Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1959-05-07 / 18. szám

UTUNK H­ogyan kell klasszikusokat ját­szani a modern színpadon? A realista előadás célja vitathatatlan: az eredeti mű lényeges mondanivaló­jának maradéktalan kidomborítása, a műben tükröződő társadalmi-lélek­tani valóság elmélyült ábrázolása. Az eszközök tekintetében általános kiindulópontul szolgálnak a realista színművészet egyetemes hagyomá­nyai, különösen pedig Sztanyiszláv­­szkij módszere. Ennek ellenére, a realista színjátszás folytonosan vál­tozó feladatának tekinti eszközeinek­­stílusának továbbfejlesztését, hiszen a színjátszásnak lépést kell tartania a korszellemmel együtt változó köz­ízléssel. Hogy ennek a realizmus szellemében megértő tolmácsolásnak melyek a gyakorlati feladatai, és mi­lyen mértékben sikerült érvényesül­niük a hazai színpadokon,­­ mind­erről aránylag kevés szó esett szín­házi életünkben. A következőkben a klasszikus hagyományok és a rea­lista játékstílus viszonyának egyes gyakorlati kérdéseire szeretném fel­hívni a figyelmet. A temesvári Ál­lami Német Színház Don Carlos­­előadása ehhez szolgál érdekes pél­datárral, s talán további fejtegeté­sek kiinduló pontjául. * * * Modern együttes számára Schiller Don Carlosának előadása nemcsak hálás, de nagyon nehéz feladatot is jelent. Schiller drámája emelkedett stílusú, patetikus, ünnepélyes jambu­­sokban áradó szövegű művészet. Történelmi levegőt idéző, nagy gon­dolatokkal terhes, bonyolult lélek­tani igazságokat sejtető, jellem- és társadalomábrázoló dráma. Csupa nagy szerep,­­ és ezekben a sze­repekben nemcsak nagy egyéniségek lépnek fel, hanem mindig hatalmas gondolatok is. A német Sturm und Drang és klasszicizmus lényegében emberi szimbólumokban láttatja a valóságot és a gondolatok világát. Faust és Mefisztó, Werther és Pro­metheus is jelképes gondolathordo­zók. Nemcsak a véleményeikkel fe­jeznek ki eszméket, mint a modern darabok rezonőrjei, hanem egyénisé­gükkel. Schiller Don Carlosának sze­rep-galériájában is lényegében egyé­niségekben életrekeltett eszmék vias­kodnak egymással. Ez a mű az egye­­temes irodalom egyik legnagyobb világnézeti drámája. A világnézeti dráma korántsem jelenti egysíkú em­berek viaskodását. Posa márki való­ban szenvedélyes forradalmár, — de nemcsak az: II. Fülöp, a spanyol rémuralom megtestesítője valóban zsarnok, — de nemcsak zsarnok. A németalföldi szabadságharc hősi tör­ténetét felelevenítő drámát a primi­tívebb értelmezés valamikor a zsar­nokság és a szabadság puszta ellen­tétének fogta föl. De ne feledjük, hogy a Don Carlos az egyházi zsar­nokság és a lelkiismereti szabadság konkrétabb, szellemileg sokrétűbb és messzirevezetőbb ellentétét tárja fel az adott történelmi helyzet tük­rében, másrészt pedig, hogy ez a konfliktus nem a spanyolok és a németalföldiek harcában, hanem Fü­löp király udvarának zárt mikrokoz­moszában tör ki. Georg Leopold, a Don Carlos temesvári előadásának igényes erfurti vendégrendezője, aki­nek felfogása és munkája rányomta bélyegét az egész előadásra, ezért nem elégedett meg a zsarnokság-szabad­ság ellentét körvonalazásával, ha­nem a belső ellentétekben felőrlődő egyéniségek összecsapásában hang­súlyozta a világnézetek harcának bonyolultabb eszmei összefüggéseit. A rendezésnek gondja volt rá, hogy ne csak a konfliktus világ­nézeti tartalmát mélyítse el Schiller nagyszabású koncepciója szellemé­ben, hanem a formáját is. Az esz­mék hatalmát ismerő költő a szel­lemi fegyverek összecsapásával áb­rázolja a konfliktust. Schiller így mutatja meg, hogy a spanyol fegy­veres túlerővel vérbefojtott német­­alföldi szabadságharc eszméi, a Posa márki által hangoztatott, felvilágo­sult, haladó, forradalmi eszmék lé­nyegében magasabbrendűek a zsar­noki hatalom eszméinél; s hogy a helyzet történelmi tragikuma az, hogy a körülmények még nem éret­tek a jövőbemutató eszmék azonnali győzelmére. Schiller művészete na­­gyon is modernül hangzó tételt bizo­nyít: a csírájában létező új fölényét a még hatalmon lévő régivel szemben. Pósa márki varázslatos ékesszólása a jövő képét villantja fel a feudális zsar­noknak,­­ és ékesszólása oly hatá­sos, hogy még Fülöp makacs közép­korisága is egy ideig hatása alá ke­rül. Aminek ebben az összefüggés­ben a játékstílusból ki kell derül­nie (s amit Rudolf Schall a király szerepében maradéktalanul érzékel­tet) az, hogy II. Fülöp nem a naiv elképzeléseknek megfelelő „rút zsar­nok", hanem a hazug eszme őszinte megszállottja, hogy hatalmi rendsze­rének a király nemcsak ura, hanem áldozata is. A fegyveres önkény megmenti ugyan Fülöp klerikális ab­szolutizmusát, de eszmei és erköl­csi síkon a király csatát veszít Posa márkival,­­ és önmagával szemben is. Fülöp őszinte és nem egyéni önzésen alapuló konzervatív pesszi­mizmusát Posa lovag az emberi mél­tóság hitével, eljövendő szabadságot hirdető optimizmussal tagadja, noha elismeri, hogy „a század még nem érett az én eszményemre". Otto Grassl Posa márki szerepében nem­csak a lovag „lánglelkű forradal­­miságát", hanem a tapasztalt, vilá­gosan gondolkodó-érvelő politikus öntudatát is ábrázolja, s ezenfelül a szabadságeszme erkölcsi fölényét. Hitelesen érzékelteti, hogy a szabad­sághős Pósa tragédiája nem az, hogy belepusztul küzdelmébe, hanem hogy olyan eszközökkel küzd, melyeket ő maga is megvet: az udvari cselszö­vés eszközeivel, ami árnyékot vet makulátlan jellemére. E nagyon bonyolult drámai gazdag­ság érzékeltetéséhez nem elég a­ sze­repek helyes értelmezése. A helyes értelmezésből kell adódnia a tulaj­donképpeni realista játékstílusnak. Gyakorlatilag­ a mai néző számára érthetővé kell tenni a mondaniva­lót, minden összefüggésében közvet­lenné kell tenni a jambusos szöve­get anélkül, hogy elveszítené klasz­­szikus szépségét, nem utolsó sorban érdekessé kell tenni a 17 képben, lassan, a modern dráma tempójához képest nehézkesen kibontakozó cse­lekményt. A mondanivaló kifejezését a Don Carlos szerepeiben az alakok tragi­kus kettősségének kidomborításával lehet elérni. A temesvári német együttes minden jelentős szereplője ezt teszi; érzékelteti, hogy nemcsak ellenfelével harcol, hanem önmagá­val is. Fülöp király zsarnok, de egy­ben becsületes emberekre és szere­­tetre sóvárgó, magányos ember. Posa márki a szabadságért harcol, de eszközei még az infánshoz való ön­zetlen barátságát is az intrikálás esz­közévé alacsonyítják. Don Carlos szerelmes mostohaanyjába, a király­néba, de Posa márki hatására kiala­kuló szabadságeszményei elszólítják az imádott asszony közeléből és bol­dogságának feladására késztetik, vé­gül pedig arra, hogy összeesküvést szőjön saját apja ellen. Eboli her­cegnő szerelmes Don Carlosba, de féltékenységével hozzájárul Carlos pusztulásához. A klasszikus szöveg előadása né­met színpadon még nagyobb problé­ma, mint magyarul. A német élő­beszéd mindenütt tájnyelv; „tiszta" németséggel csak a színpadon beszél­nek, s az irodalomban. Schiller is svábosan, Goethe frankfurti tájszó­lásban csevegett. De a klasszikus kor különleges nyelvművelői szerepet szánt a német színjátszásnak, ami akár az irodalom, a német műve­lődés egységét tükrözve szolgálta a nemzeti egység gondolatát. A szín­padi német nyelv, a Hochdeutsch mindig színpadszerű, emiatt sokat veszít közvetlenségéből, amit a schil­­leri jambusos verselés még felfo­koz. A klasszikus szöveg „élettávoli emelkedettsége" is megnehezíti a realista színész dolgát. Hogyan lehet olyan szöveggel ábrázolni a való­ságot, ami nem hasonlít a minden­napi beszédre? A temesvári német együttesnek si­került e nagyon kényes művészi fel­adattal is megbirkóznia. Mindnyájan hibátlan felnémetet beszélnek, és hangsúlyozásukban a schilleri jam­­busok sem kallódnak el. Azonban nem tízszótagonként mondják őket, hanem mondathangsúllyal, ami ele­ven változékonyságával lazítja a forma szabályszerűségét. Ily módon a jambusos tiráda nem válik alaktalan prózává, de megőrzi az élőbeszéd természetes hullámzását, közvetlen­ségét. Rudolf Schall, Ernst Kraus és Otto Grassl dikciója ugyanazon a magas színvonalon valósítja meg ezt a szintézist. Az előadás művészi egy­ségét nemcsak a felfogás egysége biztosítja, hanem a szokatlan művé­szi kiegyensúlyozottság is. Ebben az előadásban nincs egyetlen rossz ala­kítás sem. Ennek persze ki­hatása van az egész előadásra, mi­vel nincsenek olyan jelenetek, me­lyekben a rossz alakítások tönkre­tennék a jó alakítások keltette il­lúziót. Játékuk igazi együttes-játék: a szereplők a partnerek replikáit is mintegy előkészítik. Szövegmondásuk nem végszókhoz kapcsolódó, bema­golt leckének hat, hanem a beszél­getés szerves gondolati-lélektani fo­lyamatát tükrözi. Anélkül, hogy az elemzés teljessé­gére törekednék, meg kell említe­nem még a szereplők viszonyát a díszlethez és főként a jelmezhez. Tudott dolog, hogy a helyes szín­padi mozgás megkívánja a színpadi külsőségekhez való alkalmazkodást. Nyilvánvaló, hogy spanyol rene­szánsz­ jelmezben a színésznek nem szabad úgy mozognia, mintha mo­dern sportöltözéket viselne. Ennek ellenére, tagadhatatlan, hogy a dísz­let és a jelmez önkéntelen vissza­hatásának rabjává váló színész moz­gása a mai néző szemében sokszor komikusnak tűnik. Kezdő színészek­nél megfigyelhető ez az önkéntelen azonosulás a díszlettel, jelmezzel. Sokan helytelenül védekeznek elle­ne, modern fesztelenséggel üldögél­nek a reneszánsz karszékben, vagy úgy könyökölnek a párkányzatokra, mint a bárpultra szokás. A helyes megoldás itt is valószí­nűleg a jó érzékkel kitapintott kö­zépút. A Don Carlos szereplői úgy mozognak, mintha mindig spanyol ruhákat viselnének,­­ de korántsem azzal az etikettszerűen modoros tar­tással, amit a spanyol reneszánsz arcképfestészetéből ismerünk. Láttuk, Laurence Olivier Hamletje is ezt te­szi: stilizáltan mozog (ad kezet, jár, meghajol, ül, stb.) de lazán, mintha mindig így tenne, mintha másféle mozgás nem volna elképzelhető a számára. Az eredmény az, hogy a néző is gyorsan azonosul játékstílu­sával, megszokja, s azt furcsállná, ha a színész másképp mozogna. A temesvári Don Carlos előadásából itt is Fülöp király, Don Carlos és Posa alakítóinak önkifejezést, stílust és közvetlenséget szerencsésen egyesítő játékmodorát idézzük. A tizenhét képben kibontakozó cselekmény terjengősségét a rendező és a díszlettervező, a mai közönség véges türelmének figyelembevételé­vel, gyors színváltozásokkal csökken­tette. Nem kétséges, hogy a mi szín­házaink technikai feltételei mellett a díszletek leegyszerűsítése az egye­düli helyes megoldás. A masszív díszlet ma már a múlté (és a ma­kacsul konzervatív operáé). A Don Carlos temesvári előadása e tekin­tetben is arról győzött meg, hogy a klasszikus hagyomány és a realista játékstílus látszat-ellentmondása rö­videsen színháztörténeti emlékké fa­kulhat. DEÁK TAMÁS klasszikus hagyomány ÉS REALISTA JÁTÉKSTÍLUS A temesvári Állami Német Színház DON C­A­RLOS előadásának tanulságaiból ALICE SZABÓ (a királynő) ERNST KRAUSS don Carlos és OT­TO GRASSL Posa márki szerepében le? „Amelyiket jobban szereti, azt írja bele:" „Vagy amit én nem tudok, s ő tudja, leírják nekem." IV. M­­ár nem kívánok a népköl­­tészet és műköltészet, a kö­zösségi és egyéni alkotás viszo­nyának, a közösség és az egyén alko­tásbeli szerepének bonyolultabb kér­désére is kitérni (1. többek között Arany, Horváth János, Marót Károly, Kodály és Ortutay idevágó munkáit), az írástudás azonban ezekhez is több szállal kapcsolódik, e vonatkozások közül tehát néhányat már érintek. Már az eddigi megfigyelések is be­bizonyították: a hagyományokhoz való ragaszkodás és a szabad variá­lás dialektikus egysége itt is érvénye­sül, de ezzel az is bebizonyosodik, hogy a szóbeli hagyományozásban nemcsak az emlékezőtehetség korlá­tai okai a változtatásnak, hanem a szándékos — bár rendszerint még nem tudatos — javítni akarás kinek-kinek az ízlése és tehetsége szerint. Kide­rült, hogy a másolgatások során épp­úgy nem tartják tiszteletben a „szer­zői jogot", mint a szájhagyományozás során; a népköltészet. Írásbeli terje­dése során is lényegében névtelen marad. Mert a legtöbb „dali" alá — vagy fölé — ugyan odakanyarítják a nevüket is azzal, hogy „írta", c­yak­­ran még keltezik is, de ezzel általá­ban egyik se a szerzőség megjelölé­sére gondol; egyszerűen azt jelöli, ki írta emlékül, kérésre vagy csak saját maga örömére. A továbbmásolásnál már nem is veszik figyelembe. Tehát a változatképződés nem csak a szájhagyományozás kizárólagos következménye, velejárója, de nem is csak a népköltészet sajátja. Más fokon és vonatkozásokban a műköl­tészetben sem ismeretlen. Nemcsak olyan értelemben, hogy a tudatos költő is változtat szövegén — első­sorban alkotás közben, de még a ki­nyomtatott és „sérthetetlennek" vélt szövegen is — s így több változata jön létre. (1. pl. Goethe, Faust és Urfaust vagy Arany, Toldi és Daliás idők), de általánosabb vonatkozás­ban az egész irodalmi vérkeringés­ben. Kezdve attól a közhelytől, hogy költők, írók nem egyénileg, hanem a társadalmilag megteremtett nyelv eszközeivel élnek, azokat variál­ják, fejlesztik tovább vagy for­dulatokat, szókapcsolatokat válto­zatlanul vesznek át — egészen a bo­nyolultabb motívumvándorlásokig, változatokig, ami természetes a tár­sadalmi lét feltételei között, s az irodalmi realizmus és tipikusság bi­zonyos esetekben elkerülhetetlenné teszi. A legújabb új se a semmiből pattan ki, „talaj nélkül soha, még a »legjább« műköltő sem teremt­het"­­ (Marót). Hogy az ilyen iro­dalmi „változatképződés" során „pá­ratlan", „egyedülálló", „társtalan" remekművek születnek? Más meg­valósulási formában, de lényegében a népköltészet változatképződésének is ez a legfontosabb és legmélyebb — mégha nem is tudatos — indítéka: a nép tehetséges fiaiban szunnyadó esztétikai, művészi érzék. A kézira­tos füzetek segítségével pontosan nyomon követhetjük, sokszor egészen tekervényes, zeg-zúgos utakon, hogy ki, mit ad hozzá vagy mit vesz, ki hogyan alakít rajta, milyen fokon s milyen tehetséggel avatkozik közbe, tehát kik azok az egyedek, akik már-már a műköltők vonásaival ren­delkeznek. Természetesen, nyomtatott szöve­gekből is másolhatnak, tanulhatnak. Művészi szempontból a könyveredetű népköltészet semmivel sem értéktele­nebb s nem szabad lebecsülnünk. Ezt Seherezádéról sem szégyellte be­vallani az Ezeregyéjszaka. Csupán az eredetiség szempontjából tűnik érték­telenebbnek, de csak első látszatra, mert abból, hogy mit fogad be, nem­csak ízlését ismerhetjük meg jobban, pontosabban, de a meghonosítás mód­ját, a változtatásokat is. Ezek pedig megkönnyítik a helyi sajátosságok kiderítését. A másolgatások során nyomonkö­­vethető változtatások természetesen nem egyöntetűen minőségi javulások, éppúgy akad közöttük romlás, elírás is. De a „romlott forma nem közös­ségi forma, az már csak az egyéni emlékezet hulladéka" — állapítja meg Ortutay Gyula, s ez bizonyos áttéte­lekkel az írásbeli hagyományozásra is érvényes, nemcsak azért, mert a valóságban a két forma teljesen ösz­­szefonódik. Hiszen a kevésbé közked­velt s „korszerű", kevésbé „érdekes" népdalokat nemcsak kevesebben má­solják le, hanem kisebb gonddal is. Amit pedig már le se írnak az ilyen típusú dalokból, az az emlékezet hul­ladéka lesz előbb-utóbb, vagyis „a ha­lódó tartalom, vagy forma, amit a kö­zösség már nem érez a magáénak, ami kiveszőben van, az mutatja szük­ségszerűen a romlott változatokat". (Ortutay). A népi kéziratos füzetek meg is hosszabbítják a népköltészet egyes alkotásainak élettartalmát. Többször és több helyt is előfordult, hogy a megakadt adatközlőm így szólt: „Na, várjon csak, előveszem a füzetem, s mindjárt eszembe jut, csak nézzem meg!" , s egyik-másik még hozzá­tette: „Hisz nem énekeltem vagy öt esztendeje." Így került elő épen több balladaszöveg is — szóbelileg és fel­elevenítve. A „már elfelejtettem" típus mellett mind gyakrabban akadt olyan éneke­sem is, aki az általa lemásolt népdalt — vagy népdalokat — még nem tudta füzet nélkül. Természetesen az ilyen füzetből való előadás csak alkalmi, ideiglenes, legalábbis szándékában. V. A­z, hogy az írástudás révén a nép tudatvilágába, ismeretanyagába, dalkészletébe a nem népköltészeti alkotások is fokozottabban áramlanak be, vitathatatlan és természetes. De nem is ez a kérdés lényege, hanem az: mit olvaszt tudatvilágába: érté­kest vagy értéktelent. A költészetre — elsősorban a dal­költészetre — és a szépirodalomra szűkítve a kérdést: a nép egészséges ösztönnel a hagyományos népkölté­szet s az ehhez közelebb álló hangvé­telű műköltészet között nem tesz kü­lönbséget, s mint ahogy nem zárkó­zott el Petőfi költészete elől, úgy ma is szívesen hallgatja — rádióból, hangszóróból, lemezről vagy társai­tól — és szívesen tanulja meg — a könyvből vagy barátnője kéziratos füzetéből — szocialista dalköltésze­tünk legjavát — különösen a meg­zenésítetteket s azok közül is azokat, melyeknek dallamformanyelve a leg­közelebb áll az övéhez. Gyűjtéseim során erről is számtalanszor meggyő­ződtem. Hogy dalkészletébe emellett még silány anyag (rossz sláger, elcsépelt kuplék, tucatmunka) is bekerült, ezt nem írhatjuk az írástudásnak, még kevésbé az új művelődési lehetősé­geknek a rovására. Ilyen fércművek már a századeleji népi kéziratos füze­tekben is voltak, éppúgy ismertek ilyeneket az írástudatlanok is. VI. A­z adatközlők írástudása magát a hallás utáni gyűjtést is jelentő­sen elősegíti. Ha a jól bevált módszer szerint például — kérésre vagy anél­kül — összeírják dal- vagy mesekész­letüket, a gyűjtés nemcsak könnyebbé és gyorsabbá, hanem eredményeseb­bé is válik. Szívesen is leveleznek. A napjainkban kibontakozó társa­dalmi gyűjtőmozgalom alapja (és fel­tétele is) a tömegek írástudása. Az adatközlők százai, ezrei csapnak fel „önlejegyzőknek", jelentős részük gyűjtőknek is, sőt egyike-másika gyűjtés-szervezőnek is. Összegezésképpen a következőkben körvonalaznám észrevételeimet: Szo­cialista viszonyok között a népkölté­szet írásbeli hagyományozása mind jelentősebb szerephez jut s kiegészíti a szájhagyományozást; bár a szöve­gek kéziratos rögzítése bizonyos mé­retekben merevíti is a szövegeket, de a változatképződést nem szünteti meg. Végeredményében az írástudás (és másolgatás) következtében a szöve­gek lassabban s kisebb mértékben változnak, de gyorsabban terjednek, sőt meg is előzhetik a tudati rögzítést, ugyanakkor élettartalmuk megnöve­kedik. Műveltség és népköltészet nemcsak egyszerűen „békésen megférnek" egy­más mellett (az általános műveltség­nek a népköltészet is szerves része), hanem köztük termékeny kölcsönha­tás alakulhat ki, segíthetik, táplálják és tartalmasabbá tehetik egymást. A népköltészetet s általában a nép­művészetet megbecsülő művelődési politikánk, a népköltészet megismeré­sét biztosító és szeretetére nevelő is­kolai oktatásunk, szocialista művelő­dési viszonyaink következtében az írástudás nemhogy elterelné a figyel­met a népköltészetről s megfosztaná azt az érdeklődéstől — éppen ellen­kezőleg történik! A népköltészet művészi erejének, értékeinek semmi köze az írástudat­lansághoz. Nem ebből származik, ha­nem a nép tehetséges fiaitól s első­sorban a közösség érlelő, csiszoló te­vékenységéből, hogy idézzük Erdélyi János találó hasonlatát: „Hiszen maga a nép, mint patak vize a kövecset, addig forgatja dalait, míg utoljára ki­simítja, kerekíti, mert öntudatlanul bár, de ösztönileg ragadtatik a mű­vészet felé .. “ S attól a mélyen reakciós és hamis szemlélettől, mely a nép művelődésé­től a népköltészet pusztulását félti, s a népköltészet állítólagos védelmében hazug romantikával helyénvalónak tartaná a dolgozó nép tudatlanságban maradását, minden marxista folkloris­tának el kell határolnia magát. KÖNCZEI ÁDÁM

Next