Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1966-06-10 / 23. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek. KISS JENŐ: UNK ROMANIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXI. ÉVFOLYAM, 23. (919.) SZÁM — Aralej — KOLOZSVÁR, 1966. JÚNIUS 10., MOHI SÁNDOR HALÁSZÓ (A művész egyéni kiállítása anyagából, Kolozsvárt) wammmmmammmmmmam Sokszor és sokféle riportútra indultam már a megbízatásból és önszorgalomból, amióta csak írásra adtam a fejemet, de tán soha olyan szívig ható szorongással, izgalommal, mint most, amikor azzal a feladattal bízott meg a szerkesztőség, próbáljak tájékozódni, mire készül, mit forgat fejében a jövőt illetően 1966 tavaszán érettségi előtt álló ifjúságunk? És ennek a szorongásnak oka van. Kereken harminc éve annak, hogy magam is érettségi és pályaválasztás előtt állottam, s amikor most hajdani iskolám kapujának kilincsére tettem a kezemet, egy pillanatra ismét rám tört az egykori izgalom, a fojtogató szorongás: mi lesz velem? Az Élet — így, nagy É-vel —, mely az esetleges sikeres érettségi vizsga után várt, nem sok jót ígért a magamfajta szegénylegénynek. Elő tudjuk-e teremteni legalább az apám egyhavi keresetét messze meghaladó egyetemi beiratkozási díjat? És ha kölcsönből valahogyan elő is kerülne, miből állom majd évekig a tandíjakat, vizsgadíjakat, nem is beszélve lakásról, kosztról. S ha végül valamiképpen még ez is sikerülne, egyáltalán milyen pályát választhatok és válasszak, amely törekvéseimnek, vágyaimnak is megfelelne, és amely a megélhetést biztosítaná?Tudom, nem így és nem ezzel kellene kezdeni ezt a riportot, kedves mai érettségiző barátaim — hiszen harminc év alatt gyökeresen megváltozott körülöttünk és velünk a világ, s ti, mai érettségizők, aligha tudjátok felfogni, megérteni a mi hajdani gondjainkat. Csakhogy: az eltelt harminc évhez nekünk, mai ötven felé menetelüknek és az ötvenen túliaknak sok közünk van. Óriási mértékben rajtunk múlt, hogy ti, mai érettségizők hogyan és miféle tervekkel készültek átlépni az Élet kapuját. Fölkészültségetek csakúgy, mint törekvéseitek, álmaitok a mi eddigi munkánk megítélését is magukban hordják. S nem elegendő ok ez az izgalomra? Két nagy kolozsvári középiskola öt érettségi előtt álló osztálya 165 tanulójának tervei felől érdeklődtem. A statisztika nem mond el mindent, de sokról árulkodik. Íme egy kis összegezés: 165 tanulóból 88-an készülnek ipari, technikai pályára. Ebből 26-an politechnikára, mégpedig 6-an az építészetre, 6-an elektromechanikára, 1 bányamérnökire, 1 erdőmérnökire. Hárman ipari kémiát szeretnének végezni. A többiek, szám szerint hatvanketten, különféle technikumokra jelentkeznek, elsősorban építészeti, útépítési, szerelői, rádiótechnikai stb. szakmára. A százhatvanöt tanuló közül tízen jelentkeznek orvosira, négyen gyógyszerészetire, tizenhat tanuló iratkozik sikeres felvételi esetén filológiára, négyen művészeti főiskolára, ketten a katonai akadémia nyelvészeti osztályára. Hadd említsük meg azt is, hogy egyetlenegy van, aki filozófiát szeretne végezni. Az őt érettségiző osztályból összesen tízen akadtak olyanok, akik sikeres érettségi esetén is egyenesen a termelésbe mennek, azzal az elhatározással, hogy a termelőmunka mellett majd esti, illetve látogatás nélküli tagozaton főiskolai végzettséget is szereznek. Mindössze tíz olyan tanuló akadt az öt osztályból, aki pillanatnyilag még nem döntött, nem határozott eljövendő életpályáját illetően. A statisztika önmagában is érdekes, még érdekesebb azonban az, amit az osztályfőnökök, akik évek óta ismerik ezeket a gyerekeket, a pályaválasztást illetően elmondottak, évek óta vezetett jegyzeteikből kiolvastak. Kiderül ezekből elsősorban az, hogy a most érettségiző generáció túlnyomóan nagy többsége a pályaválasztást illetően máris „érettnek“ nyilvánítható. Érettnek elsősorban abból a szempontból, hogy nagyon józanul és megfontoltan vetettek számot képességeikkel, és — nagyon-nagyon kis százaléktól eltekintve — csak olyanok jelentkeznek felsőfokú intézetekbe, akik a középiskolában is már átlagon felüli tanulási eredményt értek el. Az a tény, hogy nagyon sokan, százhatvanötből hatvanketten úgynevezett középfokú technikumok felé orientálódnak, már magában véve is ezt az érettséget bizonyítja. Hadd jegyezzük ide azonban azt is, hogy ebben az önismeretben meglehetősen nagy része van az osztályfőnököknek, akik különösen az utóbbi két esztendőben nagyon sokat tettek annak érdekében, hogy a lehetséges pályák összes szépségeit, nehézségeit föltárják növendékeik előtt. Említsünk egy konkrét példát (említhetnénk többet), már csak azért is, mert valóban példamutató. A VlI-es számú középiskola XI. C osztályának vezetője, Finta Gyula, nyolcadikos koruktól kezdve figyelemmel kísérte tanulóinak fejlődését, érdeklődési körét, s csakhamar számot vetett azzal, hogy sok kitűnő matematikus, fizikus, kémikus gondolkozik azon, hogy politechnikára iratkozzék. Nem egy közülük éppen építészetre. A fiatalság mindig tele van álmokkal, s néha túl is becsüli magát, képességeit, és lebecsüli az előtte álló nehézségeket. Az osztálynevelő tanár ezért elvitte növendékeit a Politechnikai Intézet építészeti fakultása végzős növendékeinek diplomamunka kiállítására, s egyben megkérte a tanszékvezető professzort, hogy tájékoztassa növendékeit mindarról, ami az építészetben reájuk vár, az építészet szépségeiről, nehézségeiről, perspektíváiról, s főleg arról a komoly munkáról, amit elvár és megkövetel tőlük a Politechnikai Intézet. Ennek a találkozásnak igen pozitív eredménye volt. Akik csak fiatalos lelkesedésből, önmaguk erejével számot nem vetve álmodoztak az építészmérnökségről, idejekorán viszszakoztak. A többség azonban szenvedélyes szorgalommal fogott a fölkészüléshez. Nemcsak a középiskolás anyagot tanulmányozták és tanulták becsületesen, de szakfolyóiratokat lapoztak, jegyzeteltek, szakkönyveket szereztek be, és minden, az építészetre vonatkozó kérdéssel igyekeztek előre tisztába jönni. Ugyanez mondható el természetesen az osztályfőnökök nagy többségéről. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a XI-es számú középiskola XI. C humán osztályának harmincnyolc növendékéből tízen jelentkeznek filológiára, hiszen osztálynevelő tanáruk nyelvtanár, és ráadásul öt nyelven beszél. Az előző évekhez viszonyítva kétségtelenül megcsappant az orvosi pálya iránt érdeklődők száma, ez azonban jó jel. Az a tíz tanuló, aki a hatvanöt közül az orvosi pályát választotta, csaknem kivétel nélkül hivatásérzetből készül orvosnak, számot vetve azzal, hogy minden valószínűség szerint falun, vidéken, tehát a városinál nehezebb körülmények között kell majd hivatását teljesítenie. Néha meglepő az indítóok. A XI-es számú iskola humán osztályának egyik leánytanulója, az osztályfőnök tanúsága szerint, ötödik osztályos kora óta fogorvosnak készül, mert gyerekkorában nagyon sokat szenvedett a fogai miatt, s ő elsősorban gyermekfogász lesz, hogy a gyermekeket mentse meg azoktól a fájdalmaktól, amelyeket gyermekkorában ő maga átszenvedett. De nagyon megnyugtató, hogy az orvosnak készülők nagy többsége egyebek között azért választotta az orvosi pályát, mert így közvetlen kapcsolatban élhet a tömegekkel, közvetlenül megismerheti a társadalom egészségügyi és lelki kérdéseit. Megnyugtató, sőt felemelő az is, hogy a politechnikára, építészetre, elektromechanikára készülők nagy többsége sem elsősorban az anyagi előnyöket nézte, amikor jövendő pályája mellett döntött. Ugyancsak az osztályfőnöki naplók tanúsága szerint túlnyomó többségük szinte kisgyerek kora óta szenvedélyesen érdeklődött a modern technikai kérdések iránt, nem egynek közülük már egyetemi végzettséget megkívánó szakkönyvtára van otthon, s maguk is a modern tudomány alkotói szeretnének lenni. S hogy milyen magas fokú ez az eltökéltség, azt talán legszebben a XI-es számú középiskola XI. A osztályának egyik tanulója példázza. Hadd írjuk ide a nevét: Tamás Ferenc rónai származású parasztgyerek, aki öt év óta mindennap gyalog járt be Lénáról, s akinek épp csak írni-olvasni tudó édesanyja aligha segíthetett valamiben, mégis végig az osztály legjobb tanulója volt, s most a XI. osztályt is 9,66-os általánossal végezte. Mi minden megfordulhatott ennek a kis falusi gyermeknek a fejében, hányszor megcsodálhatta a Grigorescu úti építőtelepet, a feje fölött zúgó magasfeszültségű vezetékeket, a mellette elsuhanó autókat, gépjárműveket, amíg kialakult benne az a gondolat, hogy politechnikára iratkozzék, s majdan maga is legjobb tudásával és odaadásával szolgálja a századunkra annyira jellemző gyors iramú technikai fejlődést. Tudom, érdekes lett volna vallatóra fogni magukat az érettségiző fiatalokat, és velük is megbeszélni külön-külön, mi indította őket ennek vagy amannak a pályának a választására. Erre nem kerülhetett sor. De aligha tévedünk, ha a helyes osztályfőnöki tájékoztató és nevelő munka mellett döntő tényezőnek tekintjük magát a mi nagyszerű építő, fejlődő korunkat, hazánkat, amely törvényszerűen sugallja, ösztönzi a modern technika és tudomány iránti érdeklődést. A hivatásérzet így minden bizonnyal összefügg korunk hívó szavával. És ez jó és helyes. S hadd tegyük hozzá most már visszakanyarodva e riport kissé lírai beveztéséhez: nagy örömünkre szolgál ez, mert úgy látszik, nem végeztünk hiábavaló munkát. Nemcsak egy korlátlan lehetőségekkel, beláthatatlan távlatokkal gazdag korszakot teremtettünk és teremtünk meg mindennapi munkánkkal ifjúságunk számára, de egyre inkább önismeretre is neveltük őket. Bízunk benne, hogy méltók lesznek ezekhez a lehetőségekhez és távlatokhoz. KORMOS GYULA : "............. ' :" "›*r v. :‹ - - Érettségizők és pályaválasztás juditá elé- Kicserélődtek párszor sejtjeim, nem az vagyok már anyagomban, minek születtem, aki voltam; e test, lekicsinyítve sem az, mit gyöngéd-szerelmesen ölelt magához egykoron anyám; gyerekkorom nem ismerne ma rám. Nem az hal meg, ki egykor született! Az régesreg eloszlott, ahhoz úgy nincs közöm, mint ősznek a tavaszhoz. Minden kis ízemet váltotta föl, más, más vagyok, más anyaöl ringat majd el (mint egykoron anyám) öregkorom elszürkült alkonyán ... ér el hajnal Elhallgattak már a kutyák is, őrségük véget ért, csak én vagyok még ébren: egy kialvó csillag fejénél virrasztok elbóbiskolva, így ér a hajnal, átkarolja vállam s az ágyba támogat, pihenj le végre, mi értelme, hogy itt gyötörd magad, mért fájt a sírás, mért fáj az neked, ha egy csillag kialszik? S" Én büszke töredelmeim, vérem-elvesztő győzedelmeim, én nyüzsgő hangyaboly-magányom, nyitott pillájú álmom! — Mindig valami ellenére, mindig önsorsom ellenérve, mindig cáfolva azt, amit a megszokott tanít! fiatt Laci-léit Mind bonyolultabb a világ, s mind érthetőbb, csak a homály költött ábrái furcsák. — Segíts az egyszerűhöz, bonyolultság! E számunk tartalmából: SZABÓ ZOLTÁN és N. VELEA novellái KÁNYÁDI SÁNDOR versei RIPORTPÁLYÁZAT