Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-09-14 / 37. szám

UTUNK. MIRE SOK KERÜLGETÉS és buk­dácsolás után megérkeztünk a kis szalmafedeles házhoz, jó alacsonyan állott már a nap. Éhesek voltunk. Az úton szedegettünk ugyan néhány szem szilvát, de az édeskevés volt. Szó­­szerint: édes és kevés. Nélu minden jót ígért. Kalácsot, szalonnát, túróspuliszkát. Csak le­gyünk már ott. Valami gazdag, zsí­ros kúriát képzeltem el szavai nyo­mán. Ahogy némely városi a falut el­képzeli. Nélu úgy hazudott, hogy még. Nem volt buta. Buta ember nem is tud hazudni. Nélu okos volt. Kivált abban, ahogy nekem hazudott. Tehát megálltunk az alacsony, mé­lyen fekvő háznál. — Na, ez az — mondta s máris hozzákezdett a­ madzag-kilincs kibogo­zásához. S amíg engem az elbeszélés és a valóság közti szédületes ellentét majd hogy levert a lábamról, ő már fürgén, otthonosan ki is nyitotta a rozoga, girbe-görbe léckaput, s hosszú lábain megindult befelé. Én szomo­rúan ballagtam utána. Megint becsa­pott. Micsoda ház? Kis bámész ablak, gáliccal kékre meszelt falak, az olda­lához rag­­sztva, fából épült konyha­féle, s az egészen zsupfedél. Felső végén egy nagy szénaboglya, alsó vé­gén istálló, szemben disznóól, rossz léckerítés. Egy elterebélyesedett diófa alatt árnyékos veteményes. — Máriuca néni! Itthon vagy? — kiáltott befelé Nélu. Én mögötte áll­tam és kutya után lestem. — Kutya Máriuca néninél? — szólt és kacagott. Ezek aztán szegények, még kutyájuk sincsen. Máriuca néni nem volt otthon. He­lyette lenvászoninges fiúcska ugrott elő. Nyitatlan haja mintha szorosan fejére húzott sapka lett volna. — Kezitcsókolom, nagybácsi. — Anyád hol van? — A gépnél. Apámnak vitt enni. — A cséplőgépnél, ugye? — Ott. — Na, jó. Adj valamit enni. Mi van? — Hát ... Hát nincs semmi. — Ti mit vacsoráztok? — Krumplit. — Hogy? — Főve. — Kenyér? — Van, de ... — Veszünk belőle —- veregette meg a fiúcska vállát Nélu. A kisfiú elrémült. — Jaj, ne, anyám megvert — Akkor várunk. Bementünk a konyhába. Mindenféle holmi volt itt összezsúfolva. A meny­­nyezet vastagon kormos; a tűzhelyről a füst szabadon szállhat felfelé. A fiúcska sebesen nekifogott tüzet szitni. Felfúvódott képpel fújta. Krump­lit tett oda. BENT MÁR SÖTÉT VOLT. A láng­­ra lobbanó rőzse vörös fénye vibrált a falon. A kisfiú leült és kíváncsian nézegetett minket. — Mi akars­z lenni — törte meg a csendet Nélu. — Szabán. — Szabó — magyarázta Nélu ne­kem. Errefelé így mondják. Csend lett megint. Kinn szemmel­­láthatóan sötétedett. Ha kitartóan né­zi az ember az alkonyatot, előbb las­san kitágul, felfényesedik az ég, az­után hirtelen visszahúzódik a világos­ság, sötét lesz, előbújnak az apró, szikrázó csillagok. Révedezésünkből az ajtónyílást elfe­dő, sötét árny riasztott fel. A fiúcska felugrott és lelkendezve rohant oda. — Édesanyám, a nagybácsi van itt. Vékony, kicsi, barna asszony lépett be. Lehetett vagy negyven éves. Cson­tos, fáradt arcán mosoly villant. — De régen nem volt nálunk. — Magázta Nélát, pedig 20 évvel volt idősebb nála. — Most eljöttem a barátommal. Annak a testvére, akivel a múltkorá­ban voltam. — Igen? Ügyes fiú a testvére. — Aztán elkomolyodott. — Jaj, akkor több mindenünk volt. Volt szalonnánk is. Most nincs semmi a háznál, pedig éhesek lehetnek. Istenem, mit is ad­jak? Fáradtságát egyszerre ügyes fürge­ség váltotta fel. — Adtál a disznónak? — szólt a fiához, de látta, hogy a tök felvágat­lanul hever. — Hát te mit csináltál egész nap, átkozott kölyket Siess! Az­tán hozz fát. Törj néhány cső kukori­cát. Szedj szilvát. Krumplit főztél? Legalább azt. Siess, siess, csináld, amit mondtam/ Aztán leöntötte a krumpliról a lobogó vizet. Sebesen megtisztította a gu­mókat. — Ha volna egy kis tejfelem! — Ez­­zel fordult s néhány pillanat múlva tele bögrével tért vissza. — A szomszédasszonytól kértem. Adjak valami jót is. Bementünk a szobába. Kicsi volt, szűk, tele bútorral. Volt egy fedeles ágy is. Abban aludt az egész család. A falakon ikonok, festett tányérok, f­ényképek. Adott a kenyérből is, kaptunk sült kukoricát is. A végén szilvát. A fiúcskát kikergette, hogy ne bá­mészkodjék. Ő nem evett. Boldog volt, hogy minket ellátott. — Ide fogok ágyat vetni — muta­tott a kanapéra, amely fölött egy kü­lönös tányér függött. Azon gondolkoztam, hogyan kéne a szívességet meghálálni. Láttam, hogy szeretettel beszél az ikonokról, meg a falon függő tányérokról. Néztem, di­csértem őket. — Nagyon szépek. Régiek? — Ó, még a görögök idejéből valók. Nagyanyám kapta a nagyanyjától. Nélu rámkacsintott. ,,Görögök?” Közelebb mentünk. Cirillbetűs, régi, porladozó képek voltak. Talán a fana­­riótákra gondolt? Vagy görög szerze­tesekre? Mariuca néni egészen felélénkült. — Ezt a tányért a nagyanyámtól örököltem. — Szép — dicsértem. Szép is volt, díszes, zománcos. Valami bajuszos alakok voltak rápingálva, piros meg barna színekkel. — Rózsa Sándor és Kossuth Lajos — mondta áhítatosan, tiszta magyar kiejtéssel. Hol rá, hol a tányérra cso­dálkoztam. — Tud magyarul? — Én jól. — S ez Rózsa Sándor meg Kossuth Lajos? — Azok igen. Nélával érdeklődve dugtuk össze a fejünket a tányér felett. Soha életem­ben nem láttam Rózsa Sándor képét. Kíváncsi voltam rá. ,Ki hozhatta össze őket ezen a tányéron? Néztem, néztem ... Sehogyan se ismertem Kossuthra. — Te, melyik itt Kossuth? — kér­deztem Nélut. — Nem ez? — mutatott az egyik szakállas képre. Néztem. Apró betűkkel volt oda ír­va: Ferenc József. S a másik szép bajuszos alá, Nélu is hallhatta, ahogy olvastam: — II. Vilmos. ÖSSZENÉZTÜNK, Nélu szája már vonaglott a visszatartott nevetéstől. Ma­riuca néni még nem sejtett semmit, ra­gyogott a büszkeségtől, kötényével gyöngéden törölgette a tányért. Nélu már nem bírta tovább. Kelle­metlenül éreztem magam, előre tud­tam, ha Nélu kacagni kezd, belőlem is kitör a nevetés. Máriuca néni szégyenlősen pislogott, azt hitte, gyöngédségét neveti ki az öccse. Nélut ez még inkább ingerelte. Kirobbant belőle a kacagás. Én se bír­tam tovább. — Máriuca néni, ez nem Kossuth. Ferenc József, meg a német császár ... Már egymást nyuvasztottuk a kana­pén, de így homályosan is láttuk, hogy Mariuca néni elsápadt. Kemény, barna arcából mintha egy szippantással ki­rántottak volna minden életet. Meg­rökönyödtem egy kicsit. De Nélunak csak annál mulatságosabb volt. Ka­cagtunk hát tovább. Nagynehezen­­ rendbejöttünk aztán. Nagyokat nyögtünk, törülgettük a sze­münket. Mire pedig ismét jól kime­resztettük, már nem láttunk senkit. Elhallgattunk. Kezdtük kellemetlenül érezni magunkat. Félóra is eltelt. Kinyílt az ajtó és belépett Mariuca néni. Szótlanul, csedesen. Csak az ar­ca volt beesettebb, s a pofacsontja ki­­állóbb. Nekifogott az ágyazásnak. Mi né­mán állottunk fel. A szoba közepén le­­horgasztott fejjel várakoztunk. Elvégezte. Kiment minden szó nél­kül. Lefeküdtünk. Éjjel visszafojtott lélegzetet hallot­tam a fejem felett. Kinyitottam a szemem. Árny suhant el előttem, por hullt a szemembe... Reggelre kelve ragyogó, kék égbolt tekintett be a kis ablakon. Sietve felöltöztünk. — Egész éjjel ölelgettél — ropog­tatta Nélu a csontjait. — Eredj a fenébe. Egyszerre kaptuk tekintetünket a falra. Szabályos kör mutatta a tányér helyét. Az asztalon friss, még párolgó tej és kenyér. Csendben megreggeliztünk. Reggeli után kiléptünk a napsütésbe. A fiúcska kiváncsi, mit sem sejtő tekintettel fogadott. — Édesanyám elment. — Jó, mondd meg neki, hogy mi is elmentünk. Na, szervusz. Ügyelj a házra. Én még hátra mentem néhány szil­váért. A ház mögött a csillogó porce­lándarabkák közül felemeltem egyet. A félarc a hegyesre pödört bajusszal tisztán kivehető volt. GAJDOS ATTILA IRrO­dalmi kör KIRÁNDULÁS "­ Megöltem egy embert RADU COMBA VÁRAKOZOTT s egy óra múlva Mihai Vardaru csakugyan megjelent a fedezékben szemére hú­zott sisakkal. — Látogatóba jöttem ... Érdekelnek a benyomásaid — mondotta sisakját az ágy végéhez állítva. — A mi front­szakaszunk itt húzódik a szomszéd­ban. Az erdőn keresztül egyenes vo­nalban három kilométer ... Szemlét kaptunk a hadtesttől... Egy francia ezredes ... Nagyszerűen sikerült... Az ezredesünk, Bőgőcske, azaz Ordít­­mányos két álló napig nem üvöltözött utána ... De milyen szép fedezékben laktak. Valaki úgy látszik, szereti a vicclapokat! ... — fejezte ki elisme­rését végigpillantva a falon, amelyet Comba tisztilegénye az árkon áthaj­tott müncheni folyóirat képeivel agga­tott tele. Mihai Vardaru sebesen beszélt, fel­ugrott, megint leült, kérdezett anélkül, hogy válaszra várt volna. Szavainak pergése mögül azonban nyíltan kiérződött nyugtalansága, mint valami elűzött, de visszatérő lidérc­nyomás. — Nem sétálhatnánk egy kicsit? menjünk ki innen . . . Sötét van . . . Egy idő óta úgy érzem, nincs elég világosság soha, seholl . . . Radu Gom­a fürkészte, s nem tudta mire vélni hangjának kétségbeesett remegését. Egyelőre azonban nem kér­dezett semmit. Lementek a Németmajorhoz. Itt nap­közben csönd honol, s a nap késő estig beragyogja a tisztást. A fenyőkkel kö­­rülövezett apró, sűrű pázsit zöldjén az elvonszolt tuskó nyoma körömmel fi­nom bársonyra rótt két fényes karco­lásnak látszott. A még le nem döntött falszakasz olyan volt vaksi ablakszemeivel, mint egy arc, amely a látottaktól dermed­­ten várja, mi következik még ezután. A vadvirágos kerttel szemközt le­ültek egy gyommal, tüskével körül­nőtt kőlépcsőre. A macska kihozta kölykeit a napra. Az egyik cica szökdécselt, s kicsiny lábaival kecsesen egy méh árnyékát követte a földön­. Egy vörös hangya a nála háromszorta nagyobb rovar te­temét vonszolta hátrafelé. Mihai Vardaru odébblódította egy vesszővel, de a hangya makacsul visz­­szafutott, hogy zsákmányát újra meg­ragadja. — A természetben minden csak öl­döklés ! — szólt Mihai csöndesen, s a vesszőt elejtve állát tenyerébe hajtot­ta. — Egy tenyérnyi földdarabról azt állítják, hogy a természet fenséges nyugalma honol rajta. Föléje hajolsz, nagyitóüveggel megvizsgálod, s nem látsz egyebet, csak pusztítást . . Egyik rovar vadássza a másikat, egyik kukac támadja a másikat; örökös mé­szárlás az egész. Telhetetlen temető ez a világ ... Talpraugrott és zsebkendőjével meg­törölte sápadt, magas homlokát. Elnézett messzire és kimondta: — Tudod, hogy megöltem egy em­bert? ... Tekintetét hirtelen Radu Comba sze­mére szegezte, megrendülést kutatva benne mohón. Radu már gyanított valamit a Mihai gondolataiból, s megvonva vállát olyan mozdulattal felelt, amellyel értésére akarta adni, hogy ő ebben nem talál semmi csodálni valót. — Kedves Mihai, ez a háború! Majd később: Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó gondozásában rövide­sen megjelenik magyarul Cesar Petrescu nagy regénye, az întu­necarea. A könyv magyar címe: Sötét évek. A regény alábbi részlete az első világháború román harcterére viszi az olvasót. Mihai Vardaru, a gyermekifjú ösztönösen menekül bojári környezetétől. El­— Lehet, hogy kitüntetésre javasol­nak. Mihai elismételte ugyanolyan hang­hordozással, mint Radu, mintha így akarna megbarátkozni ezzel a vigasz­talással, de a lelkiismerete nyomban elutasította. — Ez a háború! . . . Nem! . . . LÉPETT KETTŐT, visszafordult, s Radu Gdmea mellé telepedve beszélni kezdett, egy lélegzetre, anélkül, hogy a szemét ráemelte volna: — Megöltem egy embert ... Nem ismertem. Nem tett nekem semmi rosz­szat. Oka sem volt, hogy rosszat kí­vánjon . . . Csak éppen más egyen­ruhát viselt. Fiatal volt, mint én, ön­kéntes őrmester, mint én. Talán ugyan­azokat a gondolatokat forgatta fejé­ben ő is. És én felemeltem a revolve­remet és belelőttem! . . . Két perc alatt abból a fiatalemberből, aki olyan volt, amilyen én vagyok itten, nem maradt más, csak egy hulla. Fél szeme kifolyt, mert a golyóm homlo­kon találta. Mintha rám nézett volna véresen, iszonyattal . . . Eltemették.­­Kádár István, így hívták. Zsebében leveleket találtunk, így értesültem, hogy egyetemista volt, tanárjelölt, Petőfiről készült szakdolgozatot írni, keserűen emlegette szegénységét, mert megakadályozza, hogy külföldre men­jen tanulni, ha majd béke lesz . . . Ezeket írta a nővérének szóló levél­ben, egy másik levél a nővérétől jött, aki maga is szegény lány lehet, cso­magot küldött neki, női kéz­­munká­ját, zsebkendőt és fehérneműt, meg egy doboz pótkávét, cukrot, csokolá­dét .. . Kéri, ügyeljen magára, meg ne hűljön, családi apróságokról tu­datja: nagybátyjuk meglátogatta, ír az öregeiről, unokanővéréről, aki kér­dezősködik felőle és hazavárja . . . Egy erdélyi bajtárs fordította le . . . Egy élet volt ott kialakulóban és én eltiportam! . . . Milyen a jogon? . . . Azt, aminek nincs újjászületése?! És nem lehet jóvátenni! . . . Sem orvo­solni . . . semmit . . . hulla! . . . Hidd el, utána elrejtőztem és sírtam. A tisztek gratuláltak. Az őrnagy is... Az ezredes telefonhoz hívatott . . Mindenki örült, mert én meggyilkol­vágyása nem talál más kiutat, csak a háborút... Érettségi után kato­nai iskolába iratkozik s onnan egye­nesen a moldvai harctérre küldeti magát. Első tapasztalatairól riad­tan számol be a regény főhősének, Radu Comjanak, aki nemsokára hősi halottként látja viszont a „hő­siességéért" hadnaggyá előléptetett ifjút,­tam egy embert! . . . Neked megvált­hatom, már ö­em is szégyellem, hát tudd meg: elrejtőztem és sírtam. Si­rattam őt. Sirattam magamat ... Ez a háború? Ez a hősiesség? . . . Jaj, mennyire szerettem volna, ha gyáva vagyok és gyáva maradok . . . Radu Comșa átölelte és melléhez szorította, mint egy gyermeket, hiszen Mihai alsó ajka most valósággal úgy remegett, mint egy gyermeké, aki alig bírja visszafojtani felcsukló zokogá­sát. — Drága Mihai, ha te nem lettél volna, akkor vádlett volna ő. A körül­ményeket nem ismerem, el sem tudom képzelni, de ez holtbiztos! Ha lelőtted, ez azt jelenti, hogy nem tehettél más­képpen . . . Megölt volna ő téged!... —■: Éppen ez a szörnyű ... mondta Mihai. — Éppen ez! . . . Jár­őrbe mentünk. Mifelénk valami két kilométer van a lövészárkok között, zsombékos hely . •­­ Ott találkoztunk éjnek idején, mintha csak kerestük volna egymást ... Én magam kér­tem a kiküldetésemet ... Különben egy szakaszvezető ment volna három em­berrel . . . Talán ő is önként jelent­kezett, mint én. Meg akarta csupán mutatni, hogy nem remeg . . • Akár­csak én. Nem akartuk alább adni, mint a harctér felkent hősei. Felénk jöttek, s mi bevártuk őket. Mikor eléjük top­pantunk, katonái feltartották a kezü­ket a megadás jeléül. Ő azonban ma­gyarul parancsot kiáltott nekik s lö­vésre emelte karját! . . . Akkora ter­metű volt, mint én, vonásai élesen kirajzolódtak két ág között. Más-más égtájról indultunk el erre a találkozó­ra! .. . Két lövést adtam le egymás­után, ő is. Golyója a fülem mellett süvített el. Mikor széttárt karokkal összerogyott, én óriási örömet érez­tem. Egész testemből a szívembe, a fejembe szökött a vér. Érted ezt a szörnyűséget? . . . Vad öröm rázott meg, mert megöltem egy em­bert! Én, aki nem voltam képes egy hangyát eltaposni . . . Két golyó . . egyik a fejébe, a másik a mellébe . . . Látod, Mihai, te magad beisme­red, hogy másképpen nem történhe­tett. Golyója a füled mellett fütyült el. Ha nem ő, te estél volna el!­­ .­­— erősködött Radu Comșa, meggyőző­dés nélkül. — Te magad mondtad, hogy háborúban nincs gyilkosság. — Mondtam . . . mondtam! Mit mondhattam én, mielőtt ez megtör­tént? Honnan tudhattam volna? Mesz­­sziről senki sem tudhatja. Mindenki okoskodik, vitáz, elméleteket gyárt, ra­jong! . .­­ Onnan a távolból könnyen azzal áltatja magát az ember, hogy egyedül ő birtokolja az igazságot . . . Csak most értettem­ meg, hogy a há­ború egyetlen valósága: akik éltek, ezt sohasem felejthetik el! . . • Talán csak innen jöhetne még a szabadulás, ez az egyetlen jó fakadhat a borzalmakból, amelyeket mindannyian elkövetünk. Ha majd mindenkinek meglesz a maga halottja és ez az emlék örökösen ott kísért minden tettében, akkor össze­omlik minden hazugság. Érted? Ha egy, két, vagy tíz év múlva előáll egy széltoló és tele akarja tömni a feje­met özönvíz előtti handabandáival, csak ennyit kérdek tőle: ölt már embert? Ha nem, fogja be a száját! . . . Csaló! . . . Dehát minek is beszélek én ezekről? . . . Egyelőre nem érdekel senkit. Majd máskor, talán ... Most­­ meg akarlak kérni valamire . . . — Csak mondjad, Mihai! — biztatta­­ szelíden Radu Comșa — Hogy mire akarlak kérni? . . . — tétovázott Mihai. — Azóta balsej­telmek gyötörnek . . . Ugye máris nevethetnéked támad?... De ha mégis történik valami, nézd, itt van két le­vél. . . Az első mindenkinek szól: Laura néninek, Cora és Ralu nővé­reimnek. Afféle általános végrendelet, amint látod! . . . Talán mind a két h t­zen jót nevetünk rajta később, ha meg­szabadulunk és kérlek is, hogy hallgass róla ... A másik levél pedig ... Ne haragudj, nem mondom meg, kinek szól. Ha úgy hozza a sors, úgyis meg­tudod ... A fehér borítékban egy másik boríték van megcímezve . . . Ha történik valami, bontsd fel a külső­­ borítékot és a levelet juttasd el a cím­­­­zetthez . . . Ugye nem haragszol, hogy ennyi mindennel terhellek, meg amiért ennyire titkolódzam? ... Itt nincsen senkim ... Radu Comșa átvette a titkos levelet és Magduja Dobreanura gondolt, a göndör szempillájú, szépen rajzolt szájú kislányra. Mihai hátravetette fejét s úgy lihe­gett, mint aki futva mászta meg egy szakadék falát. Szeme alatt kékes karikák. Azelőtt sohasem látszott rajta ilyesmi. Fiatal gyermekarca most beesett. Orrcimpái sápadtak. Mosolyogni próbált, de olyan volt a mosolya, mint a gyermeke sírás után. Felrázta magát s hirtelen megszorí­totta Radu Comșa kezét. Mozdulata ölelésben folytatódott volna, de félbe­szakadt. Sebesen elindult s ment át a tisztáson, aztán a sudár fák törzsei között. — Mihai! Mihail Radu Comșa felállt, hogy utána siessen. „Hova megy így? Hova lohol ez a fiú?“ — töprengett magában. — Mihai! De Mihai Vardaru már messze járt. Csak a zubbonya bukkant fel időnként a fák lehajló ágai alatt. Boros Ferenc fordítása BARTIS FERENC AZ ÉN SZÍVEM Oh, én nem tudom, mit rejt a szívem. Igaz, nem kérdem tőle sohasem, de mindig érzem: forróbban szeret, és jobban gyűlöl mást, mint­­ engemet. PÁSKÁNDI GÉZA CSODAKÉK ÁLMOT Csodakék álmot láttam az éjjel, aranyosom, lázongó virágok sustatták fejüket haragosan. Ibolyák sugara kés-kéken villogott ide s tova, s szomorkás volt a rezeda-bimbó megszínesült mosolya. Miért csak illatunk s színünk van? Miért csak ízünk és szívünk van? Miért nincs hangunk is, dalolni, csodaszép? S mint a színem, — szólt az ibolya, — épp olyan sugarú csodakék? Ki énekelne csoda­színt, csoda­szagot, ó, a virágok, mért olyan hallgatagok?! Mért nem tudnak virágok énekelni? Mért néma a szín s az illat: millió virág-torok? Virágok nyelve daltalan kötésben mért hánytorog? Virágok istene, fölséges virág-király, meggyűrt derekú virág-nép esedez lábainál.­­ Virágok istene, hangokért esedezünk! Virágok istene, énekért epedezünk! Virágok istene, szép istenünk. Kevés a szín, kevés az illat, hangot is adj, s mi énekelünk! S hallottam ekkor harang­zenét, piros pipacs dalára pirult az alkonyi ég, kék vonatot lengetett dalában a kék ibolya, s Himnusz lett, himnusz a tökvirág jámbor és szép mosolya. Virágok énekeltek! Lengett a virágok hangja! Zenét hintettek alkonyaira! Jaj, istenem, gyönyörű volt már: virág-ének, virágos zsoltár hajtott szívemre! Csodakék álmot láttam az éjjel, s hallottam csoda-zenét, s hallom azóta, hallom örökre — s látom, virág-nép tündérképekre nyitja szemét. ÉN LESZEK A FÖLD Mióta járja már szemem homlokod havasát!? Mint amikor Alpokra zúdul a télutó, feketül, ráncosodik a hó, úgy von redőt homlokod boltozatára minden tél és minden tavaszidő. Homlokodon már szaporodnak a ráncok — fognám én, fognám az idő kezét, s tartanám eléje ittas szerelemmel sima, fiatal homlokomat: jaj, inkább az enyémet írd be ide, hogy tovább éljen az öregedő. De látod, az idő nem fogad el túszokat, neki Én kellek s neki Te kellesz, s nem küldhetünk megváltó Jézusokat. A Homlokodon, édes, szaporodnak a ráncok, szoknyád fehér még, de lassan elfeketül, látod, sima még, de ráncos lesz majd ő maga is, mint kürtök könyöke, vénasszonyok rokolyája. Ó, redők, redők, homlok redői! Bennetek üzen a föld, veletek üzen, hogy várja a testünk, s ne feledkezzünk nagyon bele az életünkbe. Redők, redők, szigorú táviratok! Homlokodon már szaporodnak a ráncok, s jaj, ha majd téged is szólít a föld, nem is tudom, mi lesz már? Hab-húsodat irigylem a földtől, áldott tagjaidért rögök irigye vagyok, s elmarnálak, hogy ne juss a sárnak, mert fehér tested ott oly fekete lesz. Tudod mi lesz, ha majd téged is szólít a föld? Engem szólít majd biztosan hamarabb: megelőzlek, s én foglak hívni: én leszek a föld.! ­ „Az utcák, kint és szétszórt bo­rosüvegek, üresen álmoskodnak szerteszét. Merev ablakok, béna ka­puk nézik egymást.” Kietlen, ha­lott kép egy kicsi székely faluról; magába sűríti a burzsoá­ földesúri rendszer két világháború közti Ro­mániájának fullasztó levegőjét. Az a hat nap és a hetedik még­sem egyszerűen egy hét a székely­­földi Dános falu (felismerhetően­ a háromszéki Dálnok) fülledt napjai­ból, hanem egy hirtelen támadt for­gószél, amely felkavarja az embe­rek testére, lelkére ráfeküdt nyo­masztó valóságot. Ez a hét nap elég az írónak ahhoz, hogy szinte pilla­natképekben lepergesse előttünk a falu filmjét. Minden filmkockán más-más alak, emberi sorsok, em­beri gondok, tervek, remények, csa­lódások elevenednek meg, anélkül, hogy egy-egy filmkockánál hossza­sabban időznénk. A regénynek nincs is főhőse. S mégis észrevétlenül tömör egységként bontakozik ki előttünk, egy jól meghatározott vasmag körül, amely vagy így vagy úgy bűvkörében tartja a körülötte keringő elemeket. Ez a mag: a föld, a sovány, agyagos, dimbes­­dombos háromszéki föld, amely év­századokon át rákényszerítette a székely parasztot a leleményesség­re, ezermesterségre, hogy valahogy megélhessen. Négyszáz holdat ebből a földből egy gyermektelen, özvegy a győrgyári kollégiumba hagy. Ezt a földet perelik a kollégiumtól a hirtelen támadó „rokonok”, ezt vé­dik a kollégium bérlői, a módosabb gazdák, ezt áhítozzák földosztást remélve a zsellérsorsban sínylődő szegényparasztok, s ezt szerzi meg végül az államaparátusban dolgozó cinkosai segítségével Bene­ Benea úr. Ez az egyszerű cselekményváz változatos és sokszínű típusok so­rát vonultatja fel. A szerző új kia­dás elé írt előszavának vallomásá­ból kitűnik, hogy a „cenzori álru­hába bújt fasiszta rendőrkopó ré­me” akadályozta az írót a valóság leplezetlen ábrázolásában. De még így is, korlátozott lehetőségek kö­zött is sikerült reálisan ábrázolnia a burzsoá­ földesúri rendszer kar­maiban vergődő falu osztályviszo­nyait. A parasztokat kiszipolyozó, pén­zét külföldön elverő Vajna úr, a földreformot a parasztok kárára ki­játszó Kökössi úr a rendszer ural­kodó osztályának jellegzetes képvi­selői. Közvetlenül nem avatkoznak ugyan a falu ügyeibe, de összeköt­tetéseik révén mégis az ő akaratuk érvényesül. Jelen vannak az omla­dozó, pusztuló nemesi kúriák halál­raítélt figurái: a Bérczi Árpád, a Kádár Benedek-féle zsörtölődő urak. Jelentős szerepet játszanak a falu életében az izmosodó kulákok. Czakó Sándor, Darkó Károly, Bó­ka Antal érti a módját, hogy kell zöldágra vergődni a román főjegy­zővel. A cselédsorból kulákká emel­kedett Bárt­a Ábel meg van eléged­ve sorsával, de intelemszerűen nyugtatja meg volt sorstársait­ .Mindig úgy volt, s úgy kell le­gyen, hogy a paraszt fizessen, tart­sa a bérét.” S a paraszt fizet, ha van miből. Ha nincs, eladja amije van. Pál Andris a lovait adja el, hogy adós­ságát kifizethesse, s nagy kötele­* Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1956.É­rettséget kell vállalnia, hogy el­nyerje a kisbírósághoz szükséges szavazattöbbséget. De egy falunak csak egy kisbiróra van szüksége. Mit csinál a többi paraszt? A Goly­­vás Ferencek, Roppants Birik, s a többiek Kökössi és Vajna úrhoz mennek robotra, dolgoznak reggel­től estig, s közben várják a földre­formot. Gyűlölettel gondolnak min­denkire, aki az örökségre rá akarja tenni a kezét. Tudják, hogy vágyuk jogos, hogy a föld őket illeti. Mert honnan szerezték az urak földjeik nagy részét? „Tagosításból, arányo­sításból csellel, a szegény, lakosság nyílt kijátszásával. A köztől vették el az urak hamis részmegváltások­kal, törvénytelen jobbágyosítással, a jogiratok pusztításával, önkényes foglalással." Tisztán látja ezt a halkszavú megfontolt paraszt,­szo­cialista Bokor Lőrinc, valamennyi között a legöntudatosabb. Ő az, aki az igazat tudatosítja társaiban. S nem az író a hibás érte, hogy alak­ja vázlatos maradt. A „rém” itt fogta legjobban az író kezét. A vitatott négyszáz hold gazdát cserél ugyan, de nem azoké lesz, akik évszázadokon át izzadtak raj­ta, a parasztoké. Ők kínlódnak to­vább, s amikor már nem bírják, egy csapat kiválik belőlük, nyaká­ba veszi a tarisznyát és „kitánto­rog■” a kisházából. Mikor lesz vége a sok rossznak? Bokor Lőrincz így fogalmazza meg: „Amikor majd­ az Ábel dombján felállítják a Dózsa György emlékszobrát.” Képletes, távlati, de félreérthetetlen kiutat mutat az író: a forradalom útját. Tizenhat év telt el azóta, hogy a két világháború közti magyar iro­dalom e marxista talajon született falusi tárgyú regénye először meg­jelent. Dózsa György szobrát még nem állították fel, de a Dózsa György kollektív gazdaság­a már megalakult ... BERDE ZOLTÁN * Kahána Mózes: Hat nap és a hetedik / VERESS ZOLTÁN 'Sckh-kaFag-őL ente. Életem szép alakulását gyertek látni mogorva emberek, ti, kik céltalan jövőt jósoltok nekem! Nézzetek meg a sápadt-kék és rőt-piros neonfény világánál, de úgy, hogy sose tudjatok elfeledni. Nem járom úgy a korzót, mint némely ficsúr, ki ruháját vagy nyalka bajuszát megy bemutatni a közönségnek, és nem nézek fiatal asszonyok lába után sem. Én nem palikat jöttem fogni, akik egy korsó sörre behívjanak egy büffé asztala mellé, hogy legújabb kalandjukat egy férjes nővel röhögve elmeséljék. Mert nincs az az író, aki műveiben — vagy az a film, mely a vásznon olyan piszkos „negatív nőst“ tud bemutatni mi, amilyen, — úgy van! — százával lebzsel még körülöttünk. Nos hát nézzétek meg ti, kik örömet leh­etek volna abban, hogyha előkelő kondatok disznaja lennék. Most, így, mint Krisztus mondta vala, hogy az ítélet napján jobb- és balra választandja a kecskéket és a bárányt: ujjal tudnálak én mind egytől-egyig megmutogatni, víg kecskegidák bőrét álcának hordó szalamandrák! Az már kész szerencse, hogy gyenem­a nincs és nem vagyok én ördög, mennyi önkéntes munkát végeznék a pokolban! Nézzétek meg, a korzón járok, szokásom ellenére. Égnek a lámpák s velem kereng a korzó tömege. A harfgszóró sem ordít elkoptatott és buta slágert, hanem valami szép dalt, amiben ifjúság s szerelem zsongitja át békés harmóniává az embereket. Ma örülök, hogy telt egy vendéglőben megvacsorázni az asszonnyal, kit egy év­­es egy gyermek után szeretek, mint találkozásunk első csodás pillanatában, mint esküvőnk után s mint mikor megszülte gyermekemet. Valami kis szédülés fog el, és mint hullám a vízbe, olvadunk egymásba s az emberek meleg tömegébe. Több, mint egy év után előfordult, hogy nem feleségem, , hanem fehérruhás pincér tálalta fel vacsoránkat. Nem akarok dicsekedni s ne ezért nézzetek engem, nem a fröccs tett emberré, amit ma este megittam, de a gyermekem, a feleségem s mind, mind az emberek, kik itt dolgoznak, küzdenek és éreznek körülöttem, akiknek ereje tettekben s szavakban árad belém. Mert ők teszik azt, hogy a boldogság percei gyakrabban pihennek meg dobogó pitvaraiban szívemnek, s az ő dicsőségüket hirdetem, amikor felidézlek: — Életem szép alakulását gyertek látni mogorva emberek, ti, kik céltalan jövőt jósoltatok nekem!

Next