Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1959-07-30 / 30. szám
2 Másfél évtized ideológiai harcaiból A SZOCIALISTA FORRADALOM ÚTJÁN A SZOCIALISTA FORRADALOMRA való áttéréssel egyidejűleg fokozódott a párt ideológiai tevékenysége, éleződött az ideológiai harc- Forradalmunk egységes jellege következtében nem húzható ugyan merev határvonal két szakasza közé, a szocialista forradalomra való áttérés mégis elhelyezhető időben: 1947 második feléről, 1948 elejéről van szó. Éppen a forradalom egységes folyamatából adódóan, a második, a szocialista szakaszra való átmenet nem vetett fel alapvetően új, addig nem ismert feladatokat az ideológiai harc síkján. Ugyanúgy, ahogy politikai téren a szocialista forradalomra való átmenet a népi demokratikus rendszer már elért vívmányainak a továbbépítését, következetes kiterjesztését, végigvitelét feltételezte, az ideológiai tevékenység síkján is a már kibontakoztatott harcot kellett magasabb fokon folytatni. A forradalom két szakaszának az egybefonódása az ideológiai tevékenység síkján is megnyilvánult. Egyrészt — mint már más alkalommal említettük — az ellenséges ideológia elleni harcot a párt kezdettől fogva a szocialista ideológia álláspontjáról vívta. Ilyen értelemben az elmúlt másfél évtized ideológiai harcainak a történetében nem különböztethetünk meg valamilyen polgári demokratikus szakaszt. Másrészt, amint a gazdasági és politikai feladatok közül is több olyan valósult meg a szocialista forradalom időszakában, amelyet jellegénél fogva az első szakasznak kellett volna megoldania, az ideológiai harcban is vissza-vissza kellett térni már korábban felvetett és elvben lezárt kérdésekhez, így például, annak ellenére, hogy a fasiszta ideológia elleni harc túlnyomórészt a felszabadulást követő első években zajlott, a pártnak még 1947-ben, sőt 1948-ban is fel kellett lépnie a fasiszta nézetek nyílt terjesztése ellen. (A Contemporanul 1947. évi 34. száma tudósít arról, hogy az Orvostudományi Főiskolán fasiszta ízű, antiszemita uszítás folyik a katedráról; Gh. B. professzor például csodálatát fejezi ki a fasiszta haláltáborok krematóriumainak a megszervezése iránt, míg Gr. T. P. légionárius szellemben „méltatja" a történelmi materalizmust. De még 1948 júniusában [88. sz.] és júliusában [95. sz.] is leleplez egyes fasiszta elemeket, akik a főiskolai tanszéket a marxizmus elleni támadások céljaira igyekeztek felhasználni.). AZ EGYBEFONÓDÁS ELLENÉRE, forradalmunk két szakasza — jellegük szerint elhatárolható egymástól. Ha a gazdasági és politikai folyamatok ideológiai tükröződésében ez az elhatározás nagyobb nehézségekbe is ütközik, kétségtelen, hogy a szocialista forradalomra való áttérésnek jól kivehető ideológiai vetülete is van. Ezen időszak ideológiai harcainak a megkülönböztető jegyei közé tartoznak — véleményünk szerint — többek között a következők: 1. A szocialista forradalomra való áttérés mértékében egyre nyíltabban és élesebben jelentkezett a munkásosztály és a burzsoázia közötti ellentmondás, ami a felszabadulást követő években a demokratikus antifasiszta erők és a fasiszta, valamint a feudalizmus maradványait védelmező erők közötti szélesebb ellentmondásban húzódott meg. Ideológiai síkon már nemcsak a művelődési élet demokratizálásának a követelése szerepelt napirenden, hanem a munkásosztály ideológiájának nyílt szembehelyezkedése a polgári ideológia mindenfajta megnyilvánulásával. Igen sokatmondóak ebben a vonatkozásban azok a viták, amelyek 1947 őszén, a művészek, írók és újságírók szakszervezetének kongresszusán folytak le. Azok, akik a párt politikai és ideológiai irányvonalát közvetítették és érvényesítették ezen a kongresszuson, élesen visszaverték az olyan nézeteket, amelyek a népi demokratikus rendszert valahol a polgári demokrácia és a szocializmus között lebegőnek fogták fel, és ennek megfelelően ideológiai téren szükségképpen valamilyen harmadikutas irányzatot képviseltek. (Ismeretes, hogy annak idején Lukács György hasonló álláspontra helyezkedett.) Ha gyenge lábon is, de még állott a Hohenzollernek trónja, amikor ezen a kongresszuson a párt arra serkentette az értelmiségi dolgozókat, hogy előre nézzenek, hogy meglássák a szocializmus kirajzolódó körvonalait, a szocializmusét, amely felé a népi demokratikus rendszer feltartóztathatatlanul haladt. Ilyen perspektívából vetette fel a párt a polgári ideológiával való szembefordulás és harc szükségességét. Ez az ideológiai harc alapvető jellemvonása a szocialista forradalomra való áttérés idején. 2. A szocialista építés egyes népi demokratikus országokban, a szocialista forradalomra való áttérés másokban, nemzetközi síkon a szocialista világrendszer kialakulásának a folyamatát jelentette. A haladás és a reakció erői nemcsak az egyes országokon belül, hanem a nemzetközi politika színterén is felzárkóztak. Forradalmunk folyamán a gazdasági és a politikai átalakulásoknak nemzetközi vonatkozásuk és vetületük is volt, az ideológiai harcnak nemkülönben. A szocialista forradalomra való átmenet időszakában ez is élesebben az előtérbe került. Nem lehetett volna a siker reményében szembefordulni a reakciós ideológiával, a dekadens művészettel, a néptől idegen, sőt népellenes eszmékkel, ha nem állottunk volna készen az imperialista országokból felénk áramló ideológiai hatások leküzdésére. A párt állandóan intett az idegen hatások, befolyások visszaverésére. 3. A politikai felépítményben bekövetkezésre váró döntő fordulatnak, a proletárdiktatúra megvalósításának közeledtével az egész művelődési és művészeti életben nagyarányú szervezeti tevékenység zajlott. Szinte valamennyi ilyenszerű intézmény a szervezeti megújhodás elé nézett, és ezt fokozott intenzitású ideológiai munka előzte meg. A közoktatás reformja csak a Népköztársaságban] valósulhatott meg, de eszmei előkészítése, a kívánt változtatások megfogalmazása már 1947 végén teljes erővel folyamatban volt. A „királyi akadémia" átszervezésére is csak a proletárdiktatúra megvalósítása után került sor, de 1947. második felében nagy lendülettel támadtuk az értelmiségi reakciónak ezt a legmakacsabb fellegvárát. (Lásd a Contemporanul 1947. évi 44., 45., 46., 57. stb. számait.) Az állam által fenntartott színházak mellett még egyes magánszínházak is működtek, amikor a párt erőteljes ideológiai tevékenységet fejtett ki a haladó műsorpolitikáért, a polgári ízlést (vagy inkább ízléstelenséget) szolgáló színdarabok kiszorításáért. A drámairodalom és a zenei alkotás főtanácsának 1947 szeptemberi munkálatain hangzott el a következő kijelentés: a néphez szóló művészet nem azt jelenti, hogy az alkotó a legelmaradottabb analfabéta színvonalára szálljon alá, hanem azt, hogy felemelkedjék a munkásosztály ideológiájának a magaslatára. A néphez kötött irodalom és művészet követelése így kapott a szocialista forradalomra való átmenet idején rendkívül pontos, politikailag és eszmeileg félreérthetetlen megfogalmazást. Amikor 1947 szeptemberének végén a Romániai Magyar Írók Szövetsége Kolozsvárt egyesült a Román Írók Szövetségével, az egységes Romániai Írószövetség tagjai nemzetiségre való tekintet nélkül vállalták és magukénak vallották ezt a célkitűzést. ILYEN ELŐZMÉNYEK — csaták és győzelmek — után, a párt által képviselt szocialista ideológia a Népköztársaság megalakulása után teljes szélességben kibontakoztatott támadásra indulhatott a szocialista felépítmény kiteljesítéséért. A proletárdiktatúra megteremtése után a Román Munkáspárt első kongresszusán, majd a Központi Vezetőség júniusi és decemberi teljes ülésén behatóan elemezték az ideológiai munka helyzetét, az ideológiai harc feladatait és egyik legfontosabb tennivalóként állították minden párttag, a szocializmus minden építője és különösen az értelmiségiek elé marxista-leninista ideológiai színvonaluk emelését. KALLÓS MIKLÓS FERENCZI JÚLIA A nyárádszentbenedeki kollektív gazdaság V ESZTÉTIKAI JEGYZETEK KORUNK HŐSÉNEK LELKI ARCA Az előbbi jegyzetben J. Elszberg A klasszikus hagyomány és a szocialista realista irodalom művészi újítása című tanulmányának általános, elvi kiindulópontját ismertettem. A következőkben az előadás egyetlen konkrét, a jelenkori irodalom számára különösen fontos kérdéséről lesz szó. Minden nemzet irodalomtörténete azonos — egy bizonyos értelemben — a nemzeti jellem történetével. A szocialista forradalom után az orosz nemzeti jellem minőségileg új vonásokkal gazdagodott. Ezeket a vonásokat azonban csak a jellemábrázolás klasszikus hagyományaiból kiinduló művész tudja visszatükrözni. Elszberg mindezt tekintetbe véve kísérli meg nyomonkövetni az erős, határozott, alkotó népi jellem ábrázolásának fejlődését a jelenkori orosz irodalomban. Munkásokból és értelmiségiekből kialakítani „a forradalom mestereit és művészeit" —• ekképp fogalmazza meg Kutuzov a Klim Szamgin életében a jellemnevelés Lenin által kitűzött alapvető feladatát. E konkrét kor- és pártfeladathoz igazodik Gorkij egész művészete. Valamennyi Gorkij-alkotást áthatja az erős népi jellembe vetett hit, a népi élet- és gondolkozásmód iránti végtelen bizalom, s kiváltképp a nép történelmi sorsfordulókon megmutatkozó fizikai és szellemi egészsége iránti bizalom. Gorkij, állhatatosan hitte — és ábrázolta —, hogy a valóság alkotó újraalakításában hatalmas feladatok várnak a „rettenetes élet"-ben megacélozódott egyszerű emberre, hogy az erős népi jellem minden akadályon át utat tör magának a szocialista tudatosság felé. E tekintetben a nagy író valóságlátása különösen közel állott Lenin gondolkodásához. A szocialista realizmus alapítója világosan látta, hogy az orosz népi jellem „emocionális képzettségéből" idővel megszületik az „intellektuális életszemlélet", a tudományos világkép is. Határtalan bizalmát különösen jól kifejezik a termelésben élenjárókról 1936-ban V. V. Ivanovnak írt szavai: „Ideológiailag, vagyis ami az eszmék logikájának erejét illeti, még nem szervezettek, de a valósághoz, az élethez való viszonyulásukban — már új emberek, másképpen érzékelik a világot, — mint az ő energiájuk által létrehozott legkülönbözőbb realitások végtelen sorát. És ezért abban a világban élnek, amelyet joggal nevezhetnek a sajátjuknak. Világérzékelésük — az emóció, mely az intellektuális világszemléletet megelőzi. A dolgok logikája, természetesen, el fogja vezetni őket a dolgok alapját képező eszmék logikájának elsajátításához." A kommunizmus építésének korszakában meg kell találni azokat a mai, új művészi eszközöket, amelyek megfelelőképpen érzékeltetik a néptömegek szellemi fejlődését, a személyiség gazdag kibontakozását, az erős népi jellem alkotómunkáját. E vonatkozásban különösen fontos ábrázolni tudni a fejlett gondolatvilágnak és forrongó érzelmi életnek azt a sajátos szintézisét, amelyről harminc éven át álmodott Gorkij. A XIX. század realista íróinak nem volt elsődleges feladata a gondolkozásmód, a tudatosság ábrázolása. És legkevésbé lehetett az a néptömegek viszonylatában. Képzeljük el, menynyivel összetettebb lett volna Tolsztoj feladata, ha a Háború és békében fel kellett volna tárnia a paraszttömegek magasfokú gondolkodását, politikai öntudatra ébredését, a néptömegek tudatvilágának számtalan vetületét. Mindez akkoriban nem lehetett az irodalom alapvető feladata — hiszen az életben is alig-alig jelentkezett. Korunkban a néptömegek történelmi aktivitásának hihetetlen fellendülése felszínre hoz egy egész sereg nehezebbnél nehezebb művészi feladatot: visszatükrözi a nép eszmei-intellektuális életét, a népi jellem tudatos kapcsolatait a hazával, néppel, történelemmel, a korszak társadalmi gyakorlatával, mindezeknek a kapcsolatoknak visszavetülését az élő beszédben, stb. A századunkban megújuló, ugrásszerűen fejlődő népi jellem ábrázolása — hatalmas művészi feladat, amelyet csakis az eszmei tisztánlátást szakmai tökéllyel párosító írók valósíthatnak meg. Ezt bizonyítandó, Elszberg konkrét példákhoz folyamodik.. Például egymás mellé állítja Iván Arzsanovot, Solohov egyik hősét és Nyikoláj Mityjászovot, Viktor Nyekrászov tehetséges szovjet szerző utolsó írásának központi alakját. Nyekrászov kétségkívül bájos, finom hőst alkotott, de a solohovi „szürke" kolhozparasztnak mégis mennyivel átfogóbb a látóköre, gazdagabb gondolat- és érzésvilága! . .. Nem arról van szó, hogy Mityjászov „rosszabb" lenne Arzsanovnál, hanem a szegényes művészi eszközökről, amelyek a mai szovjet ember szellemi életének ábrázolásához elégtelenek. Nyekrászov ábrázolásmódja, adott esetben, Hemingway, Remarque, az olasz neorealizmus hagyományaiból táplálkozik. A bizonytalan, elmosódó érzelmek nem véletlenül szorítják háttérbe az erős szenvedélyeket és világos gondolatokat. A nyekrászovi hős különben figyelemreméltó erkölcsi tisztasága is kevésnek hat — önmagában, a szellemi, intellektuális élettől elszigetelten, híjával a történelmi tevékenység hatalmas lendületének ... A szocialista dolgozó ■— a történelem aktív tényezője, akinek mindennapi életéhez hozzátartozik a történelem és politika. Enélkül már otthona, magánélete, lelkivilága sem képzelhető el. E tényt olykor már annyira természetesnek vesszük, hogy megfeledkezünk a művészi következményeiről. Megfeledkezünk arról, hogy a lelki élet változásával változnia kell a lelki élet ábrázolásának is, az új jellemvonások születésével meg kell születnie az újszerű jellemzésnek is. Pedig mindazok az írók, akik erről megfeledkeznek és a szocialista embert a régi mércével, szűklátókörűnek, távlattalannak ábrázolják — csúfos vereséget szenvednek nem csupán ideológiai, de művészi szempontból is. MÁRKI ZOLTÁN TÁNCOLÓ LÁNYOK Tűzcsókjait a nap hajukra lopta, patakként csengett léptük üteme, mentek, új lomb gyanánt összefogózva, a zászlókkal ünneplő tér felé. Egymás után perdült táncra román és magyar, s merengtem az ősi banán, mit nem pusztított el ozmán, tatár vész, s megédesült a századok nyarán. Ringott az utca, mint a búzatábla, mire szőke mosolyt lebbent a szél, kinyílt a színek száz rózsavirága, örömként, mely az ifjúságban él. Boldog, ki látta, hogy a zöld föld s kék ég lányaira a béke fénye száll, mely úgy lobban szemükben, mint a szépség nagy győzelme tizenöt éve már! MÜNCHENI MÜNCHHAUSENEK (Folytatás az első oldalról) esetben — a koholó nem kohói érveket sem bizonyítékul. Irodalomról lévén szó, ugyanis, mi más lehetne az érv — mint az irodalmi alkotás, a mű? Nos, hány művet hoznak fel a müncheni szakértők állításaik bizonyítására? Hány regényt, hány színdarabot, hány novelláskötetet? Egyet sem. Egyet sem, mivel egész irodalmunk a néphűség, a pártosság jegyében, a szocialista realizmus módszerének egyre mélységesebb elsajátítása és alkalmazása útján, a szocializmus építését és építőit buzdítja és énekeli. S éppen most, a felszabadulás köszöntésére, íróink új, nagyszerű szocialista ihletettségű művek egész sorát teszik a nép asztalára. Ebből a termésből nem tallózhat senki példatárat arra, hogy íróink nem állnak a nép, a párt mellett, s nem vallják alkotói elvüknek a szocialista realizmust! A németek teremtették talán ezt a szót: Wunschtraum. Vágyálom... Nézzük csak. A Hinter dem Eisernen Vorhang szerkesztői tehát először is azt szeretnék, ha irodalmunk nem a szocialista realizmus útján haladna. Megoldás? Egyszerűen azt mondják, hogy irodalmunk nem halad a szocialista realizmus útján! Továbbá azt szeretnék, ha íróink nem zárkóznának fel a párt mellett. Tehát — azt állítják, hogy íróink nem állnak a párt mellett, s ha íróink mégis a párt mellett tesznek hitet, akkor ezek a vallomások nem őszinték. A müncheni urak azonban — bizonyára megrészegülten vágyálmaik ilyen gyors — és sajátkezű — megvalósításától, végül még többet akartak. Azt, hogy országunkban széleskörű ellenálló mozgalom szegüljön szembe a népi demokratikus rendszerrel. Ezt a vágyálmukat is, az előbbi recept szerint, gyorsan „valóra váltják“; kijelentik, hogy ez a mozgalom létezik, s szószólói az írók... S mikor ez a Wunschtraum is, ilyen gyorsan és könnyen, néhány hazug tollvonással valóra vált, a hazugság mámorában a Hinter dem Eisernen Vorhang szerkesztői gyorsan még egy lépést tettek előre a maguk kitalálta délibáb-országban, „konkretizáltak"! S a konkretizálás hevében — s a romániai lap és folyóirat-jegyzék birtokában — gyorsan beleírták cikkükbe, ebben az értelemben, s az utóbbi hónapokra, esztendőre-másfélre vonatkozólag az UTUNK nevét is. Gondolván, hogy ha írógépük billentyűi elbírták az addigiakat, elbírják ezt is ... Természetesen, az Utunkból sem idézhettek egyetlen írást, egyetlen művet, egyetlen alkotást, mondatot sem, amely vágyálmaikat igazolná. Az Utunk és írói tántoríthatatlan hűséggel szolgáltak és szolgáltak népünk szocialista felemelkedését, a román és magyar dolgozók teremtő testvériségét e hazában, amelyben, most először, a párt nemzetiségi politikája nagy vívmányaként, megszülettek a teljes egyenjogúság és egyenlőség feltételei a nemzeti kisebbségeknek is. Hasábjainkon a dolgozó nép, a felszabadult, pártvezette testvéri román és magyar dolgozók vívmányait tükröztük boldog örömmel s a teremtő szabadság nagy lélegzetvételével — mert hiszen mi magunk is e vívmányok teremtésének tevékeny részesei vagyunk, voltunk és leszünk. S az Utunk — s az egész gazdag hazai magyar sajtó, az egész új hazai magyar szocialista művelődés, színházaink, iskoláink, mind-mind, a pártvezette országépítés vívmányai! Micsoda tébolyult agyműködés, rögeszmés furfang képzelheti el, hogy önmagunk ellen, szabadságunk ellen, népünk felemelkedése ellen támadhatnánk! Soha ilyen anyagi és szellemi felemelkedést nem ismert és nem ismerhetett a hazai magyar dolgozók serege, mint most, kéz a kézben a román dolgozókkal, együtt a boldogság és szabadság közös, egyedülvaló útján! Íróink erről szólnak! Költőink erről énekelnek! Ez fáj Münchenben! ... Messziről jött a lövedék, ez a távirányítású ideológiai rakéta, romboló és mérgező anyagával , de buborékként pattant szét, s szétpattanása nem rombolhatott, mérgező anyagai nem találhattak táptalajra! . . . Irodalmunk, az egész romániai irodalom, művészi-politikai győzelmek egész sorára tekinthet vissza; e győzelmeink alapfeltétele a pártirányítás, mely szilárd eszmei irányzékot adott a kezünkbe. A hidegháború ideológiai zsoldosai saját ábrándjaikat kergetik s eregetik. Itt nálunk forró, zajló és szép az élet, s irodalmunk azért szép, mert ezt az életet tükrözi. A hideghadjárat nem változtatja meg forradalmi éghajlatunkat. A hidegzsoldosok felesleges munkát végeznek. Mondjuk ki magyarán: a jeget aszalják... UTUNK .