Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1965-06-11 / 24. szám

8. Bukaresti színházi esték Két O’Neill-dráma K­lönös dolog történt Buka­­■­­restben. Az évad két O’Neill-bemutatója közül az első (Vágy a szilfák alatt — Caragiale Nemzeti Színház), amely a mozgalmas cselekmé­­nyű drámák közé tartozik, amely fordulataival és látvá­nyosságával egyaránt elkápráz­tat, aránylag hűvös fogadtatás­ban részesült a kritika és a kö­zönség részéről, míg a másik (Boldogtalan hold — Nottara Színház), amely inkább a lé­­lekábrázolás mélységeire és fi­nomságaira apellál, amelynek anyagát lelki rezdülések szen­vedélyorkánná duzzadó lánco­lata teszi ki, egyöntetű lelkes elismerést váltott ki. A külön­böző fogadtatás okait — véle-, ményem szerint — elsősorban a két rendező s ebből követke­zően a két művészegyüttes szí­nészi kifejezőeszközeinek kü­lönbözőségeiben kell keres­nünk. O’Neill dramaturgiájára nem a szélesen megragadott társa­dalmi mondanivaló jellemző, amelyet különböző emberi sor­sokban ábrázol. A társadalom­ról alkotott nézetei különben is eléggé vitathatóak. Minden O’Neill-kutató kiemeli, hogy ritka az az író, akinek egész életműve annyira egy életvo­­nal — és jól felismerhetően — önéletrajzi vonal polifonikus szimfóniája volna, mint az övé, hogy világnézeti vonatkozás­ban, bár Marxot elismerte, job­ban befolyásolta Kropotkin anarchista filozófiája, hogy hajlamai és érdeklődési köre alapján elég erőteljesen hatott rá a század elején divatos lé­lektani iskolák közül a freudi és az adleri. A probléma azon­ban bonyolultabb. Ha O’Neill műve csupán ezeknek az él­ményeknek és a hozzá szerzett vitatható elméleti tanulmá­nyoknak az illusztrálása volna, már régen kiment volna divat­ból. Csakhogy az ő műve több, jóval több ennél. George Jean Nathanhoz, egyik barátjához írott levelé­­be­n Dynamo című darabjáról mondja, de egész írói magatar­tására jellemző a következő né­hány mondat: .......a darab szimbolikus és valóságos rajza annak, ami napjainkban az amerikai (és nemcsak ameri­kai) lélekben végbemegy. Tu­lajdonképpen első része egy trilógiának, melynek az a cél­ja, hogy leásson a gyökeréig a ma betegségének, úgy, ahogy én azt érzem­­ le odáig, hogy a régi isten meghalt, a tudo­mány és az anyagiasság elve csődöt mondott, épp ezért ad­nunk kell valami kielégítőt, valami újat a máig is élő pri­mitív vallásos ösztönnek, hogy az ember megtalálja az élet értelmét, és vigasztalást nyer­jen a haláltól való félelmében. Úgy vélem, ha valaki manap­ság nagyot akar alkotni, ezt a nagy témát kell szem előtt tar­tania drámáinak vagy novellái­nak apró témái mögött, külön­ben a dolgok felszínén kapir­gál csupán, és nem tarthat igényt magasabb rangra, mint valami szaloncsevegő.“ Talán mondanom sem kell, hogy a „ma betegsége“ a kapitalista társadalmi berendezkedésre vonatkozik, hogy a tudomány csődje bizonyos tudományos is­kolák, próbálkozások zsákutcá­ját jelenti, hogy a mi olvasónk vagy nézőnk már világosan tudja: a megoldást nem a vi­gasznyújtásban kell keresni, nem szellemi táplálékkal lehet új értelmet adni az életnek, hanem új társadalmi renddel. O’Neill viszont a maga és író­társai elé tűzött magasrendű igények megvalósításában any­­nyira következetes, az életcé­lok kutatásában olyan mélyre fúr le az emberi lélekben, any­­nyi életszeretetet, szenvedélyes hinni akarást és tisztaságot fe­dez fel benne, hogy szükség­képpen társadalmi okokat, vi­szonylatokat érint, szélesebb összefüggésekig jut el, mint amennyit a problémafelvetés eredetileg sejtetett. Eljut a ko­runk emberéről szóló új mon­danivalók rétegéig. Problémafelvetéséből követ­kezően: a hű lélekrajz, amely műveiben az elméleti meg­győződés korlátait is túlhalad­ja, nem járulékos, hanem fő elem a drámáiban. Akár moz­galmas drámáról, ak­ár kevés cselekmény, nagy monológok­kal ékeskedő darabról van szó, a sorrendet megfordítani, és nem a lélektani problémákon keresztül eljutni a társadalmi vetületekig, hanem a társadal­mi vonatkozások előteréből kiindulni a lelkiek felé az ő esetében — véleményem sze­rint — lehetetlen. Lehetetlen, mert O’Neill a környezetrajz­ra, a társadalmi körülmények ábrázolására sokkal kevesebb gondot fordít, mint akár esz­ményképei, a görögök; inkább sejteti, mint ábrázolja azt a hátteret, azt a talajt, amelyen hőseinek nagy vívódásai, prob­lémái megszületnek. És lehe­tetlen azért is, mert az ilyen­fajta hangsúlyeltolódás ellen­tétet teremt a darab és az elő­adás fő gócai között, zavaros, felemás érzést kelt a nézőben. A Caragiale Nemzeti Színház fél sikerének oka nézetem sze­rint főként abban keresendő, hogy a rendező Horea Popescu kissé felületes tanulmányozás alapján a fordított utat akarta megtenni, mechanikus módon a társadalmi problémák szok­ványos hangsúlyait igyekezett elhelyezni az előadásban. Hol­ott a Vágy a szilfák alatt Ca­bot-ját, ezt a földéhségében gyonszerzési vágyában két fe­­leséget elpusztító, gyereken elűző drámai figurát, aki negz­tív beállítottságban ipt-­­kább az aiszkhüloszi drámát isteneinek hatalmas méretei­re emlékeztet, nem lehet olya­n~ leegyszerűsített szemlélettel megközelíteni, hogy megvagyo­nosodása, az összekuporgatatt. föld tette irgalmatlanná O'Neillnél és az O’Neill-i hő­söknél a föld nemcsak, sőt ta­lán nem is elsősorban azt a pontosan felmérhető területet jelenti, amely egyik vagy má­sik határrészben fekszik, ha"­nem életeszményt, egész életet átható célt is egyben. Ebben a vonatkozásban — de csakis ebben — a Boldogtalan hold New­ England-i farmere, Phil Hogan úr, sőt lánya, Josie is édes testvére Cabot-nak. Álta­lában O’Neill dramaturgiájá­ban minden dolog nemcsak a szűken értelmezett önmagát hanem a gigantikus erőfeszíté-­­sekkel hozzákapcsolódó emberi vágyakat, célokat, eszményeket is jelenti. És O’Neill bírja tü­dővel, költői erővel ezt a ma­gasba röppenő szárnyalást. A Caragiale Nemzeti Színház előadásában a túlságosan föld­közeli nekiindulás, a szűk ren­dezői szemlélet nem hagyja az előadást szárnyalni, s hogy a hiányt pótolják, retorikus szö­vegmondáshoz folyamodnak: mindjárt az első hangütésnél, az első jelenetben Cabot két fiának szövege, amely olvasva úgy hat, mint egy régen elkez­dett beszélgetés folytatása a nézők előtt, olyan súlyos és patetikus akkordokkal telítő­dik, mintha nem is a mezőről jövet diskurálnának, hanem egy népgyűlésen követelnék jogaikat. A szöveg, a jelenet nem bír el ekkora töltést, s ez az ütemkülönbség nyilatkozik meg aztán az egész előadás folyamán. És fordítva: a Nottara Szín­ház előadása azért váltott és vált ki egyöntetű lelkesedést, azért játsszák hetenként több­ször is állandóan zsúfolt há­zakkal, mert a rendező Ion Ol­­teanu megtalálta az O’Neill­­drámák felfogásának járható útját, és az átfogó és elmé­lyült rendezői szemlélet a me­lodráma veszélyeit elkerülve, minden ízében átélt, mélyen realista és magasan szárnyaló, sokatmondó játékokkal tele­tűzdelt színészi alakításokkal egészül ki. Ha valamit kifogásolni le­het a Nottara Színház előadásá­ban, az az, hogy az első felvo­nás játékos-harcias jelenetét, a farmer-család „birtokára“ áhí­tozó Jaredman Harder groteszk elriasztásának jelenetét a kel­leténél egy árnyalattal hango­sabbra vették. Úgy gondolom, a két buka­resti O’Neill-előadás, mindket­tő a maga módján szolgál bi­zonyos tanulságokkal, s felve­ti azt az igényt, hogy minél előbb lássuk műveit a hazai magyar színházak színpadán is. PÁLL ÁRPÁD TOMPA MIHÁLY egyéni kiállításának mindenekelőtt az adja meg „egyéniségét“, hogy ő itt, Váradon nem­zedék­alapítóként kezdte meg, mintegy tíz évvel ezelőtt festői pályáját, Coriolan Horával és Traian Gogával együtt. Tehát Maczalik Alf­réd, Fekete József, Fux Pál, Mottl Román és még néhány, de alapjában nagyon kevés ki­állító művészhez ők zárkóztak fel elsőkként új nagyváradi művészetet teremteni, sőt a leg­utóbbi években letelepedett fiatalok — Jaka­­bovics Miklós, Rodica Stanca, László Ákos, Vid Tirnovan, Farkas József, Kádár Zoltán, Francois Pamfil, Kiss Elek és a többiek — révén lassanként nagyváradi teleppé tágítani a helybeli képzőművészeti élet fogalmát. Akkor, pályája legelején Mohi Sándor festé­szetének a tanulságait érezte leggyümölcsöz­­tethetőbbnek a maga számára, s hogy fölmér­je az azóta megtett utat, ezekből a munkákból is szerepeltet néhányat első művészi számve­tésén. Joggal, hiszen ma is erre a jól megve­tett, szilárd alapra épül minden ecsetvonása. Tompa festői alkatában ugyanis igen sze­rencsés módon együtt található a szerkezet iránti érzék, biztos rajzi tudás, színérzékeny­ség s a modern életképhez elengedhetetlenül szükséges széles körű érdeklődés. (Tematikai­lag ennek a széles körű érdeklődésnek a vég­leteit ezen a huszonnyolc munkából álló tár­laton maguk a címek jelzik: Köröspart, Vasár­nap az Avasban, Tornajáték, A Rogerius-épí­­tőtelep, stb.) Mindezeket a virtuális, illetve szerzett eré­nyeket azonban, úgy érezzük, nem tartja ösz­­sze még kellő kohéziós erő. Jelen van tehát minden tényező, amelyek egy festői látásmód kialakításához szükségesek — de mindenik és minden műben azonos jelentőséggel van je­len, a cél megszabta fontossági sorrend érvé­nyesülése nélkül, így hát azok a legtartalma­sabb munkái, amelyekben ez a kiemelés, te­hát az értelmezés szándéka és rendje előde­reng. Mindenekelőtt: a Tornajáték, Portré, Nárciszok. Bennük vallja s bizonyítja be ön­magának is, hogy a témát napjainkban már nem csupán szemmel kell keresni... TOMPA MIHÁLY TORNAJÁTÉK __ ›$‹ Hónapok óta tart az esz_­1# mecsere a realizmus kérdései­■ ról a Gazeta literară hasáb­jain. A lap múlt heti száma­­ szerkesztőségi cikkben foglalja össze az eddigi viták eredmé­nyeit. A hozzászólások jelen­tős része a realizmus fogalmá­nak körülhatárolásával foglal­kozott. „Az egész szócsata ál­talános tanulságaként kiala­kult álláspont szerint a lényeg az, hogy olyan rugalmas jelen­tést tulajdonítsunk a használt fogalmak mindenikének, amely ne fékezze, hanem táplálja az alkotó kezdeményezést, báto­rítsa a merész kísérleteket, biz­tosítson teret az egyéni eltéré­seknek s a valóság és az em­beri tudat mély feltárásának... A reális fogalmába nemcsak a társadalmi és a természeti rea­litások férnek bele, hanem a szubjektum, a tudat világosabb vagy sötétebb, de mindenkép­pen határtalan tartományai is, az emberi lélek egész mélysé­ge ... Kitűnt következéskép­pen, hogy a tárgy lemásolásá­nál fontosabb eleven mozgásá­nak, lényeges, tipikus, benső vonásainak visszaadása. Ha a realizmust — az irodalmi (és főként prózairodalmi) ábrázo­lás alapvető törvényét — azo­nosítjuk fejlődéstörténetének egyik adott szakaszával — a XIX. századi kritikai realizmussal —, akkor leszűkítjük az irodalom körét, és kizárunk belőle egész sor magas expresszivitású irodalmi eljá­rást.“ A cikk a továbbiakban kitér a különböző műfajok és a realizmus viszo­nyára, majd a realizmus-fogalom és az ér­ték­fogalom közötti összefüggésekre: „ ... egyesek tagadták azt, hogy a realiz­mus megjelölés minősítést, esztétikai ér­tékítéletet is foglalna magában, mások, noha elutasították a kapcsolat mechanikus értelmezését, megállapították — vélemé­nyünk szerint helyesen —, hogy a két fo­galom jelentéstartalma között van érintke­zés, és napjainkban s még inkább a szo­cialista irodalom jövőjét tekintve, a rea­lizmus aranyfedezetként is felfogható.“ Ugyanakkor a szerkesztőség hivatkozik azokra, akik a kategóriának egészen a fel­számolásáig való tágítása miatt bírálták Garaudy „parttalan realizmus“-elméletét: „ ... csak azt az irodalmat tartjuk realis­tának, amely a valóság mély törvényszerű­ségeire irányítja a figyelmet, humánus mondanivalót közvetít, a világ és az ember megismerését szolgálja, nagy emberi törek­véseknek ad hangot, nem pedig a valóság­tól elrugaszkodó képzelet önkényes konst­rukcióit, a művészileg át nem lényegített, nyers valóságtükrözést, a formalizmust és a naturalizmust.“ ♦ Mamaián kiállítás nyílt hazai képző­művészek alkotásaiból. A tárlaton D. Ghia­­ţă, H. H. Catargi, I. Musceleanu, I. Pacea, S. Chintilă, I. Gheorghiu, Balogh Péter, Mircea Ştefănescu, Román Viktor, C. Pi­­liuţă és mások hatvannégy festménye, il­letve szobra tekinthető meg. ♦ A szatmári Állami Magyar Színház bemutatta Bródy Sándor A tanítónő című darabját Cseresnyés Gyula rendezésében. + Ibsen Kísértetek című színművét vitte színre legutóbb a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház. + Kínába utazott Eugen Barbu író és * N Alexandru Andriţoiu költő a kínai írószö­vetség meghívására. SZERKESZTŐBIZOTTSÁG BODOR PÁL (szerkesztőségi főtitkár), HORNYÁK JÓZSEF, LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), MAROSI PÉTER, MIKÓ ER­VIN, NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. B. Z. Ébresztő erejű költő­ ­. Méliusz az a költő, akit csak irodalomtör­téneti perspektívából lehet igazán megérteni. Bartalis fellépésével kapcsolatban felmerült a kérdés: vajon amikor első verseit papírra ve­tette, ismerte-e vagy sem Whitman költésze­tét? Az ő esetében ez a kérdés inkább kurió­zum, de Méliusz elképzelhetetlen a whitmani előzmény nélkül. Vagy hogy továbbra is a sza­badvers területén maradjunk: Bartalisra, Szentimreire is hat az expresszionizmus, ám az ő költészetük lényege felfogható e ha­tás beható ismerete nélkül is. Nem így a Mé­­liuszé, ő az expresszionizmusból, annak akti­vista irányzatából nő ki — jóllehet fellépése­kor ez az irányzat már lezártnak tekinthető — és az avantgardista líra* forradalmi túlélését példázza a romániai magyar irodalomban. Őt legjobban az európai költészet hatalmas köz­­útja felől közelíthetjük meg, és csak a hazai forradalmi líra egészébe ágyazottan, az össz­képben láthatjuk kellően értékeit. Szemben a menekülő, az elidegenedés ellen éppen menekülésében, vagyis áttételesen, sej­­tetéseiben és ritka kitöréseiben tiltakozó „transzilván“ lírával, a két világháború közti forradalmi költészetben a nyílt szókimondás­ra esik a hangsúly. Egész proletárlíránkra áll az, amit Szász János a Legszebb versek* beve­zetőjében Máriuszról ír: „Költészetének meg­különböztető jegyei elsősorban abban lelhetők föl, hogy nem a sejtetés, elhallgatás, hanem a közvetlen ráhatás, a dolgok nyílt és nyoma­tékos nevén nevezése, sohasem a puszta han­gulati beleélés, hanem a hangulatok, lírai szi­tuációk világos kibontása teremti meg szá­mára a lehetőséget eszmei mondanivalójának kivetítésére.“ Irodalomtörténetünk nyilvántart lírikuso­kat, akik éppen költészetük legegyénibb je­gyeivel, zeneiségében és játékosságában fe­j Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1965. tezték ki az embertelen renddel való szem­benállásukat. A forradalmi lírának is meg kel­lett teremtenie a maga költői eszközeit, me­lyek költészetté avassák a nyílt szókimondást. Ez a folyamat nálunk Salamon Ernő lírájában válik a reveláció erejével ható költői valóság­gá, de többi forradalmár költőnk is e problé­mával viaskodik. A felszabadulás előtti forradalmi líra kons­tellációjában Méliusz helye ott van valahol Józsa Béla és Korvin Sándor mellett, akiknek szellemét később így idézi: Miért keresem őket, élőket keresvén, hiszen úgyis élnek. Ha meghaltam volna, én is talpra állnék. Szegény Józsa Béla, szegény Korvin Sándor, én halott Szerelmem, gyertek énekeljünk! (A viszontlátott város) Józsa Bélával a „közvetlen ráhatás“ vágya rokonítja, Korvinhoz az európai költészettel való eleven kapcsolata hozza közel. S ez már utal eredetiségére is. Valóban, a mozgalmi jelleg, a közvetlen agi­­tációs szándék, a nyílt politikai hozzáállás Jó­zsa Béla és Méliusz József verseiben a leg­szembetűnőbb. Innen egyszerűségük is. De más a Józsa Béla egyszerűsége és más a Máriuszé. A munkásmozgalom kiváló harcosánál az egy­szerűség a tényleges tömegkapcsolat gyümöl­cse: versei inkább tömegdalok, katona-énekek, melyeket a népi hangvétel színez és emel a költészet régióiba. Méliusz köznapi, szókimon­dó, a dolgokat nevén nevező ésszerűségében az izmusok bonyolultságából kiábrándult, azok túljutó költő tudatos igényét érezzük: hamvai­ból újjászületett, megtalált egyszerűség ez, melyet éppen minden költői homály mellőzése ment meg a prózaiságtól. Európaisága sem azonos a Korvinéval. Ez utóbbi inkább arra a költői szintézisre törek­szik, amelyet Radnóti a maga számára a har­mincas évek elején kialakított, és amely nem a szabadvers vonalába esik. (Radnóti a korai avantgardista előzményekről írt tanulmányá­ban a szabadverset úgy határozza meg, mint ellentétét annak, amire nemzedékének töre­kednie kell, mint a szintézis helyett — az „an­­tiszintézist“. Lásd: Diószegi András: Radnóti problémák, Irodalomtörténeti közlemények, Bp. 1964, 5—6 sz.) Méliusz viszont Brecht és Becher példáját követi, s agitatív szándéka végképp a tömegek menetelését visszhangzó, expresszivitásának szélesebb keretet biztosító szabadverssel jegyzi el. 2. Az expresszivitás nemcsak legjellemzőbb ki­fejezési eszköze a költészetnek, hanem egész líránk mai fejlődése szempontjából is a legér­dekesebb vonása. Ahhoz, hogy ezt megértsük, le kell írnunk előbb az expresszív kifejezés néhány formáját Máriusznál. Legkevésbé képeiben jelentkezik ez a kife­jezésmód. Általában kevés hasonlatot és meta­forát használ, ezek sem robbanó erejűek. Alig idézhetjük egy-két kirívóbb képét: „hörgő bér­kaszárnyák homlokán“ (Az áruló), „lángoló gyöngyházkés röpül a hold felé“ (őrségen, Álmok szállodája). De éppen a képnélküliség kelti a meztelenül kitárt mezi benyomását. Verseinek érzelmi színezete már határozot­tan expresszív jellegű. Különösen a gyűlölet, az elnyomás és kizsákmányolás, általában a reakció gyűlölete lövell erőteljesen verseiben. „A százéves fák legmagasabb csúcsáig szö­kik a gyűlöletem“ — vallja a Falevélben, ahol külön sorba kivetve még hangsúlyozottabb e szó; „mind csak a félelmet énekeltem, a bo­rongást, / a szent gyűlöletet“ — summázza 1955- ben addigi verseinek értelmét (Az utolsó szó: Anna), és itt is külön sorba emeli ki „a szent gyűlöletet“... A gyűlölet ily kiragadott hangsúlyozása fel­nagyítás, s így bizonyos fokú torzulást jelent .Ehhez hasonló, ilyen vagy más irányú árnya­lati eltolódással a munkásvilág eszmevilága költői kifejezésének eszközeit kereső más for­radalmár költőnél is találkozunk. Például: Korvin Dal a petróleumlámpáról című költő- UTUNK

Next