Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1965-01-01 / 1. szám
4 ■Befejezet: SÉTA A séta volt egyetlen pihenése. Séta közben úgy tűnt neki, hogy ilyenkor mindenki rohan, és hogy az embereknek általában más az idő- és életbeosztásuk, mint az övé. Bőrkabátja és általában kinézése után ítélve lehetett vidéki tanfelügyelő; ateistává s könyvelővé vált pap, külföldet járó áruszakértő, vagy éppen ami a valódi foglalkozása volt: műszaki főiskolai tanár. Ha sétálta a lakásáról indult, útja a parkon vitt keresztül. Egyik délelőttön a hulló levelek láttán éppen azon mélázott, hogy micsoda egy vén tróger kártyás is az ősz, rendre eldobja minden lapját: a sárgát, a zöldet, a pirosat, s elszórja magától a makkot is. Ezt az okoskodását csak az zavarta, hogy az egész parkban egyetlen tölgyfa sem akadt, s így nem láthatta, hogyan pattan a levelek között a makk; ehelyett azonban annál szaporábban kopogott a gesztenye. Aztán az bosszantotta, hogy a kártyában a negyedik szín miért a makk, s miért nem a gesztenye, mivel tudós ember lévén — pedáns, fegyelmezett — gondolatait szerette rendben tudni, még séta közben is. Egyébként a séta közbeni merengéséért nem vádolta romantikával, szentimentalizmussal önmagát, hisz ez amúgy is olyan ritkán esett meg vele, hogy most szinte még örült is neki. Még azért a melankolikus érzésért sem neheztelt önmagára, hogy a lehullott leveleket elmúlott napoknak képzelte, melyek belerothadnak-taposódnak az idő szürke végtelenségének a sarába. És már a — még az ágakon lévő — levelek színében is felismerni vélte az örök szürkületet. Nem szerette a tompa színeket. Talán mert nem voltak rá jellemzők. Hiszen a haja is eleven színű volt, éles, fémes fényű, vörös és göndör, mint a frissen kibontott törösrézhuzal szálacskái, melyek közé a füle fölött, a halántéka táján fehér alumíniumszálak keveredtek. A magas homlok mintha csak azért dőlt volna enyhén hátrafelé, hogy a szemöldökcsont alatt annál mélyebbre vessenek ágyat maguknak a fekete szemek. Ezen a sétáján az is eszébe jutott, hogy fiatal korában (jó tíz esztendeje), amikor a termodinamikai tanszékre kinevezték — a minden ifjú emberre jellemző világmegváltó szándék — nála csak abban állt, hogy új energiaforrást akart szerezni az emberiségnek. Még álmában is ez foglalkoztatta. Egyszer egy nagy sima hasábot látott, s azt álmodta, hogy ha ezt sikerül elmozdítania, akkor szándéka megvalósul. De egy hang azt súgta neki, hogy abban emberek laknak, s azoknak az élete forog kockán. Egy másik hang meg azt mondta, hogy mit sem számít, hiszen ez az ő üdvösségükre szolgál, mivel a világháborúkban is annyit fejlődött az orvostudomány, hogy több ember életét mentették meg azóta az akkori tapasztalatok árán, mint amennyien akkor meghaltak. Rémes álmából mozdonyfüttyre ébredt. Aztán, mint az új energiaforráshoz, a naphoz lyukadt ki. De hát ez már rég vált, most éppen homályos az ég, mintha csak cigarettafüst köde szürkítene. És mintha a sok cigarettahamut is oda fölhordta volna a szél. Máskülönben éppen cigarettázott. A cigarettavéget egy ezüstös villanyoszlopon fityegő szeméttartóba dobta. Ez a szeméttartó úgy nézett ki, mint egy nagy daganat. De ahogy továbbsétált, észrevette, hogy egy ilyen tojás alakú szeméttartó — valószínűleg egy beledobott cigarettától — kellemetlenül füstölt. S a következő cigarettavéget már nem dobta a szeméttartóba. De ugyanakkor a járdára sem szerette volna dobni — mert mint mondtuk, pedáns ember volt. . Már égette ujját a cigarettavég, mire fölfigyelt a gyalogjáró belső szélén egy vasrács takarta szellőztető nyílásra. Ide dobta be a cigarettavéget. Megfigyelte, hogy a város központjában sokfele van így megoldva a nagy bérházak és középületek pinceablak-megépítése. Végig az egész házsoron ezeket a rácsokat figyelte. Egyik-másikból dohos zöldségszag áradt. A következő cigarettavéget is egy ilyen rácson dobta be. Ez éppen a saroképületnél történt, ahol befordult. A sarkon túl, a gyalogjáró mellett teherkocsi állt. Micike, a nyúlánk és mégis karcsú asszonyosan telt és mégis — valami elbájoló és megfoghatatlan módon — kislányos könyvelőnő, akinek a tengeri kagylók mély, öntörvényű ragyogásához hasonlatos gyöngyszínű szőke haja magas és művészies kontyba tornyolva omlott le kislányos vállára és — mindezzel látszólag ellentétben — asszonyosan kerek keblére, erre a két magdeburgi féltekéhez hasonló kötőszövet- és húsépítményre, amelyhez olykor langyos őszi, főképpen szeptemberi estéken annyi fájdalmas mélabúval szokott tapadni a főkönyvelő kamaszos tekintete, vegyest a többi férfi nem kevésbé álmatag és forró pillantásával; egyszóval Micike, akinek éppolyan kifinomult és kissébágyadt női lelke volt, mint azoknak, akik ebben a tekintetben senki máshoz nem hasonlítottak annyira, mint őhozzá, — nos, szóval tömören fogalmazva, Micike emlékezett. Ült a pincében, s emlékezett. S mintha ebben a percben, amidőn emlékezése merőben emberi — és ezen belül csodálatosan nőies — folyamata megindult, egyszerre minden elsüllyedt és megsemmisült volna körötte; a szövetbálák, barna és sötétszürke kamgamtekercsek s a kartonok és flanellek pepita nyalábjai, amelyek között kitárulkozó liliomkehelyhez hasonló női lénye az élet egyharmadát, a munkaidőt töltötte, egyszóval mintha az egész Szövet- és Szövettáruraktár eltűnt volna, akárha nem lett volna anélkül is a barokk sarokház pincéjében a földszint alá süllyesztve. s Micike nagy, nőies ibolya- és tengerkék szeme előtt megképzett kislányokra, ama bájos és boldogtalan gyermekkor, amikor a magdeburgi féltekék mágnesessége még nem vonzotta magához a tekinteteket — legkevésbé a főkönyvelőét, hiszen ő akkoriban Micikét még nem is ismerte —, s amikor egyszer kabátszövetet vásároltak az édesanyjával a Nussbaum-féle Szövet Nagy- és Kiskereskedésben, a kereskedő kiterített eléjük egy szövetnyalábot, az ő — már szóval a Micike — édesanyja pedig gyufát gyújtott és elégetett egy szálat a szövetből, hogy tiszta gyapjúságát ellenőrizze; s amikor ő, Micike, először érezte azt a jellegzetesen égett gyapjúszagot, amely olyankor keletkezik, mikor gyapjúst égetnek, s amely most is, elbeszélésünk jelenében — mintegy Micike emlékéből kifüstölögve — ott terjengett a sarok barokház pincéjében, Micike munkahelyén, a Szövet- és Szövöttáru-raktárban. Micike észbekapott. Ebben a pillanatban, amint ez a jellegzetes szag nőies, hamvas bőrű, kis betáguló orrcimpájától odáig hatolt, hol fészkel az agy, Micike lényén egy másik — sokkalta közvetlenebb — embordárok emelték le róla s rakták egymás vállára a szövettekercseket, s azután a pincelejáróhoz cipelték. A következő pinceablakon elevátor-szerű csatorna volt a pincébe leeresztve, ezen siklottak alá a cipősdobozok... Ahogy továbbment, eszébe jutott, hogy más alkalmakkor is látott ilyen ki-berakodást ezeken a pinceablakokon keresztül. Néhol szeszes italokat, gumiabroncsokat raktak le. Itt, ez alatt az épület alatt nyilván valamilyen textiltröszt lerakata lehet. Rosszkedvűen érkezett haza. Otthon nem tudott nyugodni, nem haladt a munkájában. Rendre eszébe jutottak az utóbbi időben kötött szokatlan ismeretségei, majd később egyik régi iskolatársa, aki nemrég vett autót, s ahogy legutóbbi találkozásukkor kiderült, ez az ember szívesen felújítaná vele barátságát. Eszébe jutott, hogy hajdani iskolatársa éppen abban a sarokházban lakik, ahol ő ma az árurakodást nézte. Előkereste a telefonkönyvből hajdani iskolatársa nevét s kapkodva tárcsázott. — ... várj egy pillanatra a készüléknél, öregem — kezdte barátja hívására —, már jó ideje valami perzsszagot érzek, most pedig, ha jól látom, füst száll fel az ablak előtt. Vagy ha beleegyezel, később visszahívlak sék hullámzott keresztül-kasul, éspedig annak az emléke, hogy tíz perccel ezelőtt egy teherkocsi szövet és szövöttáru érkezett a Szövet- és Szövettáruraktárba, a barokk sarokház pincéjébe; a főkönyvelő őt küldte, hogy vegye át s vitesse be a szállítmányt a belső raktárba; és'ö, Micike, amikor fel akarta gyújtani a belső raktárban a drótkeretbe foglalt kicsiny, légypiszkos villanylámpát, egyszerre azt tapasztalta, hogy a lámpa nem gyúl meg — alkalmasint a körte égett ki vagy a biztosíték —, és ezért ő, Micike, a főkönyvelő emésztő tekintetének mintegy a dereka és válla közötti magdeburgra fonódó burkolatában, kénytelen volt gyertyát gyújtani — jóllehet emlékszik, hogy mintha egy belső hang figyelmeztette volna, miszerint ebből baj lesz —, és így vonulni be, kezében az égő gyertyával, telt fehér lábszárait felváltva egymás elé helyezve, majd megint hátrahagyva, ami legfőbb tüneménye volt nőies járásának — egyszóval a belső raktárba. S most már csak az volt hátra, hogy a fél másodpercnek abban a villanásnyi töredékében, amely elbeszélésünk technikájával olykor négy vagy öt nyomtatott oldalra is kiterjed, Micike agysejtjeiben találkozzon a gyertya emlékképe a pincében terjengő perzsa szaggal; mondom, csak ez volt hátra; s amikor ez is bekövetkezett, akkor Micike — akinek ebben a helyzetben szükségképp nem juthatott eszébe, hogy a szövet nemcsak egy ottfelejtett gyertyától, de teszem azt, attól is meggyulladhat, hogy egy réz- és alumíniumhajú műegyetemi tanár, akinek a séta volt egyetlen pihenése, teszem azt, csikketette a kagylót s unottan nézett maga elé. Rossz az ilyen idegkimerüléses időszak — gondolta. — Ilyenkor nemhogy a munkája, de egyáltalán semmi se tudná izgatni. Meg talán az se, ha megütné a főnyereményt a Lottón. Kinézett. Ablaka előtt vékony párafelleg húzott felfele. Az alatta lévő lakó szellőztet — villant eszébe. Aztán az is eszébe villant, hogy a barátja ablaka előtt pont így húzott fel a füst, sőt azóta talán a láng is. — Nagyon romantikus — mondotta magában. Nyersen felnevetett, s hátravetette magát a fotelben. — Egyszer csak minden lángba borul. Az ember elindul, hogy mentse az életét. Egyszer azonban azt látja, hogy egy gyönyörű, telt keblű nő fekszik a gangon. És esik a tűzeső! Visszatér! A lángok foga alatt ropog az épület f Ölbe kapja. Rohan a lépcsőhöz felé, összeomlik a lépcsőház. Vége! Ebben a pillanatban csengetnek. Mi ez? Persze a tűzoltók. Meg vagyunk mentve. Csengetnek. Ne féljen, kislány. A tűzoltók csengetnek . . . Felkapja a kagylót. — Aludtál? — kérdezte a barátja. — Rengeteg ideje cseng a telefon. Már épp le akartam tenni. — Pedig itt ültem mellette... — És nem hallottad? — Lehet, hogy hallottam — mondotta, s ismét felnevetett, mert az jutott eszébe, hogy lé-lnyegében ő még mindig a karjai közt tartja azt a teltkeblű hölgyet, mert lám, nem a tűzoltó érkezett. Az autós barát nem tudta mire vélni a furcsa feleletet meg a furcsa nevetést, s gyorsan a furcsa nap számlájára írt mindent. Hiszen való igaz, nem mindennap gyúl meg az ember alatt a ház. — Hát lent voltam — folytatta. — Szemrevételeztem a tüzet. — Még ég? — kérdezte szórakozottan a tanár. — Már nem — felelte az autós. — Kár — mondotta a tanár. — Nem nagy a kár — folytatta az autós. — Csak vagy két tekercs szövet. — Ja, vagy úgy? — tért magához a tanár. — Cigarettától gyűlt meg állítólag ... — Értem — felelte a tanár, és rágyújtott egy Carpafi-ra. — Milyen cigarettától? — kérdezte aztán szórakozottan. — Carpafi-tól... A pinceablakon dobták be. — Pinceablak? — hüledezett a tanár. — Lehetetlen! — A saját fülemmel hallottam — erősködött az autós. — Egy őrnagy mondotta a miliőről... A tanár elköszönt és a villára ejtette a kagylót. Borzalom! Lehetséges lenne, hogy én? Ilyen stupid véletlennek essek áldozatul? Magára kapkodta a ruháit. — Áldozat? Hiszen senki sem tudja! Ki merne ilyent állítani, hogy én voltam?! Különben is miféle raktár az, amit így fel lehet gyújtani? Az ember megy az utcán, s eldobja a csikket ... Mikor kilépett az ajtón, már nyugodt volt. Szinte nevetni tudott volna az iménti háborgásán ... Lelke mélyén azonban nyomhatta valami, mert leintette az első taxit, s a tett színhelyére hajtatott. Betolakodott az udvarba. Épp egy veres ábrázatú pali mellett állott meg, aki a helyzetet értékelte. — Nem több a kár tíz másnál. Mi az egy érző kebelnek ... Egy kék köpenyes munkásnő azt mondotta neki: — Mit csinálja itt a pihent agyát, a puska, mért nem megy a kocsmába? A pali erre elment. Mire többen elmentek. Csak két háztartási alkalmazott suttogott még mellette. — Mert a raktáros lánynak mindig a legényeken járt az esze! — Én azt mondom — felelte a másik — hogy ő gyújtotta meg, mert hiánya van. Miből öltözne különben ilyen jól... A tanár mindezt nem hallotta, mert megpillantotta a lányt, aki mint egy derékbatört dór oszlop, a falnak volt támaszkodva. És azt is meglátta, hogy a lány csendesen sírdogál. Pillanatra elnézte a gyönyörű hajkoronát, a nyúlánk termetet és azokat a telt fehér lábszárakat, amelyhez fogható szépet meg életében nem látott, és úgy érezte, hogy szédül. Nem, ezt nem tehetem meg — gondolta. Erőt vett magán, félrelökdösött vagy harmincöt embert, és megállt a lány előtt: — Micike! Micike felemelte rá szomorú szemét, és síró hangon azt mondotta: — Tanár elvtárs, vége mindennek. Innen egyenesen a vonat elé megyek. Mert én tudom, hogy ezt valaki bosszúból tette. Mert irigyek rám, tanár elvtárs, mert senkinek nincsenek ilyen mellei, a fióküzleteket is beleértve. — De Micike — mondotta a tanár, és gyöngéden felfogta az esni készülő leánygyermeket. — De hiszen van aki megvédje magát a gonosz támadásoktól ... tanítványom volt az esti líceumban — magyarázta a körülállóknak, miközben a homlokát törülgette. Aztán, mikor látta, hogy embersége mennyi méltánylásra talál, azt mondotta szigorúan a lánynak: — Velem kell jönnie! Ilyen körülmények között nem hagyhatom magára. Micikének két hajszálvékony ránc keletkezett a homlokán, ami nála a röhöghetnék kétségtelen jele, de miután oldalválszt rápillantott a tanár méltóságteljes arcára, s tekintetével bebarangolván, a jólét benyomását vitte magával a szenvedőn lezáruló szemhéjak mögé, nagyot sóhajtott. És mint a halálraítélt, megadóan nyújtotta oda kacsóját a férfinak. Második fejezet EMLÉKEZÉS ket dob a pincenyílásba, — nos, szóval mondom, akkor Micike felpattant a székéről, amelyen mindeddig ült, telt s mégis fehér, asszonyosan kislányosalsókarját szeme elé emelte, s miközben egész testén át meg áthullámzott a közvagyonféltő lelkiismeret remegésének egyfajta rá jellemző nőies változata, azt mondta: a Jesszusmária is egyenesen a főkönyvelő férfias, fekete klottból készült mandzsetta- és könyökvédővel felvértezett karjai közé hanyatlott volna, ha a fiatal férfi, egy pillanatig a vágy és kötelesség drámai konfliktusa között habozva, nem szaladt volna már két és fél perccel ezelőtt a mentőknek, tűzoltóknak s az igazgatóságnak telefonálni. Haradik fejezet ■ TALÁLKOZÁS Negyedik fejezet-BONYODALOM Micike nem tett húsz lépést a tanár oldalán, a kétségbeesésben és bizonytalanságban jéggé dermedt ujjai még ki sem engedtek a vörös hajú férfi gyengéden erőszakos markában, mikor a raktárajtó szárnya hátracsapódott, és öntelt, fölényeskedő mosolyával a főkönyvelő törtetett elő. Nyakkendője a lendülettől fonákjára fordult, felröppent és betömte nyitott száját, hogy a főkönyvelő nemcsak szólani nem bírt de szinte megfulladt. — Hol van ... — jött meg végre a hangja, miután dülyedtszeműre köhögte magát, és amennyire a szoros gallérba dagadt nyaka megengedte, körülnézett. — Micskét nem látták? A felvett és aláírásra váró jegyzőkönyv lobogott a kezében. — A kisasszonyt a raktárból? — kérdezte az egyik háztartási alkalmazott. Már csak a társával tárgyalta a tűzesetet, s most újra kíváncsi lett. Hanem a női ösztön a hivatalos papírral hadonászó férfi láttán azonnal a Micike pártjára állította. — Elment, hogy meghaljon szegény — mondta leplezetlen szemrehányással. — Igen — válaszolta a másik is —, saját fülemmel hallottam, ahogy zokogott. „Vége mindennek. , Innen egyenesen a vonat elé megyek." UTUNK KOLLEKTÍV SZILVESZTERI NOVELLA ÍRTA: HORNYÁK JÓZSEF, HUSZÁR SÁNDOR, NAGY ISTVÁN, SZABÓ GYULA, SZILÁGYI ISTVÁN ÉS VERESS ZOLTÁN .42 egyes fejezeteket illusztrálta: IULIAN SURUGIU, WITLINGER MARGIT, KOVÁCS KÁROLY, KOVÁCS GÉZA, UNIPAN HELGA ÉS PAULOVICS LÁSZLÓ A címeketrajzolta: ÁRKOSSY ISTVÁN