Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1957-06-27 / 26. szám
UTUNK T^eres fővel indultam el diákköriD álmaim földjére, s ez eleve kulcnlatba hozott a ramszakado Temekkel Mindössze két hetig jarom a Szovjetunióban, de ez a röpke £z imsánom minden szenvedettjei es ^Lsedésa felújította. Kifele megőriz,eUnaunalmamat. Senki sem sejthette, íz*idején tanár talán előkelőnek tetsző zárkózottsága mögött mi vihar. Hiszen én a kupolák alatt es stadionok padján, gyárban és iskolában, kolhozok gyümölcserdeiben es egy-egiy meggondolható festmény előtt fontrégi magamat zaboláztam: ejnye, íz érzékenykedj! Minek az örökös meghatódás" Pátosz nélkül kell figyelni a dolgokra! Újra meg újra meggyőztem a be nem ágaskodó ifjoncot, hogy a látottak és hallottak tulajdonképpen már mind megszokott, természetes, normális jelenségek. , És ez igaz. Nemcsak az én egykori forrongásom utópista ábrándképei valósultak meg és váltak mindennapossá a Szovjetunióban, hanem a mi mai átmenetünkhöz, a hazai szocialista építés felemásságához képest is szembeszökő a teljesség. Érett ellást nyugalma tárult elénk. Olyasvalami, amire nálunk csak a múltból hozhatnék példát. Persze. Mária Terézia fenséges barokkja a maga kastélyaival és iskoláival, vagy a ferencjózsefi korszak patriárkális hagyományokat ipari civilizációval elegyítő konszolidációja csak szűk uralkodó rétegek számára jelentett valódi jólétet és biztonságot, de éppen az a hasonlat íze, hogy nekünk most a Szovjetunióban a tömegek élete mutatkozott arisztokratikusan nagyvonalúnak és polgárilag kiegyensúlyozottnak. Pedig csak a déli részeken jártunk, az ukrán és a moldvai tanácsköztársaságban, vagyis ott, ahol a legféktelenebbül pusztított a háború. Romok fedtek itt kilométernégyzeteket,városrészek tűntek el, s ma újra ragyog Harkov a kertországgá átalakított ukrán sztyepp közepén, tündökölnek az ősi Kiev oszlopsoros új palotái, s küldöttségünk régebben arra járt több tagja iásem ismert az újjáépített Kisinyevre. Felhők fedték alattunk a tájat, így először a városokkal ismerkedtünk leszállás után. A repülőállomástól a belvárosig és az új munkásnegyedekig mindenütt azonnal megkopott a stílus. Az új épületek és az egész városkép monumentalitása. És itt nem gigászi méretekre gondolok, még kevésbé betonkockák halmozására. Az a nemes előkelőség lepett meg, mellyel ott a modern építkezés nemcsak a szimpla hasznosságot érzékelteti, hanem a társadalmi örökséget is: a hagyományt. Sokszor jutott eszembe a mi öreg Kós Károlyunk, aki ugyancsak hadakozik az öncélú formalizmusok ellen s honi sajátosságok szerint alkot új erdélyi stílust. A kievi múzeumok és képtárak látogatása során nem volt nehéz észrevenni, hogy a mai városépítészet klaszszkcitása a feudális kor pazar ukrán reneszánszát és barokkját, vagy a múlt század leegyszerűsödött franciás-poroszos udvari ízlését ismétli a szükségletek mai fokán. Amikor felkerestem a Sevcsenko-egyetemet, hatalmas oszlopcsarnokával, ívelt ablakaival és arányainak józan méltóságával előttem állott az eredeti minta. Amíg azonban a mai épületek idén világosak, ezt a régit több mint egy évszázaddal ezelőtt a cár bíborszintre mázoltatta, hogy megszégyenítse a lázadó diákokat. Kegyeletből az épület, ahol az ukrán értelmiség annyi nemzedéke nőtt fel, ma is vörös. Jó mindenüvé elkísért a megújhodás pompája. Bármely középületben fordultunk is meg, tanácsházban vagy étteremben, színházban vagy árucsarnokban, freskók és olajfestmények emlékeztettek a kozákok szabadságharcaira, az ukrán és orosz nemzet történelmi szövetkezésére, parasztlázadásokra és partizánküzdelmekre, a nagy októberi forradalom s a honvédő háború helyi eseményeire. A harkovi városközép teraszos parkjában sportolók szobrai sorakoznak, Kisinyevben az új városi tó vitorlásokkal tarkított tükre felé széles kölépcsőzeten ereszkedtünk le szökőkutak és mesterséges vízesések mellett. Amikor két útitársammal, Jules Caraban érdemes művésszel és Sioria Lovinescu drámaíróval egy éjjel minden hivatalos kereten kívül kimentünk a városba feketekávét keresni, kiderült, hogy éjfél után Kiev egészségesen alszik. Minden zárva. Sofőrünk a vasúti állomás büfféjét ajánlotta. Na jó, odamentünk, így jutottunk hozzá külön programban a fényűző óriáscsarnok és a csiláros, bőrüléses várótermek látványához. Aporodon levegőjű éjjeli menedékhely? Egymás hegyen-hátán szoros.lk° utasok? /A sofőr mosolygott. Ez inkább gálaszínház. Feketekávé azonban nem volt, még meg is mondták, hogy az csak öregeknek való. Pezsgőt kaptunk, ürítettük tehát poharunkat az állomás építőinek egészségére. Polgári írókat olvastam, akik a tömegizlés eluralkodásától és a géptechnka fetisizálásától féltették a múlt kurláns hagyományait. Nos, utunkon intenütt úgy tapasztaltuk, hogy a szótlo kínos, eladja a múlt kincseit a töbr3-n, s a kultúrát a gépeken ural, • ? e,nber, a műszaki alkotó heroizá- T?val fejleszti tovább. A kievi Szent katedrális újonnan aranylapokat és befedett hagymakupolái alatt fijeszthei a S?r$ést-forgást. Az ifjúsági ’fftra érkezett vidékiek csoportokig,In* * 11*, be ,mtildén zegzúgot, hogy restnfi köselről ismerhessék meg a mao„nr ° !n,tintát és hallgathassák a freskó r0/ta °kat a most feltárt legrégibb gorú itteni ,finnyei jeleneteiről és szigorú tekintetű aszkéta-szentjeiről. A mai festészet titkát a harkovi traktorgyárban értettem meg. Mi több a képzőművészeti főiskolánás jártunk, népviseletbe öltözött modelleket vagy aktokat rajzolgattak a növendékek. Kísérőink büszkén emlegették, hogy Harkovban már százhetven éve működik festőiskola. A vizsgakiállítást azonban hiába kerestük, az kint van az üzemben, ahol a fiatalok idei gyakorlatukat végezték. Utunk amúgyis a traktorgyárba vitt. Először jártam automatizált nagyüzemben, ahol gép végzi el az esztergályozást, s a munkás nagyítójával a kész csavar minőségére ügyet. Az alkatrészeket szállító szalag mentén haladva egyre formásabban bontakozott ki előttünk az ötvennégy lóerős, Diesel-motoros traktor, úgy lenyűgözött a teremtésnek ez a nyugodt, biztos folyamata, hogy magára az üzemre s az emberekre alig ügyeltem. Igen, valahol láttam egy nagy akváriumot bizarr halakkal, virágágyások és fehér márványszobroktűntek fel egyegy pillanatra az épületek között. Egy leány gépén is virágokat láttam. A traktor egyre növekedett, végül megálltunk. Daru emelte fel a gépet, hernyótalp surrant alája, hegesztés fénye lobbant, gépész pattant fel az ülőkére, begyúlt a motor s az új gép lehüppent a szalagról. Éles kanyar, s már ki is szaladt a műhely kapuján. Megvártuk a másodikat, a harmadikat is, azzal együtt indultunk azután tovább az üzem művelődési palotája felé. Itt várt a kiállítás. Képekben és szobrokban az előbb látott teremtő munka egyes jelenetei, a munka hőseinek galériája. Beteltem az egészséges és okos arcok beszédével, s örültem, hogy újra meg újra felfedeztem ajkuk szélén a diadalmas ukrán mosolyt. Tájképek árulták el, hogy a festők egy része gyakorlatát a kolhozokban végezte el. Olyannak mutatták a sztyeppet, amilyen ma: művelt vidéknek, ahol ugyancsak megdolgozzák a földet a futószalagról hárompercenként elinduló traktorok. Ez az élő kapcsolat hagyomány és valóság, munka és táj, társadalom és művészet között neveli a szovjet embert. Egyik kirándulásunk alkalmával, az első pillanatban nagyon meglepett, hogy messze kint a határban, az országút mellett, fehér szobrokat látok. Kastélyok parkjában találkozott nálunk az ember ilyesmivel. Az egyik szobor sudár parasztleányt ábrázott a bőség magasra emelt gyümölcsös kosarával. Ez a szobor elevenedett meg azután a fesztiválon. Nem is egy, száz kolhozleány jött a kalotaszegihez hasonló dús visetettben, s hozták fejükön a kosarat, tele friss zöldséggel, érett meggyel, cseresznyével. A szobrász tehát nemcsak antik és barokk formákban gondolkozott, hanem a valóságot is látta. S ezek a leányok talán éppen annak a szobornak a hatására bátorodtak fel arra, hogy munkával megérdemelt hőségük kosarát avassák ünnepi jelképpé a felvonuláson. Az ifjúság ünnepe mutatta meg, hogy a méltóság kereteihez mennyire méltóvá is vált az ember. Egy völgymélyedés természetes amfiteátrumában, Kiev közepén, toronymagas díszkapuk alatt jutottunk be az új stadionba, ide özönlött a főváros lakossága a fiatalok menetének fogadására. Ukrajna színe-virága vonult fel, hogy bemutassa ügyességét és szépségét a tájbeli változatok szerint, s felhő, csássa galambjait. Ogyessza, Vinnyica, Zsitomír, Krím, Zaporozsje, a Dobyecmedence, csupa megdöbbentően ismerős név a hadi jelentésekből, s ma kozák és matróz, bányász és hurut díszbe öltözött fiúk és leányok hozzák el mindezekről a helyekről a szocialista humanizmus hitvallását. Ifjú kezekben lobogtak a nagy szovjet haza és a boldog ukrán nemzet színei. A tömeges tornamutatványok gondolkoztattak meg leginkább. A hajlékony testek ritmusából lazai ötletességgel rajzolódtak ki újra meg újra a béke szent jelszavai, s nekem úgy tetszett, hogy az egészséges test és lélek harmóniájának megvalósult eszményvilágába léptem, tehát mégis elkapott a lelkesedés. Magamban megálljt vezényeltem, s megpróbáltam zsebnaptáramban pontokba foglalni néhány bíráló megjegyzést. Szállodánk előkelő nagytermében, egyik este fiatalok táncoltak, a fiúk ingujjra vetkőzve. Ejnye, gondoltam, a szomszéd asztalnál éppen dán vendégek ülnek, talán mégis illenék felvenni a kabátjukat? No de kiderült, hogy ballagó maturánsokról van szó. Saját ballagó fiamra gondoltam, hátha ő is ingujjban táncol? Kihúztam a megjegyzést és levetettem én is a kabátomat. Inkább egy színi előadásba kapaszkodtam bele. Ukrán szerző mai társadalmi drámáját játszották, a rehabilitált politikai fogoly mélyről jövő kommunista meggyőződése s személyes ellenségének karrierizmusa sikerült lélektani szembesítés volt, a játék teljességig kiforrott realista plaszticitás, de miért voltak naturalista módon kidolgozottak még a háttér részletei is? Egy ablak mögött szélben hajladoztak az utcai fák ... Másnap azonban szimbolikus stílusban, a jellegzetességek felnagyításával, fénycsoportosításban és újjíttszíni forgással láttam egy másik előadást, a teret és időt is epikaira váltották a közönséghez szóló közvetlen kommentátor beiktatásával. Kedves és megható fordulatok elevenítették meg a tanárok és diákok lelki viszonylatait, s a nagyobbára fiatalokból álló hallgatóság ujjongott. Az első rendezés naturalizmusára tett megjegyzésem elvesztette jelentőségét. Rácsaptam egy jogászra: milyen itt a törvényszéki élet? A kérdezett pontosan válaszolt. A lopás, a sikkasztás, a huliganizmus, a tulajdon és rend megsértése ma már jelentéktelen, túlsúlyban van a családi perek száma. Túl sok a válás ... Megütköztem, felírtam, majd még gondolkozom rajta. Egy bejegyzés a harkovi egyetemről szól. Németül tudtam beszélgetni a történészekkel. Emlékezetes órák számomra, de feltűnt, hogy még a hazai történészek is inkább nemzetközi vonatkozásokat dolgoznak fel, a nagyvilágban élnek. Én a sztyeppet kértem számon. Hol van a helytörténeti kutatás? Az ukrán falvak története? A hazai újkor katedrafőnöke kérdésem alapján szükségesnek találta ilyen természetű monográfiai munkák nagyobb méretekben való tervbevételét a legközelebbi tanügyi értekezleten. .A falu múltjának kérdése azonban eltörpült, mihelyt megismerkedtünk a falu jelenével. A moldvai tanácsköztársaság kolhozaiban jártunk, ahol valójában csak most kezdődött a történelem. Már az első látogatáskor, Kisinyev közetében, felfigyeltünk a művelődés házára. Nem is ház volt, hanem palota négyszáz férőhelyes nagyteremmel, színpaddal és moziberendezéssel. Muzsikaszó ütötte meg a fülemet. A zeneteremben gyermeklantosok gyakoroltak szép román dalokat. A könyvtár üzemben volt, éppen Sadoveanu-regényt vett ki egy idősebb falusi ember. Jó Hőérzettel indultunk el a nagy kiterjedésű határ megtekintésére, jártunk az állattenyésztő telepen, láttunk buja uborkatenyészetet üvegházban, kóstoltunk bort a kolhoz szőlészetében. Utólag gondoltam rá, voltaképpen milyen természetes is volt, hogy a kolhoz elnöke agronómus. Nagytermetű, öblös hangú ember, szakszerű felvilágosításait oroszul adta. Nemrég le akarták váltani, mert csak töri a lakosság nyelvét, de a Micsurinkolhozban egyesült két falu népe nem hagyta, úgy megszerették. Ez is természetes. Neve egybeforrott a lakosság gazdasági felemelkedésével, a minden házra, minden családra egyaránt kiterjedő meggazdagodás új falutörténetével. Bevallom, itt már nem tudtam félbehagyni a kérdezősködést. Diákkoromban a falu nyomorának szociográfiai tanulmányozása, a szétszóródó rétegek balsorsának kinyomozása vezetett el a kolhozok kérdéséhez. Még távolról sem voltam kommunista, de a jxkraszti elmaradottság elméletből megismert felszámolása tette számomra először vonzóvá a Szovjetuniót. Kinn a lányán deszkákból hevenyészett padokon asztal köré ültünk, amúgy falusiasan lágy kenyeret, friss túrót, zöld uborkát szolgáltak fel a tehérnépek a kolhoz bora mellé. Ez a legtöbb alkalom közvetlen beszélgetésre. A valamikori falukutató, Szabó Dezső narodnyik-tanítványa, elő-elerántja a kis zsebnaptárt, és jegyez. Ami nálunk a legfájdalmasabb jelenség volt a múltban, a menekülés a juhiból, a tömeges kivándorlás és szétszóródás idegenben, itt megszült. Nemcsak, hogy nem hagyja el többé senki sem a falut, hanem sokan vissza is jöttek, akiket a sorsuk régebben elvert innen. Miért is sodródnának el innen az emberek? Villany, rádió, tízosztályos iskola, fürdő itt is van, a színház és mozi idehozza a világot (ma éppen Stockholmot mutatják be, a svéd fővárost). Dolgozni kell, de érdemes is. A kolhoz évi jövedelme 17 millió rubel, abból jut mindenre és mindenkinek. A legszebb bejegyzés: gyermekhalandóság, mint sajátos jelenség, nincs többé. Az elmúlt évben 236 születésre eselt 3 gyermekhalál. Jártunk szerényebb kolhozban is. . .4 gyümölcsös még fiatal, a traktortávolságiajba ültetett fasorok között hagimatermés. A régi tehénfajtát most cserélik fel tejelőbb fajtára. De a művelődési palota már áll. Ezzel a csodálatos, bennünket újra meg újra lenyűgöző épülettel mindenütt találkoztunk. Valahol a Dnyeszteren túl megtelt a tündöklő nagyterem parasztasszonyokkal, a szomszédomtól kérdezem, hol is vagyunk? Csibercsin,hallom. Belém nyilat: ez Csöbörcsök! Domokos Pál Péter adatai szerint a múlt században itt volt a csángók legkeletibb telepte... A tanító elmondta, hogy igen, valamikor ötféle nép is lakott erre. Azzal a büszkeséggel néztem körül a palota oszlopai között, hogy ebben az alkotásban magyar ősök ivadékainak munkája is benne van. Autóink száguldottak visszafelé. Valahol megint gyümölcserdő kétoldalt. Egy hídnál fehér fejkendős leánysokaság, megálltunk. Constanța Crăciunt, küldöttségünk vezetőjét, boldogan körülfogják, beszélgetnek vele. Nemsokára tülkölés, óriási autóbusz kanyarodik be, hossz A sok leány máris eltűnt, az ablakokból lobogtatják keszkenőiket s robognak el. Hát ez az, gondoltam, amit nem hisz majd el a feleségem. Vargyason, a Hargita alatt, éjfélkor kell felkelni, hogy a falu apraja-nagyfa idejében kiérjen a kaszálókig. Ezekért a kolhozista leányokért a moldvai határban a kolhoz autóbusza jött el. A vasárnapi fesztiválra bejött a falu Kisinyevbe. Lenin szobra előtt állottunk, szemben egy törökverő cár diadalkapuja, oldalt Nagy István fejedelem bronzalakja a kereszttel, a háttérben az újjáépült Kisinyev hatalmas épülettömbjei, s e történelmi körkép előterében százezer ifjú és leány táncolt. Egy régi, tüzes lengyel táncot ismételtek, azután kialakult a hora. Rakéták sisteregtek, a béke és nyugalom rakétái, szólt a katonazene. Furcsa csoporton akadt meg a szemem. Már a felvonuláson feltűnt a legények piros inge, hosszú sárga melléniskéje s fekete kalpagja körben lecsüngő fodrokkal. Kísérőnk, egy moldvai író figyelmeztet: ezek a gagaúzok. Ma már ők is itthon érzik magukat. Titkukba másnap pillanthattam be a tudományos akadémia történészei között. Keresztény hitre tért török néptörzs, most dolgozták ki nyelvtanukat és szótárukat. Talán a kunok ivadékai. Százhúszezer főnyi tömegükből most alakul ki egy új, szocialista nemzet. Ha most visszagorulotok a Szovjetunióban töltött napokra, a mi problémáinkhoz viszonyítva a megoldás problémátlanságára, a mi ellentéteinkkel szemben a kiegyensúlyozottságra, a mi félszegségeinkkel ellentétben a teljességre emlékezem. Fenséges nyugalomra. Láttam azonban valamit, ami túlnőtt ezen az érettségen. Hol is voltunk akkor? Harkovban. Új Lenin-szobrot kap a város. Kiállításon szemléltük a tervüket. Teremről teremre ugyanaz a szocialista klasszicizmus. Tökéletes megjelenítései a harcos és barátságos, a szónokló és kezet nyújtó forradalmárnak, néphatalom és népjólét megvalósult távlatai között. S az egyik sarokban hatalmas arc. Semmi más. A mindent összegező és még nagyobbakra gondoló ember. Gyökeret vert a lábam. Megmondtam a fiatal múzeumigazgatónak, hogy nekem ez a Lenin-szobor tetszik legjobban. Lélektani művészet. A valóságon túl a jövőre koncentrál, mély lelki emberséggel. Ez már a kommunizmus. Tűzön-vizei át elindulok mégegyszer, hogy azt a szobrot márványba vésve ott lássam Harkov szívében. BALOGH EDGÁR Leány a bőség gyümölcsös kosarával Lazás Szovjetukrajnában és Szovjet moldvában — I. SZLONYIM: Parasztláz MINDENKI OLYAN KALAPPAL KÖSZÖN, amilyen van. A kalap az emberábrázolás egyik jelentékeny eszköze. Az is sok mindent elmond emberek egymáshoz való viszonyáról: ki kit köszönt és hogyan? Színházaknál különös megbecsülésnek örvend egy-egy „jellemkalap“. A minap Kolozsvárott örömmel viszontlátott szatmári Állami Magyar Színház fiatal együttese többek közt arról is bizonyságot tett, hogy ért a jellemkalap jelbeszédéhez és élni tud vele. Azt a sapkából kalappá öszvérített rikítózöld szarkafészket, amelyben Tarnói Emília a Szerelem első felvonásában plébánosvadászatról hazaérkezett, költőknek kellene magasztalni. Csak úgy áradt belőle a pártában megkeseredett, mindenre elszánt századeleji aggsztíz kétségbeesett feltűnnivágyása. Török István olyan szatócs-jellemkalap-típussal lepett meg, aminőt — mondjuk — Gyergyószentmiklóson az elsőrendű sarki fűszeres sem nappal, sem éjjel, sem boltban, sem raktárban, sem pincében világért le nem hagyott volna a fejéről. És milyen bánatos tudott lenni ez a kalap, mikor viselőjének tudomására hozták, hogy költő-fiának nincs mit keresnie többé az 5 régi kuncsaftjainak úri háza táján! Vándor Andrásról el merném mondani, hogy „célispecialista“. Láttam egykor fülig behúzott kemény kalappal gyermekkocsit tologatni a Három nővérben, mint aki se hallani, se látni nem akarja, hogy a csecsemő nem is az övé, hanem kikapós feleségének ajándéka a mindenható hivatalfőnöktől. És mennyi méltósággal viselte a colit most, Barta Lajos darabjában, mint nemesi származású, hipochonder adótiszt, némi életjáradékkal! E helyen legyen szabad megjegyeznem, hogy Barta darabjának untalan összemérése Csellovával merőben fölösleges erőpazarlás. Azok röstellkedjenek, akiknek magyar is odaírni műveltsége Barta Lajos emberábrázoló művészetét nem volt hajlandó tudomásul venni a’ maga idejében, mikor magyar színpadokon még nyoma sem volt a Három nővérnek. Könyvpiacon sem. Kozma Elzától, az Igazság múlt szerdai számában a kissé elsietett, szatmáriakat köszöntő cikke után, szeretném csöndesen megkérdezni: Emlékezzék csak vissza, milyen szívós és mohó tudásszomjjal verekedtél ki ezek a maguk útján járó, versenyeken többszörösen kitűnt szatmári fiatalok azt a komoly megbecsülésre érdemes helyet, amelyet ma betöltenek a hazai magyar színjátszásban. Négy évig keményen tanultak Kolozsvárott a hazai magyar színjátszás válogatott élvonalbeli művészeitől , mint Kovács György, Delly Ferenc, Senkálszky Endre, stb. stb. Ugyanennyi éven át statisztáltak, sőt egyesek nagy szerepeket játszottak a kolozsvári Állami Magyar Színházban, ahol márkákkar ők mutattak példát az élő tömeg megszemélyesítésére. Melyik végzős színiiskolás évjáratunk vágott neki Osztrovszkij Viharja előadásának? Vagy melyik hazai nagymúltú színházunk Shakespeare-színpadon a teljes Romeo és /v/innak? Még melyik hazai magyar színháznak van két .Moszkvát járt rendezője, kik közül egyik esztendeig, másik hónapokig szívta magába Sztanyiszlavszkij, Vactangov és a többi nagy szovjet előd ma is élő, nagy hagyományait, színházaik együettesalakító légkörét? Ők voltak az első színiakadémiai évjárat, amely a liliomfi sorozatos előadásának bevételeiből kéthetes bukaresti tanulmányutat követelt ki magának, mert nem akartak anélkül fészekrakáshoz fogni, hogy fővárosi színvonalú előadásokat ne láttak legyen. És most alázatosan megkérték Kelemen Lajost, a tudóst, hogy kalauzolja végig őket Kolozsvár műemlékei között, mert négy évi tanulmányi idejük alatt erre pillanatokat sem tudtak kiszakítani. De olyat is csak lámpással talál köztük, aki Dérynét, Jászait, Egressyt, Hevesi Sándort és a hazai magyar haladó színházi hagyományt ne ismerné. Akinek van fogalma, milyen buktatói vannak Barta Lajos ragyogó tragikomédiájának (amelyet a hatalmas rutinú Szabó Ernő biztosan bohózatra vett volna, semhogy a hajszálfinom kontrasztokkal elpepecseljen), az csak tisztelettel emelhet kalapot a szatmáriak előadása előtt. És nem vonja kérdőre őket — ahogy Kozma Elza teszi —, hogy miért nem hoztak magukkal drámát is, mikor hoztak. De a Hétköznapokat be sem várta „üdvözlő“ cikkével. Aki megfigyelte, hogy ezek a fiatalok mennyi szeretettel oltották be a maguk igényességét a testvérszínházaktól kisegítőül hozzájuk szegődött Földes Ilonába, Deési Jenőbe, Bartos Edébe, Nyiredi Piroskába és másokba s milyen sajátos arcélű, összeforrott együttesként jelentkeztek már tavalyelőtt a Ruy Blas, ezidén a Dacból terem a szerelem „köpenyes-kardos" teljesítményével: az más kalappal fog nekik köszönni, ha vendégül jönnek hozzánk. Vagy legalább lábujjhegyre áll, ha meg akarja veregetni a vállukat. SZENTIMREI JENŐ 11