Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1960-04-01 / 13. szám

PÁ­RIZSI TEKEKONJEK­ENT ÉS HRUSCSOV és Párizs népe PIERRE ABRAHAM az Europe főszerkesztője A francia és a szovjet emberek bizonyára előre látták, hogy Hruscsov franciaországi látogatásának nagy­ hullámo­kat verő sikere lesz. Hruscsov maga sem számíthatott azon­ban arra, hogy a francia fővárosban megtett legrövidebb útja is ekkora tömegeket mozgósít. Szerdán, március 23-án, verőfényes napsütéssel köszöntött be a párizsi tavasz. Ami­kor Hruscsov, de Gaulle kíséretében, nyitott kocsin végig­­hajtott a Charpps Elysée-n, hogy az első világháború isme­retlen katonájának sírját megkoszorúzza, a Place de Totoile s a környező utcák feketélltek az emberáradattól. A tömeg 15—20-as sorokban állt egymás háta mögött, francia és szovjet zászlókat lengetett és lelkesen éltette vendégünket. Az emberek már dél óta ott álltak, hogy jobb helyet bizto­sítsanak maguknak s láthassák — ha csak néhány pilla­natra is — a szovjet államfőt, amint délután három órakor kocsiján elvonul előttük. Meg sem mozdultak, némán álltak, mialatt Hruscsov a Mont Valérien-en, a várbörtön előtt, a sok-sok ellenálló hős emlékének adózott, akiket 1010 és 1045 között itt lőttek agyon. Amikor azonban Hruscsov jóval négy óra után újból áthajtatott a Champs Elysée-n, ugyanez a tömeg zajosan, lelkesen ünnepelte. Másnap, csütörtökön, hideg eső permetezett. Sötét felhők borították Párizs egét. Bárki azt hihette volna, Párizs népe ilyen időben nem megy el a városháza elé, hogy lássa Iljus­­csovot. De a városvezetőség székháza előtti teret valóságos emberár özönlötte el, mit sem­ törődve a jeges esővel. .­s míg az épületben a fogadás folyt, a tömeg állandóan Hrus­csov nevét kiáltozta abban a reményben, hogy a szovjet miniszterelnök megjelenik az erkélyen. S ugyanez a jelenet mindennap megismétlődött Hruscsov lakása, a Qu­y d'Orsay-i külügyminiszteri palota előtt. És hasonló volt a kép a Lenin­­ház előtt péntek reggel. Ugyanez történt a pénzverde előtt is, ahová péntek délután látogatott el Hruscsov. Péntek este pedig, amikor a szovjet államfő csukott kocsiban az Operába hajtatott, hogy részt vegyen a Carmen előadásán, a párizsiak tömege fogadta. S a tömeg még éjfélkor is ott várt az Opera bejáratánál, hogy kifejezze szeretetét az iránt az ember iránt, akinek franciaországi látogatása a nemzet­közi enyhülés, a leszerelés és a béke jelképe. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy több millió párizsi kelt útra ezekben a napokban, hogy köszöntse Hruscsovot, ami­kor a város egyik vagy másik pontján áthalad. Ezek az emberek persze nem voltak egytől egyig a kom­munizmus hívei. Amikor sűrű tömegben elmentek megéljenezni a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének miniszterel­nökét nem mindenüket vezette az a kívánság, hogy kommuniz­mus legyen Franciaországban. De ugyanilyen nyilvánvaló, hogy nemcsak a kíváncsiság késztette a párizsi férfiakat és nő­ket arra, hogy otthonukból, irodáikból, üzemükből és isko­láikból kilépve, az esőben ácsorogjanak és várják a csukott autó pillanatokig tartó átsuhanását. Nemcsak a kíváncsiság vezette őket, amikor francia és szovjet zászlócskákat vásá­roltak, hogy a vendég autójának elhaladtakor lelkesen lobog­tassák. A polgári lapok az első napon még megkísérelték csökken­teni e történelmi eseménynek a tömegekre gyakorolt hatá­sát. A második naptól kezdve azonban fel kellett adniuk ál­láspontjukat, mivel túlságosan szembeszökő ellentmondásba kerültek volna a tényekkel. Egyszer nyugodtan hazudhat a napilap. De másnap már nem ragaszkodhatik hazugságához, hiszen olvasói nagy része akarva, nem akarva, maga is tanúja volt az óriási mé­retű felvonulásnak. Az újságok tehát, ha nem akarták elve­szíteni olvasóikat, következésképpen pénzforrásaikat is, nem állíthatták többé, hogy csak kommunista csoportok vonultak ki Párizs utcáira. Nevetségesek a Figaro, az Aurore és a Párisien Libéré za­varos beszámolói is. Kénytelenek ugyan bevallani, hogy a tömeg, a nagy tömeg az utcán volt, de azzal az állítással igyekeznek kimászni a csávából, hogy az ellenzék is jelen volt, s kiáltásokkal és füttyjellel adott hangot nemtetszésé­nek. A valóságban azonban ellenzék nem létezett. Annak a néhány királypárti diáknak a Szajna balpartján, vagy annak a néhány fasiszta­ süvölvénynek a folyó jobbpartján elenyé­szett a hangja az egész nép lelkes köszöntésének áradatában. A polgári sajtónak el kellett ismernie a nyilvánvaló igazságot. Hruscsov párizsi útja diadalút volt! Hruscsov meghódította a francia férfiak szívét, mint ahogy Hruscsovné asszony és leányai is meghódították a francia nőket. Ezek a tények — akár kelletlenül ismerik el őket, mint a polgári körök, akár érthető elégtétellel, mint az összes francia demokraták —, ugyanazon következtetésekhez vezetnek. Hihetjük-e, hogy mostantól fogva megoldottnak tekinthető minden nemzeti és nemzetközi kérdés? Nem, de megoldásuk most már könnyebb lesz. A fasisztáknak viszont nehezebb lesz ezentúl összeesküvéseket szervezniük. Most láthatták a bé­kére vágyó tömegek erejét, s ezentúl jobban megfontolják tetteiket, melyekkel e tömegek felháborodását váltanák ki. Ne higgyük, hogy a béke és barátság útjából minden veszélyt elhárítottunk, de higgyünk saját erőnkben. Nemzetközi vonatkozásban pedig ne higgyük azt, hogy nincs töldi véleménykülönbség a francia kormány politikája és a Szovjetunió politikája között. Hruscsov beszédeiben több íz­ben is kitért erre a kérdésre. ..Realista vagyok — mondotta —, nincs szándékomban kommunistát csinálni de Gaulle tábornokból.“ Az a véleményünk azonban, hogy a két államfő a megbeszé­léseken tisztázta álláspontját. Ha megállapítjuk az ellenté­teket, ez ugyanakkor azt jelenti, hogy megtaláljuk azokat a pontokat is, amelyekben megegyezés lehetséges. S Európa jelenlegi helyzetében már sokat jelent, ha rájövünk arra: meg lehet egyezni bizonyos kérdésekben. Hruscsov emlékezetünkbe idézte, hogy de Gaulle tábornok 1011 végén, még a háború befejezése előtt aláírta a Kreml­ben a Franciaország és a Szovjetunió közötti egyezményt. Bár ez az egyezmény azóta feledésbe merült és a francia kormány az atlanti szövetség tagja lett, mégis, csak egy kevés jó­akaratra volna szükség, és újból érvényt szerezhetnénk neki. Jelenleg a helyzet igen kedvező a francia-szovjet barátsági szerződés felújítására. De Gaulle tábornoknak az az óhaja, hogy hangsúlyozza a francia kormány függetlenségét amerikai szövetségeseivel szemben, szintén megfelel azoknak az évszá­zados hagyományoknak, amelyek a francia kultúrát Orosz­ország kultúrájához fűzik. Hruscsov ünneplésével a francia nép ragyogó bizonyítékát adta, hogy ma is élnek és hatnak e hagyományos kapcsolatok. Vajon de Gaulle tábornok Hrus­csov franciaországi meghívásával olyan népi erőket szabadí­tott fel, amelyeket — akárcsak a német legendák bűvész­inasa — nem lesz képes többé megfékezni? A jövő majd megmutatja. A francia népi erők békét és nemzetközi enyhülést akar­nak. A nép sorsát szívén viselő államfő felhasználhatja a köz­vélemény erejét arra, hogy gátat vessen a fegyverkezési ver­senynek, mely óhatatlanul háborúhoz vezet. Hruscsovot azért üdvözölte olyan kitörő örömmel Párizs népe, mert a szovjet államfő a béke és a leszerelés hírnöke. A néptömegek lelkes tüntetése meg fogja értetni a francia kormánnyal, hog­y neki is a hruscsovi úton kell haladnia. ULRICH FERENC fordítása ! Világ proletárjai egyesüljetek­! UTUNK A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA Öreg ember öröme s öreg olvasó min­dennap várta a lap­ját, az újságot, mely vé­kony, szürke soraival össze­kötötte őt a világgal, s mint szavahihető jó barát, leadta a nagyvilág napi órarendjét, történetét, gon­dosan ügyelve arra, hogy ne hagyja ki az öreget sem a kubai földosztásból, sem az egerbegyi újdonságok­­ból. S az öreg olvasó megtö­­rölgette és orrára illesztette az okulárét, kényelmesen elhelyezkedett elaggott, bar­na asztalánál, maga elé tet­te a bögre tejét, az illatos karéj kenyeret, az édes tú­rót , s lassan, komótosan olvasni kezdte a lapját. Nem úgy olvasott, mint a sietős nagyvárosiak és a fiatalok, hogy előbb átfutni a címeket, aztán megakad­ni hol itt, hol ott valamely érdekesebb szövegen, ci­kázva, szertelenül, vastag és vékony betűk, első és negyedik oldal között , hanem rendületlen rendsze­rességgel, az első oldal el­ső címétől az utolsó oldal utolsó soráig, ahogy a jó gazdák művelik a földjüket, vagy ahogy az ilyen idős emberek a reggelijüket fo­gyasztják el, rendre, s ap­róra rágva minden falatot, hogy könnyebben s jobban emésszen az a gyomor. A köcsög tejet s a puha­­bélű kenyeret is így osztot­ta be magának, módszerrel, okos párhuzamban a betűk­kel — mintha csak valami kenyérre­ szórnivaló mák len­ne a sok apró betű, s ügyelni kellene, tartson ki a kenyér is, a betű is vé­gig, az utolsó szóig, utolsó falásig. S miután így valóban ki­olvasta a lapot, három óra hosszat tartó hír- és tudás­gyarapodás után, leemelte orráról a hűséges kalauz pápaszemet, összehajtotta szárait (pihenjen a szem­üveg karbatett kézzel), be­csúsztatta a bélelt tokba, hátradőlt székében, kinézett az ablakon, a tavaszi égre és elgondolkodott. Elgondolkodott — ilyen­kor készítette el, akár a kormányfők, a nap világ­mérlegét, végigfürkészte képzeletben újból a térké­pet, számot vetett a béke lehetőségeivel, elgondolko­dott Hruscsov párizsi sza­vain, eszébe jutott újból egy és más abból, amit a szovjet államfő Ne­­w York­ban, Delhiben, vagy Dzsa­­kartában mondott, majd új­ból a párizsi beszédekre emlékezett. Az a mondat öt­lött fel benne, amelyben Hruscsov arról beszélt, hogy a Szovjetunió nem tart igényt sem angol, sem ame­rikai rakéta-behozatalra. . . „Ugyanis a miénk jobb“ — idézte, és fölnevetett, ott magában, az öreg konyha­­asztalnál, hunyorgott a be­áradó napfényben és neve­tett csöndesen, jóízűen. Ahogyan békében nevetnek az öreg emberek. BODOR PÁL Elvszerűség és szenvedély TVToiu egy nemzetközi statisztikai ösz­­­szeállítás tanúsítja, hogy Lenin a világ legolvasottabb, a legtöbbet tanulmá­nyozott és kommentált szerzője. Műveit kiváló apparátus teszi a tudományos te­vékenység számára könnyen megközelít­hetővé és hozzáférhetővé. Mi sem tűnhet egyszerűbbnek, mint csokorba szedni és az olvasónak átnyújtani mindazt, amit Lenin a kommunista ember két — a címben jel­zett — tulajdonságáról, vonásáról mon­dott és írt. A valóságban azonban ez teljességgel lehetetlen. Mint minden alapvetően fontos eszme, tanítás a cse­lekvő marxizmusban, a leninizmusban, úgy az elvszerűség és a szenvedély lenini koncepciója is a forradalmi cselekvés sodrában bontakozik ki a maga teljessé­gében. A kérdés lényegét nem az világí­taná meg, ha felsorolnánk hol, mikor, mit mondott Lenin az elvszerűségről és a szenvedélyről, hanem csakis az, ha érzé­keltetni tudnánk az ő elvszerűségét, az ő szenvedélyességét. Lapozgatok az oly ismerős barnaborí­tású kötetekben és egyre inkább kilátás­talannak érzem igyekezetemet. . Minden oldal, minden sor a marxizmus, a világot megváltoztatni hivatott forradalmi mun­kásosztály elveihez való tántoríthatatlan ragaszkodást, ezeknek az elveknek követ­kezetes és mesteri érvényesítését sugá­rozza, minden mondatból az emberiség legmagasztosabb ügyének odaadó szolgá­latától fűtött szenvedély izzik. Melyik legyen az a csepp, amelyikben a tengert megcsillantassam? S bár tudom, hogy ez a módszer az önkényesség veszélyét rejti magában, aratás helyett kénytelen leszek a tallózással beérni. Tagyik Gorkijhoz intézett levelében­­ írja: „Tetteik megértése nélkül az embereket sem lehet megérteni, csak­­ külsőleg. Vagyis meg lehet érteni a harc egyik vagy másik résztvevőjének a lelki világát, de nem lehet megérteni a harc értelmét, a harc jelentőségét a politika és a párt szempontjából.“ Minden szóban és minden tettben ezt az értelmet és ezt a jelentőséget kereste, tette mérlegre. Talán éppen ez elvszerűségének egyik kulcsa, ez, ki mindenkinél inkább a tettek — a világtörténelmi tettek — embere volt, elsősorban a tettek objektív értéke és nem azok indítéka érdekelte. Ítélete, melyet a politika és a párt mindenkori szempont­jai (vagy inkább: a párt politikájának a szempontjai) határoztak meg, kérlel­hetetlen volt elvszerűségében. A párt megalapításának, erősítésének, fejlesztésének különösen nehéz esztendei­ben, amikor nem kevesen úgy vélték, hogy minden nézeteltérés és vita a for­radalmi munkásmozgalmon belül csak árt­hat az ügynek, Lenin szenvedélyesen síkraszállott a marxista elvek tisztasága és maradéktalan érvényessége mellett, fellépett mindenki ellen, akinek szavai vagy tettei eltértek ezektől az elvektől vagy éppenséggel sértették azokat. „Meg kell értenie, és bizonyára meg is érti — írja Gorkijnak —, hogy ha egyszer egy pártem­ber arra a meggyőződésre jut, hogy valamilyen tan téves és káros, köteles fel­lépni ellene.“ Még akkor is, ha adott esetben ezt a tant egy olyan ember vallja, mint­­ Gorkij. „Mi az, mit tesz ön? — igazán szörnyű!“ — kezdi egyik híres Gorkijhoz címzett levelét, amelyben igyekszik rádöbbenteni a kiváló írót arra, hogy milyen ingoványos talajra lépett az ,,istenépítés“-ről vallott felfogásával. ..Miért teszi ezt? Pokolian bánt a dolog“ — zárja levelét. „Az ön egész meghatá­rozása velejéig reakciós és polgári“ — mondja Gorkijnak, az istenépítőnek. De Gorkijnak, a munkásosztály legnagyobb írójának utóiratban köti lelkére: „Gyó­gyulássa magát komolyabban, hogy télen is utazhasson anélkül, hogy meghűlne (télen veszélyes az ilyesmi).“ Mi min­dent köszönhetett Gorkij ennek a lenini elvszerűségnek­ , G­orkijról lévén szó, ő említi vissza­emlékezéseiben, hogy mennyire sajnálta Lenin Bogdanov, I­unacsarszkij és mások filozófiai eltévelyedéseit, és ugyanakkor mily határozottan utasította vissza Gorkij minden arra irányuló pró­bálkozását, hogy „kibékítse“ őt az „ em­piresokkal“. (Lunacsarszkijről egyébként különösen jó véleménnyel volt, és Gorkij tanúskodása szerint már akkor, a harc hevében megjósolta, hogy vissza fog térni a marxizmushoz, a párthoz.) Akkoriban így válaszol Lunacsarszkij egyik meleg­hangú levelére: „A filozófiát illetőleg privátim: nem viszonozhatom bókjait, s úgy vélem, hogy rövidesen vissza fogja vonni őket.“ Egy évvel később megjelenik a Materializmus és empiriokriticizmus. Egyik előbbi írásban utaltam már arra, mily engesztelhetetlenül gyűlölte Lenin az árulókat. E gyűlölet háttere sohasem sze­mélyes ellenszenv volt nála, hanem min­dig és kizárólag az elkövetett tett ob­jektív értékelése; a gyűlölet, az ellen­szenv ennek volt következménye. „Egyéni tekintetben — írja — igen nagy a különbség azok között, akik gyengeség­ből árulók és azok között, akik szándé­kosan, számításból árulók, politikai tekin­tetben nincs köztük különbség, mert a politika­i emberek millióinak tényleges sorsa, és sorsukon nem változtat az a körülmény, hogy gyöngeségből vagy ha­szonlesésből árulták el a munkások és szegényparasztok millióit.“ Íme egy más korszakból származó, más kérdéseket tár­gyaló Lenin-szöveg, am­ely ugyanazt az alapvető gondolatot tartalmazza, mint a fentebb már említett megállapítás: elv­­szerűnek lenni annyi, mint politikusán, a párt politikájának megfelelően, az em­berek millióinak tényleges sorsa iránt érzett felelősségtudattól áthatva gondol­kodni és ítélni. E Ez az elvszerűség hatja át a lenini típusú pártok politikai tevékeny­ségét, a lenini vezetű kommunisták maga­tartását, gondolkodását. A lenini elvszerűség ölt testet a Szov­jetunió Kommunista Pártja politikájá­ban, ez nyilvánul meg kiemelkedő veze­tője, Hruscsov munkásságában. Csakis a lenini elvszerűség következetes érvényesí­tésével lehetett leküzdeni a személyi kultuszt és annak következményeit, mint ahogy ugyanez volt a biztosítéka a mun­kásmozgalom számára fő veszélyt jelentő revizionizmus mindenfajta megnyilvánulá­sával szembeni határozott és eredményes fellépésnek is. Azok a hatalmas sikerek, amelyeket a Szovjetunió a népgazdaság, a tudomány fejlesztése terén elért, köz­vetlenül összefüggenek azzal, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja, annak Központi Vezetősége a lenini elvszerű­­séggel látott hozzá a kommunizmusra való átmenet feladatainak a megoldásá­hoz. A lenini elvszerűség magasrendű kifejezése a Szovjetunió békepolitikája, a két rendszer békés együttélésének és a polgári és szocialista ideológia ki­békíthetetlen ellentétének a kérdésében el­foglalt jól ismert álláspontja. A lenini (Folytatása a 6. oldalon) KALLÓS MIKLÓS MARKOS ANDRÁS Öntöző AZ ÚJ ERKÖZ­CS ÉPÍTŐJE

Next