úri élet képe. Szalonok és vadászatok, udvaronci talpnyalás és léhütés, no meg itt-ott egy félig tréfaszámba menő vitézi kaland töltik ki valójában az önök életét. Bürger torzképet rajzol, de ki tagadhatja, hogy a torzkép hatása éppen abban rejlik, hogy kiemeli és kiélezi a legjellemzőbb vonásokat. Ezért hű torzképe ön, a szeretetreméltó víg csevegő, szoknyavadász és kalandhős, számos feudális úrnak. De — most már megharagszik, vagy sem, — mégis csak kimondom: milyen üres ez a csevegés, illetve, milyen üres volna a hetvenkedések, hazugságok nélkül; csupa kopott fordulat, maga mellett nyegleség. Hány és hány nagyúr, dicső címertulajdonos modorára ismerhetett rá e szószátyárkodásban még a tegnapi olvasó is! Aztán a hőstettei, kalandjai.. . Érzi nyomban az olvasó, hogy a többi, isten kegyelméből vagy ki tudja milyen nem létező érdemek alapján kiválasztott nagyúr hősiessége, csillogása is csak ilyen hazugságból fakadó talmi káprázat, s ideje volna már szertefújni, bele a semmibe. Ezért a handabandáért járna a sok kiváltság, jómód, gondtalanság?! Ugyanakkor, mikor ... köröskörül nyomor, éhezés, szegénység ... de hagyjuk ezt, elvégre nem akarom megagitálni Önt... Maradjunk meg annál, hogy Bürger, ez a zseniális és ravasz tollforgató becsapta az egész világot. Az emberek arisztokraták, és egyszerű polgárok, kézművesek, semmiféle tekintélyt nem tisztelő diákok olvasták az ön kalandjait és nevettek. Nevettek és azontúl valamivel kevésbé tisztelték az arisztokratákat. Hiába, mikor a Münchhausen kalandjai megjelent, már a francia forradalom trónt felborító merész szelei fújtak s nyilván ez a szabadon tréfálkozó, bátran gúnyolódó szellem teszi, hogy Ön évtizedek, sőt most már évszázadok múlásával sem öregedett egy fikarcnyit sem, hisz a hősködők, hazug nagyságok, a handabandázás nagyszájú vitézei ellen harcolni. .. ugyan bizony mikor nem lesz ez időszerű? Búcsúzom, s ha úgy érzi bárom, hogy megbántottam, ezúton kérem a bocsánatát. Amennyiben azonban Ön kérlelhetetlen lovag, s a bocsánatkérés nem elégíti ki, ám küldje el a segédeit! Ahogy a párbajkódex illemszabályai mondják: Állok rendelkezésére. Addig azonban engedje meg, hadd maradjak változatlan tisztelője és nagyrabecsülője. MÉHES GYÖRGY Alighogy bezsúfolódtak a padok X. közé, a dörgőhangú tanító máris kijelentette, hogy mostan pedig alkotmány óra lesz. Tehát erkölcs- és alkotmánytanból órát tartanak. Omár pedig közben a zsebéből kiálló kenyeret fogja majszolni. A tanító lépett néhányat a padsorok között, amire megszűnt a talpok naiv surrogása, a panok heves rugdosása, elhaltak a kiáltások, kacajok és sugdosások. Szinte csoda történt, az osztályban mély csend lett. A növendékek mindnyájan csodálatos szentekké váltak, meg szuszogni is alig mertek, de merev tartásuk és leszuló ügyelmük ellenére a teremben egy kevés vidámság is maradt, amely ott úszott könnyedén, mint valami táncoló lény. Monsieur Hassan elégedetten lépett a dobogóra és egy vastag füzetet lapozgatott. — Mostan pedig a hazáról beszélünk — mondotta, — de a bevezetés általános közönyt keltett. Nem értették. A szó szinte továbbra is a levegőben lebegett. — Ki tudja, hogy mi a haza? Az osztály csöndjét nyugtalanság zavarta. A tanító botjával többször az asztalra vágott és helyreállította a rendet. A növendékek kutatón néztek hol erre, hol arra, pillantásuk padrólpadra vándorolt, majd onnan a falakra, ablakokra, a mennyezetre és a tanító arcára — úgy látszik tehát a kérdéses dolog nincsen itten. A haza nem volt a teremben. A gyerekek kérdőn bámultak egymásra. Néhányan már abbahagyták a gondolkodást és nyugodtan várakoztak. Brahim Báli fölnyújtotta az ujját. Nézzen oda az ember, tehát ő tudja! Ülve maradt és kiismerte magát ebben a kérdésben. — A mi hazánk, édesanyánk, Franciaország — mondotta branim orrhangon, ahogy már a növendékek mindig beszélni szoktak, ha teleltek, vagy fölmondtak valamit. Erre aztán mindenki felnyújtotta az ujját, mindenki tülekedve igyekezett, temivás nélkül, versengve ismételtek amit már Brahim is mondott-Omár titokban tovább majszolta a kenyeret. Franciaország fővárosa Párizs, ezt ő is tudta, a városon valamennyi francia ebból az országból érkezik. Aki Franciaországba utazik, vagy onnan próbál visszajönni, az tengeri hajóra száll... Ez nagy víz ... A Földközi tenger... Omar meg soha életében nem látott se tenger, se hajót. Annyit azonban mégis tudott, hogy a tenger óriási sós víz, amelynek tetején deszka úszik. Franciaország tarka rajz. De hogy is lenne ez a távoli, nagyobb távon ország az ő édesanyja? Iszen az ő anyja odahaza él, Aminak hívják, a két anyja pedig nincsen senkinek. Ami nem Franciaország. Más az egyik és más a másik. Omár ebben a pillanatban egy Újabb hazugságnak jött a nyomára. Haza, vagy nem haza, de Franciaország mégsem az ő anyja. És megtanult hazudni csak azért, hogy elkerülje a tanító rettegett nádpálcáját. Így történt ez az iskolában mindég. Például ez történt a dolgozatokkal is: „Írjatok egy szép estéről odahaza a tűzhely mellett“ — mondotta egyszer a tanító. Hogy a kezdetet megkönnyítse, Monsieur Hassan elmondott egy történetet a gyermekről, aki szorgalmasan hajol a könyvei fölé, a lámpa szelíd fénye világít, apa karosszékben ül és újságot olvas, mama horgol. Erre persze muszáj volt hazudni. Ő aztán még hozzáfüllentette, hogy a kályhában barátságosan ég a tűz, a falióra ketyeg, a szobában csönd van és nyugalom, kint pedig zúg a vihar és csorog az eső. Milyen szép is a barátságos otthon... Máskor pedig le kellett írni a nyaralót, ahol a szünidőt töltötték... A jegenye kimagaslott a ház mögül, a közeli mezőn patak dorombolt. A levegő tiszta volt. Milyen boldogság is az ózondús levegőt teli tüdővel mellre szívni! A növendékek között már elterjedt a hír, hogy aki a legügyesebben hazudik, az egyúttal a legjobb tanuló. Omár jóízűen ette a kenyeret, egy pillanatig megállóit, mert a tanító úr épp mellette ment el és ő most nyugodtan vár. Az ifjúság élénk ereje állandóan harcban állott, föllázadt a merev, szívtelen fegyelem ellen. Monsieur Hassan megkezdte előadását. — A haza az apák szülőföldje. A föld, ahol nemzedékek születtek, nőttek fel. Részletesen beszélt erről a kérdésről, a gyerekek, akiknek eddig visszafojtották a nyugtalanságát, figyelmesen hallgatták. — A haza nemcsak a föld, amelyen élünk, hanem ehhez hozzátartozik a lakosok összessége és minden, minden. És vajon anya, és Aussa és Merien és a Darsbitari emberek is a hazához tartoznak? — Jönnek idegenek messziről és egyszercsak kijelentik, hogy ők itt az urak ... Ilyenkor veszélyben van a haza. Az ilyen idegenek — ellenségek, akik ellen a nép a hazát védi. Kitör a háború. Minden embernek készen kell lennie arra, hogy megvédje a hazát. És akár az életét is fel kell áldoznia. Mi volt Omárnak a haza? Ha legalább megmondaná a tanító, hogy tudja ő is. Kik voltak azok a csirkefogók, akik magukat uraknak nevezték? Kik voltak szülőföldjének, hazájának ellenségei? Omár mindezeket szívesen megkérdezte volna, de nem merte kinyitni a száját, a nyelvén még mindig ott érezte a kenyér ízét. — Azokat az embereket, akik forrón szeretik a hazájukat és mindég a haza javát tartják szem előtt, hazafiaknak nevezzük. Ünnepélyesen csengett-visszhangzott a tanító szava. Föl-alá járkált. Monsieur Hassan hazafi volt. Vajon Hamid Saras is hazafi? De hogy lehettek ők mind a ketten hazafiak? Hiszen a tanító mégiscsak ismert, tekintélyes ember, Hamid Sarast viszont kereste a rendőrség. Hát akkor melyik közülük a hazafi? A kérdés nyitva maradt. Omár legnagyobb meglepetésére a tanító egyszercsak arabul szólalt meg. Pedig őket hogy tiltotta az arab szótól! No de ilyet! Ez még sohasem fordult elő! Omár tudta, hogy a tanító mohamedán, hiszen monsieur Hassánnak hívták. Azt is jól tudta, hogy hol lakott, de azért most elállt a szemeszája a csodálkozástól. Mert abban már nem volt biztos, hogy a tanító tud-e arabul? Halk hangon, amelyben valami nyugtalanító hevesség is belezengett, monsieur Hassán tovább beszélt. — Ne higgyetek annak, aki azt mondja nektek, hogy a hazátok Franciaország. Hiha! Hiszen Omár is tudta, hogy ez hazugság! Monsieur Hassan újból összeszedte magát. Pár percig ugyan még szórakozottan bámult maga elé. Mintha mondani akart volna még valamit. De mit? Talán megtiltotta neki egy hatalom, amely erősebb volt nála? S így tudták meg a gyerekek, hogy tulajdonképpen hol is van az ő igazi hazájuk. Fordította: BALINCZI ENDRE Francia irodalmi díjjal kitüntetett Nagy ház című Algériáról szóló regényből Az Igaz Szó 1955-ös évfolyamának teljes kollekciója megrendelhető a marosvásárhelyi „Cartea Rusă” könyvesboltban (Sztálin-tér 20 szám). A kollekció ára 25 lej. Főszerkesztő: SŐNI PÁL Szerkesztőbizottság: ASZTALOS ISTVÁN, BÁNYAI LÁSZLÓ, CSEHI GYULA, FELEKI KÁROLY, GALL ERNŐ, HORVÁTH ISTVÁN, KALLÓS MIKLÓS (főszerkesztő-helyettes), KISS JENŐ (főszerkesztőhelyettes), LÉTAY LAJOS, MÁRKI ZOLTÁN, NAGY ISTVÁN, RÓNAI ANTAL, SZABEDI LÁSZLÓ,ZACIU MIRCEA MOHAMED DIBOmár a hazáját keresi KAMAL SZÉN Barátom UTUNK întreprinderea Poligrafică Cluj, Str. Brassai 5. — 4586