Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1966-04-08 / 14. szám
Világ proletárai, egyesüljetek! XXL ÉVFOLYAM, 14. (910) SZÁM — ARALEJ — KOLOZSVÁR, 1966. ÁPRILIS 8. A MAGYAR IRODALOM ROMÁN NYELVŰ ANTOLÓGIÁI Egy újabb szellem kezd felküzdeni, egy új irány tör át a telkeken: a nyers fajokba tisztább érzeményt s gyümölcsözőbb eszméket oltani, hogy végre egymást szívben átkarolják s uralkodjék igazság, szeretet. Ideea nouă-şi taie trudnic drum şi-un nou curent se naşte: -n rase crude să altoieşti simţire mai curată, să le sădeşti mai rodnice idei, ca, în sfirşit, în inimă-nfrăţiţi să aibă domn — dreptatea şi iubirea (Vörösmarty) eresve sem lehetne jobb mottót találni egy ilyen jegyzethez, mint a fentit: az egyik legszebb magyar vers, a Gondolatok a könyvtárban néhány sorát — két nyelven (románul Veronica Porumbacu fordításában). Mert kétségtelen, hogy a magyar irodalom román nyelvű antológiájának első kötetét — akárcsak a közeljövőben a folytatást — mind nálunk, mind Magyarországon sok szakember fogja majd értékelni, megfelelő filológiai apparátussal elemezni s meglehet, építően bírálni, azonban az első szó mégiscsak az „érzeményeké“ kell hogy legyen. Erre s nem többre, az érzemények megszólaltatására vállalkozik hát ez a jegyzet, s szerzője szívből örült, amikor rábukkant a fent idézett sorokra, — a legnemesebb veretű költészet szavaival, ezekkel az „illő igékkel“ (T. Arghezi) indíthatja útjára a maga írását. / ------------------------------------------------------------------ -CTrzeményekről szóltam — a költő szóhasználatával —, s azt hiszem, az első érzemény mindenkiben, aki csak látta ezt a reprezentatív gyűjteményét a régibb magyar irodalom és folklór szövegeinek, a többrendbeli öröm volt: öröm azért, hogy ebben a kötetben a magyar irodalom és a román nyelv „egymást szívből átkarolják“ — mint megfordítva, a román irodalom és a magyar nyelv tették, például a Kis tükör köteteiben —; öröm azért, hogy a román olvasó szinte a kezdeteitől megismerheti egy szomszédos testvérnép irodalmát, mint folyamatot, fejlődést, a néplélek kifejeződését, a magyar anyanyelvű, de románul is beszélő közönség pedig érdeklődéssel követheti az ismert művek nyelvi újjászületésének színjátékát; öröm azért, hogy a hagyományos, de a szocialista társadalmi rend megteremtéséig csupán szórványos szellemi csereakciók — amelyek mind a két nép kultúrájára gazdagítólag hatottak — ilyen átfogó, ilyen sok műfordítót foglalkoztató munkában csúcsosodtak ki; és végül öröm azért, hogy egy újabb tartalmas, külső kiállításában is szép kötettel ajándékozott meg könyvkiadásunk. Mindjárt a második érzemény, amely a magyar irodalom átlagos ismerőjét elönti, a feszült várakozás: mit tartalmaz a kötet? Mit tartott érdemesnek a szerkesztők kollektívája az antológiába felvenni, mit tartott irodalomtörténetileg jellemzőnek, esztétikailag jelentősnek, az egész irodalmat méltón képviselőnek? Nem egyéb ez, mint szinte félő figyelés arra, ú°gy mennyi egyetemességet foglalt magába a magyar irodalom, különösen a régi, mennyi „örök emberit“, hogy egy más korban, más nyelvi köntösben is életre tudjon kelni, hatni adjon olvasóira. . Természetesen soha nem volt olyan antológia, amelynek a válogatása ne lett volna valamilyen szempontból vitatható. Jelen esetben érezzük a szerkesztők törekvését hogy tág perspektívájú képet nyújtsanak a magyar népkötészet s a művelt irodalom fejlődéséről; hogy megismertessék a román közönséggel a magyar írásművészet mindenkori legjelentősebb alakjait és alkotásait — ahogyan őket az irodalomtörténet számontartja. Koncepciójuk tehát tudományos volt. Ez nyilván nagyon helyes; a válogatást nem is lehetett, nem is lett volna szabad másképp csinálni. Ennek a nyomatékos leszögezne mellett azonban teljes mértékben igazat kell adnunk A. P. Tódornak is, aki a Luceafárul-ban ír a kötetről, s rendkívül dokumentáltan, imponáló tárgyismerettel, szerzők és címek szerint hiányol egy egész sor román vonatkozású művet (például Balassi Bálint „az nótára“ írt versét, „az mint az eltévedt juhokat siratja volt az román leány“), — vagyis csupa olyan olvasmányt, amelyek az irodalomtörténetileg reprezentatív művek „gerincoszlopa“, nélkülözhetetlen fonala mentén a kötetbe felvéve, számottevően emelték volna az antológia érdekességét a román olvasóközönség számára. Nyílt elvi kérdés, hogy a szerkesztők — a modern irodalomtudomány szellemében — a magyar irodalom szerves részének tekintik-e a magyar humanisták latin nyelvű műveit (gondolunk elsősorban Janus Pannoniusra). Szerintem jelentékeny veszteség, a legjobb alkalom elmulasztása, hogy a román olvasó ebben a kötetben nem találkozik bár a legjelentősebb latin nyelvű magyar költővel — annál is inkább, mivel a sok tekintetben hasonló fejlődésű régi román irodalomban sem ismeretlen jelenség, hogy jelentős írók más nyelven szólaltak meg (például Dimitrie Cantemir, akinek Descriptio Moldaviaejából a Kis tükör is több részletet hoz). Ezzel szemben magától értetődő, hogy nem kerültek, nem kerülhettek be a válogatásba mégoly jelentős szerzők sem, akik a műfordítás terén jeleskedtek, így nem került be Károlyi Gáspár, a magyar irodalmi nyelv egyik megteremtője, valamint több zsoltárfordító. A. P. Todor idézett cikkében, a magyar irodalom iránti megbecsüléstől indíttatva, határozottan hiányolja is a jelenlétüket, itt azonban a szerkesztőknek kell igazat adnunk, sem a Biblia fordítását, sem egy-egy verses zsoltárfordítást, amelyek, hogy úgy mondjuk, nem gondolati, hanem nyelvi teljesítmények, nem kell, de nem is igen lehet „továbbfordítni“. jólost pedig hadd térjünk vissza az érzeményekhez. Mindeddig olyan affektív reagálásokról beszéltem, amiket a kötet megpillantása, majd tartalomjegyzékének átböngészése vált ki, — következzen most a vallomás arról az érzeményről, ami a könyv olvasásakor fog el. Szükségesnek vélem tisztázni, hogy ezt a román nyelvű kötetet háromféle olvasó forgathatja. Forgathatja a magyarul nem tudó, a magyar irodalmat eddig még nem ismerő román olvasó, és ennek az élménye az, amire a legkíváncsibbak volnánk, hiszen a kötet legelsősorban ennek a kategóriának szól; ennek a szó tágabb értelmében vett olvasótábornak az érdeklődése fogja a kötet sikerét is — végső fokon — meghatározni. Forgathatja azután olyan román olvasó, aki tud magyarul s a magyar irodalom sem ismeretlen előtte, és végül forgathatja a románul tudó magyar olvasó; — s jóllehet nem ők azok, ez a két utóbbi kategória, akiknek kedvéért a könyvet kiadták, hiszen ők eredetiben is hozzájuthatnak, s nemcsak a kötet tartalmához, hanem az egész magyar irodalomhoz — azt hiszem, mégis inkább nekik, nekünk van részünk izgalmasabb élményben. Míg az első kategória elsősorban olvasmányt, másodsorban tájékoztatást talál a kötetben — mint Mihai Beniuc írja előszavában: egy később egyetemes rangra növő írásművészet előzményeit —, addig a mindkét nyelvet beszélők a gondolatok új genezisének, a megszólalás legcsodálatosabban emberi jelenségének lehetnek szemtanúi. Ne essék félreértés: nem akarom sem az antológiába felvett művek, sem azok tolmácsolásai értékét kisebbíteni, mikor azt mondom, hogy olva(Folytatása a 2. oldalon) VERESS ZOLTÁN IOSIF ISERtiaL iezeai (M. Weinberg gyűjteményéből) SANTA MARLÓI NAPOZÓ Kissilástó m árcius 7-én a Szejke borvízforrásnál Udvarhely előtt ezernyi lila virág ütközik a szemünk elé. Az ezernyi tavaszi kikerics oly megindító, hogy sofőrünk megállítja a kocsit. És egy pillanatra csönd lesz. S a csöndből — akár egy székesegyház — kiemelkedik a méhek zúgása. Vakító világosságban és kiskabátot leolvasztó melegben érkezünk Székelyudvarhelyre, a fákkal, bokrokkal, diákszerpentinekkel, köszönttel ékesített törzsökös iskolavárosba. A tanítóképző igazgatónője azzal fogad, hogy szerencsés időben jöttem és éppen jókor. — Talán valaki értesítette, hogy nálunk főszezon van? — kérdi Madgeary elvtársnő. — Senki se értesített, véletlenül toppantam ide. — Na, akkor annál jobb — feleli. — Tudniillik nálunk szüret van, tanító-betakarítás ideje. A hatodévesek, az idén végzősök, a kis tanítók terepre sereglenek, kirajzanak. Tanítani. Ki erre, ki arra. És ez a tanároknak is óriási strapa, s még inkább hatalmas izgalom és szívdobogási alkalom a diákoknak. Tessék elképzelni: Keresztúron, Zetelakán, Segesváron és másutt hetvennégy osztályban száznegyvennyolc diáktanító tanít. Kisebb részben fiúk, nagyobb részben lányok. És ezeket hálószobákban kell elhelyezni, gondoskodni kell róla, hogy az órákra fölkészüljenek, és a próbaórákra jegyeket is kell adnunk. A tanítóképző tanárainak legnagyobb része egész héten úton van. Varró aligazgatónő pedig két hétig Székelykeresztúron lakik, ott él a kistanítók között. — Olyan ez — folytatja később —, mint mikor az úszóról leveszik a kötelet, vagy a pelyhes állú színész eljátssza első szerepét és ott áll a világot jelentő deszkán. A kis tanító egyszerre csak az élet mély vizében találja magát, szemtől szemben a növendékség fen. Két szó hangzott itt el. Két tavaszi szó — kirajzani és kiseregleni —, ami úgy illik e tágas igazgatói szobához, mint a tavaszi kikerics a Szejke határához. Jelzi az itteni hangulatot és munkalázat. De már több magyarázatra nincsen idő, mert becsöngetnek. — Nekem most mennem kell — szól az igazgatónő —, és ha maga is jónak látja, eljöhet velem. — Próbaórára, egy Sebestyén nevű lányhoz — mondja később. — Hát megyünk, persze hogy megyünk. Az osztályban hosszú másodpercek, talán egy perc is kell hozzá, amíg a szemem megszokja a terem világosságát és a gyerekek szemét, amíg meghallom a kréta csikorgását, és fölfogom a táblára írottak értelmét. Nyelvtanóra van, elsősök között vagyunk. Az ágaskodó gyerekujjak úgy ütköznek ki a padsorokban, mint vetésben a jobban felfelé igyekvő búzák. És a nyihogó, nyerítő ujjakat alig lehet viszszatartani. Mert hiába, itt viszszatarthatatlanul tavasz van, és az elsősökben nagy a közlési vágy, a kitűnni vágyás és az ambíció. Az osztály „igazi“ tanítónője, Zakariás Anna hátul, az utolsó padban ül, mi melléje telepszünk. Sebestyén Veronika, a vizsgázó „tanító néni“ pedig a dobogón áll, és kis dirigens-pálcájával hol csöndet teremt, hol noszogat vagy beír valakit. Kislány termetű, gyengéd jelenség. Én bizonyára másképp látom, mint az elsősök. Ők bizonyára a komoly tanító nénit látják benne, aki hol feleltet, hol mesél, hol követelőzik, hol meg mulattat. Én meg a növendéklányt látom, aki amúgy is piros, de most még pirosabb, és ennek én, a hirtelen betoppant vendég vagyok az oka. És ennek én örülök. Mert a kislánynak jól áll a rendkívüli pír, festeni se lehetne szebbet. Lassanként mondatok gyűlnek össze a táblán, akár a szőlőfürtök egy küküllői dombocskában, és ezeket a mondatokat a gyerekek dobták bele a gyülekezet közepébe, fejecskéikből kerültek elő, szökkentek föl, és a mondatokat a maguk elsős módján ők is elemzik-taglalják, ők mondják meg, hogy melyik rész felel a ki vagy a a mi kérdésre, s melyik arra, hogy mit csinál. Mire az óra véget ér, akkor látom, hogy ez a kis tanító néni milyen ered-ménykévéket szedegetett össze, és csak egy óra alatt is menynyit tágultak a fejek, akár a dagasztóteknőben a kelt tészták. Csöngetés van, leckeadás, írásbeli feladat felhagyása, a kis, égő arcú tanító néni el van foglalva azzal, hogy a gyerekeket rendben bocsássa ki a nagyszünetre, engem pedig faggatni kezd az igazgatónő, hogy hányast is adnék én a kicsit tanító néninek az ő tanításáért. S minél jobban szorongat, annál jobban zavarba jövök. Hiszen én pedagógiát nem tanultam, a tanítás rugalmas árnyalatainak szakértője nem vagyok, és ez a kérdés olyan, mint mikor meghallgatom egy virtuóz játékát, és azután azt követelik, hogy azt részletekre taglaljam. Annyit tudok, hogy a pedagógus munkája színész- munka, dirigensmunka, fúrófaragó munka, beleérzés és el- képzelés és még sok minden egyéb. És azt is tudom, hogy a kislánynak ez az első fellépése, és ez a fellépés a lámpaláz el-lenére is sikerült. — Mégis, mégis, hányast ad- • na rája? — szorongat tovább — Én a kilencest is megad*- nám — dadogom. Az igazgatónő erélyesen cá- ‘ föl: — Hát nem vette észre, hogy ■ — mint vízkő az üst fenekén ’ — néha-néha lárma kélt az osztály mélyén? Ez pedig an ' nyit jelent, hogy nem tudta a figyelmet eléggé fölkelteni, tehát nem tartotta eléggé kézben a gyerekek lelkét. Hetest érdemel, ennél jobbat én nem adok! — önnek bizonyára igaza van — felelem még jobban belesodródva a zavarba. — Én a vendég, az idegen szemével nézem. És a leány lámpalázát is jobban értem. S egyben biztos vagyok, hogy Sebestyén Veronika megállja a helyét az életben és jó tanítónő lesz. — Ebben nekünk sincs semmi kételyünk — feleli az igazgatónő. — Csak még fejlődnie kell, testileg, szellemileg egyként. És ebben maradunk. l Másnap reggel, útban Székelykeresztúr felé, újból ■ megállapítom, hogy a kistanítók, a helybeli dolgozók éppúgy, mint a terepre sereglők,, jó időt fogtak ki maguknak. .. Mert lehetne most még hóba boruló vidék és zúzmara, és fázhatnának a hálótermekben, de így minden hozzájárul ah ■ hoz, hogy próbatanításuk sike- res legyen. " A keresztúri gyermekotthon a vasút mögött terül el. Magányos épület, egyetlen és nagy ezen a tájon, impozáns játszóudvarral és fákkal. A gyermekotthonnak valamikor árvaház volt a neve, ám a szónak túl keserű csengése van. Hirtelen megpróbálom végiggondolni, hogy ki mindenki jött árvaházból. Például nálunk Nagy István. Ám ez nem árvaház. Túl egyenletesen kopognak lépteim a folyosón, túl szép a tanári szoba. Ez gyermekotthon a szó legjobb értelmében. De most hova, merre, innen a tanáriból? Merre törjek magamnak utat a sorsok bozótjaiban? Nehéz itt a választás nagyon. Varró elvtársnő, a székelyudvarhelyiek itt tartózkodó igazgatónője rábeszél, hogy menjünk a negyedik osztályba, lássunk és halljunk egy másik kistanítót, a Sebestyén Veronikától különböző Fekete Ernőt. — Ez egy más típus és más világ, biztosra veszem, hogy nem bánja meg — biztat a tanárnő. — Hát akkor menjünk. És már benn is vagyunk, és már felállva és hangosan üdvözölnek bennünket a gyermekek, és már ott is ülünk az utolsó padban, hogy — mintegy madártávlatból — fölmérjük az osztályt. Erős, izmos gyerek ez a Fekete Ernő. Egyenes tartásával uralja az osztályt, és nem engedi föltálulni magában a lámpalázat. — Sportoló? — súgom Varró aligazgatónő felé. — Az. És jó hegedűs, és máskülönben is kitűnő fiú. Úgy játszik a gyerekek lelkével, akár a hegedű húrjaival. És arra (Folytatása a 2. oldalon) SZILÁGYI ANDRÁS