Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-02 / 31. szám

UTUNK 3 előtt hogy megérkeztek, Kakasi szé­lesre tárta, az ajtót a vendég — Itthon vagyunk! — mondta de­rűsen. — Foglaljon helyet, Kádár szaki. Ne, ne arra a székre, annak a lába lötyög, ide üljön az asztal mellé. Kedveskedőn heherészett, sapká­ját a fogasra dobta, került, fordult, s egy üveg bort varázsolt az asztal­ra, meg két poharat. — Ezt pedig megisszuk! — csap­ta össze a kezét, s nehéz testét a székre zöttyentette. Kádár várakozva nézte a törleke­­dő embert, nem tudta mire vélni a szívélyes vendéglátást. Évek óta szomszédok, de éppen csak köszön­tötték egymást, ha találkoztak, a napokban melegedtek valamennyire össze, hogy Kakasi a gyárba került, lakatosnak alkalmazták a szereldé­be, gyakran átment a gépműhely­be, hogy „Kádár szaki, csinálja már meg nekem ezt a kengyelt“ és ha­sonlókért. Mindent Kádártól kért, igyekezett megnyerni az esztergályos barátsá­gát, és Kádár — már csak azért is, mert Kakasi új ember volt a gyár­ban — segített rajta, ahogy máson is segített. Ma a gyárkapuban megvárta a lakatos, és együtt jöttek haza. Üt­közően rózsafákról beszélgettek, Kádárnak szép rózsafái voltak, Ka­kasi ígért neki törperózsákat, mond­ván, „én úgysem bajlódom vele“. Ezért jött Kádár, hogy elvigye a csemetéket, a nemvárt vendéglátás kissé zavarba hozta a nyurga esz­tergályost. — Ejnye, hát hogy képzeli ezt, Kakasi szaktárs? Igazán nem ezért jöttem ... Nem is szoktam én így, evés előtt... — Csak egy pohárkával — felelte a lakatos. — Legalább ennyivel viszonozzam a sok szívességet. — Ugyan, szóra .Sem érdemes. — Hagyja csak, tudom én, hogy van. Kakasi senkinek sem marad adósa. Meg aztán nem akármilyen borocska ez, szomszéd — elégedet­ten nevetgélt, arca kikerekedett, mint a telihold. — Tiszta, mint az arany. Tudja, szomszéd, van aki pálinkát iszik, éhhomra én a bort szeretem. Csak egy pohárká­val. Persze, ha jólesik, iszom én kettővel is, he, he. Na, elég port nyeltünk reggel óta, öblintsük le a torkunkat. Egészségére! Felhajtotta a borát, aztán az asztalra könyökölt, várta, milyen hatással lesz az esztergályosra. Kádárnak ízlett a bor, de csak félig itta ki a poharát. Aztán be­szívta az alsó ajakát, ádámcsutká­ja le és fel­sétált, szinte sajnálta azt a két ujjnyit, amit a pohárban hagyott. Nem volt italos ember, de ez a borocska tagadhatatlanul jól­esett neki. — Jó, nagyon jó, ilyen bort még én is vennék. — Azt elhiszem, csak ilyent nem­igen kap, szomszéd! Ez Enyed mel­lől való falusi bor! — magyarázta Kakasi, s újra megtöltötte a poha­rakat. — Apósom kollektivista, de a kiskertjében is akad egynéhány szőlőtőke, hát ez abból való. No de harapjunk is hozzá valamit, úgy jobban csúszik. Tíz üstölt szalonnát hozott a kam­­­* rából, és olyan ünnepélyesen tette az asztalra, mintha névnapi torta lenne. — Ilyet sem evett még szomszéd! Ez a szamosújváriak specialitása, csak ők tudnak ilyen finom pácolt szalonnát készíteni. Ennek van íze, ha megkóstolja, nem tudja abba­hagyni az evést. Kádár, ahogy a szalonnára né­zett, olyan éhes lett, mintha egész nap koplalt volna. „Jól él ez a hájas“ — gondolta. Eszébe jutott, hogy az ő apjának sohasem futotta disznóra, a felesége is városon szü­letett, falusi rokonságuk nincs, aki­től pácolt szalonnát meg „falusi“ bort kapnának. És az is eszébe ju­tott, hogy az ebéd az asztalon vár­ja, felesége készítette oda, mielőtt elment az iskolába. És már bánta, amiért idejött és hallgatja a laka­tos dicsekvését. Úgy érezte, fel kellene állnia, és otthagynia Kaka­­sit a borával, szalonnájával együtt. És mégsem ment. „Megsérteném a szomszédot“ — gondolta. — Nem vagyok nagy zsírpárti — mondta, tétován nyúlt a kés után. Kakasi észrevette bizonytalan mozdulatát, és hogy milyen kes­keny csíkot szelt a szalonnából. Vé­gigmustrálta az esztergályost, tekin­tete megakadt tiszta ingén, élesre vasalt nadrágján. „Urizál, s még enni sem tud. Azért olyan egy­­szálból“. — Bátrabban, szomszéd, ne saj­nálja. Van ott még, ahol ez volt! — Nagyokat falt, hogy példát mu­tasson. — Egy-két falás szalonna, egy pohár bor. Így esik ez jól. Na, egészségünkre! De a kisujját nézze szomszéd! Így ni, ahogy én. Kádár szót fogadott, felhajtotta a bort, kellemes melegség öntötte el. — Jó borocska — mondta elis­merően —, de a szalonna is kiváló. — Akkor ne csipegesse, mint a madár, vágjon belőle amennyi jól­esik! Az a miénk, amit megeszünk, amíg szalonna van, meg egy kis bor, megélünk valahogy. Kádár bólogatott. — Ez a szalonna csakugyan fi­nom. Mennyi volt kilója? — kí­váncsiskodott. Egy kis „pácolt kü­lönlegességnek“ a felesége is meg­örvendett volna. Kakasi nevetett. — Mennyi volt?... Hát ki a fe­ne ad pénzt szalonnára?... Na, de idősebb vagyok nálad, azt hiszem nem sértelek meg, ha tegezlek. Tudod, én nem tudom magázni, akit szeretek — magyarázta, és ün­nepélyesen felemelte a poharát. — Szervusz! — Szervusz! Egymásra néztek, kezet fogtak. — Ez a pohár esett legjobban — mondta az esztergályos. — Csúszik ez a bor, a csuda vigye el. — Az­tán gondolata visszatért az előbbi kérdéshez. — Mondd csak, Guszti, mennyiért vetted a szalonnát? — Semennyiért! — Hogyhogy? — Hát, tudod, az úgy volt —fon­toskodott Kakasi —, a jó múltko­rában Szamosújváron találkoztam egy emberrel, valamikor apámnál dolgoztatott, onnan az ismeretség. Azt mondja nekem ez az ember: te, Guszti, csinálj nekem egy disznóölő kést, de olyan acélból, amelyik nem rozsdásodik. Csináltam kettőt... — Van hozzá idehaza szerszá­mod?­ — Na hallod. Kovácsmester volt az apám, de már nem él szegény... — Értem. Szóval, kettőt csináltál? — Kettőt. Egy szúrókést, meg egy kenyérszőlőt. De tudod milyenek voltak? Te, amikor az öreg meg­látta, felakadt a szeme. „Mennyibe kerül ez, Guszti?“ „Hat kiló szalon­na“. „Sok lesz az, fiú“. Nagyon zsu­gori a pasas. Én meg elővettem egy hosszú pengéjű, agancsnyelű zseb­kést. Odaadtam ráadásnak. — És megkaptad a szalonnát? — Hát persze. Hét kilót. — Hm ... — csóválta a fejét Ká­dár. — Nem is rossz hőt ez. Csak­hogy én nem tudok kést csinálni. Esztergapadon nem megy — tette hozzá nevetve. — Az már igaz — kacagott a la­katos, és felemelte a poharát. ádár érezni kezdte a bor ha­­tását, menni akart. De a laka­tos még nem engedte el. — Várj, fiú, hova sietsz? Ezután jön a java. — Teli üveget tett az asztalra. — Holnap vasárnap, addig alszol, ameddig kedved tartja. Na, kóstoljuk meg, ez milyen. Szervusz! — Tenyerével megtörölte szája szé­lét, apró malacszemét Kádárra sze­gezte. — Ideadta az öreg szalonnát, és azt mondta: „Guszti, csinálj ne­kem egy szőlőprést. Ne nagyot, csak olyan ötven kilóst, hogy kicsi he­lyen is elférjen“. — És csinálsz? — Persze, hogy csinálok. Kettőt. Egyet a sógorának is. A kosár már készen van, várj csak, megmutatom. Keményfából készült szőlőprés­­kosarat hozott ki a kamrából s oda­állította Kádár elé. — Látod, idejön a két oszlopcsa­var, rá az összekötőfej, bele a szo­rítóorsó s kész. — Te Guszti, ezért egy egész disznót kapsz! Mi? — nevetett Ká­dár. — Ravasz fiú vagy te, hal­lod ? ... És ... fényes a képed, mint a hájjal kent tepsi. — Megtetszett neki a hasonlat, csuklani kezdett a nevetéstől. Kakasi sértődés helyett vele ne­vetett. Felemelte a poharát. — Szamár vagy — mondta, s koc­cant a pohár, ahogy az asztalra tette. — ezért pénzt kapok, fiam. Nehéz százasokat! — összedörzsölte a tenyerét, zsebében érezte a ropo­gós bankókat. Kádár derűsen nézte az örömét. — Mennyit kapsz érte? A lakatos összehunyorította a sze­mét. — Úgy kétezer körül. — Az igen. — Te Gyuri, akarod a felét? — csapott az esztergályos vállára. — Ide figyelj! Ha megcsinálod nekem, a négy oszlopcsavart, meg a két szorítóorsát, egy ezres a tied! Vi­lágos? — Én? Hol esztergáljak én neked csavarokat? — Hol, hol? — bosszankodott a lakatos — A gyárban, Gyurikám. A jövő héten éjszakás vagy, ha jól megy, mire az isten észrevenné, már le is esztergáltad, s hozod ha­za. Éjjel a kutya sem kérdi, mi van a táskában. Kádár rácsodálkozott a lakatosra, és megdörzsölte a homlokát, mint­ha álmot látna. Tekintete a teli po­hárra tévedt, onnan meg a szőlő­­préskosárra. Ebben a pillanatban értette meg, milyen célból van az asztalon bor, meg pácolt szalonna. Feltápászkodott, s mellen ragadta Kakasit. — Te.. . te! — mondta utálkoz­­va. Ellódította magától, s megin­dult a tiszta levegőre. Ti úgy bánt-e? Persze, hogy 1 L bánt. Kilenc évig vezettem az osz­tályt.­ Közmegelégedésre. Ez alatt az idő alatt két diri és három főmér­nök cserélt széket. De ... — Nagyobb üzemekbe mentek. Felelősségteljesebb funkciókba. — Nem erről van szó. Hanem arról, hogy Beregszászival mind a két dili, mind a három főmérnök meg volt elégedve. Panasz elle­nem sose volt. Szerettek, mint ahogy én is szerettem beosztottjaimat. Az embereket csak — s ezt szigorúan — munkájuk után osztályoztam. Nálam közepes és jó munkások vol­tak. A terv pedig? Kilenc év alatt két alkalommal nem teljesítettük a tervet, ötvennégy novemberében és ötvenkilenc májusában. Emlékszem, objektív okok miatt. Mindkét eset­ben egy gépem esett ki a termelés­ből. A többiek nem győzték, néhány százalékkal adósok maradtunk. — Furcsa neve van az új mes­ternek. — Igen. Ez János. Huszonnyolc éves, és nyolcdioptriás szemüveget visel. Rövidlátó. A tegnapelőtt Ma­rosi egy frissen mart fogaskereket vitt be hozzá. Nem találta a szem­üvegét. Az ujjhegyével tapogatta ki a fogakat. Marosi röhögve mesélte az osztályon. — S jó volt? — Nem olyan nagy dolog. Egy százmillis fogaskerék volt. S külön­ben is Marosi pontosan dolgozik. Látod, ez az ő szerencséje. Ezeket a munkásokat én neveltem. Az én vezetésem alatt tanultak meg dol­gozni. Jól dolgozni. Most könnyű je­ SZENYEI SÁNDOR Beszélgetés leskedni. De az az érzésem, hogy csalódni fognak benne. Ahelyett, hogy hálát adna az istennek, hogy egy jól megalapozott készbe ülhet be, ahol minden úgy megy, mint az óra — ő akadékoskodik, piszkáló­­dik; ez nem tetszik, az nem tetszik. Egy hétre, hogy átvette az osztályt, egész gépsorokat rendezett át. Az operációk folytatólagossága megkí­vánja ezt — mondta. S két hét múlva ki is mutatott egy zéró-nyolc százalékos termelékenység-növeke­dést. Képzeld el. Egy zéró-nyolc százalékosat! Nekünk, akik rendsze­rint tizenöt-húsz százalékkal teljesí­tünk túl. — De várj, hogy meséljek neked egy még cifrábbat róla. Tudod, ná­lam a munka volt a fontos. Jó munkás, közepes munkás. Respek­táltam és megköveteltem, hogy res­pektáljanak. Nem főnökösködtem, de szeretem a rendet, pontosságot, munkafegyelmet. Kérlek szépen, ez az ember, ez az Er, szombaton délelőtt egy jó munkás — Popescu­­nak hívják — készítette kis tengelyt a földhöz csapott. A földhöz csa­pott! Érted? Aztán kezdte bizony­gatni, hogy a tengely el van farag­va, a méretek nem jók és így to­vább. A jó munk­ás persze megsér­tődött. Hát szabad ilyesmit? Még akkor is, ha tör­ténetesen rossz a munkadarab. Szó, izgalom nélkül tudomásul veszem, de a havi prémi­umjának integet­het az illető. Le­gyen az jó vagy közepes. Hát nem? De ez még sem­mi. A szombat fi­zetés­ nap is volt. Ez a fürdőben ki­jelenti, hogy meg­inna egy pohár sört, ha a munká­sok is vele tarta­nak. S egy félóra múlva tizenöten bevonultak a sar­ki büfébe. Az élen Er. összetoltak négy asztalt, ren­delnek egy láda sört és — fogazz meg — Er bocsá­natot kér Popes­­cutól, hogy, ahogy ő mondta: „olyan csúnyán kifakad­tam“. Aztán nem a nőkről beszél vagy pikáns vic­­ceket mond, mint ahogy férfiak közt a büfében szokás, hanem a Popescu okozta kárt emlegeti. Elmondja, hogy a selejt mennyi kárt okoz üzemünknek és a népgazdaságnak. Majd automatizálásról, új módsze­rekről, megnövekedett kereseti le­hetőségekről beszél. Szerencsétlen munkások szájtátva hallgatják, bü­fében nincsenek ilyesmihez szokva. Megszakítani azonban — sejtheted — nem merik, mégis, a főnökük be­szél. A kisebbik Pataki, hogy be­bizonyítsa, mennyire tetszik ne­kik az unalmas duma, még egy láda sört rendel. Erre fel Er kije­lenti, hogy szó sem lehet róla, min­denki a legrövidebb időn belül lép­jen le, mert otthon már biztosan várják. S ekkor megszólal az a hü­lye Marosi. Munka után az öltöző­ben is lehet automatizálásról, új módszerekről beszélni. Javasolja, hogy ezután két-három naponként gyűljenek össze az osztály munká­sai. Látod, én kilenc év alatt sem tapasztaltam ennyi udvariasságot. Persze Ez — miután látta, hogy va­lamennyien egyetértenek a javas­lattal — meg volt hatódva, és szin­te könnyezve mondott köszönetet a megértésért. Szívfacsaró látvány le­hetett. — öreg munk­ás vagyok. Ott, ab­ban a kis üzemben nőttem fel, let­tem mester. Tapasztaltságomat, tu­dásomat senki sem vonta kétség­be. Negyven év alatt, gondolom, megismerhettem a szakmát. A teg­nap délelőtt egy túlméretezett ten­gely került a kezembe. Fene tudja, hogy, hogy nem, első pillantásra jónak találtam. A hátam mögött állt. Először csak a hangját hal­lottam: „Nem jó. Még bántani kell belőle.“ Megfordultam. Vastag szem­üvegébe néztem, de jó! Vállat vont, és a jó munkás zsebéből kiemelte a schublert. A vér az agyamba tó­dult. Ez a nyolcdioptriás mond ellent nekem, amikor szemmérték­­gyakorlatról van szó... Igaza volt. Már reggel rosszul éreztem magam, s tudod, ilyenkor az ember meg­ítélő képessége sem tökéletes. De ak­kor is, te. Fia tévedtem is. Ebből az emberből hiányzik az idősebbek iránti udvariasság! Hiszen a fiam le­hetne. Tévedtem, tévedtem. De hogy ott, a munkások előtt leplezzen le, mint egy ... mit tudom én ... Hát szép ez? Félrehívott volna, s négyszemközt megbeszéljük a dol­got. Mégiscsak a helyettese vagyok. Nem?... Hű, a mindenit! Nálad mennyi az idő? — Tíz perc múlva hat. — Na, egészségedre! Mennem kell. Hozzá megyek. Az autorpatizálásról, új módszerekről szóló jegyzeteit kértem kölcsön, mert azt már nem kívánhatja el tőlem, hogy az öltöző­ben én is szájtátva­­hallgassam, mint a többiek. ZIMÁN JÓZSEF cá­­z&uuz gaal andras KRISZTIKA Tr­eggel a mesternek iz jókedve volt. Re­metét, a mogorva ko­vácsot is ugratta, de ezúttal inkább békülé­­kenynek tűnt a hang­ja, és szurokfekete sze­mében jóságos ravasz­ság bujkált, mikor megkörnyékezte az öre­get. — Mondja, Remete, maga miért nem há­zasodik meg? — Ez az én dolgom. — Jó, jó. Nem azért kérdeztem, csak ép­pen be akartam aján­lani ezt a fiút vőfély­nek ... — mutatott az inasára. — Menjen, ne idege­sítsen! — Hát rendben van — felelte a mester, és körbesétált a gépe mel­lett. — Egy tanácsot azonban adhatnék: ha olcsón akar menyasz­­szonyt, tegyen úgy, mint Iimarinen. — Miféle llmarinen? Honnan szedi ezeket az ostobaságokat? — Hogyhogy ostoba­ság? Ne vicceljen, Re­mete! Hiszen ez az em­­ber ma is világhírű ko­vács. Mindenki tudja, hogy eleven feleséget kalapált ki magának. — Mese habbal! — Hát nem olvasta azt a szép finn törté­netet? Igazán kár. Van benne egy rész, ami nekem különösen tet­szik. Figyeljen csak ide, mert éppen egy olyan embert sirat az anyja benne, mint maga. Hall­gassa meg: „Sírom házamat özön­­be, Hidrásdeszkám ha­bokba.“ No mit szól hozzá? — Most már hagyjon az istenbe! — mormog­ta az öreg, aki minden­ eleben ellene készülő támadást szimatolt. A mester legyintett, s csakugyan ott hagyta. Pucér felsőtestére dokk kabátot borított, meg­markolta hosszú nyelű kalapácsát, vette a szög­mérőt, a vinklivasat, és azt mondta Péternek, az inasának: — Gyerünk! Szedd te is cókmókodat! Ma a kézikovácsoknál fogunk dolgozni. Már lóg ki a nyelvük szegényeknek, nem győzik magukban a munkát. Segíteni kell... Péter sietve felemelte a ráverő kalapácsot, megbillegtette a vállán, és elindult a mester után. Nyújtott léptekkel ment, kissé meg is ha­jolt a kalapács alatt. Mert látnivaló, h­ogy ők a kézikovácsokhoz hi­vatalosak, ahol nem tudnak semmire sem vergődni nélkülük. Ha egy szerelő vagy vagon­festő közeledett felé­jük, hátát még jobban meggörbítette, s a tá­volba nézett, a messzi­­ségbe, ahol szomorú töprengéssel ülnek a ké­zikovácsok, s őket vár­ják: a mestert, meg az inasát, akiknek semmi­ség az ilyen kisegítés... Hiszen ha ők meg­jelennek a két ráverő­vel, a vas rögtön m meg­­hunyászkodik pergő üté­seik alatt. Ő és a mester ... Mikor a műhelybe léptek, a kézikovácsok brigádosa, egy alacsony, gyufafejű ember, csaló­dottan állt meg előt­tük. — De hiszen azt mondta, Géczi mester, hogy hoz magával még egy kovácsot. — Hát nem hoz­tam? — Ugyan, mit viccel! — Dehogyis vic­celek. Mindjárt meggyő­ződhetik róla, mit tud ez a fiú. Péter úgy nézett szét, mint aki nem hallotta a beszédet, de a szíve vadul dobogott, s elho­mályosult előtte a mű­hely. A kemencében a tűz már dübörögve lágyí­totta a vasat. A mester újra félpu­­cérra vetkőzött, aztán kiemelt egy izzó ten­gelyt, az üllőre lódítot­ta, s csak a tekintetével intett. — A sreccolás! Ez azt jelentette, hogy Péter veri ki az üte­met, hogy a csilinge­lős ritmusára összedol­goznak, s hogy a fogó is az ő kezében lesz... A mester már zúdí­totta is a sorozatot. Hirtelen oldalt kellett fordítani a tengelyt, egyet csengetni a kala­páccsal, s aztán súlyo­san pörölyözni. Pörögtek a csapások, Péter úgy érezte, meg­nyúlnak s kettészakad­nak izmai, a dereka ro­pogott, de nem hagyta magát. „Tingi-tanga, tingi­­tanga, tingi-tanga!“ — Bírod még? — Ohé, de mennyire! — Nem fáradtál el? — De nem ám! A fiú még a szava­kat is ütemesen mond­ta. „Tingi-tanga, tingi­­tanga, tingi-tanga.“ Ügy belelendült, szin­te már úgy érezte, a mester forgatja a ten­gelyt, s ő csak­ sújt, sújt, míg a karja porrá fosz­lik a forróságtól, s ho­mokba gurul orra, sze­me, njaka... Zöld és lila karikák táncoltak előtte, a mel­lében száraz, édeskés űrt kezdett érezni, mintha urna lenne, s porcukrot égetnének benne. Lába kelleme­sen remegett. Aztán a vas hirtelen oldalt re­pült, a mester nagyot szusszant, ő pedig szé­­tlelepve egy kis fatönk­re ült. Szemét lehunyta, tes­te fáradtan zsibongott, mintha olvasztókemen­cében volna. A mester összefonta a karját, és egy kis érdeklődéssel, mosolyogva mondta: — Mi az, kölyök? Sisteregsz? No látod, ez a mesterség! Máskülön­ben, ha nem leszel fá­radt, keress fel délután a Hársfa utcában. Majd elbeszélgetünk egy ki­csit ... BÁLINT TIBOR karcolata Surány Erzsébet rajza

Next