Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1956-01-06 / 1. szám
UTUNK ■3 — CSAKIS AVATOTT KÉZZEL Az Ifjúsági Könyvkiadó a napokban jelentette meg Horváth István Zölderdő Fia című meséskönyvét. Jópár ízes és szórakoztató mesét tartalmaz: már ismert, vagy igen ismerős mesét. Azonban a könyv és Horváth István utószavának elolvasása után pár fontos kérdés vetődött fel bennnem s hogy tovább ne cifrázzam, rögtön rá is térek e kérdésekre, azonban mielőtt e meséket elemezném, előbb Horváth István utószavának egyik tételével foglalkozom. Horváth István utószavában azt írja, hogy ezt a könyvet nemcsak az ifjúságnak szánta, hanem a dolgozó földművesek nagy tömegének is. Mégpedig azért, mert azt állítja, hogy dolgozó parasztságunk nagy tömege az elemi iskola elvégzése után elszokott a betűtől és a meséken kívül semmi mást nem olvas szívesen, s a mesék olvasása révén lehet a leginkább hozzászoktatni őket más, komolyabb könyvek olvasásához. Én sem látom, hogy dolgozó parasztságunkra nem férne rá több könyv és tudás. De ezt a horváthi-elméletet súlyos tévedésnek tartom. Az lehetséges,hogy Magyarózd község, ahonnan Horváth István származik, vasútvonal és országút hijján a dombok közé rejtőzve valóban el van maradva a világtól, a tudástól s, lakói a meséskönyveken kívül más könyvet nem forgatnak szívesen. Lehetséges. Horváth István jobban ismeri őket, mint én. — Bár az a tény, hogy ő maga Ózdról és parasztként szakadt ki költőnek, az ellenkezőjét bizonyítja. — Mégis, mondjuk, elhiszem. De azt, hogy Bihar, Szilágy, Szatmár, Háromszék, Csík, Gyergyó, Udvarhely és Marosmente dolgozó parasztsága annyira elmaradott lenne, ahogy azt Horváth István utószavában állítja —azt tagadom. Nemrégiben jártam Szalontán s meg is írtam, hogy egy kiváló színművészünknek az ottani kollektív gazdaság egyik paraszt dolgozója juttatta eszébe Petőfi egyik versét: az egész verset elmondta könyvnélkül. Azt is megírtam, hogy az árpádi társulás paraszt elnöke megkérdezte tőlem, láttam-e a pesti Irodalmi Újság legújabb számát és figyelmeztetett, hogy bírálat jelent meg abban a novelláimról. Szovátán meg majd minden parasztházban Petőfi kötetre lelhet az ember; Csíkban, Gyergyóban, Háromszéken pedig egyáltalán nem ritka a négypolgárit, vagyis középiskolát végzett paraszt. Éppen ezért nem ártana már Horváth Istvánnak másfelé is dokumentálódnia, ne csak szülőfalujában és környékén. Hiszen, ha csak az ózdi szemüvegen keresztül ítéli meg a dolgozó parasztságot, könnyen tévedhet, amikor általánosít. Különben ezt a kérdést azért is szükségesnek tartottam felvetni, mert irodalmunkban olyan nézet is felütötte a fejét, amely a dolgozókra ráfogott alacsonyfokú műveltség címén igyekszik mentegetni az irodalmi mű gyenge színvonalát. — A magas színvonalú írást nem értik meg — érvel ez a nézet. Dolgozóink műveltségének ilyen fokú lebecsülése nemcsak igazságtalan, hanem veszedelmes is. No, persze nem a dolgozókra, hanem az íróra nézve veszedelmes. Önmagát ámítva könnyen lemaradhat a dolgozók mögött, akkor aztán — népmeséi stílusban szólva — elviheti az ördög az írását. És most térjek rá a mesékre. Kezdem mindjárt azzal, hogy a legelső mese, a Zölderdő Fia nem való 8—12 éves leánykáknak és fiúcskáknak. Ugyanis az elején arról van szó ebben a mesében, hogy egy nagygazda legény hogyan ejt meg egy szegény szolgálóleányt. Igazat kell adnom annak az anyának, aki a könyvkereskedésben felháborodva és alaposan megmondta a véleményét az olyan könyvkiadóról, amely nem gyomlálja ki a mesékből a gyermekek szeme elé nem való részeket. Horváth István az utószóban három csoportra osztja a könyvben megjelent tizenöt mesét. Én is megmaradok ennél a csoportosításnál. Első csoport: Vert viszi a veretlent, A sárkány és a szegényember, A szegényember és a pap, János és az aranyhajú lány, Pimpó, A pásztorfiúk és a vak óriás. Nos, ezek a mesék nem a Horváth István meséi, hanem közismert és már számtalanszor különféle gyűjtésekben megjelent kitűnő és jóízű mesék. Maga Horváth István is megírja, hogy ezeket a meséket még gyermekkorában hallotta s emlékezetből írta le újra. De hogy mégsem lehet mindent az emlékezetre bízni, ezt igazolja A hétfejű sárkány és a szegény ember című mese. Ugyanis az eredeti mese konfliktusa nem a sárkány és a szegény ember, hanem az ördög és a szegény ember között zajlik le. Márpedig ez nem mindegy. Horváth István nem emlékezett tisztán az eredeti mesére, vagy esetleg mert gondolta, ő is adjon hozzá valamit: az ördögöt a hétfejű sárkánnyal helyettesítette. Ezzel aztán elügyetlenkedte a mesét. Nagy Olga már annak idején Az okos macska megjelenésekor figyelmeztette Horváthot, hogy a népmesében a sárkány a zsarnokságot, az erőszakot jelképezi s így rendszerint fényes palotában, kastélyban, vagy komor kőbarlangban lakik. Horváth István nem vette figyelembe Nagy Olga igen helyes tanácsát, ő a mesében a sárkányt továbbra is egyszerű környezetben szerepelteti. Sőt, olyan ügyetlenül kezdi a mesét, hogy a szegény ember egy juhászkalibában találkozik a sárkánnyal. Hogy ez a sárkány mit keresett a pakulárnál, arról elfelejti tudósítani az olvasót. A sárkány nemcsak a világ minden táján a zsarnokság s az erőszak jelképe a népmesében, hanem bizonyára Ózdon, az ózdi népmeséiben is. Horváth István nem vette figyelembe a népmese szabályait s azok figyelembevétele nélkül módosított a mesén. A kiadó illetékes lektorai pedig készpénznek vették. A többi öt mese, ha, egyetmást ki is hagyott belőle, igen ízes szép népmese. S most vegyem a másik csoportot. Ebben a csoportban, ahogy Horváth István jelzi, a teljesen átdolgozott mesék lennének: Jegenye, Az okos macska, Csipkerózsika, A pakulár, A fehérhajú leány, A két purdé és a királyfi. E mesékben, mint utószavában állítja, Horváth István hallott mesék szövegét dolgozta át az általa igényelt tartalomnak megfelelően. Vagyis az osztályharcot kívánta minél szembeszökőbben kidomborítani. Ez nem is lenne hiba, sőt igen szép feladat. A baj csak az, hogy Horváth Istvánnak ez túl szembeszökően sikerült. A legtöbb ilyen meséje művészietlen, mert kilóg belőle a lóláb. íme Horváth István módszere, hogyan érti ő a teljes átdolgozást: Kiválaszt egy ismert mesét, mondjuk a Csizmás kandúrt. A címet átkereszteli Az okos macskára: bizonyos módosításokkal és kihagyásokkal — s e módosításokra még visszatérek — leírja az egész eredeti mesét. Miután befejezte, még ír hozzá egy általa kitalált befejezést. Ezzel kész a teljes átdolgozás. S ez még nem lenne főbenjáró bűn, ha nem csinálná olyan erőltetettem A mesében, mint tudott dolog, a macska a király három kérését teljesíti s utána boldoggá teszi a szegényember gazdáját. A szegényember, miután elérte, hogy a macska révén elveheti feleségül a királyleányt, boldogan él, míg meg nem hal. — Horváth nem elégszik meg ennyivel, az ő szegény embere csakis úgy hajlandó boldog lenni, vagyis jólétben élni, ha itt a királyt helyetesítő nagygazda is kiáll három általa feladott prózát. Jó, legyen — gondolja az olvasó. A szerző megfordította a tételt, most a negatív figura kell kiállja a három próbát s előre felkészül arra, hogy hogy le fog égni ez a nagygazda. Igen ám, de nem a nagygazda, hanem az olvasó ég le, mert a nagygazda kiállja a regény által diktált három próbát. Persze a végén, hogy a költői igazságszolgáltatás azért el ne maradjon, a nagygazda deus ex machina — kipukkad. Szóval nemcsak felesleges, hanem ügyetlen befejezést fűz hozzá a szerző egy már kész és eredetileg szépen befejezett meséhez. Említettem, hogy bizonyos módosításokat végrehajtott Horváth István az eredeti mesében is. Például kihagyott olyan jeleneteket, amelyek gazdagították a mesét. Aztán: megváltoztatta az eredeti mesében szereplő egyes figurák rangját. Például: a királyból a mai helyzetre való tekintettel nagygazdát csinált, kulákot. A király lányából pedig a nagygazda mostoha lányát. Jó darabig gondolkoztam azon, miért kellett ennek a leánynak mostohalányként szerepelni. Végre rájöttem. Azért, mert máskép nem vehetné el a szegény legény, mert miféle öntudatos dolgozó az olyan, aki kuláklányt veszen feleségül. A többi teljesen átdolgozott mesénél is többé-kevésbé ez a horváthistváni módszer. A Jegenyénél is egy már jól ismert népmesével indul a Horváthmese, aztán jön az átdolgozás. 1949- ben Faragó József komolyan figyelmeztette Horváth Istvánt, hogy kellő és tudományos hozzáértés nélkül kényes dolog az népmesék átalakítása. S éppen az akkor megjelent Jegenyén keresztül bizonyította be ezt Horváth Istvánnak. Horváth István azonban nem sokat tanult ebből a figyelmeztetésből. De térjek rá a harmadik csoportra, a Horváth István által eredetinek jelzett három mesére: Zölderdő Fia, Rostalikánál-Eggyel-Több és az Első szolgálatban című mesére. Furcsa fogalma van Horváth Istvánnak az eredeti meséről. Utószavában azt állítja, hogy népmese elemekre, motívumokra támaszkodott. Ez helyes is, de először tisztázzuk, hogy mit nevezünk népmese elemeknek, motívumoknak. Egy párat talán felsorolok: háromszor tesznek próbára valakit; jót tesz emberekkel, állatokkal s cserébe jót kap; a legkisebb gyereknek sikerül minden; érti az állatok beszédét; varázslat alatt áll valaki, vagy valami; megszabadítja a gonosztól azt, akit szeret, stb. stb. ... Oldalakon keresztül lehetne sorolni még a különféle népmese elemeket, motívumokat. Csakhogy Horváth István az eredetinek jelzett meséiben nem népmese elemeket és motívumokat használ fel, hanem közismert népmesék egyes jeleneteit, részleteit fűzi, ragasztgatja egymáshoz. Például: Rostalikánál- Eggyel-Több című meséjében három ismert mesének a részeit ragasztja egymáshoz. „Üssed botom, ne sajnáld”, egy másik népmese részletét, amelynek nem emlékszem a címére és Iván Turbinka (Tarisznyás Iván) című népmesének a halálról szóló jelenetét. Persze, itt is módosított valamit. Az Üssed botom... kocsmárosa itt is nagygazdaként szerepel, a három csodatárgyból pedig, amit a szegényember jótett helyébe kapott az ősz öregembertől, a másodikat, az aranyat hullató szamarat kihagyta. A különböző mesék összeragasztását én nem fogadom el eredeti alkotásnak, különösen akkor nem, ha a szerző olyan, a népmese szabályainak ellentmondó ügyetlenségeket követ el, mint Horváth István. S az ilyen megbocsájthatatlan ügyetlenségek illusztrálására engedjék meg, hogy a Zölderdő Fia című meséjét hozzam fel példának. Nem térek ki arra, hogy ez a mese is különböző népmese részletekből van összetéve; szigorúan csak arra szorítkozom, hogy kimutassam: hol és miképpen sérti meg Horváth István ebben a mesében a népmese törvényeit. Zölderdő Fia egy erdei kunyhóban, egy szegény favágónak egyetlen és árva leányára akad, akibe persze bele is szeret s a leány is a fiúba. A leányt Erdei Liliomnak hívják. Idáig rendben is van a dolog. Az olvasó kíváncsian várja, mily módon lesz ez az árva, szegény leány a Zölderdő Fia felesége. Hát egyszer csak minden magyarázat és egy félszónyi utalás nélkül kiderül, hogy a favágó árván maradt, szegény leánya varázserővel bír. Ha legalább kisülne, hogy ezt a leányt egy tündér ruházta fel varázserővel, hogy mondjuk, az anyja volt ez a tündér, de nem. Az olvasó minden további nélkül kénytelen tudomásul venni, hogy a lány varázslatos erővel bír. — Egyszer aztán ez a lány egy körtefa csemetét ad Zölderdő Fiának, hogy vigye haza és ültesse el a kastélya elé. — Meglásd, még hasznát vesszük ennek — mondja a fiúnak. A fiú haza is viszi, el is ülteti, a körtefa csemete fel is nő hamarosan, sőt harmadnapra gazdagon ki is virágzik. Az olvasó most aztán kíváncsian várja, hogyan veszi hasznát a fiú s a leány ennek a körtefának. Hiszen a népmesékben semmi sem történik hiába. De bizony hiába vár az olvasó, a körtefával mindössze anynyi történik, hogy Zölderdő Fia halálakor elszárad s mikor feltámad, újra kivirágzik. De ebből a két fiatalnak semmiféle haszna nem származik, sőt ők még csak nem is látják ezt a folyamatot, és nem is törődnek többet a körtefával. Miért tette hát bele Horváth István ezt a körtefa motívumot a meséjébe? Milyen szerepet szánt neki? Félek, csak azért, mert úgy emlékezett, hogy a népmesékben ilyesmi is van._ S ez igaz. Egyik népmesénkben például egy tündér szintén ad egy ilyen fácskát a kedvesének, amely fácska ugyancsak hamar felnő, de ott roppant fontos szerepe van. Az a szerepe, hogy mikor a tündér látogatóba jön a fiúhoz, a fiú ezt mindig előre tudja, mert az elültetett fa levelei vagy remegni kezdenek, vagy a fa kivirágzik, vagy megtelik gyümölccsel. Vagyis a fa tudatja a fiúval, hogy jön a tündér. De csak úgy beletenni, hogy benne legyen, ez ellentmond a népmese szabályainak. Ismétlem: a népmesékben semmi sem történik feleslegesen. Horváth István eredetinek jelzett meséiben pedig túl sok ilyen felesleges dolog történik. Például: a gonosz szülő a Zölderdő Fiát a fiú édesanyja képében s azért, hogy elveszítse, a gyémántkúthoz küldi élő-hajó vízért. A gyémántkúthoz, melyet a vad kőoroszlán őriz s mindenkit széttép, aki a vízből meríteni akar. A favágó leánya, Erdei Liliom azonban megtanítja Zölderdő Fiát, hogy hogyan hozhat vizet baj nélkül a gyémántkútról. — Arra ügyelj, hogy a kútnak a balfelére állj — tanácsolja neki többek között. Most már az olvasó kíváncsian várja, miért éppen a kút balfelére kell álljon a fiú, hiszen, ennek valami oka kell legyen. De nem kap feleletet. A szerző erről többet egy vak hangot sem ejt. De menjünk tovább. A gonosz szülő elküldi Zölderdő Fiát a mozgó kősziklák közé, hogy aranyalmát hozzon neki. El is megy a fiú, miután Erdei Liliom kioktatta őt, hogy mily módon szerezheti meg az aranyalmát. S azt is megmondta, hogy hirtelen szakítson le egy almát. — De ne nézd, hogy milyen, mert akkor odavagy — köti a lelkére szigorúan. A fiú el is megy, le is szakít gyorsan egy almát, azonban megnézi , mivel úgy találja, nem elég szép, leszakít egy másikat is. Vagyis megszegte a szigorú tanácsot és most az olvasó izgatottan várja, mi fog vele történni. Kár az izgalomért, nem történik vele semmi. Félre ne értsenek. Nem kívánom, hogy a fiúnak baja legyen, mindössze ahhoz ragaszkodom, hogy Horváth István ne szegje meg a népmesék törvényét, amelynek értelmében, ha a hősnek valamit nem szabad megcsinálnia és mégis megcsinálja, akkor bűnhődnie kell. Harmadszor a drótfüvű rétre küldi el a gonosz szülő Zölderdő Fiát, hogy hozza el neki az aranyszőrű koca tizenkettedik malacát. A népmesében, ha a tizenkettedik malacról van szó, akkor annak a tizenkettediknek kell lennie. Horváth István meséjében azonban a fiú az egyik malacot kapja fel s szalad el vele. És sajnos, mindegyik meséjében akadnak ilyen indokolatlan szabálysértések. Faragó József annakidején a Jegenyéről írt bírálatában felhozta, hogy Jegenyének a három vendéglátó csillagleány mindegyike ad egy-egy köntöst és hogy Horváth István elfelejtette tudatni az olvasóval, hogy milyen rendeltetésük van a mesében ezeknek a köntösöknek. Horváth István a Jegenye című meséjében most sem tudatta ezt az olvasóval. Még valamit a mesékben előforduló ügyetlenségekről. A Zölderdő Fia szalad a megfogott malaccal az aranyszőrű koca elől. Az már majdnem utoléri, mikor Erdei Liliom, aki közben egy vasajtót készített, hirtelen becsapja a koca orra előtt ezt a vasajtót s így Zölderdő Fia megmenekül. Vagy: a gonosz szülő negyedszer — s az is ellentmond a népmese szabályainak, hogy négyszer próbáljanak valakit megölni — az aranycsőrű sasmadárért küldi el a fiút. A fiúnak a leány tanácsa értelmében halottnak kell tetetnie magát s mikor a sasmadár koporsót kezd készíteni, hogy eltemesse őt, vagyis amikor elfordul tőle, fúrót vészen elő s azzal fúrni kezdi koporsókészítés céljából a fát, akkor kell megragadnia a madarat. — Vasajtókészítő tündér és fúróval dolgozó sasmadár. Reám nagyon fonákul hatott mind a kettő. Majdnem olyan fonákul, mintha egy népmesében azt olvasnám, hogy a varázserővel bíró boszorkány kővé akarná változtatni a királyfit, de hogy ezt megcselekedje, előbb elszaladna a patikába novocaint és injekcióstűt vásárolni s azzal bénítaná meg, változtatná kővé a királyfit. A vasajtó és a fúró is ilyen komikus ügyetlenségnek hat ebben a mesében. De képzeljük csak el: Erdei Liliom, miután elkészítette a vasajtót, le kell szerelje a házról az addigi faajtót s utána fel kell szerelje a vasajtót. Hát a varázserővel bíró lények sokkal egyszerűbben oldják meg az ilyen feladatukat. Vagy honnan szerzett az a sasmadár fúrót? Külön szerszámosládája van?... it írjak ide befejezésül? Talán csak annyit: teljes mértékben elismerem, hogy szükség van osztályharcos mesékre, azt is elismerem, hogy a népmesék osztályharcos jellegét is ki lehet jobban domborítani. De csakis avatott kézzel, kellő szakértelemmel szabad ezt elvégezni. Az eredeti mesék írásánál pedig nem tartom helyesnek azt a ragasztásos módszert, amelyhez Horváth István folyamodott. Ellenérvként persze felhozhatná bárki Moliére, Shakespeare vagy más nagyok példáit, akik nem egy esetben igenis felhasználták mások eredeti anyagát saját műveik megírásához, így a népmesét is. Elismerem, ez igaz. S azt is elismerem, hogy elvileg túl merev lenne leszögezni azt, hogy semmiféle eredeti mű nem használható fel irodalmi alkotások szempontjából, s így köztük a népmese sem. Felhasználhatók, de csakis azzal a feltétellel, hogy a belőlük születő alkotás nagyobb koncepciójú legyen, mint amelyből született. A Horváth István eredeti meséi azonban véleményem szerint nem haladják túl az általa felhasznált népmesék koncepcióját sem tartalmi, sem formai szempontból. Végül: az Ifjúsági Könyvkiadó illetékes lektorai nagyon rossz jegyet érdemelnek népmese szakértelemből. ASZTALOS ISTVÁN FEKETE, FOSZLÓSZELÜ felleg vonta be a vörös, júliusi alkonyatot, a hirtelen kerekedett szél az utakról barnás porkévéket kapott fel s dobott az ég felé. A felleg egyre szélesedett, mintha láthatatlanul, de szakadatlan nyújtogatták volna, sárga repedések villóztak rajta, úgy tűnt fel, meghasad s nyitásain átsüt az esthajnal pírja. Messziről tompán s még nem félelmesen mozgott az ég, mint egy jóindulatú kutya a kapualjból. Szaporán merült homályba körös-körül minden. A folyó kanyarulatánál, ahol sátorunk állott, aggasztóan csapdosott a víz, süvíteni kezdtek a tölgyfaágak s a patakmenti fűzek. Megvacsoráztunk és készültünk lefeküdni, mikor a part alól evezőlapátok csapkodása hallatszott s valaki bekiáltott: — Hé, sátorlakók, befogadtok-e szállásra? — Ugyan ki vetődik erre ilyenkor? — A bójaőr bolyong, ez a gazember — jegyezte meg a motoros. — Ki tévedne erre ilyen ítéletidőben? Az őr .. . Nem szeretik itt. — Miért? — Ki tudja? .. . Szakadár. És pénzéhes . .. A sátorban négykézláb, hogy az ajtót ne húzza szét, egy lapossapkás, vászoninges, vásott ponyvanadrágos, sovány, nem túl magas férfi kúszott a lámpafénybe. Halántékán deres foltok világítottak, földszínű szakálla felfele kunkorodott, mintha égnek akarna törni. — Bevárom itt nálatok, — mondta — az összes helyeket kivilágítottam, de félek: vagy a lámpákat roncsolja össze, vagy a bójákat tépi le a kötelekről a vihar. Halljátok, hogy szól? ... Figyelmeztet. — Téged nem lehet szóval megijeszteni — dörmögte a motoros. — Szót már eleget fecséreltek rád az emberek s nem ért egy fityinget. — Hát mivel lehet? — húzta el a száját a bójaőr. — Villámmal ... Né, hogy vágja, mint kozák a szablyával. A bójaőr elnevette magát: — Könynyű a villámnak belémcsapni, szereti a vasat s nekem fémből van a csatt a nadrágszíjamon, meg a fogak a számban, tavaly verettem a klinikán . . . Leüthet, de mit ér vele? Annyit nyer, mint a vadász a verébbel: nem éri meg .. A bójaőr lefeküdt a zizegő szénába. Eloltottuk a lámpát. Puskalövésekre emlékeztetve koppantak az első cseppek, azután zúgásba, paskolásba folyt össze minden s bele-beledördült a menny. Nem akaródzott aludni, ráadásul valaki zúgolódott a sötétben: — Ki választotta ezt a helyet sátorverésre? Itt hangyák vannak. — Ne nyúlj hozzá, akkor ő se bánt — ajánlotta a bójnőr. — Valami kóbor féreg lehet, ő se örül az ilyen szerencsének ... — Halljunk oda, milyen alázatos lélek! Ezt miféle erkölcsi alapon hirdeted: istent dicsőíti minden teremtmény, vagy mi? Egy öreg angol hölgy, bizonyára gazdag is, levelet küldött a szerkesztőségünkbe, arra akart rábeszélni, hogy ne irtsuk a ragadozókat ... Lám, ő az állatok pártfogója! Azt válaszoltuk, nem irtjuk, ha megtanít arra, hogyan bírjuk rá a farkasokat, hogy a juhokat ne tépjék széjjel . .. Többet aztán nem válaszolt! — Ez már diplomácia — mondta a bójaőr — igazodjatok el rajta magatok. De az istent nem kell bántani, én megnemtámadási szerződést kötöttem vele. Templomba nem járok, mivel nincsenek pontos bizonyítékaim arról, létezik-e, vagy sem; ha nincs, minek hajlongjak, nyújtsam a nyakam, ha meg van, ő tehet róla, mert nem jelentkezett ... A hangya pedig hasznos rovar: mikor reuma hasogatja az ember kezét, vagy lábát, nincs jobb orvosság a hangyasavnál ... A'beszélgetés lassan ide-oda terelődött, mint a vízmentére engedett 'ladik. Érződött, hogy a bójaőr kerüli a kényes kérdéseket: minket csak messziről, a csónakból látott, egyedül a motorost ismerte, de bizalmat szemmel láthatólag iránta sem érzett. De éppen a motoros vonta be a beszélgetésbe, mintha megsejtette volna kíváncsiságunkat. — Jól van, Iván Nyikiforovics — mondta békítően. — A gyógyszerészedet nem bántjuk, de meséld el, miért pártoltál el a kolhoztól? Úgy meredezel itt magadban, mint a sövényből kitekert karó . . . A nyelved, bezzeg, meg-megköszörülnéd, de naphosszat nem szólhatsz senkihez egy szót sem, a csukák nyelvét meg nem tudod még ... Mondd csak! A BÓJAŐRÖK általában beszédes, közlékeny emberek. És érdekesen mesélnek: nem puffogtatják a szavakat a levegőbe, küszködve törnek a gondolat felé, mintha szűzföldet szántanának. És legalább annyira beszélnek maguknak, mint másoknak, mondják s közben fülelnek: mi sül ki ebből? Ez a szokás, úgy látszik, leginkább olyan embereknél van meg, akik munkájuk természeténél fogva egyedül töltik napjaikat, és hát lehet-e mélyebb magánosság a bójaövénél, aki az este szürkületében s a reggel ködében kanyartól kanyarig, egyik szakasztól a másikig ,evez könnyű csónakján. Gyűrűket kavar a hal, madár rikkant, féllábon álló kócsag száll föl a vízről, elillan, mint szürke köd s a környék újra csendes, a csónak oldala mellett nesztelenül kúszik a bokrok, felhők és csillagok tükörképe. Szószátyár bójaőrt éppoly nehéz találni, mint szégyenlős seffőrt . . . — Ostobaságból hagytam ott — válaszolt bosszúsan a böjnőr. — A természetem miatt. Elbódorogtam, mint az a hangya, ilyen időben neki is a bolyban kéne ülnie, ott ne félj, jó száraz meleg minden, de öné, hova tévedt. Ismerek egy gyermekmesét arról, hogy a különböző rovarok hazavisznek éjszakára egy hangyát — a télen hallottam a rádióban — az embert meghatja, de nincs semmi haszna, inkább káros, mert nem az igazságra tanít .. . Ezt ki viszi haza? Itt próbálgat kikecmeregni a szénából vagy öt napig, ha az eső be nem mossa a folyóba. És megérdemli: ne bújjon oda, ahova nem kell ... — De mégis, mi történt ott a kolhozzal? — Hát az történt ... Hazatértem a háborúból, körülnéztem: két és fél vacak maradt az egész faluban, gyeplőszíjnak is csak madzag jutott. Na, gondolom, itt krumpliban sem fogunk dúskálni! És elhatároztam, hogy bemegyek a városba, ott próbálok szerencsét az ácsmesterségben — ács vagyok kedvtelésből, szakképzettség nélkül, csak úgy nő, fejszével meg fűrészszel — na de annál inkább .. A kolhozt akkor egy asszony, Ana Oresina vezette, ez aztán elnevezett engem szökevénynek. Én meg, mint a bika, csak tekergettem a fejemet s még jobban nekikeseredtem: kitüntetéseim vannak, a fronton nem akármilyen tűz égetett, mégse kacsintgattam a hátországra. Szökevénynek titulált, én meg makacs természetű vagyok, ez már így van! ... A kutya természetem miatt feleségül sem azt vettem el, aki jobban tetszett. Olyan szelíden viselkedett, de volt egy másik, aki rám se nézett. Belémbújt az ördög ettől, nem tűrhettem és kész! Harmonikára négy pad gabonát vertem el, tavasz felé már pelyván kellett élni, de elértem a magamét. Aztán így éltünk, akármi került szóba, egyik ezt fújta, a másik azt .. . Egyszóval elindultam a városba. Télen még megvolt valahogy, de amint meglebbent a tavaszi szellőcske, elszorult a szívem. Ültem, a szarufát illesztgettem, de úgy szaglásztam a szelet, mint a kopó a nyúl nyomát; ez, gondoltam, a lóhere illata, ez meg a réti szénáé, a szarvaskerepé, a sasé ... Sajgóit, fájt a szívem! Kocsmába kezdtem járogatni egy korhely alakkal, foghíjas volt, szúrós apró szeme s a szavak úgy pattogtak a szájából, mint a hüvelyből a borsószemek. „Ne búsulj, Iván, mondta, az meglesz nekünk is, ami másnak. A pénzt a hasadra költsd, onnét nem lopja el semmiféle tolvaj, a százalékok meg hájban gyűlnek fel.” Nekem a vodka sem volt kedvemre .. . így gondolkoztam: ha elhagyja az ember a régi helyét, csak húsz-harminc éves korában tegye, de ha már a negyven felé járogat, mondjon le az ilyesmiről, belenőtt a földbe, ne mozduljon, mert a gyökereit tépi ki! Mit tehettem, visszamentem a kolhozba, beleszóltam a dolgaikba, de ők: „írj nyilatkozatot! Kérd meg a gyűlést, lehet, hogy felveszünk." De hogy kérjem, mikor úgy éreztem, mintha valaki a nyelvemet fogná? Nem kérhettem, a makrancos természetem ismét jelentkezett ... Fenyegetőztem, hogy az állam engem, mint katonát, megvéd. Mire ők: „Az állammal mi is rokonságban vagyunk, minket ne ijesztgess, és nem is vagy te katona, szökevény vagy, megfutamodtál a munkafrontról . . ” Ekkor kínálkozott ez az állás — kezdtek rendet teremteni a folyón, gőzhajók, uszályhajók érkeztek. Most itt hegyezem a zabot. Az asszony s a fiú meg dolgozik a kolhozban ... — Hát a kolhoztagokkal kibékültél? — Szeretetről nem beszélhetünk. Gyűlésbe nem hívnak, s mikor vodkát isznak, azt is csak egymás közt, nélkülem. Csak csúfolódnak: azt mondják, te női ágon még rokonságban vagy a kolhozzal ... — Szóval te azt mondod, a természeted miatt? — kérdezte a motoros. — Amiatt ... — Hazudsz, a kapzsiság miatt! Azt mondják, itt, ebben az állásban is, kerestél a csónakoddal a tavaszi áradáson, rubelecskéket szedtél össze. De nyáron is, mikor úgy esik, pénzt veszel el. — Megesett — ismerte be tétován a bójnőr. — Ami igaz, igaz, a pénzt szerettem, de még nem láttam olyant, aki elhajította volna ... VILLÁMLOTT s a sátor megvilágosodott belsejében egy pillanatra láttuk a bójaőrt, ült a szénán és a szakállát morzsolgatta. Recsegés hallatszott, mintha óriási diót törtek volna fel mellettünk s néhány másodperc múlva a sátor vitorlavászon falai vörösleni kezdtek. Széthúztuk az ajtót — vagy hetven méternyire a villám széthasított és meggyújtott egy tölgyet, melynek koronája belehullott az örvénybe. Szép és félelmetes látvány volt: táncoló lángoszlop a ferdén csapó záporban. — Kiabálnak! — mondotta a bójaőr. — Képzelődsz — jegyezte meg, fülelve, a motoros. — Ilyen időben sokmindent képzelhet az ember. Elhallgattunk. A zápor zúgása, a tölgyekről lepattanó száraz ágak recsegése, a hullámok sóhaja a part alatt megtöltötte az éjszakát s a zajok egyvelegéből néha kivált egy emberi kiáltáshoz hasonló hang. — Talán madár rikoltoz, a vihar kitépte fiókáit a fészekből — véltük. — Ember kiált — erősítette a bójaőr. — Az én fülem nem csal. Vezessétek oda a motort ... A motoros azt mondta, hogy tegnap a köveken összetört a csavar, leszerelték, de újat nem tettek még a helyébe, körül kell csiszolni reszelővel. Ez igaz volt. A bójaőr zsémbelt: — Akkor a cirkálómat kell odahajtsam. — Otthagyod a bőröd, Iván Nyikiforovics. Magad is látod, mi megy végbe! — És ha valaki bajban van? Kiment és mintha a partról egyenesen az örvény fenekébe merült volna, akkora volt a sötét és a víz köröskörül. Feszülten hallgatóztunk, felajzott fülünk a hangokat rostálta, melyek értelmetlenül kavarogtak a parton, mint mag a nedves rostában, és semmit sem tudtunk kivenni belőlük. Beszélt a víz, a levegő, az erdő, a felhő, sisteregtek, bömböltek, süvítettek és dörögtek, és nem volt itt helye emberi hangnak. A bójaőr vagy negyven perc múlva tért vissza, már messziről megnyugtatva minket, hogy „semmi baj!” — bemászott a sátorba. Meg sem várta a kérdést, mindjárt magyarázta nekünk: — Két legényke a folyóntúli faluból. Moszkvába utaznak, hogy beiratkozzanak az iskolába, az ötórás vonathoz igyekeznek. Gondolták, a vihar előtt még átkelhetnek, de ahogy megkezdődött ez az ítéletidő, elvesztették a fejüket, beszorultak a láp és a folyó közé, se előre, se vissza. A hely fűzfával, meg szederindával van teli. Ordítottak, azt hitték, hogy közel a rév ... Egyenként vontattam át őket . . . — És szereztél egy félliterre valót? — érdeklődött a motoros. — Egy hármast nyomtak a markomba ... Egy decire! A motoros — komótos és már nem fiatal ember — felpattant a helyéről s a bójaőr felé hajolva ráparancsolt: — Takarodj innen . .. Na, egy-kettő! — Mit jelentsen ez? — Rablókat nem melengetünk . . Szedd a sátorfádat! — Tyű — mondta a bójnőr, — hogy tűzbe jöttél. Itt a folyón én vagyok a gazda, ne nagyon lármázz ... A három rubelt pedig nem kértem. Adták, de nem kértem! ■— Idehívhattad volna őket! — vetettük a szemére. — Agyonpotyolja őket az eső. — Mondtam már, az ötóráshoz sietnek, — akkor nem várhatnak itt. Olyan útra indultak, ahol nem érnénk őket utol egykönnyen, pihenésre nincs idejük ... Sajnálni meg nem kell őket: az öltönyt, meg a többit még a vihar előtt berakták a hátizsákba, egy szál gatyában tocsognak ...Az éjszaka meleg! ... A VIHAR LASSACSKÁN elvonult. A menny még dohogott, de már szelidebben, mintha hajlandó volna az egyezkedésre. A szél elült s az eső egyenletesen, altatón duruzsolt. Mi is elszenderedtünk, mikor fentről a folyó sodrása irányából kiáltás hallatszott, mely, mintha csak magánhangzókból állott volna: ,,Ő-aa-ót” — Megint ideszédelgett valaki — zsörtölődött a bójaör. — Így élünk, megtetézzük a nappalt az éjszakával! Ki kell menni, ki tudja ... Aludtunk, mikor bemászott a sátorba, most már harmadszor az éjszaka folyamán. Már rég bőrig ázott, gumicsizmája nyikorgott, cuppogott. Hosszasan bíbelődött vele, amíg lehúzta, szitkozódott magában s végül mindannyiunkat felébresztett. — Mi történt már megint? — kérdezte a motoros. — Micsoda embereitek vannak! Egy ilyen éjszaka se hagyják a víz népét megszusszanni! — Ez így volt rendjén! — válaszolt félig suttogva a bólyaőr — Oresinának, a régi elnöknek a fia — az aszszony most brigádvezető — megy ki a telepre. Valami fogaskerekekkel ... Leállt a kombájnjuk, reggel pedig aratni kell. A nagy csónakkal akart átkelni, de azt vagy a víz vitte el, vagy a halászoknak kellett: eső után az emelőhálóval jó zsákmányt fognak. — Őt is megvágtad? — kötődött gonoszul a motoros. — Mit akaszkodsz belém, mint a bojtorján? — sértődött meg a bójnőr. Ha tréfálsz, akkor bizony elég ostobán teszed ... Én nem vagyok az a hangya a meséből, engem nincs, aki hazavigyen, ahogy tudok, úgy botorkálok a bolyba, az emberekhez . .. Mondtam már, hogy vétettem ellenük! Az emberek pedig nem felejtenek. Ha jót tettél , rendben van, de ha rosszat, mint tüske marad az emlékezetükben. — Miért feketíted be az embereket? — kérdezte a motoros s úgy látszott, komolyan megharagudott. — Erősen hitványaknak állítod be őket, olyanoknak, mint az ág-bogos fa. Pedig a kommunizmusba megyünk. A bojnör felsóhajtott. — Álmodban fecsegsz — dörmögte. — A hitványról, az ág-bogosról nem szabad ám megfeledkezni: nem a ruhát, az emberek lelkét szaggatja el. A jónak pedig a mi időnkben minden nap meg kell lennie, mint a teljesítménynormának. A kommunizmussal pedig ne dobálózz csak úgy mellékesen, ne vedd hiába a szádra, a népnek ez nagy és örvendetes gondolat, nem szereti, ha hiába koptatják. — Nehéz ember vagy, — jegyezte meg a motoros. — Magadnak is, másoknak is alkalmatlan. És a gondolataid zagyvák, mint a kása. — Majd magam tisztázom őket ... És a gondolataimat nem tukmálom rá senkire, magamban rágódom rajtuk .. . — Rágódj, rágódj, csak siess vele! — nevetett a motoros. A bójaőr viszsza akart vágni, de egyet gondolt s felsóhajtva, békülékenyen jegyezte meg: — Aludj inkább, én meg a dolgom után nézek, mert még jön egy uszályhajó gabonával, kilyukadhat az oldala s akkor a pontyokat etetjük. Aztán te is, ha zátonyra találsz futni, még jobban szidsz majd engem, a gondolataimmal együtt: hova tette a szemét ez a szedte-vedte. Igaz-e? Látod, látod ... A kommunizmus, testvér, rendet szeret mindenütt, másképpen nem tudjuk megközelíteni ... Az eső elállt, nyugaton, a mezők fölött világosodott. Az éjszaka kezdett áttetszővé válni, mint a cigarettapapír. A bójaőr lapátjával kimerte a vizet a csónakból, ellökte a parttól s alakja beleolvadt a közeledő reggel kísérteties zöldjébe. SZOCS RÁCHEL fordítása V*. <1 NYIKOLAJ GRI BACSÓ V elbeszélése ]] r Mosolygó arca néz rám vissza mostanság, tűnő perceken, szeme komoly, sugárzó, tiszta, akár az első szerelem. OCSKÓ TERÉZ MÁRKI ZOLTÁN verse Huszonhárom év ... Ennyit élt csak, Süvöltöttek a szél-dorombok, s micsoda zuzmarás időt, mégis megolvadt egy-két jégcsap, s a hó alatt a fű kinőtt. Felhőkbe bújt akkor a kék ég, a vágy ágát dér csípte meg, — de homloka haván a szépség szikrázott, mint az ékszerek döfött a tél, a tőrhegyű, ha ő szólt, napfény-zászlót bontott a nyárról álmodó derű. Az élet minket kárpótolt már a kínba fulladt éjjeliért, de őrzi őt is, aki holt már, akit a hóhérkéz elért. Testét elnyelték rég a kapzsi, holtra leselkedő vizek, ó, sírni kell, de elsiratni nincsen jogunk, nincs senkinek. A hullócsillagok kis sorsát ne is keresd szíve egén, onnan örökre már egy ország világa süt, nem röpke fény. Gyötörhették, nem hajtott térdet, százszor meghalt, napja letűnt, de feltámad százegyszer érted, pártunk, győzelmünk, életünk! MAJTÉNYI ERIK A gyermekem még álmában se lássa Valami pók sző ritka hálót Vannak még fojtó álmaim, de várom a hajnalt, amely mindent visszahoz, mint göngyölt festmény, kitárul a város, a gyepszegély, a sárga villamos. És föllélegzem drótsövényt idéző, bilincset hordó álmaim után, elönt a napfény, s higgyétek el, oly jó tudni, hogy mindez álom volt csupán A gyermekem még álmában se lássa az elviharzott, súlyos éveket, s csak rossz álomként háborgassák olykor a ma még fájó, eleven sebek. Novemberi napfény önti el a völgyet s a rozsdás levelek hulljukban is rezgő fénnyel tündökölnek. PÁSKÁNDI GÉZA DECEMBERI REGGEL Szeretlek hó hava, téli fehérség! Megóv saját melegem fedezéke jégcsap-dsidáid ellen, s lengnek utánam a lélek párái, lehelet-sálak. Járok a hóban, habfehér szénája csillog, ropogtatja bakancsom abrakos kedve, — villog a reggel, és ébred az udvar s csillagok játsznak a hajnali hóban. Valami pók sző ritka hálót a napsütötte víztükörre, ezer csöpp négyszög váltja egymást enyészőn s újra tündökölve. Azt hinnéd, hogy a parti fűzfák szél híján végleg elpihentek, pedig gyökértől föl a csúcsig szivattyúzzák a drága nedvet. Tanulj örök megújhodásra feszítő kedvet tettben, dalban, versenyt dobogj saját sziveddel, mert csak a halál mozdulatlan Amint ereszkednek a didergő fákról, novemberi napfény özvegy ágak közt is csöpp tavaszt varázsol. HÓHULLÁS Frissszagú hó, félszagú hó dől a földre habfehéren — valamelyik szép nagyanyám sütés előtt lisztet szitál fönn az égben. A nagyapám meg csak nézi férfi-módra: — Asszony dolga! Pipára gyújt s úgy pöfékel, hogy az eget szürkeséggel mind bevonja. Őszi napfény Hullanak a levelek arany zuhatagként, s még az avarból is hálásan csillantják a búcsúzó napfényt.