Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1960-04-01 / 13. szám
PÁRIZSI TEKEKONJEKENT ÉS HRUSCSOV és Párizs népe PIERRE ABRAHAM az Europe főszerkesztője A francia és a szovjet emberek bizonyára előre látták, hogy Hruscsov franciaországi látogatásának nagy hullámokat verő sikere lesz. Hruscsov maga sem számíthatott azonban arra, hogy a francia fővárosban megtett legrövidebb útja is ekkora tömegeket mozgósít. Szerdán, március 23-án, verőfényes napsütéssel köszöntött be a párizsi tavasz. Amikor Hruscsov, de Gaulle kíséretében, nyitott kocsin végighajtott a Charpps Elysée-n, hogy az első világháború ismeretlen katonájának sírját megkoszorúzza, a Place de Totoile s a környező utcák feketélltek az emberáradattól. A tömeg 15—20-as sorokban állt egymás háta mögött, francia és szovjet zászlókat lengetett és lelkesen éltette vendégünket. Az emberek már dél óta ott álltak, hogy jobb helyet biztosítsanak maguknak s láthassák — ha csak néhány pillanatra is — a szovjet államfőt, amint délután három órakor kocsiján elvonul előttük. Meg sem mozdultak, némán álltak, mialatt Hruscsov a Mont Valérien-en, a várbörtön előtt, a sok-sok ellenálló hős emlékének adózott, akiket 1010 és 1045 között itt lőttek agyon. Amikor azonban Hruscsov jóval négy óra után újból áthajtatott a Champs Elysée-n, ugyanez a tömeg zajosan, lelkesen ünnepelte. Másnap, csütörtökön, hideg eső permetezett. Sötét felhők borították Párizs egét. Bárki azt hihette volna, Párizs népe ilyen időben nem megy el a városháza elé, hogy lássa Iljuscsovot. De a városvezetőség székháza előtti teret valóságos emberár özönlötte el, mit sem törődve a jeges esővel. .s míg az épületben a fogadás folyt, a tömeg állandóan Hruscsov nevét kiáltozta abban a reményben, hogy a szovjet miniszterelnök megjelenik az erkélyen. S ugyanez a jelenet mindennap megismétlődött Hruscsov lakása, a Quy d'Orsay-i külügyminiszteri palota előtt. És hasonló volt a kép a Leninház előtt péntek reggel. Ugyanez történt a pénzverde előtt is, ahová péntek délután látogatott el Hruscsov. Péntek este pedig, amikor a szovjet államfő csukott kocsiban az Operába hajtatott, hogy részt vegyen a Carmen előadásán, a párizsiak tömege fogadta. S a tömeg még éjfélkor is ott várt az Opera bejáratánál, hogy kifejezze szeretetét az iránt az ember iránt, akinek franciaországi látogatása a nemzetközi enyhülés, a leszerelés és a béke jelképe. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy több millió párizsi kelt útra ezekben a napokban, hogy köszöntse Hruscsovot, amikor a város egyik vagy másik pontján áthalad. Ezek az emberek persze nem voltak egytől egyig a kommunizmus hívei. Amikor sűrű tömegben elmentek megéljenezni a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének miniszterelnökét nem mindenüket vezette az a kívánság, hogy kommunizmus legyen Franciaországban. De ugyanilyen nyilvánvaló, hogy nemcsak a kíváncsiság késztette a párizsi férfiakat és nőket arra, hogy otthonukból, irodáikból, üzemükből és iskoláikból kilépve, az esőben ácsorogjanak és várják a csukott autó pillanatokig tartó átsuhanását. Nemcsak a kíváncsiság vezette őket, amikor francia és szovjet zászlócskákat vásároltak, hogy a vendég autójának elhaladtakor lelkesen lobogtassák. A polgári lapok az első napon még megkísérelték csökkenteni e történelmi eseménynek a tömegekre gyakorolt hatását. A második naptól kezdve azonban fel kellett adniuk álláspontjukat, mivel túlságosan szembeszökő ellentmondásba kerültek volna a tényekkel. Egyszer nyugodtan hazudhat a napilap. De másnap már nem ragaszkodhatik hazugságához, hiszen olvasói nagy része akarva, nem akarva, maga is tanúja volt az óriási méretű felvonulásnak. Az újságok tehát, ha nem akarták elveszíteni olvasóikat, következésképpen pénzforrásaikat is, nem állíthatták többé, hogy csak kommunista csoportok vonultak ki Párizs utcáira. Nevetségesek a Figaro, az Aurore és a Párisien Libéré zavaros beszámolói is. Kénytelenek ugyan bevallani, hogy a tömeg, a nagy tömeg az utcán volt, de azzal az állítással igyekeznek kimászni a csávából, hogy az ellenzék is jelen volt, s kiáltásokkal és füttyjellel adott hangot nemtetszésének. A valóságban azonban ellenzék nem létezett. Annak a néhány királypárti diáknak a Szajna balpartján, vagy annak a néhány fasiszta süvölvénynek a folyó jobbpartján elenyészett a hangja az egész nép lelkes köszöntésének áradatában. A polgári sajtónak el kellett ismernie a nyilvánvaló igazságot. Hruscsov párizsi útja diadalút volt! Hruscsov meghódította a francia férfiak szívét, mint ahogy Hruscsovné asszony és leányai is meghódították a francia nőket. Ezek a tények — akár kelletlenül ismerik el őket, mint a polgári körök, akár érthető elégtétellel, mint az összes francia demokraták —, ugyanazon következtetésekhez vezetnek. Hihetjük-e, hogy mostantól fogva megoldottnak tekinthető minden nemzeti és nemzetközi kérdés? Nem, de megoldásuk most már könnyebb lesz. A fasisztáknak viszont nehezebb lesz ezentúl összeesküvéseket szervezniük. Most láthatták a békére vágyó tömegek erejét, s ezentúl jobban megfontolják tetteiket, melyekkel e tömegek felháborodását váltanák ki. Ne higgyük, hogy a béke és barátság útjából minden veszélyt elhárítottunk, de higgyünk saját erőnkben. Nemzetközi vonatkozásban pedig ne higgyük azt, hogy nincs töldi véleménykülönbség a francia kormány politikája és a Szovjetunió politikája között. Hruscsov beszédeiben több ízben is kitért erre a kérdésre. ..Realista vagyok — mondotta —, nincs szándékomban kommunistát csinálni de Gaulle tábornokból.“ Az a véleményünk azonban, hogy a két államfő a megbeszéléseken tisztázta álláspontját. Ha megállapítjuk az ellentéteket, ez ugyanakkor azt jelenti, hogy megtaláljuk azokat a pontokat is, amelyekben megegyezés lehetséges. S Európa jelenlegi helyzetében már sokat jelent, ha rájövünk arra: meg lehet egyezni bizonyos kérdésekben. Hruscsov emlékezetünkbe idézte, hogy de Gaulle tábornok 1011 végén, még a háború befejezése előtt aláírta a Kremlben a Franciaország és a Szovjetunió közötti egyezményt. Bár ez az egyezmény azóta feledésbe merült és a francia kormány az atlanti szövetség tagja lett, mégis, csak egy kevés jóakaratra volna szükség, és újból érvényt szerezhetnénk neki. Jelenleg a helyzet igen kedvező a francia-szovjet barátsági szerződés felújítására. De Gaulle tábornoknak az az óhaja, hogy hangsúlyozza a francia kormány függetlenségét amerikai szövetségeseivel szemben, szintén megfelel azoknak az évszázados hagyományoknak, amelyek a francia kultúrát Oroszország kultúrájához fűzik. Hruscsov ünneplésével a francia nép ragyogó bizonyítékát adta, hogy ma is élnek és hatnak e hagyományos kapcsolatok. Vajon de Gaulle tábornok Hruscsov franciaországi meghívásával olyan népi erőket szabadított fel, amelyeket — akárcsak a német legendák bűvészinasa — nem lesz képes többé megfékezni? A jövő majd megmutatja. A francia népi erők békét és nemzetközi enyhülést akarnak. A nép sorsát szívén viselő államfő felhasználhatja a közvélemény erejét arra, hogy gátat vessen a fegyverkezési versenynek, mely óhatatlanul háborúhoz vezet. Hruscsovot azért üdvözölte olyan kitörő örömmel Párizs népe, mert a szovjet államfő a béke és a leszerelés hírnöke. A néptömegek lelkes tüntetése meg fogja értetni a francia kormánnyal, hogy neki is a hruscsovi úton kell haladnia. ULRICH FERENC fordítása ! Világ proletárjai egyesüljetek! UTUNK A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA Öreg ember öröme s öreg olvasó mindennap várta a lapját, az újságot, mely vékony, szürke soraival összekötötte őt a világgal, s mint szavahihető jó barát, leadta a nagyvilág napi órarendjét, történetét, gondosan ügyelve arra, hogy ne hagyja ki az öreget sem a kubai földosztásból, sem az egerbegyi újdonságokból. S az öreg olvasó megtörölgette és orrára illesztette az okulárét, kényelmesen elhelyezkedett elaggott, barna asztalánál, maga elé tette a bögre tejét, az illatos karéj kenyeret, az édes túrót , s lassan, komótosan olvasni kezdte a lapját. Nem úgy olvasott, mint a sietős nagyvárosiak és a fiatalok, hogy előbb átfutni a címeket, aztán megakadni hol itt, hol ott valamely érdekesebb szövegen, cikázva, szertelenül, vastag és vékony betűk, első és negyedik oldal között , hanem rendületlen rendszerességgel, az első oldal első címétől az utolsó oldal utolsó soráig, ahogy a jó gazdák művelik a földjüket, vagy ahogy az ilyen idős emberek a reggelijüket fogyasztják el, rendre, s apróra rágva minden falatot, hogy könnyebben s jobban emésszen az a gyomor. A köcsög tejet s a puhabélű kenyeret is így osztotta be magának, módszerrel, okos párhuzamban a betűkkel — mintha csak valami kenyérre szórnivaló mák lenne a sok apró betű, s ügyelni kellene, tartson ki a kenyér is, a betű is végig, az utolsó szóig, utolsó falásig. S miután így valóban kiolvasta a lapot, három óra hosszat tartó hír- és tudásgyarapodás után, leemelte orráról a hűséges kalauz pápaszemet, összehajtotta szárait (pihenjen a szemüveg karbatett kézzel), becsúsztatta a bélelt tokba, hátradőlt székében, kinézett az ablakon, a tavaszi égre és elgondolkodott. Elgondolkodott — ilyenkor készítette el, akár a kormányfők, a nap világmérlegét, végigfürkészte képzeletben újból a térképet, számot vetett a béke lehetőségeivel, elgondolkodott Hruscsov párizsi szavain, eszébe jutott újból egy és más abból, amit a szovjet államfő New Yorkban, Delhiben, vagy Dzsakartában mondott, majd újból a párizsi beszédekre emlékezett. Az a mondat ötlött fel benne, amelyben Hruscsov arról beszélt, hogy a Szovjetunió nem tart igényt sem angol, sem amerikai rakéta-behozatalra. . . „Ugyanis a miénk jobb“ — idézte, és fölnevetett, ott magában, az öreg konyhaasztalnál, hunyorgott a beáradó napfényben és nevetett csöndesen, jóízűen. Ahogyan békében nevetnek az öreg emberek. BODOR PÁL Elvszerűség és szenvedély TVToiu egy nemzetközi statisztikai öszszeállítás tanúsítja, hogy Lenin a világ legolvasottabb, a legtöbbet tanulmányozott és kommentált szerzője. Műveit kiváló apparátus teszi a tudományos tevékenység számára könnyen megközelíthetővé és hozzáférhetővé. Mi sem tűnhet egyszerűbbnek, mint csokorba szedni és az olvasónak átnyújtani mindazt, amit Lenin a kommunista ember két — a címben jelzett — tulajdonságáról, vonásáról mondott és írt. A valóságban azonban ez teljességgel lehetetlen. Mint minden alapvetően fontos eszme, tanítás a cselekvő marxizmusban, a leninizmusban, úgy az elvszerűség és a szenvedély lenini koncepciója is a forradalmi cselekvés sodrában bontakozik ki a maga teljességében. A kérdés lényegét nem az világítaná meg, ha felsorolnánk hol, mikor, mit mondott Lenin az elvszerűségről és a szenvedélyről, hanem csakis az, ha érzékeltetni tudnánk az ő elvszerűségét, az ő szenvedélyességét. Lapozgatok az oly ismerős barnaborítású kötetekben és egyre inkább kilátástalannak érzem igyekezetemet. . Minden oldal, minden sor a marxizmus, a világot megváltoztatni hivatott forradalmi munkásosztály elveihez való tántoríthatatlan ragaszkodást, ezeknek az elveknek következetes és mesteri érvényesítését sugározza, minden mondatból az emberiség legmagasztosabb ügyének odaadó szolgálatától fűtött szenvedély izzik. Melyik legyen az a csepp, amelyikben a tengert megcsillantassam? S bár tudom, hogy ez a módszer az önkényesség veszélyét rejti magában, aratás helyett kénytelen leszek a tallózással beérni. Tagyik Gorkijhoz intézett levelében írja: „Tetteik megértése nélkül az embereket sem lehet megérteni, csak külsőleg. Vagyis meg lehet érteni a harc egyik vagy másik résztvevőjének a lelki világát, de nem lehet megérteni a harc értelmét, a harc jelentőségét a politika és a párt szempontjából.“ Minden szóban és minden tettben ezt az értelmet és ezt a jelentőséget kereste, tette mérlegre. Talán éppen ez elvszerűségének egyik kulcsa, ez, ki mindenkinél inkább a tettek — a világtörténelmi tettek — embere volt, elsősorban a tettek objektív értéke és nem azok indítéka érdekelte. Ítélete, melyet a politika és a párt mindenkori szempontjai (vagy inkább: a párt politikájának a szempontjai) határoztak meg, kérlelhetetlen volt elvszerűségében. A párt megalapításának, erősítésének, fejlesztésének különösen nehéz esztendeiben, amikor nem kevesen úgy vélték, hogy minden nézeteltérés és vita a forradalmi munkásmozgalmon belül csak árthat az ügynek, Lenin szenvedélyesen síkraszállott a marxista elvek tisztasága és maradéktalan érvényessége mellett, fellépett mindenki ellen, akinek szavai vagy tettei eltértek ezektől az elvektől vagy éppenséggel sértették azokat. „Meg kell értenie, és bizonyára meg is érti — írja Gorkijnak —, hogy ha egyszer egy pártember arra a meggyőződésre jut, hogy valamilyen tan téves és káros, köteles fellépni ellene.“ Még akkor is, ha adott esetben ezt a tant egy olyan ember vallja, mint Gorkij. „Mi az, mit tesz ön? — igazán szörnyű!“ — kezdi egyik híres Gorkijhoz címzett levelét, amelyben igyekszik rádöbbenteni a kiváló írót arra, hogy milyen ingoványos talajra lépett az ,,istenépítés“-ről vallott felfogásával. ..Miért teszi ezt? Pokolian bánt a dolog“ — zárja levelét. „Az ön egész meghatározása velejéig reakciós és polgári“ — mondja Gorkijnak, az istenépítőnek. De Gorkijnak, a munkásosztály legnagyobb írójának utóiratban köti lelkére: „Gyógyulássa magát komolyabban, hogy télen is utazhasson anélkül, hogy meghűlne (télen veszélyes az ilyesmi).“ Mi mindent köszönhetett Gorkij ennek a lenini elvszerűségnek , Gorkijról lévén szó, ő említi visszaemlékezéseiben, hogy mennyire sajnálta Lenin Bogdanov, Iunacsarszkij és mások filozófiai eltévelyedéseit, és ugyanakkor mily határozottan utasította vissza Gorkij minden arra irányuló próbálkozását, hogy „kibékítse“ őt az „ empiresokkal“. (Lunacsarszkijről egyébként különösen jó véleménnyel volt, és Gorkij tanúskodása szerint már akkor, a harc hevében megjósolta, hogy vissza fog térni a marxizmushoz, a párthoz.) Akkoriban így válaszol Lunacsarszkij egyik meleghangú levelére: „A filozófiát illetőleg privátim: nem viszonozhatom bókjait, s úgy vélem, hogy rövidesen vissza fogja vonni őket.“ Egy évvel később megjelenik a Materializmus és empiriokriticizmus. Egyik előbbi írásban utaltam már arra, mily engesztelhetetlenül gyűlölte Lenin az árulókat. E gyűlölet háttere sohasem személyes ellenszenv volt nála, hanem mindig és kizárólag az elkövetett tett objektív értékelése; a gyűlölet, az ellenszenv ennek volt következménye. „Egyéni tekintetben — írja — igen nagy a különbség azok között, akik gyengeségből árulók és azok között, akik szándékosan, számításból árulók, politikai tekintetben nincs köztük különbség, mert a politikai emberek millióinak tényleges sorsa, és sorsukon nem változtat az a körülmény, hogy gyöngeségből vagy haszonlesésből árulták el a munkások és szegényparasztok millióit.“ Íme egy más korszakból származó, más kérdéseket tárgyaló Lenin-szöveg, amely ugyanazt az alapvető gondolatot tartalmazza, mint a fentebb már említett megállapítás: elvszerűnek lenni annyi, mint politikusán, a párt politikájának megfelelően, az emberek millióinak tényleges sorsa iránt érzett felelősségtudattól áthatva gondolkodni és ítélni. E Ez az elvszerűség hatja át a lenini típusú pártok politikai tevékenységét, a lenini vezetű kommunisták magatartását, gondolkodását. A lenini elvszerűség ölt testet a Szovjetunió Kommunista Pártja politikájában, ez nyilvánul meg kiemelkedő vezetője, Hruscsov munkásságában. Csakis a lenini elvszerűség következetes érvényesítésével lehetett leküzdeni a személyi kultuszt és annak következményeit, mint ahogy ugyanez volt a biztosítéka a munkásmozgalom számára fő veszélyt jelentő revizionizmus mindenfajta megnyilvánulásával szembeni határozott és eredményes fellépésnek is. Azok a hatalmas sikerek, amelyeket a Szovjetunió a népgazdaság, a tudomány fejlesztése terén elért, közvetlenül összefüggenek azzal, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja, annak Központi Vezetősége a lenini elvszerűséggel látott hozzá a kommunizmusra való átmenet feladatainak a megoldásához. A lenini elvszerűség magasrendű kifejezése a Szovjetunió békepolitikája, a két rendszer békés együttélésének és a polgári és szocialista ideológia kibékíthetetlen ellentétének a kérdésében elfoglalt jól ismert álláspontja. A lenini (Folytatása a 6. oldalon) KALLÓS MIKLÓS MARKOS ANDRÁS Öntöző AZ ÚJ ERKÖZCS ÉPÍTŐJE