Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-08-02 / 31. szám
UTUNK 3 előtt hogy megérkeztek, Kakasi szélesre tárta, az ajtót a vendég — Itthon vagyunk! — mondta derűsen. — Foglaljon helyet, Kádár szaki. Ne, ne arra a székre, annak a lába lötyög, ide üljön az asztal mellé. Kedveskedőn heherészett, sapkáját a fogasra dobta, került, fordult, s egy üveg bort varázsolt az asztalra, meg két poharat. — Ezt pedig megisszuk! — csapta össze a kezét, s nehéz testét a székre zöttyentette. Kádár várakozva nézte a törlekedő embert, nem tudta mire vélni a szívélyes vendéglátást. Évek óta szomszédok, de éppen csak köszöntötték egymást, ha találkoztak, a napokban melegedtek valamennyire össze, hogy Kakasi a gyárba került, lakatosnak alkalmazták a szereldébe, gyakran átment a gépműhelybe, hogy „Kádár szaki, csinálja már meg nekem ezt a kengyelt“ és hasonlókért. Mindent Kádártól kért, igyekezett megnyerni az esztergályos barátságát, és Kádár — már csak azért is, mert Kakasi új ember volt a gyárban — segített rajta, ahogy máson is segített. Ma a gyárkapuban megvárta a lakatos, és együtt jöttek haza. Ütközően rózsafákról beszélgettek, Kádárnak szép rózsafái voltak, Kakasi ígért neki törperózsákat, mondván, „én úgysem bajlódom vele“. Ezért jött Kádár, hogy elvigye a csemetéket, a nemvárt vendéglátás kissé zavarba hozta a nyurga esztergályost. — Ejnye, hát hogy képzeli ezt, Kakasi szaktárs? Igazán nem ezért jöttem ... Nem is szoktam én így, evés előtt... — Csak egy pohárkával — felelte a lakatos. — Legalább ennyivel viszonozzam a sok szívességet. — Ugyan, szóra .Sem érdemes. — Hagyja csak, tudom én, hogy van. Kakasi senkinek sem marad adósa. Meg aztán nem akármilyen borocska ez, szomszéd — elégedetten nevetgélt, arca kikerekedett, mint a telihold. — Tiszta, mint az arany. Tudja, szomszéd, van aki pálinkát iszik, éhhomra én a bort szeretem. Csak egy pohárkával. Persze, ha jólesik, iszom én kettővel is, he, he. Na, elég port nyeltünk reggel óta, öblintsük le a torkunkat. Egészségére! Felhajtotta a borát, aztán az asztalra könyökölt, várta, milyen hatással lesz az esztergályosra. Kádárnak ízlett a bor, de csak félig itta ki a poharát. Aztán beszívta az alsó ajakát, ádámcsutkája le és felsétált, szinte sajnálta azt a két ujjnyit, amit a pohárban hagyott. Nem volt italos ember, de ez a borocska tagadhatatlanul jólesett neki. — Jó, nagyon jó, ilyen bort még én is vennék. — Azt elhiszem, csak ilyent nemigen kap, szomszéd! Ez Enyed mellől való falusi bor! — magyarázta Kakasi, s újra megtöltötte a poharakat. — Apósom kollektivista, de a kiskertjében is akad egynéhány szőlőtőke, hát ez abból való. No de harapjunk is hozzá valamit, úgy jobban csúszik. Tíz üstölt szalonnát hozott a kam* rából, és olyan ünnepélyesen tette az asztalra, mintha névnapi torta lenne. — Ilyet sem evett még szomszéd! Ez a szamosújváriak specialitása, csak ők tudnak ilyen finom pácolt szalonnát készíteni. Ennek van íze, ha megkóstolja, nem tudja abbahagyni az evést. Kádár, ahogy a szalonnára nézett, olyan éhes lett, mintha egész nap koplalt volna. „Jól él ez a hájas“ — gondolta. Eszébe jutott, hogy az ő apjának sohasem futotta disznóra, a felesége is városon született, falusi rokonságuk nincs, akitől pácolt szalonnát meg „falusi“ bort kapnának. És az is eszébe jutott, hogy az ebéd az asztalon várja, felesége készítette oda, mielőtt elment az iskolába. És már bánta, amiért idejött és hallgatja a lakatos dicsekvését. Úgy érezte, fel kellene állnia, és otthagynia Kakasit a borával, szalonnájával együtt. És mégsem ment. „Megsérteném a szomszédot“ — gondolta. — Nem vagyok nagy zsírpárti — mondta, tétován nyúlt a kés után. Kakasi észrevette bizonytalan mozdulatát, és hogy milyen keskeny csíkot szelt a szalonnából. Végigmustrálta az esztergályost, tekintete megakadt tiszta ingén, élesre vasalt nadrágján. „Urizál, s még enni sem tud. Azért olyan egyszálból“. — Bátrabban, szomszéd, ne sajnálja. Van ott még, ahol ez volt! — Nagyokat falt, hogy példát mutasson. — Egy-két falás szalonna, egy pohár bor. Így esik ez jól. Na, egészségünkre! De a kisujját nézze szomszéd! Így ni, ahogy én. Kádár szót fogadott, felhajtotta a bort, kellemes melegség öntötte el. — Jó borocska — mondta elismerően —, de a szalonna is kiváló. — Akkor ne csipegesse, mint a madár, vágjon belőle amennyi jólesik! Az a miénk, amit megeszünk, amíg szalonna van, meg egy kis bor, megélünk valahogy. Kádár bólogatott. — Ez a szalonna csakugyan finom. Mennyi volt kilója? — kíváncsiskodott. Egy kis „pácolt különlegességnek“ a felesége is megörvendett volna. Kakasi nevetett. — Mennyi volt?... Hát ki a fene ad pénzt szalonnára?... Na, de idősebb vagyok nálad, azt hiszem nem sértelek meg, ha tegezlek. Tudod, én nem tudom magázni, akit szeretek — magyarázta, és ünnepélyesen felemelte a poharát. — Szervusz! — Szervusz! Egymásra néztek, kezet fogtak. — Ez a pohár esett legjobban — mondta az esztergályos. — Csúszik ez a bor, a csuda vigye el. — Aztán gondolata visszatért az előbbi kérdéshez. — Mondd csak, Guszti, mennyiért vetted a szalonnát? — Semennyiért! — Hogyhogy? — Hát, tudod, az úgy volt —fontoskodott Kakasi —, a jó múltkorában Szamosújváron találkoztam egy emberrel, valamikor apámnál dolgoztatott, onnan az ismeretség. Azt mondja nekem ez az ember: te, Guszti, csinálj nekem egy disznóölő kést, de olyan acélból, amelyik nem rozsdásodik. Csináltam kettőt... — Van hozzá idehaza szerszámod? — Na hallod. Kovácsmester volt az apám, de már nem él szegény... — Értem. Szóval, kettőt csináltál? — Kettőt. Egy szúrókést, meg egy kenyérszőlőt. De tudod milyenek voltak? Te, amikor az öreg meglátta, felakadt a szeme. „Mennyibe kerül ez, Guszti?“ „Hat kiló szalonna“. „Sok lesz az, fiú“. Nagyon zsugori a pasas. Én meg elővettem egy hosszú pengéjű, agancsnyelű zsebkést. Odaadtam ráadásnak. — És megkaptad a szalonnát? — Hát persze. Hét kilót. — Hm ... — csóválta a fejét Kádár. — Nem is rossz hőt ez. Csakhogy én nem tudok kést csinálni. Esztergapadon nem megy — tette hozzá nevetve. — Az már igaz — kacagott a lakatos, és felemelte a poharát. ádár érezni kezdte a bor hatását, menni akart. De a lakatos még nem engedte el. — Várj, fiú, hova sietsz? Ezután jön a java. — Teli üveget tett az asztalra. — Holnap vasárnap, addig alszol, ameddig kedved tartja. Na, kóstoljuk meg, ez milyen. Szervusz! — Tenyerével megtörölte szája szélét, apró malacszemét Kádárra szegezte. — Ideadta az öreg szalonnát, és azt mondta: „Guszti, csinálj nekem egy szőlőprést. Ne nagyot, csak olyan ötven kilóst, hogy kicsi helyen is elférjen“. — És csinálsz? — Persze, hogy csinálok. Kettőt. Egyet a sógorának is. A kosár már készen van, várj csak, megmutatom. Keményfából készült szőlőpréskosarat hozott ki a kamrából s odaállította Kádár elé. — Látod, idejön a két oszlopcsavar, rá az összekötőfej, bele a szorítóorsó s kész. — Te Guszti, ezért egy egész disznót kapsz! Mi? — nevetett Kádár. — Ravasz fiú vagy te, hallod ? ... És ... fényes a képed, mint a hájjal kent tepsi. — Megtetszett neki a hasonlat, csuklani kezdett a nevetéstől. Kakasi sértődés helyett vele nevetett. Felemelte a poharát. — Szamár vagy — mondta, s koccant a pohár, ahogy az asztalra tette. — ezért pénzt kapok, fiam. Nehéz százasokat! — összedörzsölte a tenyerét, zsebében érezte a ropogós bankókat. Kádár derűsen nézte az örömét. — Mennyit kapsz érte? A lakatos összehunyorította a szemét. — Úgy kétezer körül. — Az igen. — Te Gyuri, akarod a felét? — csapott az esztergályos vállára. — Ide figyelj! Ha megcsinálod nekem, a négy oszlopcsavart, meg a két szorítóorsát, egy ezres a tied! Világos? — Én? Hol esztergáljak én neked csavarokat? — Hol, hol? — bosszankodott a lakatos — A gyárban, Gyurikám. A jövő héten éjszakás vagy, ha jól megy, mire az isten észrevenné, már le is esztergáltad, s hozod haza. Éjjel a kutya sem kérdi, mi van a táskában. Kádár rácsodálkozott a lakatosra, és megdörzsölte a homlokát, mintha álmot látna. Tekintete a teli pohárra tévedt, onnan meg a szőlőpréskosárra. Ebben a pillanatban értette meg, milyen célból van az asztalon bor, meg pácolt szalonna. Feltápászkodott, s mellen ragadta Kakasit. — Te.. . te! — mondta utálkozva. Ellódította magától, s megindult a tiszta levegőre. Ti úgy bánt-e? Persze, hogy 1 L bánt. Kilenc évig vezettem az osztályt. Közmegelégedésre. Ez alatt az idő alatt két diri és három főmérnök cserélt széket. De ... — Nagyobb üzemekbe mentek. Felelősségteljesebb funkciókba. — Nem erről van szó. Hanem arról, hogy Beregszászival mind a két dili, mind a három főmérnök meg volt elégedve. Panasz ellenem sose volt. Szerettek, mint ahogy én is szerettem beosztottjaimat. Az embereket csak — s ezt szigorúan — munkájuk után osztályoztam. Nálam közepes és jó munkások voltak. A terv pedig? Kilenc év alatt két alkalommal nem teljesítettük a tervet, ötvennégy novemberében és ötvenkilenc májusában. Emlékszem, objektív okok miatt. Mindkét esetben egy gépem esett ki a termelésből. A többiek nem győzték, néhány százalékkal adósok maradtunk. — Furcsa neve van az új mesternek. — Igen. Ez János. Huszonnyolc éves, és nyolcdioptriás szemüveget visel. Rövidlátó. A tegnapelőtt Marosi egy frissen mart fogaskereket vitt be hozzá. Nem találta a szemüvegét. Az ujjhegyével tapogatta ki a fogakat. Marosi röhögve mesélte az osztályon. — S jó volt? — Nem olyan nagy dolog. Egy százmillis fogaskerék volt. S különben is Marosi pontosan dolgozik. Látod, ez az ő szerencséje. Ezeket a munkásokat én neveltem. Az én vezetésem alatt tanultak meg dolgozni. Jól dolgozni. Most könnyű je SZENYEI SÁNDOR Beszélgetés leskedni. De az az érzésem, hogy csalódni fognak benne. Ahelyett, hogy hálát adna az istennek, hogy egy jól megalapozott készbe ülhet be, ahol minden úgy megy, mint az óra — ő akadékoskodik, piszkálódik; ez nem tetszik, az nem tetszik. Egy hétre, hogy átvette az osztályt, egész gépsorokat rendezett át. Az operációk folytatólagossága megkívánja ezt — mondta. S két hét múlva ki is mutatott egy zéró-nyolc százalékos termelékenység-növekedést. Képzeld el. Egy zéró-nyolc százalékosat! Nekünk, akik rendszerint tizenöt-húsz százalékkal teljesítünk túl. — De várj, hogy meséljek neked egy még cifrábbat róla. Tudod, nálam a munka volt a fontos. Jó munkás, közepes munkás. Respektáltam és megköveteltem, hogy respektáljanak. Nem főnökösködtem, de szeretem a rendet, pontosságot, munkafegyelmet. Kérlek szépen, ez az ember, ez az Er, szombaton délelőtt egy jó munkás — Popescunak hívják — készítette kis tengelyt a földhöz csapott. A földhöz csapott! Érted? Aztán kezdte bizonygatni, hogy a tengely el van faragva, a méretek nem jók és így tovább. A jó munkás persze megsértődött. Hát szabad ilyesmit? Még akkor is, ha történetesen rossz a munkadarab. Szó, izgalom nélkül tudomásul veszem, de a havi prémiumjának integethet az illető. Legyen az jó vagy közepes. Hát nem? De ez még semmi. A szombat fizetés nap is volt. Ez a fürdőben kijelenti, hogy meginna egy pohár sört, ha a munkások is vele tartanak. S egy félóra múlva tizenöten bevonultak a sarki büfébe. Az élen Er. összetoltak négy asztalt, rendelnek egy láda sört és — fogazz meg — Er bocsánatot kér Popescutól, hogy, ahogy ő mondta: „olyan csúnyán kifakadtam“. Aztán nem a nőkről beszél vagy pikáns vicceket mond, mint ahogy férfiak közt a büfében szokás, hanem a Popescu okozta kárt emlegeti. Elmondja, hogy a selejt mennyi kárt okoz üzemünknek és a népgazdaságnak. Majd automatizálásról, új módszerekről, megnövekedett kereseti lehetőségekről beszél. Szerencsétlen munkások szájtátva hallgatják, büfében nincsenek ilyesmihez szokva. Megszakítani azonban — sejtheted — nem merik, mégis, a főnökük beszél. A kisebbik Pataki, hogy bebizonyítsa, mennyire tetszik nekik az unalmas duma, még egy láda sört rendel. Erre fel Er kijelenti, hogy szó sem lehet róla, mindenki a legrövidebb időn belül lépjen le, mert otthon már biztosan várják. S ekkor megszólal az a hülye Marosi. Munka után az öltözőben is lehet automatizálásról, új módszerekről beszélni. Javasolja, hogy ezután két-három naponként gyűljenek össze az osztály munkásai. Látod, én kilenc év alatt sem tapasztaltam ennyi udvariasságot. Persze Ez — miután látta, hogy valamennyien egyetértenek a javaslattal — meg volt hatódva, és szinte könnyezve mondott köszönetet a megértésért. Szívfacsaró látvány lehetett. — öreg munkás vagyok. Ott, abban a kis üzemben nőttem fel, lettem mester. Tapasztaltságomat, tudásomat senki sem vonta kétségbe. Negyven év alatt, gondolom, megismerhettem a szakmát. A tegnap délelőtt egy túlméretezett tengely került a kezembe. Fene tudja, hogy, hogy nem, első pillantásra jónak találtam. A hátam mögött állt. Először csak a hangját hallottam: „Nem jó. Még bántani kell belőle.“ Megfordultam. Vastag szemüvegébe néztem, de jó! Vállat vont, és a jó munkás zsebéből kiemelte a schublert. A vér az agyamba tódult. Ez a nyolcdioptriás mond ellent nekem, amikor szemmértékgyakorlatról van szó... Igaza volt. Már reggel rosszul éreztem magam, s tudod, ilyenkor az ember megítélő képessége sem tökéletes. De akkor is, te. Fia tévedtem is. Ebből az emberből hiányzik az idősebbek iránti udvariasság! Hiszen a fiam lehetne. Tévedtem, tévedtem. De hogy ott, a munkások előtt leplezzen le, mint egy ... mit tudom én ... Hát szép ez? Félrehívott volna, s négyszemközt megbeszéljük a dolgot. Mégiscsak a helyettese vagyok. Nem?... Hű, a mindenit! Nálad mennyi az idő? — Tíz perc múlva hat. — Na, egészségedre! Mennem kell. Hozzá megyek. Az autorpatizálásról, új módszerekről szóló jegyzeteit kértem kölcsön, mert azt már nem kívánhatja el tőlem, hogy az öltözőben én is szájtátvahallgassam, mint a többiek. ZIMÁN JÓZSEF cáz&uuz gaal andras KRISZTIKA Treggel a mesternek iz jókedve volt. Remetét, a mogorva kovácsot is ugratta, de ezúttal inkább békülékenynek tűnt a hangja, és szurokfekete szemében jóságos ravaszság bujkált, mikor megkörnyékezte az öreget. — Mondja, Remete, maga miért nem házasodik meg? — Ez az én dolgom. — Jó, jó. Nem azért kérdeztem, csak éppen be akartam ajánlani ezt a fiút vőfélynek ... — mutatott az inasára. — Menjen, ne idegesítsen! — Hát rendben van — felelte a mester, és körbesétált a gépe mellett. — Egy tanácsot azonban adhatnék: ha olcsón akar menyaszszonyt, tegyen úgy, mint Iimarinen. — Miféle llmarinen? Honnan szedi ezeket az ostobaságokat? — Hogyhogy ostobaság? Ne vicceljen, Remete! Hiszen ez az ember ma is világhírű kovács. Mindenki tudja, hogy eleven feleséget kalapált ki magának. — Mese habbal! — Hát nem olvasta azt a szép finn történetet? Igazán kár. Van benne egy rész, ami nekem különösen tetszik. Figyeljen csak ide, mert éppen egy olyan embert sirat az anyja benne, mint maga. Hallgassa meg: „Sírom házamat özönbe, Hidrásdeszkám habokba.“ No mit szól hozzá? — Most már hagyjon az istenbe! — mormogta az öreg, aki minden eleben ellene készülő támadást szimatolt. A mester legyintett, s csakugyan ott hagyta. Pucér felsőtestére dokk kabátot borított, megmarkolta hosszú nyelű kalapácsát, vette a szögmérőt, a vinklivasat, és azt mondta Péternek, az inasának: — Gyerünk! Szedd te is cókmókodat! Ma a kézikovácsoknál fogunk dolgozni. Már lóg ki a nyelvük szegényeknek, nem győzik magukban a munkát. Segíteni kell... Péter sietve felemelte a ráverő kalapácsot, megbillegtette a vállán, és elindult a mester után. Nyújtott léptekkel ment, kissé meg is hajolt a kalapács alatt. Mert látnivaló, hogy ők a kézikovácsokhoz hivatalosak, ahol nem tudnak semmire sem vergődni nélkülük. Ha egy szerelő vagy vagonfestő közeledett feléjük, hátát még jobban meggörbítette, s a távolba nézett, a messziségbe, ahol szomorú töprengéssel ülnek a kézikovácsok, s őket várják: a mestert, meg az inasát, akiknek semmiség az ilyen kisegítés... Hiszen ha ők megjelennek a két ráverővel, a vas rögtön m meghunyászkodik pergő ütéseik alatt. Ő és a mester ... Mikor a műhelybe léptek, a kézikovácsok brigádosa, egy alacsony, gyufafejű ember, csalódottan állt meg előttük. — De hiszen azt mondta, Géczi mester, hogy hoz magával még egy kovácsot. — Hát nem hoztam? — Ugyan, mit viccel! — Dehogyis viccelek. Mindjárt meggyőződhetik róla, mit tud ez a fiú. Péter úgy nézett szét, mint aki nem hallotta a beszédet, de a szíve vadul dobogott, s elhomályosult előtte a műhely. A kemencében a tűz már dübörögve lágyította a vasat. A mester újra félpucérra vetkőzött, aztán kiemelt egy izzó tengelyt, az üllőre lódította, s csak a tekintetével intett. — A sreccolás! Ez azt jelentette, hogy Péter veri ki az ütemet, hogy a csilingelős ritmusára összedolgoznak, s hogy a fogó is az ő kezében lesz... A mester már zúdította is a sorozatot. Hirtelen oldalt kellett fordítani a tengelyt, egyet csengetni a kalapáccsal, s aztán súlyosan pörölyözni. Pörögtek a csapások, Péter úgy érezte, megnyúlnak s kettészakadnak izmai, a dereka ropogott, de nem hagyta magát. „Tingi-tanga, tingitanga, tingi-tanga!“ — Bírod még? — Ohé, de mennyire! — Nem fáradtál el? — De nem ám! A fiú még a szavakat is ütemesen mondta. „Tingi-tanga, tingitanga, tingi-tanga.“ Ügy belelendült, szinte már úgy érezte, a mester forgatja a tengelyt, s ő csak sújt, sújt, míg a karja porrá foszlik a forróságtól, s homokba gurul orra, szeme, njaka... Zöld és lila karikák táncoltak előtte, a mellében száraz, édeskés űrt kezdett érezni, mintha urna lenne, s porcukrot égetnének benne. Lába kellemesen remegett. Aztán a vas hirtelen oldalt repült, a mester nagyot szusszant, ő pedig szétlelepve egy kis fatönkre ült. Szemét lehunyta, teste fáradtan zsibongott, mintha olvasztókemencében volna. A mester összefonta a karját, és egy kis érdeklődéssel, mosolyogva mondta: — Mi az, kölyök? Sisteregsz? No látod, ez a mesterség! Máskülönben, ha nem leszel fáradt, keress fel délután a Hársfa utcában. Majd elbeszélgetünk egy kicsit ... BÁLINT TIBOR karcolata Surány Erzsébet rajza