Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1956-11-17 / 46. szám
EGY MÉLYBŐL FAKADÓ ALKALMI KÖLTEMÉNY A jó költő, a nemzetével együttérző, igazi közösségi költő azért ír és azért dolgozik, hogy népének nehéz pillanatokban mély lírai vigaszt nyújtson. A mostani napokban, a nagy izgalmak között mi, rímes és rímtelen poéták, publicisták és riporterek bizony nem reagáltunk elég frissen a magyarországi eseményekre. Sötétben hagytuk olvasóinkat. Mi magunk is vigaszra szorultunk. Mindezt magamnak önvádként, társaimnak pedig szemrehányásként mondom. Van azonban egy dicséretes kivétel, egy versciklus, amely az Előrében jelent meg Majtényi Eriktől. Címe: Napi lótöredék a Kárpátokon túlról. Sokan már azt is egy vers érdeméül szokták felróni, hogy friss és mai. Én azonban — bevallom őszintén — mostanáig idegenkedtem az alkalmi versektől. Ugyanis az utolsó nyolc-tíz esztendőben napilapjainkban és folyóiratainkban mázsányi rossz alkalmi verset olvastam és untam végig. S akadt nem egy olyan lírai költőnk, aki egyebet sem művelt csak alkalmi verset, aki az évfordulókra már előre készül, ahogy a kalotaszegi tojásíró asszony is tudja, hogy mikor lesz húsvét. Az ilyen versekre persze nemcsak az előregyártás ténye a jellemző, hanem az előregyártott formulák s az olcsó érzelem, vagy érzésnélküliség is. Majtényi Erik mostani költeménye nem tartozik a fönti műfajhoz. A magyarországi eseményekről szól, könnyedén kezdődik, akár egy Heltai Jenő, vagy Béranger vers... És az ember már a sanzon hangulatába éli bele magát: Már voltam benned boldog, Budapest, hallom visszhangzó muzsikás szavad — mondd, szélseperte, őszi Bástyasétány, ki ellen akarsz lenni most szabad? Ezután a hang változik: Ki ellen bontod kartácsos viharban s kiért bontod ki Kossuth zászlaját? A vízbe rokkant Erzsébet-híd mellett kiért, kik ellen folyik most csatád? Innen kezdve a vers váratlanul elmélyül, sötétedik, akár a patak ősszel. A sanzon elégiába, sok helyen fohászatba csap át, az olvasó önkéntelenül is a nagy magyar versekre emlékezik, lázasan a homlokát dörzsöli, a torka szás ráz. Úgy érzi, nem is verset olvas, hanem az élet, a történelem tárult fölé előtte, s Süvít a hang, akár a sújtó kardvas, te ifjú Pest, te büszke vén Buda. Táncsics tarlója, jaj, hova hanyatlasz? ! És szólni hallom, im, költőidet, , szavuk oly furcsán rebben szét az éjben ... És felcsendül a himnusz mély kongása, s, óhaj nekem, már Kölcseyt sem értem... . ............................................................................................. Most tompán hullnak belém a szavak, mint göröngyök a koporsófödélre — s ezért őszült meg Mikes Rodostóban, ezért alvadt meg Martinovics vére? E felemás világért, felemás jövendőért, mely fagyos éjbe torkoll? ! Jaj, múljon el a keserű pohár e mitőlünk, távol élő magyaroktól! ! Nyilas színész szavalja Vörösmartyt , nagy mélyről hallom Petőfi nevét... ! De Eszterházy nem érti Petőfit, csak a kőműves, csak a volt cseléd! s Kiket akarsz most volt cselédeid ! urául hívni, szegény Magyarország? ! Holott az utca gyilkol s fosztogat, s fiaid vérét isszák a csatornák ... ! Oh, ti géppuskás szörnyű éjszakák s ti hullaszagú hűvös hajnalok! Ti, körzők helyett irányzékra hajló szöghajú fiúk, mit akartatok? ! Igen, igen, ezt kérdeztük, pontosan ; ezt kérdeztük november harmadikénak délelőttjén. És november harmadikén este már nem olyan kétségbeesett a költő szava, nekünk ide s nekik oda- látra József Attila hitét idézi: Messziről szól e szó, s ki tudja eljuthat-e még hű testvérem, hozzád, kinek szavára talpra állhat vagy porba bukhat egész Magyarország. De minden szónál jobban fájna most a hallgatástól Budapest, te árva, emlékszel-e még szépszavú s üreszsebű fiadra, József Attilára? Ő hitte azt, hogy végső győzelemre viszi népét a bíborszínű zászló, és őrzi még utolsó lépteit s utolsó gondjait Balatonszárszó ... Emlékezz hát, ocsúdj föl, nézz az égre, oly kék, mint tegnap s még a te eged, még van hazád, van életed, jövendőd, s az ő hitével meg is védheted. És aztán egyre bizakodóbb lesz a költő szava. íme: Messziről szólok hozzád, Budapest, ki tőlünk már-már idegenbe estél, s ki voltál szörnyű tizenkét napig testvérek közt a legféltettebb testvér, s kiben hiszek, hogy megújhodhatik még, s volt koldusai szent jussát megóvja ama Székely György mártír-koronája, s Lenin viharvert győztes lobogója. Megszületett az első mély, nemzeti asszociációkkal teli, mai magyar vers itt Erdélyben. Olyan vers ez, amelybe a történelmi analógiák és irodalomtörténeti utalások éppúgy beletartoznak, mint ahogy annyi más nagy magyar versből sem lehet kihagyni az ilyesmit. Igazi, nagy népéért aggódó közösségi vers a Majtényié, amely megríkatja, fölemeli, végülis megvigasztalja az okos középiskolás fiúcskát, az ifjúmunkást, a Bolyaistát, az idősebb üzemi dolgozót és a parasztot. A magyar események legnehezebb napjaiban egy pesti színművész a rádióban Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét, Ady Endre Magyar márciusok című versét, József Attila Dunánál című versét és néhány Csokonai-verset szavalt. Mintha figyelmeztetni akarta volna a fiatal magyart, a diákot arra, hogy: ne romboljatok, ne törjetek, ne zúzzatok! Ne lőjjetek! Ne öljetek! Gondoljatok nagy szellemi értékeinkre! Legyetek hívek és méltóak hozzájuk! Eljön majd az idő, amikor Pesten ez a színművész és Kolozsváron Senkálszky Endre és Marosvásárhelyen Kovács György e versek mellett a a Majtényiét is szavalni fogja. SZILÁGYI ANDRÁS KÉT KIS MOLDVAI CSÁNGÓ NÉPMESE A Moldvai csángó népdalok és nép-ír- balladák című kiadvány folytatásaként most készül a Moldvai csángó népmesék és anekdoták gyűjteménye. Az első kötet sikere után a magyar népköltészet barátai megnövekedett igényekkel várják e másodiknak a megjelenését. Indokolt ez az igényesség, s nem is hiábavaló, mert a csángó népmesekincs eredetisége, szépsége és gazdagsága a várakozást igazolni fogja. Mi volt a jelentősége a mesemondásnak a csángók kulturális életében? Kétségtelen, hogy napjainkban, a művelődési forradalom kibontakozásának feltételei között, náluk is rohamosan veszít a súlyából, de nem erről az utóbbi tíz évről, hanem a régebbi tízszer tíz meg százszor tíz esztendőről van szó. Hogyan szórakozhatott volna a parasztság mese nélkül ötven, meg százötven, meg háromszáz évvel ezelőtt? Még a napokban is alkalmam volt olyasféle téves felfogást hallani, miszerint a mesemondás faluhelyen csak afféle gyermekszórakoztatás lett volna, mint városon az óvodában. Igaz A PASZULYSZEM, A SZALMASZÁL MEG A SZÉN VÖT EGYSZER két öregember, de öregek. Este lenyugodtak. Reggel felkelőbe köti az öreg a bábát: — Bába, légy tüzet s főzz ételt. Föl és kele a bába, veszi a faszujkát, s odatette főni. Kiszökik egy szem félszujka belőle, a farokból. Kimene (a bába), behozott valami szalmát. Bétevé a tűzre, hogy hamarább felgyuljon. Mikor felgyula, kiszöke egy szalmaszálas. Megharagudt a bába: mi az oka, hogy ők kiszöktek onnan? Veszi a seprűt s elseprette. Ők magikba mit gondoltak szemetvetőn? Hogy ezen kacagságra juttak, azt gondolták magikba, hogy utazzanak el onnét. Amikor megnyílt az ajtó, ha csak elmenének. Utaznak, de sokat, amíg egy vízhez értek, s ott keresztül kelle menni. Na hát mondja a faszujka a szalmaszálnak: — Szalmaszál, menj átél magad hamarább. — Ó én, tesvér, elnyuvadok. Menj magad, szén. — Ó én, tesvér, meghalok. Menj magad, faszujka. — Ó én, tesvér, mennék, de elnyuvadok. Esze-vissza tanakodnak a tesvérek. Elnyúlik a szalmaszál a vizen, keresztülment a faszurkaszem rétta. Menjen a szén immá. Mikor meen a szén rétta keresztül, ha mi történt vele? Ő bizan megfedett a közepin. Mikor gondolkozott, mit csináljon ijedtibe, ha csak elégett a szalmaszál. Mikor azt meglátta a faszujka, örömibe kezdte, kacagni, hogy ő nem nyuvadott el. Addig kacagott, hogy a hasa kihasadott Meen ott elé egy kroitor, jár feredni feredőhejet keresni. Mikor meglássa a faszujkát, hogy ő szegén úgy nyög kérdi: — Mi történt veled? Aszondja a faszujka, hogy: — Addig kacagtam, amíg meghasadtam. Minthogy szokás a kroitoroknak is ugyan, hogy falun az öregek külön a gyermekeknek is szoktak mesét mondani, sőt vannak olyan mesék is, amelyek elsősorban gyermekeknek vaók — de értsük meg, hogy a múltban a parasztság ősztől-tavaszig, a sárkaróba fulladt falak mélyén, távol a világtól, s teljesen elzárva nemcsak az emberi kultúra nagy alkotásaitól, hanem még a betűvetés, az írás-olvasás elemi ismeretétől is, nem élhetett volna emberhez méltó életet népművészet, népköltészet nélkül. Szürkülettől éjfél utánig, tehát legalább 5—6 órán át tartott (és tart ma is) falun egy régimódi téli társas összejövetel, s ez napról-napra ismétlődött, így az esti órák az idő fonalára fűzve napokká, hónapokká és évekké, lassacskán pedig évtizedekké-évszázadokká gyarapodtaknövekedtek. E tengernyi idő jelentős részét a parasztság mesealkotással, mesemondással töltötte; nem lehetett mesét nem mondani és mesét nem hallgatni. A fiúk az apjuktól tanultak, a nagyapák az unokáknak örökítették a mese szavát, s közben a nép körében híres, kiváló mesemona cérnával a meséibe, kapta a töt, bevarrta a hasát. Azért ma es faszurkának jeggyé maradott rajta. Ha jól megvizsgáljuk, ma es meglássuk. Itt a vége, fussunk el vélte. Lészped, 0538. sz. Elmondta Simon Péter (Péter) 41 éves. Faragó József gyűjtése, 1956. II. 12. AZ ORVOS MEG A CSILLAGVIZSGÁLÓ , MIUTÁN KITANULTÁK az iszkolát egy fiú orvos sz egy csillagvizsgáló, felszámítták, hogy induljanak el a falukra, mert ők eszes fiúk, és a falukon jobban fognak élni. Mint mentek, odaértek egy jó gazdaemberhez. És már észte lett, békéreztek, hogy ott háljanak az északon. Bész követte az ember, a gazda, leültek oda egy asztalhoz. Abba az üdőbe gazdasszon főzte az ételeket estéji vacsorára. Zasszon főzött ed nagy csipot babot, kifőzött egy nagy málét, behoztak egy káposztafejet, sósszat. Leültek enni. Akkor azt mondta az orvosz a barátjának: — Nézz oda, ezek ha megeszik azt a babot sz azt a nagy mátét sz káposztafejet, regvelig mind meghalnak. Meg isz ették. — De te menj ki, vizsgáld meg a csillagokat, hogyha jó idő fog lenni téren, akkor mák kérődzzünk ki a tetészre, mert ezek meghalnak és mák ne legyünk benn vélik itt. Ki tudja, mi történhet velünk? Akkor a csillagvizsgáló ki is ment, megvizsgálta csillagokat, de úgy kapta, hogy azon az éjen nem vátozik meg az üdő, szép üdő lesz. Visszajött az ódájába. Arra mondta az orvost, kérdte, hogy: — Hogy kaptad, testvér? — Úgy, hogy az éjjel nem változik meg az üdő, mindég jó idő lesz. Akkor azt mondták a gazdának, hogy ők kimennek a fetészre hálni. Öt gazda mondta: — Ne menjetek, met az éjjel elvátozik az üdő, dek támadtak. Ha tanulhattak volna, ha képességeiket kifejleszthették volna, akkor sok közülük a nemzet büszkesége: nagy író vagy nagy előadóművész lenne — így azonban csak mesemondók maradtak. Szűkebb környezetük a maga módján tisztelte, becsülte és szeretetévelis elhalmozta őket, mihelyt azonban visszatértek az anyaföldbe, nevük is örökre feledésbe merült. Egyéni tudományuk és művészetük föloldódott a névtelen közösségi tudományban, művészetben. Nagy tisztesség népköltészeti kutatónak lenni, az isten háta mögött is megkeresni a jeles mesemondókat és megbarátkozni velük; lejegyezni meséiket és könyvekbe foglalni, hogy mindenki megismerje nevüket és tehetségüket. A készülő gyűjtemény terv szerint száz moldvai csángó népmesét és anekdotát fog tartalmazni. Alább két kis műremeket mutatunk be közülük, eredeti lejegyzésben. ARAGÓ JÓZSEF De ők mondták, hogy mennek ki. Ki is mentek, lefeküdtek oda főtészre. Gazda is lefeküdt az ódájába r egész családjával. Zészakán eljött egy nagy zivatar. Akkor ők felkőtek tőtészen, lábon ültek, felgyúródva fal mellé, met erést nagy vót a zivatar. Ott ültek régvei feléig. Mondta az orvasz: — Mennénk bé, de azok a bennvalók hátak. Készebben, régvei felé, ha jő ki gazda zodájából. Mikor kinyitta az ajtót, meglátta őket odagyúródva fal mellé és olyan nagy zivatar van, akkor azt mondotta: — Nem mondtam én maguknak, hogy az étel elvátozik az üdő? Jöjjenek be, melegedjenek meg. Be is mentek. Mikor a benvalóból egy sem hall, mind felköt az egész. Arra kérdte az orvasz: — Magiknak vajegyszer nem fáj a haszik? Arra mondta gazda: — Dehogy nem. És kérdte zorvasz: — Mikor? — Akkor, mikor kereszt eszünk s megcsemellünk. — Hát akkor mit csánnak magik? — Akkor vagyon a fűtőn ott egy tégla, megmelegissük, tesszük a hasunkra, gyavul meg akkor. Arra kérdte a csillagvizsgáló: — Maga hármat tudta, hogy az éjei el kell vátozzék az idő? Akkor mondta gazda: — Arról, hogy láttam e tegnap, hogy a kan hordta vackát. Akkor azt mondták egymász felé zarvosz s e csillagvizsgáló, hogy: — El lehet menjünk vissza oda, ahonnat jöttünk, met itt tégla orvos s a kan csillagvizsgáló, s műk ezek között megdöglünk éhes. El isz mentek vissza. Nem tudom, még vajegyszer kimentek lesz-e falvakra vaj nem? Bogdánjaivá, 0575. sz. Elmondta Erdei János (Pionyer) 56 éves. Faragó József gyűjtése. 1956. III. 30. F I*f* if-f J*! 4* A moszkvai és leningrádi írók egy-egy csoportja elhatározta, hogy a szovjet könyvhónap keretében, — melyet most készítenek elő a Szovjetunióban — a távolkeleti vidékek olvasóit, a szibériai szűzföldek és nagy építőtelepek dolgozóit fogják felkeresni. Az irodalom terén szerzett kiváló érdemeiért a 80 éves Mihail Codreanut, a 75 éves George Vasiliu Bacoviát és az 60 éves Horváth Imrét a Munkaérdemrend I. fokozatával tüntette ki a Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége. 4. Az indiai New Delhiben november 5.-én megnyílt UNESCO értekezlet jövő hónap 5.-én ér véget. Az UNESCO-hónap keretében India számos nagyvárosában kulturális ünnepségeket rendeznek, hogy az Indiában tartózkodó külföldi delegátusok megismerjék az ősi hindu kultúrát. Tartományi képzőművészeti kiállítás nyílt vasárnap Nagyváradon a Puskin kultúrház termeiben. A brüsszeli televízió új műsorszámot iktatott napi adásába. Ennek keretében hírneves kortárs költőket állít a a mikrofon elé. Legutóbb C&C0E5» Aragon kapott meghívást a belga televíziós stúdiótól, ahol verseiből olvasott fel. A Nagy Októberi Forradalom 39. évfordulója tiszteletére a bukaresti Újságírók Házában az RNK újságírószövetsége összejövetelt rendezett, amelyen az országunkban tartózkodó szovjet újságíró küldöttség tagjai is megjelentek. Antwerpenben Rubens grafikai munkáiból kiállítás nyílt, melyet a nagy flamand mester 1610-ben épített házában rendeztek meg. A kiállításon 144 Rubens-rajz szerepelt, nagy részüket külföldi múzeumok kölcsönözték erre az alkalomra. A 75 éves George Bacoviáról közölt képes riportot a Flacara november 1-i száma. Cicerone Theodorescu, a riport szerzője, nagy szeretettel beszél a román nép neves költőjéről, „az álmok munkálójáról". A moszkvai Iszkusztvo két kötetes könyvet készít elő Saljapin, a nagy orosz operaénekes életéről és művészetéről. Az első kötet Saljapin írásait gyűjti össze az énekművészeiről, valamint a világhírű énekes rendkívül gazdag levelezését Sztaszovval, Gorkijjal és számos más kiemelkedő kortársával. A második kötet a Saljapinról szóló legjelentősebb tanulmányokat közli. örömmel értesültünk róla, hogy a Szendrey Júlia és Petőfi szerelmének emlékét őrző erdődi várfalak között részleges tatarozási munkálatok kezdődtek. A Szatmárrajoni építészeti ügyosztály és az erdődi állami gazdaság közös erővel nekifogott a vár pusztuló bástyatornyának kijavításához. A lengyelek ez év október 10 és **■ 21-ike között Varsóban megtartották a mai zene nagy seregszemléjét. Az ünnepségek célja az volt, hogy — kifogástalan előadásban — bemutatásra kerüljenek a huszadik század legjelentősebb alkotásai mellett a mai s elsősorban a lengyel zeneszerzők mesterművei. Az érdeklődés középpontjában a dodekafon-zene, azaz a tizenkéthangú skálára épített muzsika állott. A húsz hangversenyt felölelő ünnepségek két estéjén a bukaresti Filharmonikus zenekar is fellépett. A zenekart George Georgescu és Mircea Basarab vezényelte. A Román Népköztársaság küldötteként jelen voltak még: Paul Constantinescu és Leon Klepper zeneszerzők, és magam is, mint a fesztivál rendezőbizottságának meghívottja. Filharmóniánk külön vonaton ment az ünnepségre. Negyvennyolc órai utazás után frissen, jókedvűen érkeztünk meg Varsóba. A szervezés mintaszerű volt. A világ minden tájáról meghívott mintegy 40 szakembert Varsó legjobb szállodájában, a Bristolban helyezték el, ahol a fesztivál különleges irodája is működött. Itt minden vendég megkapta a húsz hangverseny műsorát tartalmazó kötetet, egy jegyzetfüzetet, a hangversenyekre szóló belépőjegyeket, valamint az étkezésre jogosító szelvényeket. * A dodekafon zeneszerzőknek általános az a panaszuk, hogy a közönség azért nem érti meg műveiket, mert legtöbbször rossz előadások viszik a nyilvánosság elé. Varsóban erről nem lehetett szó, mert a közreműködő együttesek Európa legjobb muzsikusaiból toborzódtak, és bőségesen volt idejük arra, hogy a műveket megtanulják. Lássuk csak, milyen zenekarok játszottak a varsói fesztiválon? 1. A varsói nemzeti filharmónia ének- és zenekara, Bohdan Wodiczko vezényletével. 2. A bukaresti „Gh Enescu” Filharmonikus zenekar George Georgescu és Mircea Basarab vezényletével. 3. A sziléziai filharmónia szimfonikus zenekara. 4. A brno-i cseh állami filharmónia zenekara. 5. A Szovjetunió moszkvai szimfonikus zenekara, Konstantin Ivanov és Nicola Anasovval az élén. 6. A Kattowicelengyel rádió nagy zenekara Jan Krem és Stanislaw Wislocki vezényletével 7. A „Bécsi Szimfonikusok” Michaa Gielen vezényletével. 8. A krakkó rádió nagy zenekara, a filharmónia vegyeskarával. 9. A párizsi nemzeti rádió és televízió együttese, élén Jean Martinon-nal. A hangversenyek sora a varsói filharmónia zene- és énekkarának hangversenye zárta le, Witoh Rowicki vezényletével. A versenyműveket bemutató szólisták sorából kiemelem Dávid Ojsztral nevét, aki Sosztakovics új hegedűversenyét mutatta be, Tadeusz Wronskit aki Darius Milhaud tavaszi hegedűversenyét játszotta, Wladyslaw Kedrát, aki S. Wislocki zongoraversenyé adta elő, Alfred Brendelt, aki Schönberg zongoraversenyével jeleskedett Zlatko Topolski horvát hegedűművés: Z. Turski új versenyművét, René Plessier pedig M. Spisak fagott versenyművét játszotta. A húsz hangversenyt tíz nap alat csak úgy lehetett lebonyolítani, hog naponta két koncertre került sor Egyiket délután ötkor, a következő este fél kilenckor rendezték meg. A hangsúly általában a zenekari - kórusos-zenekari műveken volt, de so került néhány kamarazene hangversenyre is. Mintegy hatvan szerzőnek nyolcvanöt művét hallgattuk meg. Legnagyobb sikere Bartóknak, Szajmarowskinak, Sosztakovicsnak, Hacsaturjánnak, Honeggernek, Stravinszkinek R. Straussnak, Lutoslavszkinak, Milhaudnak, Janaceknek, Ravelnak, Brittennek és Prokofjevnek volt. A dodekafonisták műveivel szemben értetlenüllott a hallgatóság. Ez az élettől elrugaszkodott zenei hangzavar inkáb bosszúságot, vagy legjobb esetben közönyt váltott ki, semmint örömet vág: élvezetet. Az emberek nagy része értetlenül állott a dodekafon szerkesztések előtt és valósággal fellélegzett, mikor a moszkvai filharmonikusok eljátszották Csajkovszkij ötödik, vagy a bécsiek Brahms negyedik szimfóniáját. Pedig, amint az ott megjelent nyugati muzsikusok mondották, a hangversenyeken nem is szólalt meg egyetlen olyan mű, mely a „legújabb" zenei irányokat képviselte volna, a „jövő zenéjét”, ahogyan nyugati megfigyelők nevezték. Nem hallottunk egyetlen úgynevezett „konkrét” szerzeményt és nem játszottak „elektron” muzsikát sem. Ez a legújabb zenei kifejtésmód megszakít minden kapcsolatot az érzéssel és tagadja, hogy a muzsika kifejezheti a valóságot, az életet. Ezek az emberek logarléccel szerkesztik a muzsikát, előre kiszámítják a hangok magasságát, értékét, színét, sőt, még a szünjeleket is. Azt állítják, hogy a technika századát csak kiszámított, minden érzéstől mentes muzsika fejezheti ki. A dodekafomisták muzsikájában még megtaláljuk a zene nagy tradícióinak nyomát, ezek még tartanak némi kapcsolatot a régi zeneszerzés mesterségével. Még emberi érzéseket akarnak kifejezni — a maguk módján. Schönberg „Pierrot lunaire”-jében, vagy Albán Berg Wozzokjében és Lírai szvitjében, bár a legszörnyűbb kétségbeesés jelentkezik, ez mégis emberi érzés, melyet nekünk szokatlan eszközökkel fejeznek ki. A legújabb zenei irányok: a „konkretisták”, az „elektron muzsikusok” szintetikus, szerkesztett zajt csinálnak és megtagadnak minden közösséget a zenei kifejezés eddigi fejlődésvonalával. Ilyen „kiszámított hangzavart” szerencsére Varsóban nem játszottak, de elég volt nekünk Schönberg zongoraversenye is ahhoz, hogy elmenjen a kedvünk mindennemű hasonló muzsikától. A hallottakból rá kellett döbbennünk számos mai zeneszerző tragikus helyzetére, aki új kifejezési lehetőségek és eszközök keresésében könnyen eltéved. , Nem tudja, hogyan szolgálja a haladást a zenében olyan módon, hogy mégis együtt dobogjon a szíve az érző emberekével. Csak az igazán tehetségeseknek adatott meg, hogy műveikben e két alapvető kívánságnak eleget tudjanak tenni. A varsói fesztiválon hallott művek szerzői között sok az ilyen alkotó. Ki tagadhatná, hogy Sosztyikovics tizedik szimfóniája, Bartók zenekari koncertója, Honegger Liturgikus szimfóniája, Szimanovszki Stabat mai terje ,Sagy III. szimfóniája, Sztratvinszki Tűzmadara, Lutoslavszki zenekari versenye, Janacek Szimfoniettája Britten tavaszi szimfóniája, Alban Berg Lírai szvitje nagy tehetség muzsikája? A legrégibb alkotások, melyek előadásra kerültek: Csajkovszkij és , Brahms szimfóniái. Mindkettő nagy sikert ért el. Jellemző, hogy a New York Times küldöttje, Paul Moor tiltakozott az ellen, hogy e műveket a mai zenefesztiválján műsorra tűzték. Ő, mint mondotta, ezt reakciós megnyilatkozásnak minősíti. Pedig éppen e két szerzemény bizonyította azt, hogy a zene nem élhet dallam nélkül, hogy a muzsikának a melódia éltető eleme. Érthető, hogy a műsor legtöbb száma mai lengyel zeneszerzők műve volt Vitán felül áll az, hogy a lengyel zeneszerzők mindannyian igen képzett mesterek, akik jól ismerik a zeneszerzés minden nehézségét. A tehetséges emberek egész sora szólalt meg: Lutos lawski, Wojciech Küar, Perkowski - Malawski, Baird, Serocki, Szeligo.wski - Skrowaczewski, Turski, Becewicz, Ki -sielewski és sokan mások. Valamennyien az újat keresik, az érdekeset, kerülik a melódiát és éppen ezért nem tudnak hatni hallgatóságukra. Mai: Szymanowski a legkedveltebb lengyel zeneszerző, 1937-ben halt meg. Sok kiváló zenekart hallottunk a varsói fesztiválon, a meglepetés azonban a bukaresti Gh. Enescu filharmonikusok hallatlan sikere volt. A vonósoló csodálatosan szép hangszíne, a zenekar robbanó vérmérséklete, a fúvósos , biztos és tiszta hangvétele, Georgesci varázspálcája egy csapásra magával ragadta a fesztivál minden szakemberét és a hangversenyterem közönségét. Ez a zenekar volt a sztárja a fesztiválnak. Mindenki dicsérte, mindenki el volt ragadtatva az együttestől és karmesterétől. Valóban Georgescu mester és zenészei remekül tolmácsolták Enescu Első szvitjét, R. Strauss Till Eulenspiegeljét. Anasov szovjet karmester is tisztelettel szólott Hacsaturjáni második szimfóniájának előadásáról. Hadd idézzek néhány mondatot Anasov nyilatkozatából: „A román karmester értelmezése (a Lacsaturján második szimfóniájáról van szó) valósággal megrázott... Engem az az értelmezés, melyet Georgescu mester adott a szimfóniának, arra ösztönöz, hogy megközelítsem ezt a megoldást ... Sajnálom, hogy Hacsaturján nem volt jelen a hangversenyen. Bizonyos, hogy sokat vesztett ezzel .. A bukaresti zenekar második hangversenyét a fiatal, de igen tehetséges Mircea Basarab vezényelte. Spisak, Párizsban élő lengyel zeneszerző szvitjét, Kisielewski kamarazenekari versenyművét, Rogalszki három Román Táncát és Honegger Liturgikus szimfóniáját adták elő nagy sikerrel. A valcai fporfiválin Viárrum kamara- A VARSÓI „MAI ZENE FESZTIVÁLJA" AZ ÍRÓ HIVATÁSA — Neves német írók a magyarországi eseményekről — „Az író hivatásához tartozik, hogy megmutassa az embereknek: ki barátjuk és ki ellenségük.“ Régi igazságot írt le Anna Seghers ezekkel a szavakkal. Szükségesnek tartotta újból emlékeztetni erre azokban a napokban, amikor az ellenforradalom erői a nép hatalmát veszélyeztették Magyarországon. És Anna Seghers nemcsak emlékeztet erre a régi igazságra, hanem aszerint is cselekszik. Felhívja a figyelmet arra, hogy „Franco az ENSZnél szót emelt a magyarországi ellenforradalmi csoportok érdekében. Az a Franco tábornok, aki a külföldi fasizmus segítségével visszaállította a spanyol nemesek és földbirtokosok uralmát“, az a Franco tábornok, „aki ellen Zalka Máté a nemzetközi brigádok egyik parancsnokaként harcolt Spanyolországban ... most a magyar nemesek és földbirtokosok uralmának visszaállításáért szállt síkra.“ És Franco mellett méltó társként zárkózik fel Nagybányai Horthy Miklós, aki Portugáliából sürgönyben kérte Eisenhower elnököt, „tegyen meg mindent közös ügyünk érdekében“. Hát mi Horthynak, mi Franconak az ügye? A történelem két évtizedének tanúvallomása világosan felel erre a kérdésre: fasizmus és fehérerror. S ismét indokoltnak bizonyult a régi figyelmeztetés, vigyázz, ha ellenségeid dicsérnek! Nemcsak a rádióban és a sajtójukban, hanem a nyugati tőzsdén is elhangzott ez a dicséret. A tőzsdén tudniillik hirtelen értéke lett az államosított üzemek egykori részvényeinek, ezeknek a történelem porától rég eltakart értéktelen papírrongyoknak. A nemzetközi tőke remélte, hogy az örökké elvesztett prédát újból kezébe kaparinthatja. A barátok pedig aggódtak, amint azt Stefan Hermlin megrázó sorai is bizonyítják. Aggódtak a magyar népért, a magyar kultúráért, a négyszer felgyújtott nemzeti múzeumért. Aggódtak és kiálltak a magyar nép ügye mellett. Kurt Stern, a háború utáni évek legszebb, legigazibb hazafias német filmjének, az Erősebb az éjszakánál alkotója sem tudott hallgatni. Az éjszaka erőinek legyőzésében a magyar nép oldalán is harcolt úgy, amint annak idején a saját népét drótsövények között tartó hóhérok ellen küzdött. „Az ellenség nem bennünket szeret — írja Hermlin. — Hibáinkat szereti. Nem szereti a szocializmust. A hibákat szereti, amelyeket a szocializmus építése során elkövetünk. Minél súlyosabbak, annál jobban szereti őket. Majakovszkij a szocializmus építését úgy elemezte: «Menetelés az ismeretlenbe». Egy új társadalom építése minden országban más-más feltételek között megy végbe. Mindenütt követnek el hibákat, többé, vagy kevésbé súlyosakat — a feltételek szerint. Mivel az ellenség szereti hibáinkat, azt is szereti, ha kitartunk mellettük. Nem szereti felszámolásukat. De a szocialisták nem tartanak ki hibáik mellett, hanem felszámolják azokat. Demokratikusabbá teszik a munkások és parasztok államát, a munkásparaszt állam eszményének, nem pedig a részvényesek állama eszményének megfelelően.“ Az események sokszor megdöbbentőek, zűrzavarosak és átláthatatlanok. De az iránytű a sötétben is jól mutatja az utat. A mágnes pólusai nem keverednek össze: az ellenség ellenség marad és a barát barát. Ezt az igazságot a történelem még sohasem cáfolta meg. Erre figyelmeztetnek a magyar nép német barátai is. Sz. Zs. r.r 1.1 I.U.* „ C.UA.U..M K CTCDVCQ7T<AQCr. .ÍTH>. MADrniS fi Iitp* 5 ToUfon 91__90 zene-hangversenyre is sor került. A budapesti Tátrai-vonósnégyes remekelt Bartók ötödik és Lajtha hetedik négyesével. Egy kitűnő francia együttes, a Parrennin-négyes, Martinon és Alban Berg műveivel keltett feltűnést. A lengyelek két legkiválóbb, nemzetközileg ismert hegedűművésznője, I. Dubiska és E. Uminska Honegger és Martinon művei mellett eljátszott egy sorozat Bartók kettőst is. Megszólaltak Maria Zaleska előadásában Ravel ritkán hallható dalai és szóhoz jutott néhány kórusmű is. Ezek közül a legnagyobb sikere Szymanowszki hat Kurpia-vidéki népdalának volt. Csak sajnálni tudtuk, hogy az énekkari műveltségnek csekély fontosságot tulajdonított a fesztivál rendezősége, holott köztudomású, hogy milyen gazdag az újabb lengyel zeneirodalom népi hangvételű kórusművekben. A varsói Mai zene fesztiváljának az a leglényegesebb tanulsága, hogy a zeneművészet alappillére továbbra is a zeneszerzés mesterségének alapos ismerete, a leleményes dallamképzés, a legtágabb értelemben alkalmazott tonalitás és az emberi érzelmekre támaszkodó kifejezés marad. Csak ezen a kereten belül tud a tehetséggel megáldott zeneszerző mesterműveket alkotni. LAKATOS ISTVÁN LÁTÓHATÁR Nemzetközi nyelv lesz az „élő latin"? A világsajtó és a szakfolyóiratok az utóbbi időben egyre sűrűbben foglalkoznak a nemzetközi nyelv kérdésével. Kétségtelen, hogy a tudomány és technika fejlődésével egyre nyomatékosabban mutatkozik meg a nemzetek közötti érintkezést megkönnyítő közvetítő nyelv fontossága. Sokan amellett foglalnak állást, hogy e kérdést valamelyik mesterséges nyelv, az eszperantó, vagy az egyes körökben elterjedt interlingua beiktatásával kell megoldani. E nyelvek elsajátítása a régebbi mesterséges nyelvekhez viszonyítva valóban könnyű, van azonban két nagy hátrányuk. Az egyik az, hogy mesterséges nyelvet nehéz valóban élővé tenni. Főképp ezért buktak meg a régebbi mesterséges nyelvek is, például a volapük. Másik hátrányuk, hogy éppen kicsiny szókincsük miatt nem lehet mindent pontosan kifejezni e nyelveken, és sok fogalmat körül kell írni. Egyes nyelvészek azon a véleményen vannak, hogy valamelyik világnyelvet kell megtenni a nemzetközi érintkezés eszközévé. Ez viszont abba a nehézségbe ütközik, hogy a jelenlegi világnyelvek túl bonyolultak ahhoz, hogy bárki könnyűszerrel elsajátíthassa őket. Ezért, politikai megfontolásokat is követve, előbb angol, majd francia, tudósok közzé tették az illető nyelvek leegyszerűsített nyelvtanát és minimális szókészletét s azt ajánlották, hogy az angol, illetve a francia nyelvet tegyék meg világszerte a népek közötti érintkezés nyelvévé. Ez az ajánlat azonban épp úgy nem talált eléggé széles körben visszhangra, mint a mesterséges nyelvek propagálása. Francia tudósok egy csoportja nemrég megpróbálta más módon kirántani a kátyúból a nemzetközi nyelv ügyét. Elhatározták, hogy ha már sem a mesterséges nyelvek, sem az élő világnyelvek nem tölthetik be kielégítő módon a közös nyelv szerepét, fel kell éleszteni valamelyik holt nyelvet. Mivel a latin a XVIII. századig európai viszonylatban betöltötte a nemzetközi nyelv szerepét, semmi sem szól az ellen, mondják a tudósok, hogy mintegy két évszázados szünet után újra fölélesszék e szerepben. Nemrég, mintegy 200 szakember részvételével öszszeült Avignonban az élő latin nyelv első kongresszusa. A felszólalók főbb vonalakban vázolták azokat az irányelveket, amelyek alapján korszerűsíteni kellene a latin nyelvet. Az új, élő latin nyelvnek lépést kell tartania a technikai fejlődéssel, ezért a műszaki tárgyaknak világszerte elfogadott elnevezést kell kapniuk, ezenkívül a legújabb módszerek (!) alapján kell felfrissíteni a latin nyelvet. Hogy mi lesz a kongresszus gyakorlati következménye, még nem tudhatjuk. Fontos az, hogy világszerte megszületett a felismerés, amelyet Jean Capelle professzor megnyitó beszédében hangsúlyozott: „... A nemzetközi béke, a technikai haladásban való hit ledöntötte a régi határokat, és széles körben felvetette az idegen nyelvek tanulásának kérdését, hiszen két nép, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, mindenképpen megérti egymást.“ Korai lenne jóslásokba bocsátkozni arról, milyen eredménnyel járhat a latin nyelv nemzetközi elfogadtatására irányuló mozgalom. Egy dolog kétségtelen: Ázsia népei mindinkább növekvő szerepet játszanak a világ életében s a nemzetközileg elfogadott közös nyelv csakis olyan jellegű lehet, amelyet a világ lakosságának felét kitevő ázsiaiak is könnyűszerrel elsajátíthatnak. Márpedig, mivel az eszperantó, az egyszerűsített angol, vagy az „élő latin“ indoeurópai jellegű nyelv, nem valószínű, hogy nemzetközi bevezetése megoldaná a közös világnyelv továbbra is nyitva álló kérdését. BARNA IVÁN Hová lesznek a régi filmek ? Az irodalmi alkotások évezredek óta fennmaradnak a könyvtárakban, a zeneművek, képzőművészeti alkotások megőrzése is rendszeresen kialakult az idők folyamán. A filmek megőrzése hoszszú ideig nemcsak megoldhatatlan kérdés volt, hanem jóformán fel sem vetődött. 1935 körül merült fel első ízben a film-tárak (kinematékák) létesítésének gondolata. Ekkor szervezett film-tárat a newyorki Modern Művészeti Múzeum, a moszkvai Filmművészeti Intézet, a londoni British Film Institute és a berlini Reichs Filmarchiv. Természetesen nem volt könnyű dolog az addig elveszett időt behozni, kallódó filmeket előteremteni és a filmtárakban elhelyezni. Fokozatosan azonban más országok is (elsősorban Franciaország), bekapcsolódtak a régi filmek gyűjtésének és múzeumokban való elhelyezésének munkájába. Párizsban rövidesen meg is alapították a F.I.A.F.-t (a filmtárak nemzetközi szövetségét) a régi filmek gyűjtése, tárolásmódja szempontjainak összehangolására, filmcserék közvetítésére a résztvevő országok közt, stb. Természetesen a háború alatt a szövetség működése kényszerű módon szünetelt. A háború után más országok is beléptek a F.I.A.F.-ba, például Belgium, Dánia, Brazília, Csehszlovákia, Svédország, Svájc, Olaszország, stb. A F.I.A.F. évenként mindig más és más országban nemzetközi kongresszust rendez, melynek keretében az időközben előkerült régi filmeket be is mutatják. A legutóbbi kongresszuson például a kínai kiküldött bejelentette, hogy 180 japán film van a Kínai Népköztársaság birtokában, s hogy ezt szívesen Japán rendelkezésére bocsátja. Kiderült például az is, hogy az elérhetetlennek hitt század eleji dán, olasz és francia filmek közül (emlékezzünk csak vissza Ásta Nilsenre, Waldemar Psylanderre, Macistéra, Max Linderre) számosat Brazíliának sikerült megmentenie, ahol a különböző filmszínházak mindeddig birtokukban tartották. Az államok filmtárain kívül vannak magángyűjtemények is. A legutolsó kongresszuson komoly izgalmat okozott az a bejelentés, hogy egy dúsgazdag csilei filmbarát halála előtt nem végrendelkezett filmtáráról, úgyhogy az állítólag rendkívül értékes gyűjtemény az általános örökösök tulajdonába megy át, s nem tudni hogyan lehet majd megmenteni a nyilvánosság számára. A F.I.A.F. tagállamai kölcsönöznek is egymásnak filmeket, mégpedig korlátozatlan kölcsön formaijában, helyesebben mondva cserefilm ellenében, vagy korlátozott kölcsönképpen: 1—2 vetítésre. A F.I.A.F. feltűnés és hírverés nélküli tevékenysége felbecsülhetetlen jelentőségű kulturális dokumentumokat ment meg az utókor számára. Mennyit olvassanak a gyermekek? A Magyar Tudományos Akadémia gyermeklélektani intézete tanulmányozta a közkönyvtárak gyermekolvasó forgalmát és érdekes megállapításokat tett az olvasott könyvek mennyiségének alsó és felső határa tekintetében. Az olvasásteljesítményt mindenkor a betűészlelés és a szemmozgás természetes határai befolyásolják döntően. Az olvasni tanuló gyermek figyelme és felfogóképessége egyszerre csak egykét betűre terjed ki. 11—12 éves korára azonban a gyermek már elérheti az olvasásteljesítmény felső határát, vagyis egy rálátásra már fel tudja fogni a maximális hosszúságú betűsort s minimálisra (10 másodpercre) tudja csökkenteni a rögzítési időt. A két határnak megfelelő óránkénti olvasási mennyiség 5 normál oldal, illetve 83,5 normál oldal. A gyermeknek kb. 11 éves korában mintegy 25 normál oldal az óránkénti jó olvasás teljesítménye, a 12—17 év közöttiek átlagos teljesítménye már 41,1 normál oldal. Az intézet véleménye szerint kívánatos, hogy a gyermek 11—14 éves korára lehetőleg elérje az óránkénti 24— 32 normál oldalas olvasási teljesítményt, mert különben később, tanulmányai során nehezen fog megbirkózni a kötelező tananyag és az olvasandó könyvek mennyiségével. A 10 éven felüli normálisan értelmes gyermek, — ha rendszeresen, de minden megerőltetés nélkül olvas, — könnyűszerrel elolvashat hetenként egy könyvet, beleszámítva a könyv megszerzésének idejét is. Az ennél lényegesen kisebb teljesítmény már nevelői beavatkozást tehet szükségessé. F. E Főszerkesztő: SONI PÁL Szerkesztőbizottság: ASZTALOS ISTVÁN, BÁNYAI LÁSZLÓ, CSEHI GYULA, FELEKI KÁROLY, GALL ERNŐ, HORVÁTH ISTVÁN, KALLÓS MIKLÓS (főszerkesztő-helyettes), KISS JENŐ (főszerkesztőhelyettes), LÉTAY LAJOS, MÁRKI ZOLTÁN, NAGY ISTVÁN, RÓNAI ANTAL, SZABÉDI LÁSZLÓ,ZACHU MIRCEA________________ A szerkesztőség kéziratokat nem őriz meg és nem ad vissza. UTUNK Intreprinderea Poligrafică Cluj, Str. Brassai 5.