Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1959-01-08 / 1. szám
/ Klem tudom, mit írnak körültekintő irodalomtörténészek öt év múlva a romániai magyar irodalom 1958-as terméséről, azt hiszem azonban, hogy az Utunk régi példányaival babráló filológusoknak, 1968-ban is felderül az arcuk az 526—529-es számoknál, s jó emlék örömét idézve mondják: — Ni csak! 1958-ban jelent meg a Miska! Bár én sem veszem soha komolyan a gyorsan és olcsón lelkesedő irodalmi jósokat, a „halhatatlanságot" könnyen, kicsit saját fontosságukat jelezve osztogató szerkesztőségi váteszeket, de Balla Károly új elbeszéléséről mégis ideírom, most frissiben, hogy ez a Miska bizonyára „bekocog" irodalmi tudatunk időtállóbb fertályaiba, Hambrik József pedig szerényen helyet foglal, valahol új irodalmunk emlékezetes „hősei" mellett, a pad szélén, mert dehogyis mernek beljebb tolakodni, amilyen ügyefogyott, félénk ember ... Dehát mivel érdemelte ki Hambrik József, ez a Széna téri fuvaros, ezt az előkelő helyet, ilyen „jó társaságban"? Például azzal, hogy Balla Károly jóvoltából, ez a Hambrik József, de a többiek is: a felesége, Kati asszony, aztán Ács Zsiga, Pap igazgató, Geleiné, Szucsu János, Póka Feri, Kugler Laci és Frank Pepi, új irodalmunknak külsőleg s főként belsőleg legjobban körülhatárolható, megismerhető és leghitelesebb alakjai közül valók. Annyira, hogy az olvasók más-más személyekre ismernek bennük, hiszen mindenkinek az utcájában laknak ilyen, vagy ilyenszerű hambrikok, ácszsigák és kuglerek ... Nehogy azt higgyük azonban, hogy ez az írói „sikeredés" éppen az idézett figurák köré és a figurák tudatába zsúfolt életanyag részletgazdagságának köszönhető — önmagában. Vajon Balla Károly jobban ismeri ma a kolozsvári munkásnegyedek és külvárosok világát és embereit, mint tegnap és tegnapelőtt, s talán több részletmegfigyelést halmoz ebbe az írásába, mint az eddigiekbe? Szó sincs róla! Hiszen a művészi műhelyekben köztudomású, hogy ez az író mindig nagy embere volt a külvárosi élet folklorisztikai és szociográfiai leírásának s a lélektani megfigyelések ecsetelésének. — novellistaként, meg színpadi szerzőként állandóan élethalál harcot vívott egy-egy mondatért, jelzőért, gesztusért, mert ezt vagy azt ő „így" leste el valahol, valamikor, s enélkül vagy anélkül, számára az „egész" semmit sem ért... Arról van azonban szó, hogy a mindig bőven buzgó emlékanyagát sohasem tudta még Bálla ennyire töretlenül és következetesen alárendelni figurateremtő fantáziájának, mint most. Sohasem fordult még szembe ilyen határozottan az öncélú ábrázolás nála gyakori mámorával, mint most, hogy az élet mérhetetlen limlomától elválassza éppen azt az anyagot, ami csak egyszer létező emberek világának „újraalkotásához" szükséges. Mindezzel semmit sem vonunk le Bálla eddigi írásainak értékéből. Hiszen nincs novellistánk, akinek állandó fejlődését, küzdelmes előrehaladását jobban megfigyelhettük volna, mint az övét. A Miská -t sem tartom tehát az előző Balla-elbeszélések tagadásának, hanem éppen a művészi megmódolás szempontjából való betetőzésüknek. Nem „váratlanul szép" mese Hambrik József története, hanem hosszú művészi pálya legérettebb eredménye. S ezt az eredményt jórészt annak köszönheti Balla, hogy életanyagát végre teljesen és sikeresen rendeli alá, emberileg, társadalmilag jelentős üzenetének, a mondanivalónak. Mert a mondanivaló az a mágnes, amely valóban rendet teremthet az írói élményanyagban, amely pólusaira vonzza az életanyag vasalapját, s elhullatja, szélnek ereszti mindazt, ami felesleges giz-gaz, értéktelen törmelék ... Mit mond Balla Károly a Miskában? Elmeséli egy lovával összeszokott fuvaros vergődését azokban a napokban, amikor egyszercsak ló nélkül marad ez az ember. Bizony, megható história, hogy mennyire megszerette Hambrik József a maga Miska lovát és a rozoga szekerét, és milyen kínokat él át nélkülük. Ez azonban — önmagában — édeskevés lenne. Sőt! A kispolgári humanista író elpanaszolná Hambrik bánatát, s akarvaakaratlanul azok ellen (— ellenünk —) vallana, akik nem segítik elő, hogy Hambrik élete végéig elüldögéljen a maga bakján, a maga szekerén. Erre pedig ráduplázna az ellenséges eszmei beállítottságú polgári író,, aki vádiratot szerkesztene a szocializmus építői ellen, s azt bizonygatná, hogy nincs is más „boldogság", mint magánfuvarosnak lenni, mert az ilyen szekeres ember, ha „jól igyekszik", nagybirtokos vagy gyáros is lehet valamikor ... A szocialista realista író, természetesen, egészen más tanulságokat vonhat le Hambrik József történetéből, márcsak azért is, mert egészen más igazságot kínál neki a mi 1958-as hazai valóságunk. Hambrik József és a felesége döntés elé kerül 1958-ban, itt, a kolozsvári disznópiac szélén, a Széna téri kisudvaron. Egyfelől kísért a régi környezet: a szappanfőző Szucsu, a döblöcárus Geleiné, a legkisebb „maszekesek", meg a deklasszált, lump kocsmatöltelékek, a „teniszbajnok" Póka Feri, a „filozófus" Frank Pepi és a huligán Kugler Laci világa. Azoké, akik a kommunistákat és általában a becsületes dolgozó embereket röviden úgy emlegetik, hogy ... „ők"! Másfelől megismerjük „ők"-et is: Ács Zsigát, Pop igazgatót és a Habrikék tudatában, a Moldovánék, Király Berciék, Mátyás Tódorék, a ceferisták, a Herbák-, Unirea-, Carbochim-beliek életének képét. A Hambrik házaspár így különbözteti meg ezt a két tábort: a magánosok és az „államiak". S Balla Károly éppen azt írja meg, hogy Hambrikék hogyan ábrándulnak ki végleg eddigi környezetükből, a csalásra, spekulációra épülő tegnapi világ „eszméiből", s hogyan teszik meg a döntő lépést a szocializmust építő új világ felé, amely régóta, észrevétlenül, de napról-napra jobban vonzza őket, és amelynek magasabbrendűsége, igazsága éppen most tudatosul bennük, amikor a szocialista építés eredményei nyilvánvalókká válnak a Széna téri családok életében is. Balla Károly írása azért olyan „szép", mert gazdagságában is nagyon egyszerű történetet mond arról, hogy Hambrik József és a felesége hogyan jutnak el az öntudatosodó dolgozók milliói közé, s hogyan változik meg számukra annak a bizonyos „ők" szócskának az értelme: — most már a „mi" oldalunkról emlegetik, így, harmadik személyben Hambrikék a spekulánsokat, huligánokat, általában a dolgozók ellenségeit. ! Is ez a téma? Nem egészen új. Sok rokonvonást mutat Nagy István és Asztalos István húsz évvel ezelőtti novellisztikájának bizonyos témáival, és írtak ilyen Hambrik Józsefekről nemegyszer a felszabadulás után Sütő András, Tamás Gáspár, Huszár Sándor, meg Fodor Sándor is. Balla új elbeszélésének hőseit viszont már az építész— életünk minden pontján felismerhető — eredményei vonzzák ellenállhatatlanul — ez az újdonsága ennek az írásnak. Nemcsak az anyagi eredmények vonzanak, mert azok is, hanem főként az új életforma emberhez méltó külső és belső körülményei, tartalmai. A kismagántulajdonosi „öntudat" omlik össze Hambrikban, hogy helyet adjon az öntudatos dolgozók másfajta „méltóságának", az ő gondolkodásában és magatartásában is. Ez a változás pedig nem valamilyen rendkívüli történés következménye, nem az átlagostól eltérő, kivételes jelenség, hanem — az egész elbeszélés minden kis részletének meggyőző tanúsága szerint —: mindennapjaink törvényszerűsége, valóságunk jellegzetes vonása. Fontos témája ez a döntés új irodalmunknak? Kétségtelenül nagyon fontos, hiszen dolgozó parasztok millióinak és kispolgárok százezreinek az élménye, s az író ennek a döntésnek az ábrázolásával is hirdeti a szocialista építés vonzó erejének állandó, rohamos növekedését. Ezért örvendünk a M i ská-nak, e téma kivételesen szép megformálásának, és örvendünk például a Száraz villám-nak, Veress Zoltán elbeszélésének (Utunk 527.), amely egy volt kiskereskedő családi tragédiájának megvillantásával, szintén az „ők" és a „mi" szembeállását érzékelteti társadalmunkban, és szintén a szocialista erkölcs vonzását, erejét bizonyítja. Ezek s a hasonló írások is jelzik, hogy 1958-as novellisztikánkban fokozatosan háttérbe szorult, majd el is tűnt az év második felében az az eszmei „útkeresés", amely rossz esetekben a polgári, kispolgári ideológiai hatások befolyására, jobb esetekben az ellenük való védekezés spontán módjaként divatozott nem egy novellistánk 1957-es művészi gyakorlatában, s amelyről annyit vitatkoztunk tizenkét hónappal ezelőtt. A Miska és a hozzá hasonló elbeszélések közvetve is a szocializmus erőinek hazai sikereiről szólanak, és ugyanakkor irodalmunk eszmei igényességének növekedését jelzik, a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének júniusi határozatai után, örömmel, sőt reménységgel olvassuk ezeket a novellákat. Reménységgel, mert zálogai novellairodalmunk 1959-es fejlődésének. Éppen úgy, mint Asztalos István Szerelmes vasárnapja, Huszár Sándor Megy a székére, Nagy István Mint a madara és Szabó Gyula Szőke Annusa, vagyis újabb inovellatermésünk java. Ezekre az írókra, meg Kovács Györgyre, Szilágyi Andrásra, Sütőre és társaikra vár most már novellisztikánk fontos feladatának teljesítése. Hogy jelentős művészi üzenetet hozzanak azokról az emberekről, akik élenjárnak az építésben. Akik példát, utat mutatnak Hambrikéknak, Félrejáró Salamonéknak és a többieknek. Napjaink kommunista hőseiről. Fontos kérdés, tömegeket foglalkoztató kérdés a hambrikjózsefek döntése. De provinciálissá válhatik az a novellairodalom (mint egész), amely nem szól elégszer és eleget azoknak az embereknek az emberségéről, akik nemcsak a gyár kapuján segítik át Hambrik Józsefet, hanem odabent, a szocialista munkahelyeken is nevelik, nevelik népünket. Nincs tehát semmi kétértelműség ebben, hogy megszerettem Balla Károly úr elbeszélését, a M iskát, hogy még jobban várom Ballának és társainak következő írásait — a kommunista Hambrikok küzdelmeiről. Mert az utóbbi hónapokban megjelent novelláink eszmei gazdagodása azzal biztat, hogy nem kell sokáig várakoznunk. Ez az eszmei állásfoglalás ugyanis kétségtelenül továbbvezeti legjobb művészeinket a kezdeti „döntések" ábrázolásán, s elvezeti azoknak a történéseknek az átfogóbb ábrázolásáig, amelyekben napjaink „döntő" győzelmei érlelődnek, s amelyekről nem egy jelentős üzenetet hozott már a romániai magyar széppróza az elmúlt tíz esztendőben. MAROSI PÉTER ÖRÖM, SŐT REMÉNYSÉG 2 Esztétikai jegyzetek KÉT poéma tanulságai Majakovszkij két hatalmas epikus költeménye, a Vlagyimir Iljics Lenin és a Csudajó! között sok a rokonvonás. Tematikailag mindkettő a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a polgárháború s a békés építés eseményeiről szól. A költőt mindkét esetben a történelmi fejlődés csomópontjai és törvényszerűségei, a XX. század sorsdöntő harcai és élharcosai foglalkoztatják. És mégis: az 1924-ben és 1927-ben szerzett két mű sok mindenben eltér egymástól, és jól példázza a sokszínűséget, nem csupán a szovjet irodalom egészén, de a kimagasló szovjet alkotó életművén belül is. F. N. Pickell tanulmánya (lásd a Csudajó!-1 elemző, 1958-ban megjelent orosz nyelvű gyűjteményes kötet 121—169. oldalát) a két költemény különbségeinek feltárásával meggyőző cáfolatát adja a szocialista, realista művek egyformaságáról szóló burzsoá koholmányoknak. A Lenin-poéma legszembeszökőbb jellegzetessége, hogy a történelem filozófiáját, logikáját tárja elénk — egységes, szintetikus, monumentális ábrázolás útján. Az októberi poéma viszont a történelmet konkrét megnyilatkozásaiban, sokszínű formagazdagságában, közvetlenül átélt történéseket idézve kelti életre. Az első esetben a művészi képek magát a történelmi fejlődés lényegét, dialektikus alakulását elevenítik meg. Nem egyes proletárokkal, hanem a proletáriátus egészével ismerkedünk, nem konkrét paraszttípusokkal, hanem „a parasztság" művészien egyénített képével. Velük állítja szembe Majakovszkij a forradalom ellenségeinek általánosított képét, sőt: a kapitalizmus és imperializmus egységes (bár ugyanakkor komlex és ellentmondásos) „portréját". Maga Lenin is ilymódon szerepel, mint a nemzetközi munkásmozgalom vezére, akinek „határtalan" élete már „kétszáz év előtt" elkezdődött, és aki halála után is „előbb annál, aki él", mert a népek erejévé, fegyverévé vált. A Leninköltemény képei a leglakonikusabb és legsűrítettebb művészet, a szobrászat képeihez hasonlíthatók, amelyek a történelem bonyolult folyamatait konkrét és tapintható, monumentális jelenségekké tömörítik, „anyagiasítják". A Lenin-költeményt szerkezeti egység, egyöntetűség jellemzi. A képek egymásutánja következetes és törvényszerű, a részek megbonthatatlan logikai egységbe forrnak össze. Állandóan jelen van és mélyül a költő központi mondanivalója: a nép és népvezér, a tömeg és vezetője dialektikus egységének, egymásrautaltságának a gondolata. A jelzett „szobrászi" monumentalitással és sűrítettséggel szemben, a Csudajó! változatos, egyéni, konkrét, gazdagságát „festőinek" nevezhetnék. Hatalmas elődjétől eltérően ,a Csudajó! nem három részre, hanem tizenkilenc fejezetre oszlik. E fejezetek megannyi érzékletes, egyszeri és meg nem ismételhető eseményről, apró de jellemző részletről számolnak be. Természetesen, a Lenin-költeménynek is vannak effajta „festői" részletei (például, a Szmolnij-beli és a temetési jelenetekben), mint ahogy az októberi poéma sem mentes a „szoborszervtől" (például a Téli Palota bekerítésének ábrázolásakor) — de az alapjellegük ettől nem változik. Az első esetben a lírai „én" mindig közvetlenül a közösség érzelmeit és gondolatait fejezi ki, a történelmi fordulópontok össznépi érzelmi vetületét. A második esetben számtalan, csak erre a lírai hősre jellemző részlettel ismerkedünk meg. Életének sok-sok epizódja konkréten elképzelhető, hús-vér ismerősünkké varázsolja. A Csudajó! első személyben és „személyes asszociációk" alapján ábrázolja a forradalmat. A lírai hős szintén a tömegek képviselője, de egyúttal a maga egyéni módján élő, érző és gondolkodó lény, aki a valóságot a maga kis és nagy élményein keresztül ítéli meg. Itt már nincs szükség a „mellékes", „véletlen" kiiktatására, ellenkezőleg: a lényeg és törvényszerűség éppen általuk nyer életet. A Csudajó! többi hőse ugyancsak egyénített, konkrét. Például, Kerenszkij leleplezése a Lenin-költeményben koncentrált, „szobrászati" volt, később pedig sok olyan apró „festői" részlettel gazdagodott, amely a pózoló és gerinctelen kalandorról végleg lerántja a leplet. A Vlagyimir Iljics Lenin következetes, logikailag egységes felépítésétől eltérően, a Csudajói-t „különböző történelmi kaliberű tények" változása jellemzi. A nagyjelentőségű jeleneteket intim és lírai részletek követik, a tömegmozgalmakat ábrázoló fejezetek szomszédságában konkrét személyek életét elbeszélő fejezetek találhatók. Egyes fejezeteken belül is váltakoznak különböző jellegű események, a szerző „filmszerűen" átcsap egyikről a másikra, és ily módon érzékelteti egyidejűségüket. Mindkét költemény az „idő" művészi képével indul, amely a továbbiakban is nagy szerepet játszik — de más-más tartalommal. A Leninkölteményt a történelem pátosza, az októberi poémát a jelenkor pátosza hatja át. Az előbbiben a költő mindent hatalmas, „történelmi" perspektívából szemlél, még a jelenkort is, az utóbbiban mindent a jelenkor perspektívájából, még a történelmi múltat is. E szemszög amott megköveteli a csak lényeges, csakmonumentális „tiszta" formában való ábrázolását, emitt viszont a háború és építés hétköznapjainak aprólékos rajzát, így például a forradalom győzelmének napját, 1917. október 25-e jelentőségét Majakovszkij egyik esetben közvetlen lényegiségében, másik esetben a mindennapok történéseinek közvetítésével érzékelteti... Mindkét költemény főhőse a forradalmi, a szocializmust építő nép. De míg a Vlagyimir Iljics Leninben e nép egységes, céltudatos közösség, amelyet Lenin eszméi fognak össze, addig a Csudajó! a tarka, különféle személyekből összetevődő tömeget mutatja be. A néptömegek analitikus rajza valósítja meg a szovjet hazafiság központi költői eszméjét, a mindennapi harcokból sarjadt kommunizmus szenvedélyes igenlését, „átpoetizálását". A kommunizmus „átpoetizálása" sajátos módon történik e költeményben, nevezetesen két „zenei témának", két síknak az egységén és harcán keresztül. Közvetlenül a költő állandóan a kommunizmus építésének nehézségeiről beszél, a hétköznapok embertelen küzdelmeiről, éhségről, fagyról, kínokról, közvetve pedig arról, amit a költemény címe kifejez, arról a csudaszép, hasonlíthatatlanul gyönyörű sorsról, amely a kommunizmus építőinek osztályrésze. Ez a mélyből kicsendülő második téma a befejező, tizenkilencedik fejezetben válik közvetlenül és osztatlanul uralkodóvá. A látszat-ellentét feloldódik, és a költő immár fennen hirdeti, hogy ez a világ, a szépség és nemesség világa, az ő és minden szovjet ember személyes tulajdona, mindennél értékesebb egyéni kincse ... E „kétsíkú" felépítési mód szintén megkülönbözteti az októberi költeményt az előbbitől, amelynek közvetlen monumentalitása e vonatkozásban is egy darabból öntött, egységes, töretlen képsorokat hívott életre. Majakovszkij együtt fejlődött korával és kora irodalmával. A fokozott konkretizálásra való törekvés az egész akkori szovjet irodalmat jellemezte (hasonlítsuk össze például a Dak elesté-t és a Vasáradatot a harmincas évek egyénített, képektől gazdag regényeivel). Majakovszkij új lírai-epikai költeményeiben az epikus elem gazdagabb, konkrétebb, sokoldalúbb, a lírai elem, a lírai „én" pedig egyénibb lett. A Vlagyimir Iljics Lenin egyetlen művészi téma következetes kibontakoztatása. A sokrétűbb valóságot viszont csak sokrétűbb eszközökkel lehetett újraalkotni. Ilyen gazdagodást jelent a Csudajó!polifónikus, illetve szimfonikus felépítése, számtalan téma, epizód, esemény, különböző jellegű kép szerves egységbekovácsolása. A Csudajóiban Majakovszkijnak sikerül rengeteg apró és „lényegtelen" tényből a kor általános törvényszerűségeit felfednie, a legkisebből a legnagyobbat kibontania, minden részletet a nagyszerű és lebírhatatlan kommunizmus szolgálatába állítania. J. J. INCZE ISTVÁN Marospart téren SERESTÉLY BÉLA IFJÚSÁGUNKÉRT Az öregség ha itt is van velem, életfámnak törzse még nem szárad, koronáját magasra emelem, lombjain át friss levegő árad. Bár alkony fény villog már fölöttem, arany szájjal rámnevet a hajnal, az öböl, amelyben kikötöttem, nem csöndes rév. Tele életzajjal. A tengerre mindennap kiszállok. Ezüsttükrén ott ring a nap képe, az életnek izmos karja átfog, úgy evezek a holnap elébe. S amit szedtem a dús életfáról: virágot és sok ízes gyümölcsöt, s csillagot is az ég homlokáról, elszórom, hol ringanak a bölcsek . . . UTUNK