Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1959-03-05 / 9. szám
6. UTUNK I . A KESERŰ GYÖKEREK olvasása közben... LICU OROS, BÁLINT MARISKA, Gavril Toduţă és Niga, a konstancai munkás együtt vannak a börtönben. Kommunisták mind. Behozzák a cellába a vacsorának nevezett férges lencsét. Aztán, amint távolodik az örök szöges bakancsának zaja, úgy nehezedik rá ismét a csend a ceára. Csak a szél süvítése hallszik mert odakinn hóvihar dühöng. S az emberi gondolatok mintha versenybe kelnének a szelekkel... Akkor megszólal egyik is, másik is. A foglyok mesélni kezdenek. Téli farkaskalandot mesél az egyik. Ismerőse, kinek menekülnie kellett hazulról, kint az országúton a nyomába szegődött farkasok elöl egy útszéli telefonpóznára kapaszkodott fel. Ott töltötte az éjszakát ... A konstancai munkás Svit Nicolae nevű barátjának megdöbbentő történetébe kezd. Erről szól a Reficinile sín amare — Keserű gyökerek egyik fejezete, az ötvenkettedik folytatásban. Érdeklődéssel olvastam kezdettől fogva az eddigi — azóta négy kötetben megjelentetett — folytatásokat a Gazeta Literară-ban. A lap szétteregetésekor előbb rendszerint Florica Cordescu külön tanulmányt érdemlő, pompás illusztrációin akadt meg a tekintetem. Mekkora lélektani elmélyedéssel, politikai tájékozottsággal és művészi képzelőerővel állítja elénk e kitűnő rajzoló a letűnt világ jellegzetes alakjait, életmozzanatait, s mekkora technikai fölénnyel, a vonalaknak és tónusoknak micsoda társításával érzékelteti Zaharia Stancu modern krónikás írásának sajátos hangulatát és tartalmi dinamizmusát. Csak örülhet az az író, akinek ilyen illusztrátora akad. Nemkülönben persze az illusztrátor, aki ilyen erős sodrású, „hálás" szöveghez jut. Az ötvenkettedik folytatásból azonban, minden egyebet háttérbe szorítva, számomra a Svit név emelkedik ki. Huszonkét évvel ezelőtt tudniillik újságíróként magam is megírtam Svit Nicolae történetét... Mintha száz évvel ezelőtt történt volna. ... MORENIBEN VAGYUNK, ahol a dombok oldalain lecsurog a „fekete arany". Petróleumkutak százai óriás szúnyogokként szúrják le fullánkjaikat és szívják a föld vérét, melynek aranyat ér minden cseppje. Csinos villaszerű házak övezik a dombokat, kertjeik jázminbokrai között nem érezni a nyers kőolaj mindent betöltő szagát. Az ablakokon rádiózene harsog ki, valaki Londonban tele torokkal fújja a legújabb dzsesz-slágert. Ezek a villák mindig kedélyesek, vidámak, zajosak, mintha el akarnák űzni azt a komor csendet, mely a túlsó völgyben elrejtett munkásbarakkok és hegyoldali nyomortanyák ferrájára nehezedik... Az ide vezető poros ösvényen siető embereket látni, akik szaporán lépnek, hogy váltásra a szondánál legyenek. Román szó keveredik el magyar, német, cseh beszéddel. Már messziről hallani, hogyan zúgnak alant a gépházak s csattognak a fúrók. A rádiózenét ízekre tépi szét az acél s a föld gyomrába ömlő cement fülsiketítő koncertje. Az Anyag és az Ember izgalmas párviadala, s bizony megesik, hogy valaki véresen bukik alá a szonda állványzatáról... Gyerünk tovább! Hajók várnak a konstancai kikötő szivattyúi előtt, s üresgyomrú ciszternasorok az állomásokon. Az amsterdami tőzsdén emelkedő tendenciát mutatnak a Royal Dutch részvényei, míg odaát, a tengeren túl a Standard Oiték osztalékai keltenek szenzációt... Tovább, tovább! Nincs megállás. Hisz minden szondának megvannak a maga halottai, sebesültjei, szabályszerű naplóban elkönyvelve. Óvintézkedések hiánya, gáz, előre nem sejtett robbanások? Ki kérné számon? Szabályos hadviselés folyik itt a mind nagyobb és nagyobb profitért. Néha tucatnyi embert lapít agyon az összeomló szonda lángoló gerendázata. A munkás vére egybekeveredik a domboldalakon lecsorgó „fekete arannyal" ... Áz estére már el is felejtik a „kellemetlen esetet". Autók sora száguld Bukarest felé, s a Colorado-bár személyzetén lázas izgalom vesz erőt, a kopasz tulajdonos földig hajolva fogadja a bevonuló zajos társaságot, s áhítattal rebegi magában: Petróleumosok . .. A munkás helyét még aznap betöltik. Van jelentkező elég. A falvak ontják kenyérpusztító fölöslegüket. A szondaállványról lezuhant Sv. Nicolae helyét is nyomban betöltik. A rokkanttá vált ember sok-sok kilincselés után csak annyit ér el, hogy éjjeliőrnek alkalmazzák. Régi keresetének alig felét kapja, noha három gyermeke, felesége van, így tengődnek szörnyű nyomorban pár hónapig. Egy éjszaka, — éppen virágzott a barack — Svit felkel, bárddal lemészárolja családját, aztán hurkot vet saját nyakába. A hatósági vizsgálat során zsebéből gyűrött, piszkos papírlapok kerülnek elő. Svit búcsúsorai: „Átgondoltam adósságaimat... Hitelbe már nem adnak. A két leányka és a fiú éhen fognak halni... Szegények ... Nem játszhatnak együtt a többi gyerekkel, a többiek folyton játszanak, az enyéimek mindig otthon ülnek, és engem néznek, mert senki nem akar velük játszani, amiért szegények ... Most megszabadulnak ők is a nyomorúságtól... Április harmadika volt, amikor elhatároztam, hogy végzek velük és a feleségemmel. Felkeltem, felöltöztem, és elszívtam egy cigarettát... Az éhenhalásnál jobb, ha .. . Ne boncolják fel őket, mert vasárnap este nyolc óra óta nem ettek ... Én se ettem ... Ne vágják fel hiába a gyomromat, mert üres ... Hé asszony s ti gyermekek, várjatok rám, megyek utánatok! Mingyárt három óra lesz . .. Egyszer már hurkot vetettem a nyakam köré, de a kötél leszakadt..." Keserű gyökerek . .. MÁS LAPOK IS MEGÍRTÁK akkoriban Svi Nicolae esetét, s a többiekét, kiknek emléke most e korrajz lapjain újra éled. Az öngyilkossági hullámok, a munkanélküliség rémjárása, a sziguranca celláinak véres titkai, a burzsoá „igazságszolgáltatás" emberírtó gépezete, a szennyes panamák, sajtóháborúk, a határszéli csempészvilág, a királyi kamarilla önkényuralma — s mindezzel szemben a kor pozitív történeti ténye: a pártvezette munkásosztály és a mellette hűséggel kitartó értelmiségiek szenvedésekkel, megpróbáltatásokkal teli harca s kemény helytállása, mint egyetlen hatalmas film képei vonulnak el előttünk. Nagyarányú írói rekapituláció. S a szereplők között ott vagyunk mindnyájan: az író éppúgy, mint az olvasó. Egyikünk sem játszhatja az „objektív" néző, vagy a szenvtelen számbavevő szerepét. A fametszet-szerű, mélytónusú rajz mesterien sűríti egy korszak minden jellegzetes vonását. Előbb a menekülő humanizmus képe ragadja meg az olvasót, hogy a sötét háttérből végül is a harcos kommunista humanitás fényei törjenek elő. A REGÉNY MŰVÉSZI ARCHITEKTÚRÁJÁNAK merész ívei alatt a történelem vonul tova. Ránk, akik az idősebb korosztályhoz tartozunk, a keserű gyökerek némiképp kulcsregény hatását gyakorolja. Jól emlékszünk még alakjaira, hisz itt éltek köztünk; egy részük az ország elnyomott dolgozóinak balsorsát testesítette meg, mások úgy tűntek elénk az elnyomatás éjszakájában, mint a bíztatás és remény ki nem alvó fényei. Egy emberöltő történetét önti formába a könyv. Ábrázolatai a kemény valóságra épülnek. Én regénynek indul, hogy aztán a második világháborút megelőző és az ezt követő korszak hatalmas körképévé szélesedjék. Kiindulópontja: a három évtized múltán újból felkeresett szülőfalu. A tegnap elnyomottak ma már szabad emberekként építik új életüket. Ebben a felemelő hangulatban az író maga is számot kíván vetni élete eddigi folyásával. Visszamegy a mai eredmények gyökeréig, a közeli vagy távolabbi múltba, melyet azonban nem közömbös tárgyilagossággal idéz meg, hanem a pártos állásfoglalás egész hitével, szenvedélyességével. Leleplezi a tűnt idők kis és nagy gonosztevőit, kik egykor napjaink történelmének éltető gyökereit igyekeztek elvagdosni, megsemmisíteni; s ugyanakkor idézi nehéz idők hőseit, a párt hűséges katonáit, akik az első köveit teszik le épülő szocializmusunknak. A szerző a maga sajátos elemző módszerével ízeire bontja, szálaira szedi szét a népelnyomó burzsoá földesúri rendszer politikai és erkölcsi alapanyagát. E szétszedett szálakból sodorja aztán történetének fonalait, melyek hol a jelenből vezetnek a múltba vissza, hol meg a múltból a jelenbe; hol, egybefonódnak, hol meg elválnak egymástól e sajátos epika formai mintázatai szerint. Micsoda ellentétes színek, mozgások, utak szintézise! Közel három évtizedet — és ilyen három évtizedet! — bejárni persze izgalmas út. Nem csoda, ha Zaharia Stancu előadásában nyomát sem találjuk a klasszikus éposz nyugalmának, rendszerességének, fegyelmének. Lehet-e egyáltalán époszról beszélni? Hisz egészen új formai ötvözettel van dolgunk. Megalkotásának módszerelvei sem egységesek. A szocialista realizmusba nem egy helyen kritikai realista elemek vegyülnek. A Keserű gyökerek: korrajz, önvallomás, riport, polémia sajátos keveréke, melyet lírai kötőanyag fog művészi egységbe. Az írói mondanivaló a történelem hideg tényei és a kortárs forró élményeinek két pólusa között cika-VÉGEREDMÉNYBEN EGY HALÁLRA ÍTÉLT RENDSZER monográfiáját találjuk meg Zaharia Stancu művében, mely ekként nem az író egyéni sorsának vonalát követi, hanem egy egész társadalomét, ami természetesen nála nem valami láthatatlan, megfoghatatlan, érintésre buborékként elosztó kategória, hanem sok-sok egyéni sors sűrű szövedéke. Ilyen sors volt abban a társadalomban a Siit Nicolae sorsa is. S a többi százé, ezeré, tízezeré, aki akár mint áldozat, akár mint küzdő harcos, jelenlétével nyomot hagyott a világban, lazított valamit a régi rendszer eresztékein. E mélyen humánus érdeklődése ellenére is a keserű gyökerek alapjában véve nem az egyéni sorsot figyeli, hanem a történelem dinamikus változásait. Az író a konkrét történeti valóság talaján áll. Műve és az események közt nem tűr szűrő vagy szigetelő anyagot. A romantikus történetlátást felvetve, néhol szinte túlzottan szigorú szemérmességgel vonul a háttérbe, hogy mi se befolyásolja és torzítsa a tények szabad önmegnyilatkozását. Módszerének helyességéről, víziójának korlátairól lehet vitatkozni, írásának szuggesztív erejét azonban senki nem vonhatja kétségbe. Realizmusa szilárd alapjaira jellemző, hogy mintegy íróilag kikristályosított állapotban találjuk meg nála az ország hajdani haladó szellemű sajtóorgánumainak sok-sok elemzését, riportját; ide, a publicisztikai elődök közé értve azokat a magyar, német vagy más nyelvű lapokat is, melyek haladó szellemű román laptársaikkal együtt egyazon cél szolgálatában szegezték fegyverüket hol közvetve, hol közvetlenül az embergyilkos rendszernek. Egyik legbecsesebb közös örökségünk ez. Együttes kiállások, váll váll mellett viselt harcok emléke éled újjá e számbavétel nyomán. Az író nézőpontjának pártos emelkedettségére vall, hogy művében úgy öszszegezi a felszabadulást megelőző korszak előremutató tartalmát, hogy abból világosan kirajzolódik a román néppel együtt élő nemzeti kisebbségek hozzájárulása is a nagy ügy győzelméhez. A máramarosi Licu Oros oldalán ott találjuk a magyar Bálint Mariska, a bolgár Iofca Siles, a zsidó Roza Caleb, a cigány Zambila és a tatár uráma illegalista pártmunkásokat. Hűségük, áldozatosságuk a román küzdőtársakkal közösen vállalt harc és szenvedés minden nacionalista balítélet élő cáfolata, s ugyanakkor élő bizonyságtétel a proletár nemzetköziség eszménye mellett. KÉSZÜLNEK A KÖVETKEZŐ KÖTETEK IS, mint halljuk, hogy teljessé tegyék a társadalmi freskót. Kétségkívül a keserű gyökerek nemcsak arányainál, de művészi alkotómódszerénél fogva is elüt az eddigi román társadalmi regényektől. A múltra való emlékezés nagy szerepet játszik a műben: az emlékrekonstruálás műveletét a legfokozottabb érzelmi felajzottság indítja el, s nem csupán az egyén, hanem egy egész társadalmi osztály emlékélményei viharzanak benne; a múlt és jelen alternatív váltakozása ugyanannak az igazságnak — az egyedül elfogadható tudományos történetszemlélet igazságának — minél dinamikusabb, minél fokozottabb hatóerejű és minél sokoldalúbb bemutatását, demonstrálását szolgálja. Embereknek és eseményeknek jelentőséget e központi eszméhez való viszonyulásuk ad. Ez készteti az írót a mellékes mozzanatok és súlytalanabb árnyalatok elhanyagolására. Ez a mesebeli igazmondó tükör, és a modern társadalomkutató megbízható mérőegysége. A mű fókusza és éltető tendenciája. Érdeklődéssel olvastam Antal Ar*-pád: Bolyaisták falumunkán című riportját. (Utunk 1959. február 12. szám), amelyben beszámol falun szerzett benyomásairól, tapasztalatairól. A cikk felveti a falu kulturális életéneknéhány időszerű kérdését. Többek között ezt írja: ,,.. . a jövendő magyar tanárait jobban meg kellene tanítanunk a falusi kultúrmunka feladataira", s mindjárt javasolja, hogy a diákok falun is végezzenek pedagógiai gyakorlatokat és a gyakorlatot terjesszék ki a falusi művelődési munka egészére. Értékes, figyelemre méltó javaslat. Talán nem véletlen, hogy engem is ugyanez a gondolat foglalkoztat jó néhány hete, mióta tíz napos falumunkán Széken jártam. Ott találkoztam egy fiatal tanítónővel, Grummel Pannával, aki tavaly végzett a kolozsvári tanítóképzőben. Első benyomásairól mesélve elmondta, hogy milyen esetlennek, csetlőbotlónak érzi magát itt a faluban. Pedig kiváló tanító, szeretik, becsülik. — Mégis félember vagyok — mondotta. — Csak a tanításhoz értek. Nem éltem falun s most derült ki, hogy mi mindent kellene még tudnom: színjátszást, népi táncokat, énekkar és olvasókör vezetését... Jummel Panna idegenként ment ki falura. Alig ismerte a falu szokásait, azokat a hagyományokat, amelyek visszahúzzák a falut az újtól. De nem ismerte azokat az értékeket sem, amelyeknek továbbfejlesztéséért, ápolásáért ő is felelős. Márpedig ahhoz, hogy megnyerje a széki népet a kultúrotthonban tartott előadásoknak, ahhoz, hogy könyvet adjon a kezébe, hogy meggyőzze a kollektív gazdaság előnyeiről, ismernie kell a falut, a falu mai kérdéseit, s a tömegkulturális munka szerteágazó feladatait. Igaz, vannak már jó kezdeményezések ezen a téren is. Az udvarhelyi tanítóképzőben — például — Orbán László magyar szakos tanár néprajzkört szervezett diákjai körében. A kört Faragó József néprajzkutató irányítja. A diákok már eddig is értékes gyűjtőmunkát végeztek. A gyűjtés tudományos haszna mellett a diákok megismerik a falusi népet, barátkoznak vele, megszeretik és megbecsülik. Az enyedi tanítóképző kezdeményezése is figyelemreméltó: az iskola növendékei és tanárai Lapád községbe járnak ki rendszeresen, előadásokat tartanak, művészi műsorral szórakoztatják a falu népét. Első lépésnek jelentős az udvarhelyi és az enyedi tanítóképző kezdeményezése. Ennél azonban sokkal többre van szükség. A diákság alapos falu és népismeretét az segítené elő, ha az a bizonyos tanítóképző- és tanárképző gyakorlat, amelyet a végzős növendékek falun töltenének (az egyetemi hallgatók kisvárosban), miként Antal Árpád is javasolta fentemlített írásában — ne szorítkozzék csak iskolai oktatásra, hanem „terjedjen ki a falusi kultúrmunka egészére". Ez azonban csak úgy valósítható meg, ha a tanítóképző eddigi két hetes iskolai gyakorlatát legalább négy hetes falumunka egészítené ki. Véleményem szerint a falumunka csak az utolsó évesek számára nem is elegendő, be kellene vezetni legalább két évfolyamon át a rendszeres falusi gyakorlatot, a tanítóképzőben s az egyetemen egyaránt. A diákságban a falusi népnevelő munka iránti szeretetet és készséget tudatosan és kitartóan fejleszteni kell. A falusi diákok vakáció idejére nagyobb mértékben kaphatnának Már sokszor és sokféle szövegezéssel leírták, hogy minket a múlt mindenekelőtt a jelenért érdekel. Nekünk le kell ásnunk a jelenkort mozgató erők előzményeinek történelmi gyökeréig. Nos, Zaharia Stancu könyvében a román irodalom egyik legnagyobb szabású próbálkozását szemlélhetjük a szocialista realista történeti korrajz megteremtésére. Annak megállapítása viszont, hogy a szocialista realizmus módszere milyen mértékben érvényesül Zaharia Stancu munkájának egész menetében, mélyreható elemzés feladata lesz. Mihai Gafita, a Gazeta Literară kritikusa máris figyelmet érdemlő szempontokat vet fel: „Új irodalmunkban jelentkeznek igen magas művészi színvonalat képviselő alkotások, melyek bár széles társadalmi korképet adnak — különösen a felszabadulást megelőző korszakról — mégis azt mutatják, hogy a régi realista és kritikai realista módszer nem tűnt még el irodalmunkból. Az a feladat hárul tehát ránk, hogy finom érzékkel megkülönböztessük irodalmunkban a szocialista realizmus új elemeit mindattól, ami a kritikai realizmus, s általában a régi realizmus tartozéka. Az irodalombírálatnak a szocialista realizmus szempontjából kell elemeznie minden művet és merészen kell megfogalmaznia értékítéleteit." Zaharia Stancu új munkája leleplező erejével, nagyvonalúságával, tág horizontjával, kombattív eszmeiségével méltán sorakozik az előző művek, a Mezítláb és a Vérebek mellé, s joggal tekinthető új irodalmunk egyik legnagyobb eredményének. KAKASSY ENDRE és falumunka olyan feladatot, hogy tanulmányozzák a falu életének valamilyen kérdését. Visszatérve az iskolába, dolgozatban, élőszóval megbeszéléseken, vitákon beszámolnának azután a tapasztaltakról. Falvakon dolgozó tanítóink egy része nem ért a kórusvezetéshez, a tánctanításhoz, s van ahol a színdarabok rendezése is alacsony színvonalú a hozzánem értés miatt. Az olvasókörök is lanyhán működnek ott, ahol a tanítók nem találják meg irányításukra a legmegfelelőbb módszert. Mit lehet ez ellen tenni és hogyan? A Kolozsvár Tartományi Népi Alkotások Háza azt javasolta, hogy a kolozsvári román nyelvű tanítóképző diákjai, később pedig az enyedi tanítóképzősök számára szervezzenek — egyelőre kísérletképpen — esti tanfolyamot, heti hat órával, ahol színjátszást, kórusvezetést, népi tánctanítást tanuljanak. A tanfolyamot a kolozsvári Népi Művészeti Iskola tanárai vezetnék. A javaslat szerint a két utolsó osztály tanulói tetszésük és hajlamuk szerint látogatnák e tanfolyamok valamelyikét. Bár ez munkatöbbletet jelent számukra, ugyanakkor kikapcsolódást és szórakozást is. A javaslat valóra váltása a falvak művészi nevelése szempontjából szinte felbecsülhetetlen jelentőségű lenne, hiszen néhány év alatt, minden faluba kerülhetne legalább egy-egy szakképzett ember. Ennél egyszerűbb és gyakorlatilag talán kivihetőbb az a mód, hogy a tanítóképző szervezzen a diákságból állandó tánccsoportot, énekkart és színjátszócsoportot. Négy éven át a tanulók elsajátítanák e művészeti ágak legfontosabb elemeit (az iskola meghívhatná a színházak, a Népi Művészeti Iskola szakembereit), az utolsó évesek pedig maguk rendeznék és tanítanák be a színdarabokat, táncokat, kórust vezetnének, szavalókórust irányítanának. Erre már van szép példa: a kolozsvári tanítóképző 1958-ban így mutatott be egy színdarabot. Az olvasókörök jelentőségéről is beszélnünk kell. Új életünknek eme sajátos, friss hajtásai rendkívül fontosak. Itt alakul ki a falu közvéleménye, itt vetődnek fel a falu problémái. Itt lehet megszerettetni a könyvet, tudományos ismereteket népszerű, közvetlen formában előadni, megvitatni. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy ahol a tanító felkészült, jól vezeti a vitát, felkelti az érdeklődést, ott kiválóan működik az olvasókör. Jó lenne ezzel a kérdéssel is foglalkozni már a tanítóképzőben. Vitadélutánokat lehetne rendezni, ahol előadhatnának s megvitathatnának néhány olyan fontosabb témát, amely feltétlenül szükséges a falusi nép világnézeti és tudományos neveléséhez. A tudományok mellett a művészetiek is szót kérnek a tanítóképzésben, a jövendő tanítót ezen a téren is nevelni kell. A falura küldött tanítók között sajnos vannak olyanok is, akik tanítóképzős korukban nem használták ki eléggé az opera, képtárlat, koncertlátogatás lehetőségeit. Némi találékonysággal, egy kis gondoskodással lehet és kell is ezen segíteni. A vidéki tanítóképzők is szervezhetnek szombat és vasárnapokon kirándulást a nagyobb központokba, ahol színházat, operát, hangversenyt, képkiállítást látogathatnak. Zenei audiciót pedig, ahol a növendékek rendszeres zenei nevelésben részesülnek, hetenként lehetne rendezni. NAGY OLGA (MEGJEGYZÉSEK ZAHARIA STANCU ÚJ MŰVÉHEZ)