Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-11-24 / 47. szám

IMMÁR TIZENHARMADIK esz­tendeje, hogy Józsa Béla megtöretett testét a házsongárdi temető földjébe süllyesztettük, de mentői inkább távo­lodunk halálától, annál élesebben raj­zolódik ki az emléke. A művészi kép színesen alakul. Már Andrásy Zoltán 1948-as Józsa Béla­­festménye bányászok között jelení­tette meg a munkásosztály forradalmi harcosát, s Agricola Lidia is az ille­gális szervezőt támasztja fel. Ismert festményén az ingujjra vetkőzött Józsa Béla kis szoba lámpafényében beszél a felsőbányai munkásokhoz és parasz­tokhoz. A kolozsvári képzőművészeti főiskola egyik munkástanítványa, Já­nos László, történeti jelenetekben emeli ki Józsa Béla hősi alakját, s mind ta­lálgatja a végső, legigazabb változatot. Szobám faláról Nagy Albert rab Jó­zsa Bélája néz a szemembe,­ megkö­tözve, a szamosfalvi láger kapujából. Sápadt arcán komor nyugalom, a hős elszánta magát a vértanúságra. Ugyanilyen sokoldalúan kezdi tük­rözni Józsa Bélát az irodalom is. Utol­jára Dőry Erzsébet kedves-szép meg­emlékezése idézte közénk a Nemzetközi Munkás Segély fáradhatatlan kolozs­vári szervezőjét, a konspirációs párt­­kiküldöttet, irodalmi viták marxista döntőbíráját, s a politikai foglyot, aki helytáll mindhalálig. Ez az írás (ta­valy ilyenkor közölte Egy ködös no­­vemberi napon ... címmel az Utunk) adta vissza eddig a leghívebben Józsa Béla személyiségét, mert közvetlen em­beri közelségbe hozta. Ezen a nyomon kell majd elindulnia annak is, aki Jó­zsa Béla-regény megírására vállalko­zik, megfogadván ama százados jó ta­nácsot, melyet Marx és Engels egy kö­zösen aláírt könyvbírálata így hagyott ránk: „Semmi sem kívánatosabb, mint hogy végre-valahára nyers rembrandti színekkel, teljes, élő mivoltukban áb­rázolják azokat a férfiakat, akik a moz­galom pártjának élén állottak, akár a forradalom előtt a titkos társaságokban vagy a sajtóban, akár később hivata­los állásokban. Az eddigi ábrázolások ezeket a személyiségeket sohasem va­lóságos, mindig csak hivatalos alak­jukban festik előttünk, koturnussal a lábukon és dicsfénnyel a fejük körül. Ezeken a felmagasztosított raffaeli ké­peken az ábrázolás minden hűsége el­sikkad.” A történeti feldolgozás azonban még mindig hiányos. Pedig Józsa Béla nem egyszerű szervező és agitátor volt, ha­nem vezető politikai személyiség. Nemcsak az a drámai vég emeli ki a múltból, hogy a Horthy-rendszer meg­gyilkoltatta, hanem az a magasabb síkú társadalmi szerep is, melyet a bécsi döntés után Északerdélyre nehe­zedő háborús Horthy-fasizmussal szem­ben betöltött. Józsa Béla azért igazi kommunista típus, mert gondolkozásá­ban és tevékenységében sohasem kép­viselt merev dogmát, hanem alkotó marxizmust, méghozzá olyan fokon, amely már a nagy egyéniség sajátja. Ezt az egyéniséget a Kommunisták Romániai Pártja nevelte, s valóban naggyá akkor bontakozott ki, amikor a romániai küzdelmekben szerzett el­méletet és gyakorlatot a hitleri diktá­tum folytán megváltozott sajátos vi­szonyok között, új terepen, egy szo­katlanul veszélyes ellenséggel szem­ben kellett alkalmaznia, legtöbbnyire önerejéből. Ne maradjon titok, hogy Józsa Béla a román elvtársak között elsajátított forradalmi taktikát egyéni kezdeményezéssel vitte tovább az 1940 őszén beállott új helyzetben, s a há­ború éveiben már nemcsak az észak­­erdélyi lakosság antifasiszta ellenállá­sának és békeharcának szervezésében járt elől, hanem értékes romániai ta­pasztalatokkal gazdagította Magyar­­ország dolgozóinak függetlenségi har­cát is a németek és a németbérenc horthysta kormányzat ellen. Józsa Béla történeti szerepéről a ro­mániai munkásmozgalomban van már néhány értékes tanulmány, így Bányai László és Heves Ferenc tollából. Ezek is utalnak a szerep magyarországi folytatására, de nyitva maradt a kér­dés, mi újat adott Józsa Béla 1910 után akár a legális lehetőségek moz­galmi felhasználásában s az antifa­siszta front kiszélesítésében, akár pedig a nemzeti kérdés reális, leninista meg­ragadásában. Ma azonban, amikor a testvéri Magyar Népköztársaság szá­mára élet-halál kérdés egyfelől a szek­tás-bürokrata klikk-politika maradvá­nyainak felszámolása, másfelől kemény helytállás a felrémlő Horthy-restaurá­­cióval szemben, történetírásunk fontos feladatává vált Józsa Béla széles nép­­fronti-hazafias forradalmi politikájának méltatása. E feladat betöltéséhez a magam részéről egyelőre csupán né­hány történeti adalék taglalásával já­rulhatok hozzá, ama munkaterületről, ahol, mint közíró, az illegális pártirá­­nyítást adó Józsa Bélával együttmű­ködhettem. Józsa Béla alapjelentőségű tevékenysége magának a pártappará­tusnak a fenntartásáért, beavatottabbak tollára vár, úgy érzem azonban, hogy az én adataim is serkentőleg hathatnak a művészi, főleg irodalmi Józsa Béla­k­ép továbbfejlesztésére. Raffael mód­jára eszményíteni a harcost és vár­tanút túlságosan könnyű és egyszerű,, viszont Rembrandt-szerűen megörökíte­ni a nagy férfiút a maga élő mivol­tában csak akkor lehetséges, ha mi­nél sokoldalúbban fedjük fel társa­dalmi szerepét. A BÉCSI DÖNTÉST követő hóna­pokban Józsa Béla arra törekedett, hogy kiragadja sajtó nélkül maradt baloldali írócsoportunkat elszigeteltsé­géből. Semmiképpen sem akarta ki­használatlanul hagyni azokat a lehető­ségeket, melyeket akkoriban a Szovjet­unió külpolitikája biztosított Délkelet­­európa népei számára a nyugati há­ború elhárításával, s miután idehaza a Horthy-uralmat kiszolgáló Erdélyi Párt kizárólagossága megnehezített minden szabad szellemi megnyilatkozást, a budapesti haladó sajtóval és írócso­portokkal való kapcsolatok felvételét sürgette. Ennek a politikai elgondolás­nak megfelelően szólaltunk meg 1941 elején a Móricz Zsigmond szerkesztette Kelet népe lapjain, leleplezve a nacio­nalista jelszavak mögé bújtatott grófi földbirtok-restaurációt, mely a régi Romániában vívott kisebbségi harcok szociális és erkölcsi eredményeit is ve­szélyeztette. (Vajon sejtette-e Bözödi György vagy Veress Pál, hogy cikkeik megjelenésében Józsa Bélának is sze­repe volt?) Amikor azután híre jött, hogy a Szovjetunió visszajuttatja az 1849-ben cári kezekbe került szabadság­­harcos lobogókat, Józsa Béla felismer­te e gesztus politikai tanulságát, s mozgalmat kezdeményezett, hogy e lo­bogók közül az erdélyi eredetűeket küldjék haza Budapestről. A cél az volt, hogy a szabadságharcos hagyományok felidézésével fordítsuk meg és mozgó­sítsuk a felizgatott és félrevezetett nemzeti közvéleményt a német hódítás veszélye ellen. Józsa Béla az alapok­nál kezdte a munkát, az üzemekben. Az első eredmény egy közös levél volt számos aláírással, melyben Kolozsvár munkásai az írókhoz fordultak a Szov­jetunióból hazatérő lobogók ügyében. Ezzel a mélyről jött bátorítással szár­nyalt a cselekvés, s ha jelképes célját, a zászlók egy részének továbbítását Erdélybe, nem is érte el, annál széle­sebb sikere volt a közvélemény át­állításában. Ez az 1941 március 15-i kolozsvári tüntetésen jutott kifeje­zésre. E tüntetésnek országos visszhangja támadt, érdemes tehát részletesebben kitérnünk előzményeire. Józsa Béla a zászló­akció során idejében mozgósí­tott minden haladó erőt a Teleki-kor­mány részéről magyar imperialista megnyilatkozásnak szánt kolozsvári március 15-i ünnepségek ellensúlyozá­sára és az igazi demokrata forradalmi hagyományok felújítására. Írócsopor­­tunk evégett újjászervezte a dualiz­mus korában, 1876-ban, ellenzéki szel­lemben alakult s már régen feledésbe merült Kolozsvári Március 15-i Állandó Bizottságot, bevonva ennek keretébe a kisebbségi múltból ismert egyházi, tanügyi és más kulturális személyi­ségeket is. Józsa Béla emléklapokat nyomatott Petőfi és Kossuth képével, s ezeket terjesztették a kommunisták az üzemekben és az utcákon, filléren­ként gyűjtve így össze az akció önál­lóságához szükséges pénzügyi alapot. Ez a munka természetesen együttjárt a dolgozók kellő politikai felvilágosítá­sával, különös tekintettel a Szovjet­unióból érkező zászlók világos beszé­dére. Hóstáti földészek és székely szol­galegények dalárdái, vasutas zeneka­rok készültek az ünnepre, az utolsó pillanatban azonban a rendőrség gya­nút fogott, s törölte a programból Nagy István beszédét. Egy percre megtorpantunk. Volt, aki azt mondta, fújjuk le az egész ünnepséget. Józsa Béla másként fogta fel a dolgot. Vi­lágosan emlékszem szavaira: — Nem szabad visszavonulnunk. Vissza kell lőnünk! így is lett. A dolgozók tömege zsú­folásig megtömte a Farkas­ utcai Diák­ház nagytermét, ide félelem nélkül jö­hettek el zsidó és román társaink is. Már az ünnepi előadó, a nyolcvanhá­rom éves Sándor József volt magyar­párti szenátor, felzúgó tapsorkánok közepette fejtette ki, hogy az 1848-as forradalom vívmányai veszélybe jutot­tak, s a demokratikus jogokat az ural­kodó áramlattal szemben meg kell vé­deni. A legforróbb tüntetést azonban a betiltott munkásszónoklat váltotta ki. Elmondani ugyan nem lehetett a be­szédet, de Józsa Béla utasítására be­jelentettük a közönségnek, hogy Nagy Istvánnak hatósági intézkedésre nem szabad megszólalnia ... A tömeg za­josan tiltakozott, s a tüntetés nem szakadt félbe akkor sem, amikor rend­­őrkopók kezdték kiszedegetni a tünte­tőket a sorokból. Az esetnek híre ment, különösen, mi­után­ a budapesti Szabad Szó vezér­helyén maga Nagy István írta meg a történteket „Nem kapott szót március 15-én a kolozsvári munkásság’’ cím alatt. A megnagyobbodott Horthy- Magyarország területén tudomásom szerint ez volt az első nyilvános tö­megtüntetés az antidemokratikus és németbarát kormánypolitika ellen. Leg­kézzelfoghatóbb eredménye minden­esetre az volt, hogy a magyarországi dolgozók is felfigyeltek az erdélyi vi­harsarokra, s a kolozsvári haladó író­­csoport­ súlya megnőtt. Ebben az idő­ben már személyeskedésig menő elv­telen harc dúlt a felbomlott Márciusi Front egyes maradványai között, új hazafias arcvonal azonban még nem alakult ki, amely összefoglalta volna az ellenzéki, antifasiszta és forradalmi erőket. Ilyen körülmények között, leg­alábbis pillanatnyilag, hiányt töltött be a friss erdélyi megmozdulás, amely minden frakciós szemponton felülemel­kedve, szervezeti kötöttségek nélkül fejezte ki az egyetemes népi szükség­letet. Egészségesen hatott már az is, hogy az erdélyi írócsoport Józsa Béla irányítására, egyszerre vonult fel szak­­szervezeti, paraszti és értelmiségi vo­nalon, szembefordulva minden külső nyomással és belső klikkszerűséggel, ami az antifasiszta erők összefogását hátráltatva éket vert munkás és pa­raszt,­ zsellér és kisgazda, fizikai és szellemi dolgozó,­ urbánus és népi iro­dalom, keresztények és zsidók, magya­rok és más nemzetiségűek közé. EBBEN AZ IdŐBEN tűntek fel Jó­zsa Béla jellegzetesen rövid és velős írásai, hol a szociáldemokrata Nép­szava hasábjain, hol a már említett Szabad Szóban, sőt a fasizmussal szembeforduló polgári sajtóban is, így a Magyar Nemzetben. Leghatásosabb volt Józsa Béla fellépése az alföldi földmunkásharcok emlékét őrző Sza­bad Szóban, ebben a régi szegény­paraszt-hetilapban, amelyet mint fő­­szerkesztő Bajcsy-Zsilinszky Endre jegyzett, a német befolyás ellen ha­dakozó parlamenti politikus (1945-ben végezték ki a hitleristák Sopron- Kőhidán). A lap felelős szerkesztője Szabó Pál volt, a parasztság ismert író-szószólója. Náluk kapott helyet, méghozzá első oldalon. Józsa Béla 1941 május 4-i figyelmeztető cikke „Akik szembe akarják állítani a falu szegénységét a városi munkássággal!" cím alatt. Ez az írás reális fordulatot adott a parasztkérdés körül dúló hosz­­szadalmas és jórészt felesleges viták­nak, mégpedig a munkásság és pa­rasztság szövetkezése irányában. „Aki e két dolgozó réteg szembeállítását végzi — írja Józsa Béla —, kenje bár be akármilyen nemzeti vagy szociális mázzal mondanivalóját, az mindkettő­nek ellensége. Ezt teszik itt Erdélyben most is a gombamódon szaporodó Központok és Népmozgalmak, amelyek gőzerővel „népnevelik” a népet és bomlasztják a munkásság évtizedes küzdelmekben kialakult szakszerve­zeteit.” Ezt az elvi állásfoglalást gya­korlatilag támasztja alá Józsa Béla következő cikke a lap 1941 június 1-i számában, mely „Simogassátok meg napszámos testvéreiteket" címmel közli egy építőmunkás-kongresszus példás határozatát a vidékről jövő segédmun­kások bérharcának támogatásáról. (A cikk 1955-ben teljes egészében meg­jelent a Dokumentumok a magyar párttörténet tanulmányozásához ötö­dik kötetében Budapesten.) A cikk nyo­mán utána lehetne nézni, vajon e ha­tározat kimondásánál nem játszott-e kezdeményező szerepet maga Józsa Béla? Tudjuk, hogy ifjúkorában ő is vidékről sodródott a városba, s egy­szerű falusi székelyből vált szakmun­kássá. Három héttel a cikk megjelenése után kirobbant nálunk is a háború. A németek csatlósaikkal, köztük Horthy hadseregével, megtámadták a Szovjetuniót. Megkezdődött az anti­fasiszta ellenállás felszámolása, a le­tartóztatás elől Józsa Béla illegalitás­ba menekült. Hol járt? Mit csinált? Erről a legtöbbet a magyar testvér­párt történetkutatóinak kell még el­mondaniuk, írásai egy idő múlva újra feltűnnek, most már László Béla alá­írással. Csak egyet említsünk meg. Amikor kisgazdapárti részről a ma­gyar parasztság egészének megszerve­zését kezdeményezik, s egyfelől bizal­matlanok és visszahúzódnak a Sza­bad Szó agrárszocialista elemei, más­felől pedig még Mód Aladár, a radi­kális antifasiszta történész is „belá­tást” kér a szegényparasztságtól az „összefogás” érdekében. Józsa Béla „Vigyázni az első lépésre” cím alatt a Szabad Szó 1942 január 11-i számában így fogalmazza meg a reális együtt­működés lehetőségét, s egyben szük­ségét. „Leh­etnek bármilyen jószándé­­kúak a Magyar Paraszt Szövetség el­indítói: a béres, a részesarató, a nap­számos csak saját erején, saját szerve­zetében, saját maga választotta, a ma­ga soraiból való vezetőkkel­­vívhat ki több bért, nagyobb részt és magasabb napszámot. S ha erre az önvédelemre a Magyar Paraszt Szövetség lehetősé­get nyújt, akkor hivatást tölt be. A parasztság igaz barátai csak az ön­érzetet, saját erejükbe vetett bizalmat adó szervezkedésre segítsék a sze­gényparasztságot, és ne helyette szer­vezzenek ... Társadalmi és kulturális téren már találkozhatik az egész falu... egy szövetségben, amely a magyarság szabadságféltő és más nép szabadsá­gát is megbecsülő tradícióját ápolja és védi.” A polgári demokrata elemekkel való szövetkezés és a legális lehetősé­gek felhasználása kívánatos volt ab­ban az időben, de nem minden felté­tel nélkül, hanem, amint ezt Józsa Béla világosan kifejezte, csakis a dol­gozók osztályérdekeinek fenntartásával és a közös cél, a szabadságvédelem, félreérthetetlen meghatározásával. Amikor 1942 tavaszára új lendüle­tet vett a Kommunisták Magyarországi Pártja (ekkor indult meg illegálisan a Szabad Nép is Rózsa Ferenc szerkesz­tésében), s így a függetlenségi harc is új, magasabb szakaszba ért, újra találkoztunk Józsa Béla tevékenységé­vel. Egyfelől sürgette és támogatta kolozsvári harcunkat a méltatlanul pad­lásra került 1848—49-es Történelmi Ereklye Múzeum helyreállításáért, más­felől kiszélesíteni igyekezett a helyi kezdeményezést, s a szabadságharcos emlékek országszerte való gyűjtését sürgette, mégpedig lent a mélyben, a nép sorában. Így járult hozzá a bu­dapesti Történelmi Emlékbizottság lé­tesítéséhez, amelynek segítségével a kommunisták egy időre egységes arc­vonalra tömörítették a hazafias erőket. Ez az alakulat a függetlenségi moz­galom legális szervezete volt, s mikor felhívására 1942.március 15-én tízezer­nyi tömeg vonult fel Petőfi szobrának megkoszorúzására, Józsa Béla is ott menetelt az élen, a békéért és sza­badságért tüntető harisnyás székelyek csoportjában. (Ezek voltak azok a székelyek, akiket a Nagy Ferenc ve­zetése alatt álló Magyar Paraszt Szö­­vetség nem volt hajlandó soraiba fel­venni, mert Bákai Domokos, a buka­resti MADOSz neveltje, volt a szer­vezőjük.) A Petőfi-szobornál lezajlott tüntetés után a Kállay-kormány rend­őrsége új támadást indított a hazafias arcvonalat vezető kommunista párt ellen. Lebukott Schönherz Zoltán, a párt vezetője, lebukott Rózsa Ferenc is- Józsa Béla Kolozsvárt rejtőzött el. MÉG MOST IS hallom: kavics kop­­pan az ablakredőnyön. Ez Józsa Béla jele. Ha villanyt gyújtunk, bejöhet. 1942 decemberében azzal állított be Ond­ utcai kis lakásunkba, hogy most újra Kolozsváron a sor. Ekkor már híre járt, hogy­ a magyar polgári és kisgazda- ellenzék körében német vere­ség esetére újabb irredenta-revizionis­ta terveket szőnek. — Fel kell tárnunk a magyar közvé­lemény előtt — adta ki a jelszót Józsa Béla —, hogy csakis a legszorosabb szláv-magyar-román együttműködés­ben lehet visszaszerezni Magyarország függetlenségét! így született meg 1943 tavaszára a „48-as Erdély” című zsebkönyv, amely a szabadságharc közös néptestvériségi hagyományait állítja szembe a haza­fias frontot megbontó és tévútra ve­zető nacionalizmussal, s Gábor Áron népfelkelését, Bem, Balcescu és Bo­liac következetes demokrata magatar­tását, Medgyes Lajos magyar-szláv­­román testvérszózatát idézi fel. Író­­csoportunk e könyv minden sorát Jó­zsa Bélával együtt dolgozta fel s mér­legelte. Amikor megkezdtük a munkát, még csak Józsa Béla ragyogó bizako­dása tartotta bennünk a lelket, mire befejeztük, már a sztálingrádi győze­lem láza fűtött. Tizennyolc író, mű­vész és egyetemi tanár vonult fel eb­ben az antológiában, többek közt Berde Mária, Janovics Jenő, Jordáky Lajos, Kovács György, Kovács Katona Jenő, Ligeti Ernő, Nagy István, Szen­­czei László, Szentimrei Jenő és Zolnai Béla, ötezer példányt előre meg­vettek és kifizettek a magyarországi ipari gócpontok szakszervezetei. Ezt is Józsa Béla intézte el, gondoskodván arról, hogy a haladó erdélyi értelmiség kiáltó szava oda érjen el, ahol hatnia kell. A nemzetiségi kérdés vonalán Józsa Béla minden esetben megkívánta az állásfoglalást a románság elnyomása és üldözése ellen, ugyanekkor azon­ban helytelenítette a román értelmi­ség elszigetelődését, s arra törekedett, hogy a román nép haladó képviselőit a magyar antifasiszta mozgalom tá­mogatására bírja. Erről bővebben tud­nának nyilatkozni az akkori román egyetemi hallgatók. Arra emlékszem, hogy a Bánffyhunyadon tanárkodó Vescan Teofilt Józsa Béla kívánságára mutattuk be a haladó magyarországi íróknak, hogy a demokratikus egység kialakításáról tárgyaljanak. Józsa Béla e tekintetben bátorítást kapott Groza Pétertől is, a romániai Hazafias Anti­­hitlerista Arcvonalon­ egyesült Ekés­front elnökétől, akivel Szántó Miklós házsongárdi villájában volt illegális találkozója. Józsa Béla mindvégig kö­vetkezetesen hű maradt ahhoz a poli­­kai állásponthoz, melyet a KRP köz­vetlenül a bécsi döntés után kiadott dokumentuma így fogalmazott meg: „Bátorító szavunkat küldjük azoknak a román munkásoknak és parasztok­nak, akiket a román imperializmus a magyar grófok igájába taszított. Arra ösztönözzük őket, hogy a Kommunis­ták Magyarországi Pártjának vezetése alatt harcoljanak együtt a magyar munkásokkal és parasztokkal az ottani reakciós és imperialista burzsoá­ földes­­úri kizsákmányoló rendszer ellen.” Józsa Béla esztendőkön át minden erejéből arra törekedett, hogy munka­társai segítségével népmozgalmat vált­son ki Északerdélyben. Ezért fordult szembe a munkásegységfrontot akadá­lyozó s a hazafias erők szövetkezését bénító jobboldali szociáldemokrata boncokkal, ezért igyekezett a katolikus szervezetekbe hajtott munkásokat is közös szakszervezeti akciókra felsora­koztatni, s ezért tett ismételten kísér­letet a kormánytámogató Erdélyi Párt egyeduralmának megtörésére a magyar parlamenti ellenzék vezetőinek Erdély­be való meghívásával. Ezen a vonalon azonban nem termett siker, mert a sztálingrádi fordulat után maga a Horthy-rendszer vette igénybe a par­lamenti ellenzéket, mint reakciós tar­talékot német vereség esetére a forra­dalmi népmozgalmakkal szemben. Hiá­ba támogatott Józsa Béla disszidens , erdélyipárti csoportokat kisgazda-vo­nalon, amikor a Független Kisgazda­­párt magyarországi urai már meg­egyeztek az Erdélyi Párt grófjaival, hogy egymást birtokban nem háborít­ják! Végül is nem maradt más hátra, mint a magyarországiak nélkül foly­tatni a próbálkozást, kizárólag honi erőkre támaszkodva. Ez már több re­ménnyel kecsegtetett. A Vörös Hadse­reg előretörése, majd Mussolini fa­siszta Olaszországának összeomlása 1943 nyarán ingadozást keltett az Er­délyi Párt zömét alkotó kispolgári ré­tegekben s az értelmiségben. Józsa Bé­la élt az alkalommal s levelekkel for­dult az értelmiség legkiválóbbjaihoz, rámutatván a kibontakozás egyedül le­hetséges útjára. A címzettek válasza „egy ismeretlen munkás levelére” ol­dalakat töltött meg a kolozsvári napi­lapokban, tele mosakodással, magya­rázkodással, ígéretekkel, sőt a cenzúra fehér foltjaival is. Józsa Béla tovább ment. Érintkezésbe lépett Tamási Áron­nal, s felvetette egy új Vásárhelyi Ta­lálkozó tervét a MADOSz részéről 1937-ben kezdeményezett értelmiségi tanácskozások mintájára. Míg fent fe­jüket törték a meghívottak, lent mun­kások, parasztok, vidéki tanítók léptek akcióba egy demokratikus, független és szabad életformáért. Megnyíltak a zsilipek. Az előkészületek lázában je­lent meg Kovács György „Népmozgal­mak ébredezése Erdélyben” című cikke a Szabad Szó vezéroldalán, az új ta­lálkozó céljául jelölvén meg, hogy „nyomán megindulhasson egy bizonyos feloldási folyamat ... s mozgalom ke­letkezzék Erdélyben, kihangsúlyozni, megvalósítani a népjogokat, személyi szabadságot, szociálisabb holnapot.” A KOLOZSVÁRI AKCIÓ során is át-átröppen még egy-egy bíráló levél a Tiszán. Józsa Béla élesen beleszól a népi írók elvtelen ingadozásaiba, s követeli a harcos kiállást. Amikor a Független Kisgazdapárt a szociálde­mokrata vezérekkel egy olyan deklaráció alapján hozott létre tessék-lássék mun­kás-paraszt szövetséget, mely szerint „a párt a maga tömegeiben is hatá­rozottan szemben áll a rend minden ellenségével és általában a forradalmi szellem minden megnyilvánulásával”, Józsa Béla ,Megjegyzések” címmel válaszol. Ez az írás (a Szabad Szó 1943 szeptember 19-i számában) éber­ségre int. „Azok az erők — olvassuk —, amelyek eddig ennek az egységnek a kialakítását akadályozták, gáncsol­ták, ma, mikor látják munkájuk csőd­jét, új köntösben barátként kebeled­nek. Kell, hogy tudjunk jól emlékezni! Aki tegnap a munkás-paraszt összefo­gást tűzzel-vassal akadályozta, nem nézve az eszközöket, annak nem lehet őszinte a szava ma, ha az ellenkező­jét vallja. Napjaink parancsa nem en­ged letérést egy megszabott útról, a történelem pedig nem bocsátja meg a tévedéseinket sem.” Ez volt az utolsó cikke. A belügyminisztérium felfigyelt. Nyomozó-különítményt küldtek utá­na Erdélybe. Rácsaptak és megölték. Megölték 1943 novemberében ugyan­azzal a kegyetlenséggel, mellyel 1956- ban újra gyilkolni kezdtek. Az Erdély-szerte óhajtott találkozót már nélküle és nélkülünk, munkások, parasztok és haladó értelmiségiek nél­kül tartották meg. Nem is volt semmi jelentősége. Józsa Béla harcát azonban igazolta a történelem. íme társadalmi szerepének és politi­kai jelentőségének nyers kontúrjai, íme a vázlat a rembrandti képhez: BALOGH EDGÁR I. V­alamit előre kell bocsátanom: úgy fogadom el az irodalmi irányza­tokat és műfajokat, ahogy vannak. A Fanni hagyományai­t érzelmesnek, a Pillangó-­ idillinek... Ha változtatni próbálnék rajtuk, már nem is lehetné­nek azok az irányzatok, amelyek len­ni akartak. Ki kérheti számon a senti­­mental-romantól­­ az érzelmességet? Ha nem ilyen lenne, nem is lenne új irányzat. És a romantikától ki kérne kevesebb pátoszt? Nem lenne roman­tika. Önmagából, önköréből szeretném megítélni a művet, s úgy hiszem ez a kritika való hivatása. Amit Panek Zoltán akart — az az írói eszme, amit ebből megvalósított — az a mű. Csak ez lehet a kiindulás: az író választotta és kifejezte eszme. Utálom az irodalom sámfázóit, jóllehet, az irodalmár-csizmadiákat Hans Sachs­­tól kezdve igen szeretem. Éppen ezért senki cikkével nem is vitázom. Val­lom, hogy mindenkinek joga van ön­nön ízléséhez. Az olvasó tehát szabadon dönthet a megítélésben ízlése és szíve szerint. II. D­anek Zoltán írt egy kisregényt. A­­ címe, aki elolvasta, tudja: Min­den külön értesítés helyett. Megjelent folytatásokban az Utunk hasábjain. Két főszereplője van tulajdonképpen, Bódi Vince, kisvárosi kovácslegény és Morzsa Annus, az örökbeadott varró­lány. A lányt elszökteti, törvényen kívül viszi nászágyba ez az akaratos, hétköznapi Bódi Vince. Minden külön jogszabály nélkül. Ez eddig olyan, hogy azt mondhatom rá: sokan meg­írták. Azt kell válaszolnom erre, de nem így, s nem ma. Kepeczék az ősi törvényesség hívei, az oktondi törvényességé. Annusék va­lami új törvényt próbálnak követni, amely az élet, de méginkább a roman­tika, a költészet törvénye. A szerele­mé. Szerelem ez a javából. Szerelmi tör­ténet a nemesebbjéből. Irodalom. A fő­fájások és kedves szívdobogások sze­relme ez, de több is ennél: olyan, ami két jámbor ember életét fel tudja dúlni. Létüket magasabb szintre emeli. Ezt a bűbájos történetet csupán azért lehet­ne felelősségre vonni, hogy a párvá­lasztás fiziológiai, lélektani és más okai nem szárnyaltatják a legörökebb gondolat csúcsaira. Játék. .. hiszen játszanak. Ez Vince és Annus szerelmében a fő-fő mozga­tó. A gyermeteg dac, leányos duzzogá­­sok, szemérem és legényes hetykeség. Tehát, ami nélkül nincs is szerelem, egymás megkínzása, hosszasabb együttlét. Ahogy Illyés Gyula monda­ná: „világkezdeti ragyogásban” vetül elénk ez a pázsiton játszott játék. Tár­sadalom, környezet, körülmények — itt mind másodlagosak. Időfeletti? Amennyire két hiszékeny virágot a szenvedély szele föl tud ra­gadni a magasba, idők fölé. Csak az egymásnak s egymásért valóság szép egocentrizmusa vezérli tetteiket. Az, amit Giordano Brúnó, a megégetett, elmondott a szerelemről, mint a legtisz­tább önzésről. III. Mindig jó lemérni az író valóságér­ól í­zékét, s legfőképpen humánumát. Panek ebben is nagyot ígér. Ismerem ezt a világot. Ismerem Gerzsont, a lányok után meredező suhanc-harangozót (istenem­, hányszor gondoltam arra, hogy talán én is ilyen, harangozó vagyok!), Walent Bélát, a ráérős­ szerelmű teológust, Hankusz Edét, a gyógyszerészt, és Kepecz Já­nost, a tanítót, aki aranymondásokat kelt. De ismerem a „Hol hit ott szere­­tet”-feliratú falvédőket is, a húsvétok kedvességét, a locsolódást és a piros­tojások zsebben­ koccanását. Láttam iparosembert inasát tanítani kalapálás­ra, s ezt a ritmust Panek prózája most visszadúdolja emlékezetembe. Vettem már részt pillangók­ temetésén, dadog­tam el naív fogadalmakat, amelyeket megszegtem és fájt és jólesett a meg­szegés. S a nászéjszaka utáni reggel: a lé­lektani leírás aprólékos remeke. Az Epilógus: figyelmeztetés az írói orosz­lánkörmökre. A fiatalok szerelmében hihetetlen naivitás van, amely nélkül azonban nincs és nem is lehet szerelem. Panek nagy lelki idealizmussal fo­gózik a szerelembe: szinte úgy tűnik, hogy számára csak üde és játékos sze­relem van. Figyeljük meg évszak sze­rint is: tavaszi párválasztás ez. Az első szerelmi impressziók habkönnyű rajza. A Szinyér, a város csak díszlet. A kör­nyezet sem fontos, pedig az alakok na­­gyon is életesek. Talán egy virág­kehelyben játszódik le az egész. Nekem legalábbis úgy tűnt. IV. L­írát a líráról — Így gondoltam el feladatomat. Hiszen a szerkezete eléggé laza, állókép állókép mellett; csak a szépség, a megmunkáltság fog­hatja össze. De ez összetartja. És eszembe jutott Ibsen is: az iro­dalom mint ítélet önmagunk fölött. S persze mások fölött is. Ehhez, úgy éreztem, nem elég kegyetlen az író. Nem tudott még csillagtávolságnyira jutni emberi élményeitől, hogy ember­­távolságnyira lássa a csillagokat. Kí­méletlennek kell lennie: vesézőnek és teljes gondolkodónak, aki nemcsak a szépség képeire bízza az igazságot, hanem rútságra és diszharmóniára egy­aránt, és ítélkezik, mindenképpen. Az író teljesen azonosul hőseivel. Ez a teljes azonosulás fosztja meg oly­kor a bírói hivatástól, hogy az ítélő­szék írói emelvényéről kiszélesült in­tellektussal nézze kedves hőseit. Nem gondolkoztak a eléggé őket? Meglehet. De annál inkább érezteti és cselek­vésre szorítja őket. Csupa mozgás, helyváltoztatás ez a kisregény. A leg­bonyolultabb lélek és agybéli mozgásra talán ezért is jut oly kevés helye és ideje. Történelmi mondandója nagyon szép: a lélek egyéni felszabadulása, a sze­relem mint a szabadság vonzó for­mája. Stílusában Móricztól tanult? És Kosztolányitól? öröm, hogy meg tud­ja válogatni mestereit. Nyelve gazdag, hajlékony és meg­csiszolt. Prózaritmusa szaggatott, tő­mondatos, mint a filmdrámáké. Ez ad erőt minden új mondatának. Ha a nyel­vi szabványokat is legyűri ez a kitűnő stílusérzék, új stílussal találkozunk majd. V. F­iatalos hévvel sokszor mondo­gattuk, hogy ha van öncélúság, úgy az a szerelemben, pontosabban a szerelem irodalmi ábrázolásában való­sulhat meg legtisztábban. Ezt bizonyí­totta be Panek jeles tehetséggel. Ez volt az író akarata. S ez az, amit bár­kinek is muszáj tiszteletben tartania. Az Epilógus azt ígéri: e könyv pas­­torale-ja elérkezik majd az ellenté­tek mélyebb, bonyolultabb ábrázolá­sáig. PÁSKÁNDI GÉZA ADATOK JÓZSA BÉLA TÖRTÉNETI KÉPÉHEZ A legtisztább önzés — PANEK ZOLTÁN KISREGÉNYÉRŐL — A KÖNYVFELELŐS NYILATKOZIK TEGNAP DÉLUTÁN interjút kértem önmagamtól. Az Utunk alkalmi munka­társaként indultam el lakásomról, s elgyalogoltam az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesz­tőségébe. Mire odaértem, természete­sen ott találtam magamat kiadói szer­kesztői minőségemben is, így aztán igazán barátságosan és őszintén vála­szolhattam néhány kérdésemre. — Mi a szerepe a kiadványok utolsó­­lapján feltüntetett úgynevezett könyv­­szerkesztőnek? — indítottam a beszél­getést. — Nagyon jelentős a szerepe, — vá­laszoltam finom diplomáciai érzékkel,, — mindenért ő felel. Ezért nevezzük, „könyvfelelősnek” magunk között. — A példányszámot is ő állapítja meg? — ütöttem tovább a vasat. Tudtam, hogy erről lesz szó, mégis zavarba jöttem. Mit válaszoljak? — A szerkesztő javasolja a példány­­számot is... — dadogtam bocsánat­­kérően, de láttam, ezzel sem segítek­ magamon. — Vagyis Simoni Magda kitűnő ri­portkönyve az Ön hibájából jelent meg mindössze 2000 példányban? —­­csattant ítéletként az újabb kérdés. Nem, ezt már nem bírtam tovább. Ezt a felelősséget nem vállalom. Hosz­­szú mesébe kezdtem, s lényegében a­­következőket adtam elő: A kéziratot legjobban a könyv szer­kesztője ismeri, hiszen anyósként,, vagy bábaként gondoskodik róla a szer­ződéskötés előkészítésétől a nyomdába­­adásig, sőt azután is, mert minden­ben segíti technikai szerkesztő kollegá­ját. A szerkesztő tehát nagyon jól tud­ja, hogy hány pénzt ér a közönség elé­ kerülő munka. Sőt, azt is megítélheti, hogy milyen közönségsikerre számíthat a kötet. Igen jó kapcsolataink vannak a tartományi könyvterjesztő vállalat tisztviselőivel, kolozsvári és más vi­déki könyvesboltok és könyvtárak dol­gozóival. Évekre visszamenően tudjuk,­ mi kellett az olvasóknak s mi maradt a raktárakban az egereknek. Nyugod­tan állíthatom, hogy a szerkesztők és a könyvtárosok pontosan megállapít­hatnák az olvasók igényeit a lehetősé­gek szerint legjobban megközelítő pél­dányszámokat. Sajnos, nem ők állapítják meg, sőt meg se tudom mondani, hogy kik dön­tenek ebben a fontos kérdésben. Az én szerkesztői székemből vagy a ko­lozsvári könyvesbolt pultja mögül meg sem lehet pillantani a titokzatos fóru­mot. Én javasolok, s előfordul, hogy szerkesztőségem vezetője, a bukaresti osztályvezető, a kiadó főszerkesztője, aligazgatója, igazgatója mind jóvá­­hagyják javaslatomat, de valahol, a kultúra minisztériumában valakik még­is másképpen döntenek. Nagyon sokszor nem tudják, mit csi­nálnak. Fiatal költőink versesköteteit például éveken át hihetetlenül nagy példány­számban hoztuk ki. Miért kellett a ro­mániai magyar költők műveit éppen olyan példányszámban kiadni az ötször kisebb romániai olvasóközönség szá­mára, mint a legnagyobb magyar köl­tők köteteit Budapesten? (A magyar­­országi rendelést ugyanis ezen a mennyiségen felül, külön nyomattuk.) Bizonyára növekedett a versolvasók száma, de meg nem tízszereződött a felszabadulás óta. Természetesen, nyo­massuk ki évenként, kétévenként legte­hetségesebb és legtermékenyebb köl­tőink verseit, de legyünk sokkal sze­rényebbek és józanabbak a példány­­szám megállapításánál. Válogatott ver­sekből lehet néhány elálló készletet tar­tani, de miért kellett XY költő vala­melyik kötetével száz évre előre ellát­ni könyvpiacunkat? Máskor viszont „piacos” kiadványo­dat nem tudnak megfelelően értékelni az illetékesek. Bajor Andor szatíragyűj­­teményének sikerét nem volt nehéz előre megjósolni. Mégis olyan kevese nyomtunk belőle, hogy napok alatt el­fogyott, s két év múlva gondoltunk csak újabb kiadásra. Szentimrei Jenő rendkívül olvasmányos Szentgyörgyi monográfiájából szégyenletesen kevés példányt készíttettünk s másfél évig kellett mocorogni, amíg az újrakiadást elrendelték. Mikó Ervin zsilvölgyi ri­­portázsával is mostohán bántak a mi­nisztériumban. S most itt van ez a Simon Magda kötet. Mondanivalója, olvasmányossá­ga, színvonala, általában jelentősége szerint legjobb regényeinkkel verse­nyezhetik. És megjelent kétezer pél­dányban, hogy már a megjelenéseko „raritás” legyen. Valaki összetévesztet­te ezt az izgalmas riportkönyvet, me­lyet a falusi olvasók ezreinek szántunk, egy drága képzőművészeti albummal Abból elég lenne kétezer, ebből ezrek kellenek. Aki döntött, nem ismerte művét. Vizsgáljuk meg a példányszám megállapítás mai rendszerét, javítsa meg az eljárást, mert így soha sem lesz vége a herce-hurcának, a megis­métlődő tévedéseknek. Most az történt, hogy Simon Magda öt évig járta Szalárdot, kétszer átírta könyvét, Miklóssy Gábor művészbarát­ságból címlapot festett eléje, Fried­­mann Miklós fotóportrékat készített öt szerkesztő és öt külső véleményező megküzdött egy-két bürokrata szűklá­­tókörűségével és végre megjelent ez a szépen kiállított, becsületes, bátor igazmondó könyv é­s az utolsó perc­ben közbeszólt a példányszám-meg­­állapító fórum és megakadályozta, hogy olyan széles nyilvánossága le­gyen a műnek, amilyent megérdemel, hogy tömegekhez szólhasson. Válaszoljanak ezekre a kérdésekre az illetékesek is. Akkor nem beszélgettem magammal hiába. MAROSI PÉTER PAUL ANGHEL REGGEL Fényzivatarok, vörös levélfergetegek. —­­Melyiktől ébredt legelső álmom? Nem harsogott diadalmasan az erdő s nem henyelt a patak, csak hogy tükrébe vonjon, lemerdek tisztöl roskadozott az az év, s nem ámult senki, mikor megjelentem. Tanonckodás, tanonckodás a szilfák alatt . . . Az eruozsosigást vajon mikor hörpintettem föl? S mikor üzent velem s a Tüzeken a szél? * A hala s a Harsak mezével mikor teltem csordultig, mint a kaptár? Magam keresztelkedtem meg a tó szentelt vizében s promest elhajítottam az esti csillagot egy mogyoróért. Ma véreztem, a gyanta volt az íz, ha könnyeztem, orcám a szégyen szárította fel. Ste amikor egy fagyos áprilisi éj megfojtotta a venyigéket, hosszú időre beteggé tett a rontás. A darvak arany fűrészekkel elmetszették a telet. A mezők vére megpezsdült bennem s fü­rteket aggatott a fákra. Később rámtört a nyugtalanság: Hol a szívem? — kérdeztem, viharok árjától ziláltan, hópehelyként, hol a szívem? S a kakuk válaszolt. Hol a szívem? Rigó felett s a forrás. Hol a szívem? S a mesékből felém ujjongtak a hősök. Aztán nem kiáltottam többé. Mindent megértettem. A füvek közt, gondterhelten, azon a reggelen. Fordította: DEÁK TAMÁS HOLLÓ ERNŐ ÉBREDŐ KERJ Milyen fényes és tiszta vagy, kert, Ahogy lassan elnyújtózol, Milyen nyugodt vagy, öreg birsfa, ribizkető, málnabokor! Kell jó itt nézni, hogy a fák a Nap felé tárják karjukat, Piros színbe gyűlnak a bokrok, Hangyáktól telnek az utak. Milyen jó hallgatni, hogy ébred A kert, hogy örül, hogy ragyog, Tisztasága átjárja lelkem — Én is tiszta s nyugodt vagyok. ­UTUNK

Next