Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1956-11-24 / 47. szám
IMMÁR TIZENHARMADIK esztendeje, hogy Józsa Béla megtöretett testét a házsongárdi temető földjébe süllyesztettük, de mentői inkább távolodunk halálától, annál élesebben rajzolódik ki az emléke. A művészi kép színesen alakul. Már Andrásy Zoltán 1948-as Józsa Bélafestménye bányászok között jelenítette meg a munkásosztály forradalmi harcosát, s Agricola Lidia is az illegális szervezőt támasztja fel. Ismert festményén az ingujjra vetkőzött Józsa Béla kis szoba lámpafényében beszél a felsőbányai munkásokhoz és parasztokhoz. A kolozsvári képzőművészeti főiskola egyik munkástanítványa, János László, történeti jelenetekben emeli ki Józsa Béla hősi alakját, s mind találgatja a végső, legigazabb változatot. Szobám faláról Nagy Albert rab Józsa Bélája néz a szemembe, megkötözve, a szamosfalvi láger kapujából. Sápadt arcán komor nyugalom, a hős elszánta magát a vértanúságra. Ugyanilyen sokoldalúan kezdi tükrözni Józsa Bélát az irodalom is. Utoljára Dőry Erzsébet kedves-szép megemlékezése idézte közénk a Nemzetközi Munkás Segély fáradhatatlan kolozsvári szervezőjét, a konspirációs pártkiküldöttet, irodalmi viták marxista döntőbíráját, s a politikai foglyot, aki helytáll mindhalálig. Ez az írás (tavaly ilyenkor közölte Egy ködös novemberi napon ... címmel az Utunk) adta vissza eddig a leghívebben Józsa Béla személyiségét, mert közvetlen emberi közelségbe hozta. Ezen a nyomon kell majd elindulnia annak is, aki Józsa Béla-regény megírására vállalkozik, megfogadván ama százados jó tanácsot, melyet Marx és Engels egy közösen aláírt könyvbírálata így hagyott ránk: „Semmi sem kívánatosabb, mint hogy végre-valahára nyers rembrandti színekkel, teljes, élő mivoltukban ábrázolják azokat a férfiakat, akik a mozgalom pártjának élén állottak, akár a forradalom előtt a titkos társaságokban vagy a sajtóban, akár később hivatalos állásokban. Az eddigi ábrázolások ezeket a személyiségeket sohasem valóságos, mindig csak hivatalos alakjukban festik előttünk, koturnussal a lábukon és dicsfénnyel a fejük körül. Ezeken a felmagasztosított raffaeli képeken az ábrázolás minden hűsége elsikkad.” A történeti feldolgozás azonban még mindig hiányos. Pedig Józsa Béla nem egyszerű szervező és agitátor volt, hanem vezető politikai személyiség. Nemcsak az a drámai vég emeli ki a múltból, hogy a Horthy-rendszer meggyilkoltatta, hanem az a magasabb síkú társadalmi szerep is, melyet a bécsi döntés után Északerdélyre nehezedő háborús Horthy-fasizmussal szemben betöltött. Józsa Béla azért igazi kommunista típus, mert gondolkozásában és tevékenységében sohasem képviselt merev dogmát, hanem alkotó marxizmust, méghozzá olyan fokon, amely már a nagy egyéniség sajátja. Ezt az egyéniséget a Kommunisták Romániai Pártja nevelte, s valóban naggyá akkor bontakozott ki, amikor a romániai küzdelmekben szerzett elméletet és gyakorlatot a hitleri diktátum folytán megváltozott sajátos viszonyok között, új terepen, egy szokatlanul veszélyes ellenséggel szemben kellett alkalmaznia, legtöbbnyire önerejéből. Ne maradjon titok, hogy Józsa Béla a román elvtársak között elsajátított forradalmi taktikát egyéni kezdeményezéssel vitte tovább az 1940 őszén beállott új helyzetben, s a háború éveiben már nemcsak az északerdélyi lakosság antifasiszta ellenállásának és békeharcának szervezésében járt elől, hanem értékes romániai tapasztalatokkal gazdagította Magyarország dolgozóinak függetlenségi harcát is a németek és a németbérenc horthysta kormányzat ellen. Józsa Béla történeti szerepéről a romániai munkásmozgalomban van már néhány értékes tanulmány, így Bányai László és Heves Ferenc tollából. Ezek is utalnak a szerep magyarországi folytatására, de nyitva maradt a kérdés, mi újat adott Józsa Béla 1910 után akár a legális lehetőségek mozgalmi felhasználásában s az antifasiszta front kiszélesítésében, akár pedig a nemzeti kérdés reális, leninista megragadásában. Ma azonban, amikor a testvéri Magyar Népköztársaság számára élet-halál kérdés egyfelől a szektás-bürokrata klikk-politika maradványainak felszámolása, másfelől kemény helytállás a felrémlő Horthy-restaurációval szemben, történetírásunk fontos feladatává vált Józsa Béla széles népfronti-hazafias forradalmi politikájának méltatása. E feladat betöltéséhez a magam részéről egyelőre csupán néhány történeti adalék taglalásával járulhatok hozzá, ama munkaterületről, ahol, mint közíró, az illegális pártirányítást adó Józsa Bélával együttműködhettem. Józsa Béla alapjelentőségű tevékenysége magának a pártapparátusnak a fenntartásáért, beavatottabbak tollára vár, úgy érzem azonban, hogy az én adataim is serkentőleg hathatnak a művészi, főleg irodalmi Józsa Bélakép továbbfejlesztésére. Raffael módjára eszményíteni a harcost és vártanút túlságosan könnyű és egyszerű,, viszont Rembrandt-szerűen megörökíteni a nagy férfiút a maga élő mivoltában csak akkor lehetséges, ha minél sokoldalúbban fedjük fel társadalmi szerepét. A BÉCSI DÖNTÉST követő hónapokban Józsa Béla arra törekedett, hogy kiragadja sajtó nélkül maradt baloldali írócsoportunkat elszigeteltségéből. Semmiképpen sem akarta kihasználatlanul hagyni azokat a lehetőségeket, melyeket akkoriban a Szovjetunió külpolitikája biztosított Délkeleteurópa népei számára a nyugati háború elhárításával, s miután idehaza a Horthy-uralmat kiszolgáló Erdélyi Párt kizárólagossága megnehezített minden szabad szellemi megnyilatkozást, a budapesti haladó sajtóval és írócsoportokkal való kapcsolatok felvételét sürgette. Ennek a politikai elgondolásnak megfelelően szólaltunk meg 1941 elején a Móricz Zsigmond szerkesztette Kelet népe lapjain, leleplezve a nacionalista jelszavak mögé bújtatott grófi földbirtok-restaurációt, mely a régi Romániában vívott kisebbségi harcok szociális és erkölcsi eredményeit is veszélyeztette. (Vajon sejtette-e Bözödi György vagy Veress Pál, hogy cikkeik megjelenésében Józsa Bélának is szerepe volt?) Amikor azután híre jött, hogy a Szovjetunió visszajuttatja az 1849-ben cári kezekbe került szabadságharcos lobogókat, Józsa Béla felismerte e gesztus politikai tanulságát, s mozgalmat kezdeményezett, hogy e lobogók közül az erdélyi eredetűeket küldjék haza Budapestről. A cél az volt, hogy a szabadságharcos hagyományok felidézésével fordítsuk meg és mozgósítsuk a felizgatott és félrevezetett nemzeti közvéleményt a német hódítás veszélye ellen. Józsa Béla az alapoknál kezdte a munkát, az üzemekben. Az első eredmény egy közös levél volt számos aláírással, melyben Kolozsvár munkásai az írókhoz fordultak a Szovjetunióból hazatérő lobogók ügyében. Ezzel a mélyről jött bátorítással szárnyalt a cselekvés, s ha jelképes célját, a zászlók egy részének továbbítását Erdélybe, nem is érte el, annál szélesebb sikere volt a közvélemény átállításában. Ez az 1941 március 15-i kolozsvári tüntetésen jutott kifejezésre. E tüntetésnek országos visszhangja támadt, érdemes tehát részletesebben kitérnünk előzményeire. Józsa Béla a zászlóakció során idejében mozgósított minden haladó erőt a Teleki-kormány részéről magyar imperialista megnyilatkozásnak szánt kolozsvári március 15-i ünnepségek ellensúlyozására és az igazi demokrata forradalmi hagyományok felújítására. Írócsoportunk evégett újjászervezte a dualizmus korában, 1876-ban, ellenzéki szellemben alakult s már régen feledésbe merült Kolozsvári Március 15-i Állandó Bizottságot, bevonva ennek keretébe a kisebbségi múltból ismert egyházi, tanügyi és más kulturális személyiségeket is. Józsa Béla emléklapokat nyomatott Petőfi és Kossuth képével, s ezeket terjesztették a kommunisták az üzemekben és az utcákon, fillérenként gyűjtve így össze az akció önállóságához szükséges pénzügyi alapot. Ez a munka természetesen együttjárt a dolgozók kellő politikai felvilágosításával, különös tekintettel a Szovjetunióból érkező zászlók világos beszédére. Hóstáti földészek és székely szolgalegények dalárdái, vasutas zenekarok készültek az ünnepre, az utolsó pillanatban azonban a rendőrség gyanút fogott, s törölte a programból Nagy István beszédét. Egy percre megtorpantunk. Volt, aki azt mondta, fújjuk le az egész ünnepséget. Józsa Béla másként fogta fel a dolgot. Világosan emlékszem szavaira: — Nem szabad visszavonulnunk. Vissza kell lőnünk! így is lett. A dolgozók tömege zsúfolásig megtömte a Farkas utcai Diákház nagytermét, ide félelem nélkül jöhettek el zsidó és román társaink is. Már az ünnepi előadó, a nyolcvanhárom éves Sándor József volt magyarpárti szenátor, felzúgó tapsorkánok közepette fejtette ki, hogy az 1848-as forradalom vívmányai veszélybe jutottak, s a demokratikus jogokat az uralkodó áramlattal szemben meg kell védeni. A legforróbb tüntetést azonban a betiltott munkásszónoklat váltotta ki. Elmondani ugyan nem lehetett a beszédet, de Józsa Béla utasítására bejelentettük a közönségnek, hogy Nagy Istvánnak hatósági intézkedésre nem szabad megszólalnia ... A tömeg zajosan tiltakozott, s a tüntetés nem szakadt félbe akkor sem, amikor rendőrkopók kezdték kiszedegetni a tüntetőket a sorokból. Az esetnek híre ment, különösen, miután a budapesti Szabad Szó vezérhelyén maga Nagy István írta meg a történteket „Nem kapott szót március 15-én a kolozsvári munkásság’’ cím alatt. A megnagyobbodott Horthy- Magyarország területén tudomásom szerint ez volt az első nyilvános tömegtüntetés az antidemokratikus és németbarát kormánypolitika ellen. Legkézzelfoghatóbb eredménye mindenesetre az volt, hogy a magyarországi dolgozók is felfigyeltek az erdélyi viharsarokra, s a kolozsvári haladó írócsoport súlya megnőtt. Ebben az időben már személyeskedésig menő elvtelen harc dúlt a felbomlott Márciusi Front egyes maradványai között, új hazafias arcvonal azonban még nem alakult ki, amely összefoglalta volna az ellenzéki, antifasiszta és forradalmi erőket. Ilyen körülmények között, legalábbis pillanatnyilag, hiányt töltött be a friss erdélyi megmozdulás, amely minden frakciós szemponton felülemelkedve, szervezeti kötöttségek nélkül fejezte ki az egyetemes népi szükségletet. Egészségesen hatott már az is, hogy az erdélyi írócsoport Józsa Béla irányítására, egyszerre vonult fel szakszervezeti, paraszti és értelmiségi vonalon, szembefordulva minden külső nyomással és belső klikkszerűséggel, ami az antifasiszta erők összefogását hátráltatva éket vert munkás és paraszt, zsellér és kisgazda, fizikai és szellemi dolgozó, urbánus és népi irodalom, keresztények és zsidók, magyarok és más nemzetiségűek közé. EBBEN AZ IdŐBEN tűntek fel Józsa Béla jellegzetesen rövid és velős írásai, hol a szociáldemokrata Népszava hasábjain, hol a már említett Szabad Szóban, sőt a fasizmussal szembeforduló polgári sajtóban is, így a Magyar Nemzetben. Leghatásosabb volt Józsa Béla fellépése az alföldi földmunkásharcok emlékét őrző Szabad Szóban, ebben a régi szegényparaszt-hetilapban, amelyet mint főszerkesztő Bajcsy-Zsilinszky Endre jegyzett, a német befolyás ellen hadakozó parlamenti politikus (1945-ben végezték ki a hitleristák Sopron- Kőhidán). A lap felelős szerkesztője Szabó Pál volt, a parasztság ismert író-szószólója. Náluk kapott helyet, méghozzá első oldalon. Józsa Béla 1941 május 4-i figyelmeztető cikke „Akik szembe akarják állítani a falu szegénységét a városi munkássággal!" cím alatt. Ez az írás reális fordulatot adott a parasztkérdés körül dúló hoszszadalmas és jórészt felesleges vitáknak, mégpedig a munkásság és parasztság szövetkezése irányában. „Aki e két dolgozó réteg szembeállítását végzi — írja Józsa Béla —, kenje bár be akármilyen nemzeti vagy szociális mázzal mondanivalóját, az mindkettőnek ellensége. Ezt teszik itt Erdélyben most is a gombamódon szaporodó Központok és Népmozgalmak, amelyek gőzerővel „népnevelik” a népet és bomlasztják a munkásság évtizedes küzdelmekben kialakult szakszervezeteit.” Ezt az elvi állásfoglalást gyakorlatilag támasztja alá Józsa Béla következő cikke a lap 1941 június 1-i számában, mely „Simogassátok meg napszámos testvéreiteket" címmel közli egy építőmunkás-kongresszus példás határozatát a vidékről jövő segédmunkások bérharcának támogatásáról. (A cikk 1955-ben teljes egészében megjelent a Dokumentumok a magyar párttörténet tanulmányozásához ötödik kötetében Budapesten.) A cikk nyomán utána lehetne nézni, vajon e határozat kimondásánál nem játszott-e kezdeményező szerepet maga Józsa Béla? Tudjuk, hogy ifjúkorában ő is vidékről sodródott a városba, s egyszerű falusi székelyből vált szakmunkássá. Három héttel a cikk megjelenése után kirobbant nálunk is a háború. A németek csatlósaikkal, köztük Horthy hadseregével, megtámadták a Szovjetuniót. Megkezdődött az antifasiszta ellenállás felszámolása, a letartóztatás elől Józsa Béla illegalitásba menekült. Hol járt? Mit csinált? Erről a legtöbbet a magyar testvérpárt történetkutatóinak kell még elmondaniuk, írásai egy idő múlva újra feltűnnek, most már László Béla aláírással. Csak egyet említsünk meg. Amikor kisgazdapárti részről a magyar parasztság egészének megszervezését kezdeményezik, s egyfelől bizalmatlanok és visszahúzódnak a Szabad Szó agrárszocialista elemei, másfelől pedig még Mód Aladár, a radikális antifasiszta történész is „belátást” kér a szegényparasztságtól az „összefogás” érdekében. Józsa Béla „Vigyázni az első lépésre” cím alatt a Szabad Szó 1942 január 11-i számában így fogalmazza meg a reális együttműködés lehetőségét, s egyben szükségét. „Lehetnek bármilyen jószándékúak a Magyar Paraszt Szövetség elindítói: a béres, a részesarató, a napszámos csak saját erején, saját szervezetében, saját maga választotta, a maga soraiból való vezetőkkelvívhat ki több bért, nagyobb részt és magasabb napszámot. S ha erre az önvédelemre a Magyar Paraszt Szövetség lehetőséget nyújt, akkor hivatást tölt be. A parasztság igaz barátai csak az önérzetet, saját erejükbe vetett bizalmat adó szervezkedésre segítsék a szegényparasztságot, és ne helyette szervezzenek ... Társadalmi és kulturális téren már találkozhatik az egész falu... egy szövetségben, amely a magyarság szabadságféltő és más nép szabadságát is megbecsülő tradícióját ápolja és védi.” A polgári demokrata elemekkel való szövetkezés és a legális lehetőségek felhasználása kívánatos volt abban az időben, de nem minden feltétel nélkül, hanem, amint ezt Józsa Béla világosan kifejezte, csakis a dolgozók osztályérdekeinek fenntartásával és a közös cél, a szabadságvédelem, félreérthetetlen meghatározásával. Amikor 1942 tavaszára új lendületet vett a Kommunisták Magyarországi Pártja (ekkor indult meg illegálisan a Szabad Nép is Rózsa Ferenc szerkesztésében), s így a függetlenségi harc is új, magasabb szakaszba ért, újra találkoztunk Józsa Béla tevékenységével. Egyfelől sürgette és támogatta kolozsvári harcunkat a méltatlanul padlásra került 1848—49-es Történelmi Ereklye Múzeum helyreállításáért, másfelől kiszélesíteni igyekezett a helyi kezdeményezést, s a szabadságharcos emlékek országszerte való gyűjtését sürgette, mégpedig lent a mélyben, a nép sorában. Így járult hozzá a budapesti Történelmi Emlékbizottság létesítéséhez, amelynek segítségével a kommunisták egy időre egységes arcvonalra tömörítették a hazafias erőket. Ez az alakulat a függetlenségi mozgalom legális szervezete volt, s mikor felhívására 1942.március 15-én tízezernyi tömeg vonult fel Petőfi szobrának megkoszorúzására, Józsa Béla is ott menetelt az élen, a békéért és szabadságért tüntető harisnyás székelyek csoportjában. (Ezek voltak azok a székelyek, akiket a Nagy Ferenc vezetése alatt álló Magyar Paraszt Szövetség nem volt hajlandó soraiba felvenni, mert Bákai Domokos, a bukaresti MADOSz neveltje, volt a szervezőjük.) A Petőfi-szobornál lezajlott tüntetés után a Kállay-kormány rendőrsége új támadást indított a hazafias arcvonalat vezető kommunista párt ellen. Lebukott Schönherz Zoltán, a párt vezetője, lebukott Rózsa Ferenc is- Józsa Béla Kolozsvárt rejtőzött el. MÉG MOST IS hallom: kavics koppan az ablakredőnyön. Ez Józsa Béla jele. Ha villanyt gyújtunk, bejöhet. 1942 decemberében azzal állított be Ond utcai kis lakásunkba, hogy most újra Kolozsváron a sor. Ekkor már híre járt, hogy a magyar polgári és kisgazda- ellenzék körében német vereség esetére újabb irredenta-revizionista terveket szőnek. — Fel kell tárnunk a magyar közvélemény előtt — adta ki a jelszót Józsa Béla —, hogy csakis a legszorosabb szláv-magyar-román együttműködésben lehet visszaszerezni Magyarország függetlenségét! így született meg 1943 tavaszára a „48-as Erdély” című zsebkönyv, amely a szabadságharc közös néptestvériségi hagyományait állítja szembe a hazafias frontot megbontó és tévútra vezető nacionalizmussal, s Gábor Áron népfelkelését, Bem, Balcescu és Boliac következetes demokrata magatartását, Medgyes Lajos magyar-szlávromán testvérszózatát idézi fel. Írócsoportunk e könyv minden sorát Józsa Bélával együtt dolgozta fel s mérlegelte. Amikor megkezdtük a munkát, még csak Józsa Béla ragyogó bizakodása tartotta bennünk a lelket, mire befejeztük, már a sztálingrádi győzelem láza fűtött. Tizennyolc író, művész és egyetemi tanár vonult fel ebben az antológiában, többek közt Berde Mária, Janovics Jenő, Jordáky Lajos, Kovács György, Kovács Katona Jenő, Ligeti Ernő, Nagy István, Szenczei László, Szentimrei Jenő és Zolnai Béla, ötezer példányt előre megvettek és kifizettek a magyarországi ipari gócpontok szakszervezetei. Ezt is Józsa Béla intézte el, gondoskodván arról, hogy a haladó erdélyi értelmiség kiáltó szava oda érjen el, ahol hatnia kell. A nemzetiségi kérdés vonalán Józsa Béla minden esetben megkívánta az állásfoglalást a románság elnyomása és üldözése ellen, ugyanekkor azonban helytelenítette a román értelmiség elszigetelődését, s arra törekedett, hogy a román nép haladó képviselőit a magyar antifasiszta mozgalom támogatására bírja. Erről bővebben tudnának nyilatkozni az akkori román egyetemi hallgatók. Arra emlékszem, hogy a Bánffyhunyadon tanárkodó Vescan Teofilt Józsa Béla kívánságára mutattuk be a haladó magyarországi íróknak, hogy a demokratikus egység kialakításáról tárgyaljanak. Józsa Béla e tekintetben bátorítást kapott Groza Pétertől is, a romániai Hazafias Antihitlerista Arcvonalon egyesült Ekésfront elnökétől, akivel Szántó Miklós házsongárdi villájában volt illegális találkozója. Józsa Béla mindvégig következetesen hű maradt ahhoz a polikai állásponthoz, melyet a KRP közvetlenül a bécsi döntés után kiadott dokumentuma így fogalmazott meg: „Bátorító szavunkat küldjük azoknak a román munkásoknak és parasztoknak, akiket a román imperializmus a magyar grófok igájába taszított. Arra ösztönözzük őket, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetése alatt harcoljanak együtt a magyar munkásokkal és parasztokkal az ottani reakciós és imperialista burzsoá földesúri kizsákmányoló rendszer ellen.” Józsa Béla esztendőkön át minden erejéből arra törekedett, hogy munkatársai segítségével népmozgalmat váltson ki Északerdélyben. Ezért fordult szembe a munkásegységfrontot akadályozó s a hazafias erők szövetkezését bénító jobboldali szociáldemokrata boncokkal, ezért igyekezett a katolikus szervezetekbe hajtott munkásokat is közös szakszervezeti akciókra felsorakoztatni, s ezért tett ismételten kísérletet a kormánytámogató Erdélyi Párt egyeduralmának megtörésére a magyar parlamenti ellenzék vezetőinek Erdélybe való meghívásával. Ezen a vonalon azonban nem termett siker, mert a sztálingrádi fordulat után maga a Horthy-rendszer vette igénybe a parlamenti ellenzéket, mint reakciós tartalékot német vereség esetére a forradalmi népmozgalmakkal szemben. Hiába támogatott Józsa Béla disszidens , erdélyipárti csoportokat kisgazda-vonalon, amikor a Független Kisgazdapárt magyarországi urai már megegyeztek az Erdélyi Párt grófjaival, hogy egymást birtokban nem háborítják! Végül is nem maradt más hátra, mint a magyarországiak nélkül folytatni a próbálkozást, kizárólag honi erőkre támaszkodva. Ez már több reménnyel kecsegtetett. A Vörös Hadsereg előretörése, majd Mussolini fasiszta Olaszországának összeomlása 1943 nyarán ingadozást keltett az Erdélyi Párt zömét alkotó kispolgári rétegekben s az értelmiségben. Józsa Béla élt az alkalommal s levelekkel fordult az értelmiség legkiválóbbjaihoz, rámutatván a kibontakozás egyedül lehetséges útjára. A címzettek válasza „egy ismeretlen munkás levelére” oldalakat töltött meg a kolozsvári napilapokban, tele mosakodással, magyarázkodással, ígéretekkel, sőt a cenzúra fehér foltjaival is. Józsa Béla tovább ment. Érintkezésbe lépett Tamási Áronnal, s felvetette egy új Vásárhelyi Találkozó tervét a MADOSz részéről 1937-ben kezdeményezett értelmiségi tanácskozások mintájára. Míg fent fejüket törték a meghívottak, lent munkások, parasztok, vidéki tanítók léptek akcióba egy demokratikus, független és szabad életformáért. Megnyíltak a zsilipek. Az előkészületek lázában jelent meg Kovács György „Népmozgalmak ébredezése Erdélyben” című cikke a Szabad Szó vezéroldalán, az új találkozó céljául jelölvén meg, hogy „nyomán megindulhasson egy bizonyos feloldási folyamat ... s mozgalom keletkezzék Erdélyben, kihangsúlyozni, megvalósítani a népjogokat, személyi szabadságot, szociálisabb holnapot.” A KOLOZSVÁRI AKCIÓ során is át-átröppen még egy-egy bíráló levél a Tiszán. Józsa Béla élesen beleszól a népi írók elvtelen ingadozásaiba, s követeli a harcos kiállást. Amikor a Független Kisgazdapárt a szociáldemokrata vezérekkel egy olyan deklaráció alapján hozott létre tessék-lássék munkás-paraszt szövetséget, mely szerint „a párt a maga tömegeiben is határozottan szemben áll a rend minden ellenségével és általában a forradalmi szellem minden megnyilvánulásával”, Józsa Béla ,Megjegyzések” címmel válaszol. Ez az írás (a Szabad Szó 1943 szeptember 19-i számában) éberségre int. „Azok az erők — olvassuk —, amelyek eddig ennek az egységnek a kialakítását akadályozták, gáncsolták, ma, mikor látják munkájuk csődjét, új köntösben barátként kebelednek. Kell, hogy tudjunk jól emlékezni! Aki tegnap a munkás-paraszt összefogást tűzzel-vassal akadályozta, nem nézve az eszközöket, annak nem lehet őszinte a szava ma, ha az ellenkezőjét vallja. Napjaink parancsa nem enged letérést egy megszabott útról, a történelem pedig nem bocsátja meg a tévedéseinket sem.” Ez volt az utolsó cikke. A belügyminisztérium felfigyelt. Nyomozó-különítményt küldtek utána Erdélybe. Rácsaptak és megölték. Megölték 1943 novemberében ugyanazzal a kegyetlenséggel, mellyel 1956- ban újra gyilkolni kezdtek. Az Erdély-szerte óhajtott találkozót már nélküle és nélkülünk, munkások, parasztok és haladó értelmiségiek nélkül tartották meg. Nem is volt semmi jelentősége. Józsa Béla harcát azonban igazolta a történelem. íme társadalmi szerepének és politikai jelentőségének nyers kontúrjai, íme a vázlat a rembrandti képhez: BALOGH EDGÁR I. Valamit előre kell bocsátanom: úgy fogadom el az irodalmi irányzatokat és műfajokat, ahogy vannak. A Fanni hagyományait érzelmesnek, a Pillangó- idillinek... Ha változtatni próbálnék rajtuk, már nem is lehetnének azok az irányzatok, amelyek lenni akartak. Ki kérheti számon a sentimental-romantól az érzelmességet? Ha nem ilyen lenne, nem is lenne új irányzat. És a romantikától ki kérne kevesebb pátoszt? Nem lenne romantika. Önmagából, önköréből szeretném megítélni a művet, s úgy hiszem ez a kritika való hivatása. Amit Panek Zoltán akart — az az írói eszme, amit ebből megvalósított — az a mű. Csak ez lehet a kiindulás: az író választotta és kifejezte eszme. Utálom az irodalom sámfázóit, jóllehet, az irodalmár-csizmadiákat Hans Sachstól kezdve igen szeretem. Éppen ezért senki cikkével nem is vitázom. Vallom, hogy mindenkinek joga van önnön ízléséhez. Az olvasó tehát szabadon dönthet a megítélésben ízlése és szíve szerint. II. Danek Zoltán írt egy kisregényt. A címe, aki elolvasta, tudja: Minden külön értesítés helyett. Megjelent folytatásokban az Utunk hasábjain. Két főszereplője van tulajdonképpen, Bódi Vince, kisvárosi kovácslegény és Morzsa Annus, az örökbeadott varrólány. A lányt elszökteti, törvényen kívül viszi nászágyba ez az akaratos, hétköznapi Bódi Vince. Minden külön jogszabály nélkül. Ez eddig olyan, hogy azt mondhatom rá: sokan megírták. Azt kell válaszolnom erre, de nem így, s nem ma. Kepeczék az ősi törvényesség hívei, az oktondi törvényességé. Annusék valami új törvényt próbálnak követni, amely az élet, de méginkább a romantika, a költészet törvénye. A szerelemé. Szerelem ez a javából. Szerelmi történet a nemesebbjéből. Irodalom. A főfájások és kedves szívdobogások szerelme ez, de több is ennél: olyan, ami két jámbor ember életét fel tudja dúlni. Létüket magasabb szintre emeli. Ezt a bűbájos történetet csupán azért lehetne felelősségre vonni, hogy a párválasztás fiziológiai, lélektani és más okai nem szárnyaltatják a legörökebb gondolat csúcsaira. Játék. .. hiszen játszanak. Ez Vince és Annus szerelmében a fő-fő mozgató. A gyermeteg dac, leányos duzzogások, szemérem és legényes hetykeség. Tehát, ami nélkül nincs is szerelem, egymás megkínzása, hosszasabb együttlét. Ahogy Illyés Gyula mondaná: „világkezdeti ragyogásban” vetül elénk ez a pázsiton játszott játék. Társadalom, környezet, körülmények — itt mind másodlagosak. Időfeletti? Amennyire két hiszékeny virágot a szenvedély szele föl tud ragadni a magasba, idők fölé. Csak az egymásnak s egymásért valóság szép egocentrizmusa vezérli tetteiket. Az, amit Giordano Brúnó, a megégetett, elmondott a szerelemről, mint a legtisztább önzésről. III. Mindig jó lemérni az író valóságéról ízékét, s legfőképpen humánumát. Panek ebben is nagyot ígér. Ismerem ezt a világot. Ismerem Gerzsont, a lányok után meredező suhanc-harangozót (istenem, hányszor gondoltam arra, hogy talán én is ilyen, harangozó vagyok!), Walent Bélát, a ráérős szerelmű teológust, Hankusz Edét, a gyógyszerészt, és Kepecz Jánost, a tanítót, aki aranymondásokat kelt. De ismerem a „Hol hit ott szeretet”-feliratú falvédőket is, a húsvétok kedvességét, a locsolódást és a pirostojások zsebben koccanását. Láttam iparosembert inasát tanítani kalapálásra, s ezt a ritmust Panek prózája most visszadúdolja emlékezetembe. Vettem már részt pillangók temetésén, dadogtam el naív fogadalmakat, amelyeket megszegtem és fájt és jólesett a megszegés. S a nászéjszaka utáni reggel: a lélektani leírás aprólékos remeke. Az Epilógus: figyelmeztetés az írói oroszlánkörmökre. A fiatalok szerelmében hihetetlen naivitás van, amely nélkül azonban nincs és nem is lehet szerelem. Panek nagy lelki idealizmussal fogózik a szerelembe: szinte úgy tűnik, hogy számára csak üde és játékos szerelem van. Figyeljük meg évszak szerint is: tavaszi párválasztás ez. Az első szerelmi impressziók habkönnyű rajza. A Szinyér, a város csak díszlet. A környezet sem fontos, pedig az alakok nagyon is életesek. Talán egy virágkehelyben játszódik le az egész. Nekem legalábbis úgy tűnt. IV. Lírát a líráról — Így gondoltam el feladatomat. Hiszen a szerkezete eléggé laza, állókép állókép mellett; csak a szépség, a megmunkáltság foghatja össze. De ez összetartja. És eszembe jutott Ibsen is: az irodalom mint ítélet önmagunk fölött. S persze mások fölött is. Ehhez, úgy éreztem, nem elég kegyetlen az író. Nem tudott még csillagtávolságnyira jutni emberi élményeitől, hogy embertávolságnyira lássa a csillagokat. Kíméletlennek kell lennie: vesézőnek és teljes gondolkodónak, aki nemcsak a szépség képeire bízza az igazságot, hanem rútságra és diszharmóniára egyaránt, és ítélkezik, mindenképpen. Az író teljesen azonosul hőseivel. Ez a teljes azonosulás fosztja meg olykor a bírói hivatástól, hogy az ítélőszék írói emelvényéről kiszélesült intellektussal nézze kedves hőseit. Nem gondolkoztak a eléggé őket? Meglehet. De annál inkább érezteti és cselekvésre szorítja őket. Csupa mozgás, helyváltoztatás ez a kisregény. A legbonyolultabb lélek és agybéli mozgásra talán ezért is jut oly kevés helye és ideje. Történelmi mondandója nagyon szép: a lélek egyéni felszabadulása, a szerelem mint a szabadság vonzó formája. Stílusában Móricztól tanult? És Kosztolányitól? öröm, hogy meg tudja válogatni mestereit. Nyelve gazdag, hajlékony és megcsiszolt. Prózaritmusa szaggatott, tőmondatos, mint a filmdrámáké. Ez ad erőt minden új mondatának. Ha a nyelvi szabványokat is legyűri ez a kitűnő stílusérzék, új stílussal találkozunk majd. V. Fiatalos hévvel sokszor mondogattuk, hogy ha van öncélúság, úgy az a szerelemben, pontosabban a szerelem irodalmi ábrázolásában valósulhat meg legtisztábban. Ezt bizonyította be Panek jeles tehetséggel. Ez volt az író akarata. S ez az, amit bárkinek is muszáj tiszteletben tartania. Az Epilógus azt ígéri: e könyv pastorale-ja elérkezik majd az ellentétek mélyebb, bonyolultabb ábrázolásáig. PÁSKÁNDI GÉZA ADATOK JÓZSA BÉLA TÖRTÉNETI KÉPÉHEZ A legtisztább önzés — PANEK ZOLTÁN KISREGÉNYÉRŐL — A KÖNYVFELELŐS NYILATKOZIK TEGNAP DÉLUTÁN interjút kértem önmagamtól. Az Utunk alkalmi munkatársaként indultam el lakásomról, s elgyalogoltam az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségébe. Mire odaértem, természetesen ott találtam magamat kiadói szerkesztői minőségemben is, így aztán igazán barátságosan és őszintén válaszolhattam néhány kérdésemre. — Mi a szerepe a kiadványok utolsólapján feltüntetett úgynevezett könyvszerkesztőnek? — indítottam a beszélgetést. — Nagyon jelentős a szerepe, — válaszoltam finom diplomáciai érzékkel,, — mindenért ő felel. Ezért nevezzük, „könyvfelelősnek” magunk között. — A példányszámot is ő állapítja meg? — ütöttem tovább a vasat. Tudtam, hogy erről lesz szó, mégis zavarba jöttem. Mit válaszoljak? — A szerkesztő javasolja a példányszámot is... — dadogtam bocsánatkérően, de láttam, ezzel sem segítek magamon. — Vagyis Simoni Magda kitűnő riportkönyve az Ön hibájából jelent meg mindössze 2000 példányban? —csattant ítéletként az újabb kérdés. Nem, ezt már nem bírtam tovább. Ezt a felelősséget nem vállalom. Hoszszú mesébe kezdtem, s lényegében akövetkezőket adtam elő: A kéziratot legjobban a könyv szerkesztője ismeri, hiszen anyósként,, vagy bábaként gondoskodik róla a szerződéskötés előkészítésétől a nyomdábaadásig, sőt azután is, mert mindenben segíti technikai szerkesztő kollegáját. A szerkesztő tehát nagyon jól tudja, hogy hány pénzt ér a közönség elé kerülő munka. Sőt, azt is megítélheti, hogy milyen közönségsikerre számíthat a kötet. Igen jó kapcsolataink vannak a tartományi könyvterjesztő vállalat tisztviselőivel, kolozsvári és más vidéki könyvesboltok és könyvtárak dolgozóival. Évekre visszamenően tudjuk, mi kellett az olvasóknak s mi maradt a raktárakban az egereknek. Nyugodtan állíthatom, hogy a szerkesztők és a könyvtárosok pontosan megállapíthatnák az olvasók igényeit a lehetőségek szerint legjobban megközelítő példányszámokat. Sajnos, nem ők állapítják meg, sőt meg se tudom mondani, hogy kik döntenek ebben a fontos kérdésben. Az én szerkesztői székemből vagy a kolozsvári könyvesbolt pultja mögül meg sem lehet pillantani a titokzatos fórumot. Én javasolok, s előfordul, hogy szerkesztőségem vezetője, a bukaresti osztályvezető, a kiadó főszerkesztője, aligazgatója, igazgatója mind jóváhagyják javaslatomat, de valahol, a kultúra minisztériumában valakik mégis másképpen döntenek. Nagyon sokszor nem tudják, mit csinálnak. Fiatal költőink versesköteteit például éveken át hihetetlenül nagy példányszámban hoztuk ki. Miért kellett a romániai magyar költők műveit éppen olyan példányszámban kiadni az ötször kisebb romániai olvasóközönség számára, mint a legnagyobb magyar költők köteteit Budapesten? (A magyarországi rendelést ugyanis ezen a mennyiségen felül, külön nyomattuk.) Bizonyára növekedett a versolvasók száma, de meg nem tízszereződött a felszabadulás óta. Természetesen, nyomassuk ki évenként, kétévenként legtehetségesebb és legtermékenyebb költőink verseit, de legyünk sokkal szerényebbek és józanabbak a példányszám megállapításánál. Válogatott versekből lehet néhány elálló készletet tartani, de miért kellett XY költő valamelyik kötetével száz évre előre ellátni könyvpiacunkat? Máskor viszont „piacos” kiadványodat nem tudnak megfelelően értékelni az illetékesek. Bajor Andor szatíragyűjteményének sikerét nem volt nehéz előre megjósolni. Mégis olyan kevese nyomtunk belőle, hogy napok alatt elfogyott, s két év múlva gondoltunk csak újabb kiadásra. Szentimrei Jenő rendkívül olvasmányos Szentgyörgyi monográfiájából szégyenletesen kevés példányt készíttettünk s másfél évig kellett mocorogni, amíg az újrakiadást elrendelték. Mikó Ervin zsilvölgyi riportázsával is mostohán bántak a minisztériumban. S most itt van ez a Simon Magda kötet. Mondanivalója, olvasmányossága, színvonala, általában jelentősége szerint legjobb regényeinkkel versenyezhetik. És megjelent kétezer példányban, hogy már a megjelenéseko „raritás” legyen. Valaki összetévesztette ezt az izgalmas riportkönyvet, melyet a falusi olvasók ezreinek szántunk, egy drága képzőművészeti albummal Abból elég lenne kétezer, ebből ezrek kellenek. Aki döntött, nem ismerte művét. Vizsgáljuk meg a példányszám megállapítás mai rendszerét, javítsa meg az eljárást, mert így soha sem lesz vége a herce-hurcának, a megismétlődő tévedéseknek. Most az történt, hogy Simon Magda öt évig járta Szalárdot, kétszer átírta könyvét, Miklóssy Gábor művészbarátságból címlapot festett eléje, Friedmann Miklós fotóportrékat készített öt szerkesztő és öt külső véleményező megküzdött egy-két bürokrata szűklátókörűségével és végre megjelent ez a szépen kiállított, becsületes, bátor igazmondó könyv és az utolsó percben közbeszólt a példányszám-megállapító fórum és megakadályozta, hogy olyan széles nyilvánossága legyen a műnek, amilyent megérdemel, hogy tömegekhez szólhasson. Válaszoljanak ezekre a kérdésekre az illetékesek is. Akkor nem beszélgettem magammal hiába. MAROSI PÉTER PAUL ANGHEL REGGEL Fényzivatarok, vörös levélfergetegek. —Melyiktől ébredt legelső álmom? Nem harsogott diadalmasan az erdő s nem henyelt a patak, csak hogy tükrébe vonjon, lemerdek tisztöl roskadozott az az év, s nem ámult senki, mikor megjelentem. Tanonckodás, tanonckodás a szilfák alatt . . . Az eruozsosigást vajon mikor hörpintettem föl? S mikor üzent velem s a Tüzeken a szél? * A hala s a Harsak mezével mikor teltem csordultig, mint a kaptár? Magam keresztelkedtem meg a tó szentelt vizében s promest elhajítottam az esti csillagot egy mogyoróért. Ma véreztem, a gyanta volt az íz, ha könnyeztem, orcám a szégyen szárította fel. Ste amikor egy fagyos áprilisi éj megfojtotta a venyigéket, hosszú időre beteggé tett a rontás. A darvak arany fűrészekkel elmetszették a telet. A mezők vére megpezsdült bennem s fürteket aggatott a fákra. Később rámtört a nyugtalanság: Hol a szívem? — kérdeztem, viharok árjától ziláltan, hópehelyként, hol a szívem? S a kakuk válaszolt. Hol a szívem? Rigó felett s a forrás. Hol a szívem? S a mesékből felém ujjongtak a hősök. Aztán nem kiáltottam többé. Mindent megértettem. A füvek közt, gondterhelten, azon a reggelen. Fordította: DEÁK TAMÁS HOLLÓ ERNŐ ÉBREDŐ KERJ Milyen fényes és tiszta vagy, kert, Ahogy lassan elnyújtózol, Milyen nyugodt vagy, öreg birsfa, ribizkető, málnabokor! Kell jó itt nézni, hogy a fák a Nap felé tárják karjukat, Piros színbe gyűlnak a bokrok, Hangyáktól telnek az utak. Milyen jó hallgatni, hogy ébred A kert, hogy örül, hogy ragyog, Tisztasága átjárja lelkem — Én is tiszta s nyugodt vagyok. UTUNK