Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1960-01-08 / 1. szám
o Qlf- k&nyixek "Elindultunk három országból , százhetvenen, két hétre, megmártózni a vízben, napfényben, nyugalomban. Hogy mit hozott nekünk az ismeretlen, mit találtunk az aranygyapjú helyén, az lenne útikönyvemnek a tárává — írja Halász Anna, kis kötet elején. S ha végigolvassuk, akkor a Várnából induló és oda megtérő Pjotr Velikij hajón a szerzővel utazunk Constantából Ogyesszába, onnan Jaltába, majd Batumiba, Szocsiba és vissza Constantába. Szép út és megragadóak egyes részleteinek leírásai, a tengeri képek, a táj- és városrajzok. Különös érzékletességgel vetíti az olvasó elé a kaukázusi ,,Gyilkos-tó" mesébe illő festőiségét. Meleg szívvel készít színes beszámolót Sidi Thalról, a híres jiddis nyelvű énekesnőről, aki annak idején Csernovicból, a fasiszta megszállás elöl Közép-Ázsiába menekült, és a háború befejezése óta Szovjetunió-szerte koncertezik. Megilletődötten lépünk be Csehov hajdani otthonába, vagy járjuk az eltávozott Pavlenko újait, és állunk meg az Osztrovszkij-múzeumban az elhunyt író kötetekkel teli könyvespolcai előtt, mert Halász Anna — anélkül, hogy érzelegne — át tudja plántálni belénk frissiben termett nemes érzéseit, okos gondolatait, újabb érzéseket és további gondolatokat tud kelteni. Két rövid fejezet — az Engesztelés és az Intermezzo két év múlva — inkább publicisztikai írás, mint útikönyv-feljegyzés: ennek ellenére egyik sem rí ki a kötetből. A szerző és Wilhelm Grimm, a fiatal lipcsei mérnök — „egy darab német lelkiismeret“ — a hajó fedélzetén beszélgetnek. Megkérdezi a mérnököt, tagja volt-e a Hitler Jugendnek. „Természetesen, hiszen valamennyien benne voltunk..." És Halász Anna emlékezik: „Akkor, tizenhét éves koromban, fogoly, úgynevezett KZHäftling voltam Németországban..." — Erre emlékezni, erről elmélkedni igazán időszerű akkor, amikor az ember a felszabadítóját látogatja meg otthonában. Kedves, derűs, sőt humoros részek is vannak az útikönyvben ... Miért hát, hogy mégis elégedetlenül — mondhatni: bosszúsan — teszszük le a kötetkét?! Mert Halász Anna olykor elfeledkezik újságíró tisztségéről és csak mint társaságbeli cseveg, feltehetően azzal a célzattal, hogy könnyed és szórakoztató legyen. Erénynek számítana ez, ha a kifogásolható részekben ténylegesen az volna. De ... Társaságbeli csevegő megkockáztathatja, hogy nyegle és fölényeskedő legyen — bár ezt a magatartást, általában, nem könyvelik el pozitívumként. De az újságíró?! Aki 1500-130 példányban adja közre írását?! Íme, a három országból összeverődött 170 — és többségükben nyilván tiszteletre méltó — útitársa közül kiket és hogyan mutat be Halász Anna: ... „Feltűnik egy meglepően csúnya, nagyszájú, harcsaképű, vörösre festett hajú rettenetesen széles öregasszony, sivalkodva, mint egy fruska. Ez Stanci néni...“ Aztán megismerkedhetünk a „szőke és jókedvű Lajoskával Budapestről", Cellával, a bukaresti építésznővel, aki egyébként mint , kockás démon" szerepel, megkülönböztetendő a „szőke démon", a „vörös démon" és a „Nylon- Lili" megjelölésű lényektől. Olcsón ússza meg a népszerűsítést a „jóravaló vidéki orvos", hasonlóképpen Gabi doktor néni, a „remek pofa" és „tudat alatti bolsevik" (!), és ha nincs is elragadtatva, de ezek után, különösebb sértődésre sem lehet oka Fodor Jenci doktor bácsinak, aki Az argonauták útján, Orosz Könyv, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1959. bogaras amatőr bogarász, és a középkori páncélos lovagok rendületlen hősiességével viseli vaskos zsír- és textilrétegeit. Elfogadható hangot mindössze a nyolcvanöt éves akadémikus (kecskeszakállas, rózsásképű, összeszedett kis bácsi), a matematikus útitárs és hetvenöt éves felesége kap. „A fiúk fizikus, madame Curie tanítványa volt, az akadémia levelező tagja." És persze, ha az előbbi bemutatások miatt már felborzolódott az olvasó kedélye, akkor fokozottabb érzékenységgel reagál például az olyasmire, hogy Sziszojev szovjet hírlapíró, aki tíz éve Csehov-kutató, az „végtelenül rokonszenves vakondok" és amellett, hogy a Csehov-múzeum látogaóinak regényeket képes mesélni Csehovról, még „közben hány mai művészeti kérdésről el nem vitatkozik, határozott véleményét kifejtve!" (így, felkiáltójellel.) Úgy látszik, annak a „nyugatias társaságinak — amelynek tagjai az egész hajóúton kártyáztak flörtöltek, táncoltak és toalettjeikből divatbemutatót rendeztek — annak a kedvéért íródott az Európa? című fejezet. Egyikőjük, a „vörös démon", a batumi strandon azt mondta Halász Annának: „Ugyan kérlek, ez neked Európa?" Mire a szerző: „ ... mivel a kérdést nyilván nem ez a liba eszeli ki, elkezdtem — visszamenőlegesen is — figyelni és mérlegelni." ■p s következik az a fejezet •*-" amelyben a szerző bebizonyítja, hogy a Szovjetunió Európa, Shakespeare-, G. B. Shaw-, Strauss-, Goldoni-, Lope de Vega-, Ibsen-előadásokat látott. Volt az ogyesszai szépművészeti múzeumban, amelynek előcsarnokában „álldogált ugyan néhány nevezetes görög szobor elég kopott és silány gipszmása is, de a képtár anyaga eredeti és értékes". És a patikákban asztali kvarclámpákat is lehet kapni... Gabi doktornővel barangolás közben eltévednek. A korzózó társaság egyik tagja segít rajtuk, akit a szerző így mutat be: „Meglehetősen megdöbbentő külseje volt, mint a grúz férfiaknak általában" (?!). „Nagyon elhagyatott és kanyargós utcákon vezetett, percről percre sötétebb volt... Tudja a csuda, miféle kaukázusi szittya népség ez, meg aztán idegen város, elhagyott utcák, ugyan hová vezethet?... Gabira lesek, hát az se jobb kedvű, de szintén nem mutatja. Megyünk engedelmesen, nagynéha biztatgatjuk egymást magyarul. Egyszerre megszólal a kísérőnk a maga szokatlan oroszával, hogy ne aggódjanak, kérem ... Elkísért egészen a rakodópart díszes kovácsolt kapujáig ... Rettenetesen szégyelltük magunkat." (Ha így van, miért írta meg ezt a történetet?) További bizonyítékok: az Ordzsonikidze-szanatórium műsoros estjén föllép „egy öregecske, hervadt és esetlen ápolónő", aki jól képzett, krisálytiszta, meleg szopránhangon énekelt; szerepelt egy vájár, nyersselyem panama öltönyben, saját szerzeményeit zongorázta. „Chopin utánérzés volt, de finom, ízléses utánérzés, határozottan muzikális dolog" — állapítja meg Halász Anna; egy kerti padon mellé ült „egy értelmes arcú, középkorú férfi... és faggatni kezdett mindenféle magyar őstörténeti kérdésekről, nyelvfejlődésről, török és szláv hatásokról.. És, amint kiderül, bár hozzáértő, de mégsem volt nyelvész, sem történész, hanem rádiótechnikus. És mindezek után Halász Anna konklúziója: „Európainak lenni nem külsőség ... háromezer éves gondolkodási hagyományt jelent, amely a szocialista keleten él tovább." Lám, lám. Ha a szerző nem feledkezett volna meg újságírói tisztségéről, akkor nem feledkezett volna meg olvasóiról sem. Mert lehet, hogy annak a nyugatias társaságnak bizonygatnia kell (??), hogy akiket a Pjotr Velikij hajóval meglátogattak, azok „európaiak". De akiknek — feltételezhetően — a könyvét írta? Azok valahányan megnézik a szovjet filmeket, olvassák a szovjet regényeket és hazai szerzők szovjetunióbeli útirajzait, egy részük járt a Szovjetunióban, más részük személyesen ismeri azokat a szovjet tudósokat, művészeket, szakembereket, akik nálunk voltak látogatóban, hozzánk jöttek a munkánkban, építkezéseinkben segíteni. És ha mindez a szoros kapcsolat nem is volna, akkor is elég lenne egyeten szót tudniok, azt, hogy szputnyik, vagy azt, hogy sutnyik. Európai. Ez a haladást szimbolizáló jelző — amelyet megbélyegeztek a gázkamrák és égetőkemencék — a holdrakéták korában hallatlanul elavult. Mennyivel többet, és mindent, a haladás csúcsát jelenti az, hogy szovjet ember! Azt az egyébként sokszor bevált riporteri fogást, hogy negatív oldalról bizonyítok pozitívumot, nagy gonddal kell alkalmaznia még az olyan jótollú újságírónak is, mint Halász Anna. A rosszul választott és rosszul alkalmazott riportforma — mint ebben az esetben — agyonüti a jólszándékolt lényeget! Kár volt a százhúsz és egynéhány oldal szöveghez hetvennégy jegyzetet (több mint négy oldalt) fűznie — a szerzőnek vagy a szerkesztőnek. Túlnyomó többsége nagyképűen hat, mert fölösleges. Bent a szövegben, egy-két odaillő, természetes szó elkerülhetővé tette volna a „jegyzetszerkesztést". Halász Annának, amikor nem nyegle és fölényeskedő, akkor szép és fölemelő megfigyelései, gondolatai vannak (a Szovjetunió nagy és korszerű lakásépítkezéseiről ír, és közben a múltat s a jelent hasonlítja össze): „Mennyivel megindítóbbak ezek, a már ritka és kisszámú régi házak, a hőskorból. Ezek az első téglák a nagy épületből, az „alapkövek". Ezek voltak a világon az első házak, amelyeket önmagának épített az uralkodó osztállyá szerveződött proletariátus." Lám. Nyugodtan lehetett volna Halász Anna szerény és egyszerű, akkor hiánytalanul sikerült lenne az útikönyve, és zavartalan az olvasó öröme. OROSZ IRÉN A Pjotr Velikij útja és utasai ZENEI KRÓNIKA A JÖVŐÉ, VAGY A JELENÉ A „KOLOZSVÁRI VONÓSNÉGYES" Az operaszínpad egyes „nagy" és hosszú darabjai néha nagyobb hatással vannak a hirdetőoszlopok nézőire, mint a legremekebb kamarazene-est, nem is beszélve az olyan művész aránytalan sikeréről, aki hárommanuálos moziorgonáján játssza el a zeneirodalom legvitathatóbb értékű darabjait. Mindez nem pusztán a közönségen múlik. Az értékes kamarazenét sokkal gyakrabban kellene a közönség elé vinni, s nemcsak „gyakran", hanem rendszeresen. A Kolozsvári Filharmónia négy kiváló tagja vonósnégyest alakító: Horváth László, Koszta-Rab László, Zoicas Vasile és Dula Imre. A nagyzenekar vonós csoportja legrátermettebb tagjainak nem első önálló jelentkezése ez, sőt, mostani műsorukkal már hangversenykörúton is voltak. Műsorukon három jelentős mű szerepelt: Haydn, Debussy és Martian Negrea egy-egy vonósnégyese. Haydn valószínűleg 1799-ből származó — 76-ik, d-moll kvartettjét a vonósnégyes tisztán, világosan adta elő. A pontos összjátékot — mely a kamarazenélés első és legfontosabb feltétele — teljes mértékben megvalósították, mind a finoman árnyalt, mind az erőteljes, lendülets részekben. Mégis, az itt hallott Haydn-művet, éppen azért, mert szép volt s mert Kolozsvár zenei életének legritkább színei közé tartozik, ízelítőnek vesszük abban a reményben, hogy a szebbnél szebb Haydn-vonósnégyesek közül többet is hallunk majd. Debussy Op. 10-es vonósnégyesét, ezt az újszerű, egyetlen témára felépített, éppen egyszerűségében ötletes művet, hiteles előadásban tolmácsolták, s Debussyhez méltó bátorság volt, hogy ilyen értékes, de itt még kevéssé ismert s egyelőre nem nagy közönségsikerrel kecsegtető művet vettek elő — onnan, abból a gazdag készletből, ahol könnyebben előadható remekmű is bőven akad. Martian Negrea vonósnégyesét ugyancsak szerencsésen választották. A modern vonósnégyes az a műfaj, amely a legkevésbé közérthető, a legkevésbé „fülbemászó" eszközökkel dolgozik. Ez a valóban értékes mű kitűnő ellenpélda, mert szép, távolról sem tartalmatlan dallamvilága s a szokatlan finomsággal felhasznált folklór-elemek révén könynyen érthető, világos kamarazeneművek közé tartozik; mindenképpen méltó arra, hogy ebben a műfajban ma a hazai termést képviselje. Miután állandó vonósnégyes-együttesünk kevés van s a műfaj nálunk a folytonosság, a hagyomány pilléreire nemigen támaszkodhat, minden kísérletet örömmel üdvözlünk. Tekintve, hogy ez a mostani kísérlet a sikerült kísérletek közé tartozik, reméljük, hogy néhány év múlva a reményünk szerint állandó „Kolozsvári Vonósnégyest" már senki sem fogja kísérletnek érezni, mert akkorra már zenei életünk egyik legértékesebb „egysége" lesz. K. I. Az Ifjú Színészek III. Köztársasági versenye Az Ifjú Színészek III. Köztársasági versenyén az együttesek közötti első díjat a bukaresti C. Nottara színház Vizsnyevszkij Első lovasdandár című színművének előadásával és az I. L. Caragiale Nemzeti Színház Gorkij Az utolsók című színművének előadásával nyerte. A második díjat a Municípal színház kapta Szalinszkij Kenyér és rózsák című színművének előadásáért. A rendezés első díját Radu Penciulescu, az Első lovasdandár rendezője, a második díjat Ion Pojar, Az utolsók rendezője kapta. Egyéni, színészi teljesítményeikért első díjat kaptak Petre Gheorghiu, Tatiana Jekel, Silvia Popovici, Gheorghe Popovici Poenaru, Victor Rebengiuc és Olga Tudorache; nyolc második és tíz harmadik díjat ítéltek oda, öt színész dicséretben, egy pedig kitüntetésben részesült. Balogh Éva, a temesvári Állami Magyar Színház művésznője második díjat, Makra Lajos pedig, ugyanattól az együttestől, dicséretet kapott, Bródy A medikus című darabjának előadásában nyújtott alakításáért. UTUNK ZOLCSÁK SÁNDOR Építkezés Marosvásárhelyen ... hogy az élők ne felejtsenek Solohovtól Steinbeckig korunk legkiválóbb írói az emberiség és a művészet legmagasabb szintjén mondták el tanúvallomásukat a fasizmusról, áldozatairól és legyőzőiről. De a nácizmus sötét esztendeinek bírái között sajátos helyet foglalnak el a mai haladó német írók. Legjobbjaik: Brecht, Sighers, Leonhard Frank, Remarque és a többiek — belülről, a német nép szemével és a német nép nevében nézték s ábrázolták a borzalom, a gyalázat, a legmélyebb erkölcsi és anyagi nyomor birodalmát, a TIT. Birodalmat. Vállalniuk kellett és vállalták is népük önvizsgáló és önbíráló lelkiismeretének gyötrelmes, de felemelő szerepét. Felismerték hogy nem a felejtés, a kínos emlékek elhessegetése a megtisztulás útja , hanem a közös szenvedés, a közös szégyen újraélése, a közös felelősség tisztázása és vállalása. Arnold Zweig, aki néhány évtizeddel ezelőtt az első világháború gyilkos hálójában vergődő kisembernek állított felejthetetlen emléket a Grisa őrmesterben, újabb könyvében a német kispolgár erkölcsi felbomlását mutatja be a III. Birodalomban — egészen a szimbólummá nagyított fizikai megsemmisülésig. Albert Teetjen, a tőkés nagyáruházakkal folytatott konkurrencia-harcban anyagi egyensúlyát vesztett hentesmester, 4000 márkáért elvállalja, hogy a megbetegedett hivatásos hóhér helyett lefejezzen négy bebörtönzött kommunistát. Az ítéletet a legnagyobb titokban, fekete álarcban hajtja végre, de az ellenállók előtt mégsem maradhat titok, és a náci vasfegyelemtől „lojálissá" idomított „néptársak", hamburgi háziasszonyok, munkások és értelmiségiek öntudatlanul és talán akaratuk ellenére is csatlakoznak azokhoz az emberségüket, erkölcsi épségüket megőrzött öntudatos emberekhez, akik bojkottot szerveznek, s anyagi és erkölcsi nyomással öngyilkosságba kényszerítik a műkedvelő hóhért és feleségét. Maga az alapötlet, amelyet Zweig saját bevallása szerint egy 1937-es újsághírből vett — a békés, fehérkötényes hentesmesterből lett álarcos, frakkos hóhér — meglehetősen bizarrnak tűnik. Látszólag a hős és a helyzet tipikussága ellen szól, hogy a hamburgi hóhér megbetegedése puszta véletlen, és enélkül Albert Teetjen élete végééig megmaradt volna köztiszteletnek örvendő állampolgárnak. Csakhogy — és éppen itt mutatkozik meg Arnold Zweig nagyszerű tipizáló készsége és valóságismerete — A wandsbecki bárd főszereplője nem annak az apontikus kispolgárnak a típusa, aki súlyos lelkiismeretfurdalástól gyötörten, csupán egzisztenciáját megmentendő vállalkozik erre a szennyes feladatra. Nem Albert Teetsen maga is tevékeny tanja az SS- nek, a Führer odaadó hívének vallja magát, megveti a munkásokat és gyűlöli a kommunistákat. Így azután érthető, hogy a benne lejátszódó lelki folyamat szinte egyetlen eredménye, a kissé szokatlan munka felett érzett feszélyezettség mellett, a kötelességét teljesítő „jó német" „hazafias büszkesége". Az SS-legény Teetjen, a szépszál, de enyhén szólva korlátolt német kispolgár hóhérrá válásában és sorsának beteljesedésében egyáltalán nem szükségszerű mozzanat a hivatásos kortárs véletlen megbetegedése. Ezt a „hivatást" Őreiben, Auschwitzban, Lidicében vagy Oradourban éppúgy betölthette volna, az „Übermensch" büszke öntudatától eltelten. Pusztulását sem érzi tette szükségszerű, logikus következményének. Mindvégig, egészen az életét kioltó revolverlövésig meggyőződése, hogy végzetes igazságtalanságnak, a „hazaáruló vörösök aljas aknamunkájának" az áldozata. Nem érti, mi történik körülötte, vele, hiszen ő megbízható tagja a náci pártnak, derék hazafi... Miért üldözik hát a halálba? A kérlelhetetlen tények világos összefüggése homályos, kusza szövevényként hálózza be. Csak félelmét érez — lelkiismeretfurdalást soha, egy percig sem Ezért német kispolgár ő, a nácizmus legkiválóbb nyersanyaga. Hogy ebből a nyersanyagból hogyan vált nem kevésbé „kiváló" kész termék, arról ő maga vall, visszapillantva életére: „... mindig engedelmeskedni. Először apának .. aztán a tanítónak meg a lelkésznek ... És később az altisztnek, a századparancsnoknak, a zászlóaljparancsnoknak meg az ezredparancsnoknak. Aztán az egyesületi szónokoknak. Egyiknek* a másik után..." íme, honnan vezet a „derék fiú" Teetjen útja a kommunisták életét kioltó hóhérbárdig és a saját életét kioltó revolvergolyóig. És mily sokatmondó szimbólum az is, holgy felesége, a bájos, dolgos és vallásos Stine, férje régi, háborús ereklyeként őrzött fegyvertisztító zsinórjával akasztja fel magát. Szektás parasztok gyermeke ő, aki isten büntetését látja abban, ami velük történik, és férjével ellentétben, jogosnak érzi bűnhődésüket. A hóhér központi figurája körül csoportosulnak az áldozatok: Timme, az öntudatos proletár, az 1918-ban hősi szerepet játszó munkásvezér, Mengers, a marxista könyvkereskedő, és társaik, akik Teetjentől eltérően, nagyon is jól tudják, miért kell meghalniuk, hiszen azt is felismerték, hogy miért élnek — és a bosszúállók, a jogos igazságszolgáltatás eszközei. Közéjük tartozik a nyomorék Tom, a mosónő fia, a finomlelkű, okos és bátor orvosnő, Käthe Neumeier, a börtönigazgató Koldewey, akinek gondolkodásában a német polgár minden ellentmondását felleljük, a humanizmustól Nietzschéig, és sorra mind a többiek, akiknek az események hatására egyre fokozódó undorát és kétségbeesését azon a nevezetes őszi reggelen a börtönudvaron felvillanó és lecsapódó bárd alakítja tudatos, cselekvő ellenállássá . .. Az író hóhérokról, harcosokról és halottakról írt az élőknek, hogy ne felejtsenek, mert ma is élnek a hóhérok és vádolnak a halottak ... És még sok tennivaló vár a harcosokral ! J SZILÁGYI JÚLIA * ARNOLD ZWEIG: A wandsbecki bárd.