Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1966-04-08 / 14. szám

Világ proletár­­ai, egyesüljetek! XXL ÉVFOLYAM, 14. (910) SZÁM — ARA­­­LEJ — KOLOZSVÁR, 1966. ÁPRILIS 8. A MAGYAR IRODALOM ROMÁN NYELVŰ ANTOLÓGIÁI Egy újabb szellem kezd felküzdeni, egy új irány tör át a telkeken: a nyers fajokba tisztább érzeményt s gyümölcsözőbb eszméket oltani, hogy végre egymást szívben átkarolják s uralkodjék igazság, szeretet. Ideea nouă-şi taie trudnic drum şi-un nou curent se naşte: -n rase crude să altoieşti simţire mai curată, să le sădeşti mai rodnice idei, ca, în sfirşit, în inimă-nfrăţiţi să aibă domn — dreptatea şi iubirea (Vörösmarty) eresve sem lehetne jobb mottót találni egy ilyen jegyzet­­hez, mint a fentit: az egyik legszebb magyar vers, a Gondolatok a könyvtárban néhány sorát — két nyelven (ro­mánul Veronica Porumbacu fordításában). Mert kétségtelen, hogy a magyar irodalom román nyelvű antológiájának első kötetét — akárcsak a közeljövőben a folytatást — mind ná­lunk, mind Magyarországon sok szakember fogja majd érté­kelni, megfelelő filológiai apparátussal elemezni s meglehet, építően bírálni, azonban az első szó mégiscsak az „érzemé­­nyeké“ kell hogy legyen. Erre s nem többre, az érzemények megszólaltatására vállalkozik hát ez a jegyzet, s szerzője szív­ből örült, amikor rábukkant a fent idézett sorokra, — a leg­nemesebb veretű költészet szavaival, ezekkel az „illő igékkel“ (T. Arghezi) indíthatja útjára a maga írását. / ------------------------------------------------------------------ -CT­rzeményekről szóltam — a költő szóhasználatával —, s azt hiszem, az első érzemény mindenkiben, aki csak lát­ta ezt a reprezentatív gyűjteményét a régibb magyar iroda­lom és folklór szövegeinek, a többrendbeli öröm volt: öröm azért, hogy ebben a kötetben a magyar irodalom és a román nyelv „egymást szívből átkarolják“ — mint megfordítva, a ro­mán irodalom és a magyar nyelv tették, például a Kis tükör köteteiben —; öröm azért, hogy a román olvasó szinte a kez­deteitől megismerheti egy szomszédo­s testvérnép irodalmát, mint folyamatot, fejlődést, a néplélek kifejeződését, a magyar anyanyelvű, de románul is beszélő közönség pedig érdeklő­déssel követheti az ismert művek nyelvi újjászületésének szín­játékát; öröm azért, hogy a hagyományos, de a szocialista tár­sadalmi rend megteremtéséig csupán szórványos szellemi cse­reakciók — amelyek mind a két nép kultúrájára gazdagítólag hatottak — ilyen átfogó, ilyen sok műfordítót foglalkoztató munkában csúcsosodtak ki; és végül öröm azért, hogy egy újabb tartalmas, külső kiállításában is szép kötettel ajándé­kozott meg könyvkiadásunk. Mindjárt a második érzemény, amely a magyar irodalom átlagos ismerőjét elönti, a feszült várakozás: mit tartalmaz a kötet? Mit tartott érdemesnek a szerkesztők kollektívája az antológiába felvenni, mit tartott irodalomtörténetileg jellem­zőnek, esztétikailag jelentősnek, az egész irodalmat méltón képviselőnek? Nem egyéb ez, mint szinte félő figyelés arra, ú°gy mennyi egyetemességet foglalt magába a magyar iroda­lom, különösen a régi, mennyi „örök emberit“, hogy egy más korban, más nyelvi köntösben is életre tudjon kelni, hatni adjon olvasóira. . Természetesen soha nem volt olyan antológia, amelynek a válogatása ne lett volna valamilyen szempontból vitatható. Jelen esetben érezzük a szerkesztők törekvését hogy tág perspektívájú képet nyújtsanak a magyar népkö­tészet s a művelt irodalom fejlődéséről; hogy megismertessék a román közönséggel a magyar írásművészet mindenkori legjelentő­­sebb alakjait és alkotásait — ahogyan őket az irodalomtörté­­net számontartja. Koncepciójuk tehát tudományos volt. Ez nyilván nagyon helyes; a válogatást nem is lehetett, nem is lett volna szabad másképp csinálni. Ennek a nyomatékos le­szögezne mellett azonban teljes mértékben igazat kell ad­nunk A. P. Tódornak is, aki a Luceafárul-ban ír a kötetről, s rendkívül dokumentáltan, imponáló tárgyismerettel, szerzők és címek szerint hiányol egy egész sor román vonatkozású művet (például Balassi Bálint „az nótára“ írt versét, „az mint az eltévedt juhokat siratja volt az román leány“), — vagyis csupa olyan olvasmányt, amelyek az irodalomtörténeti­­leg reprezentatív művek „gerincoszlopa“, nélkülözhetetlen fonala mentén a kötetbe felvéve, számottevően emelték volna az antológia érdekességét a román olvasóközönség számára. Nyílt elvi kérdés, hogy a szerkesztők — a modern iroda­lomtudomány szellemében — a magyar irodalom szerves részé­nek tekintik-e a magyar humanisták latin nyelvű műveit (gon­dolunk elsősorban Janus Pannoniusra). Szerintem jelentékeny veszteség, a legjobb alkalom elmulasztása, hogy a román ol­vasó ebben a kötetben nem találkozik bár a legjelentősebb la­tin nyelvű magyar költővel — annál is inkább, mivel a sok tekintetben hasonló fejlődésű régi román irodalomban sem is­meretlen jelenség, hogy jelentős írók más nyelven szólaltak meg (például Dimitrie Cantemir, akinek Descriptio Moldaviae­­jából a Kis tükör is több részletet hoz). Ezzel szemben magá­tól értetődő, hogy nem kerültek, nem kerülhettek be a válo­gatásba mégoly jelentős szerzők sem, akik a műfordítás te­rén jeleskedtek, így nem került be Károlyi Gáspár, a magyar irodalmi nyelv egyik megteremtője, valamint több zsoltárfor­dító. A. P. Todor idézett cikkében, a magyar irodalom iránti megbecsüléstől indíttatva, határozottan hiányolja is a jelen­létüket, itt azonban a szerkesztőknek kell igazat adnunk,­­ sem a Biblia fordítását, sem egy-egy verses zsoltárfordítást, amelyek, hogy úgy mondjuk, nem gondolati, hanem nyelvi teljesítmények, nem kell, de nem is igen lehet „tovább­for­­dítni“. jólost pedig hadd térjünk vissza az érzeményekhez. Mindeddig olyan affektív reagálásokról beszéltem, amiket a kötet megpillantása, majd tartalomjegyzékének át­böngészése vált ki, — következzen most a vallomás arról az érzeményről, ami a könyv olvasásakor fog el. Szükségesnek vélem tisztázni, hogy ezt a román nyelvű kö­tetet háromféle olvasó forgathatja. Forgathatja a magyarul nem tudó, a magyar irodalmat eddig még nem ismerő román olvasó, é­s ennek az élménye az, amire a legkíváncsibbak volnánk, hiszen a kötet legelsősorban ennek a kategóriának szól; ennek a szó tágabb értelmében vett olvasótábornak az érdeklődése fogja a kötet sikerét is — végső fokon — meg­határozni. Forgathatja azután olyan román olvasó, aki tud magyarul s a magyar irodalom sem ismeretlen előtte, és végül forgathatja a románul tudó magyar olvasó; — s jóllehet nem ők azok, ez a két utóbbi kategória, akiknek kedvéért a köny­vet kiadták, hiszen ők eredetiben is hozzájuthatnak, s nem­csak a kötet tartalmához, hanem az egész magyar irodalom­hoz — azt hiszem, mégis inkább nekik, nekünk van részünk izgalmasabb élményben. Míg az első kategória elsősorban olvasmányt, másodsorban tájékoztatást talál a kötetben — mint Mihai Beniuc írja elő­szavában: egy később egyetemes rangra növő írásművészet előzményeit —, addig a mindkét nyelvet beszélők a gondola­tok új genezisének, a megszólalás legcsodálatosabban emberi jelenségének lehetnek szemtanúi. Ne essék félreértés: nem akarom sem az antológiába felvett művek, sem azok tolmá­csolásai értékét kisebbíteni, mikor azt mondom, hogy olva­(Folytatása a 2. oldalon) VERESS ZOLTÁN IOSIF ISER­ti­aL iezeai (M. Weinberg gyűjteményéből) SANT­A MARLÓI NAPOZÓ Kissilástó m­ árcius 7-én a Szejke bor­­vízf­orrásnál Udvarhely előtt ezernyi lila virág ütközik a szemünk elé. Az ezernyi ta­vaszi kikerics oly megindító, hogy sofőrünk megállítja a ko­csit. És egy pillanatra csönd lesz. S a csöndből — akár egy székesegyház — kiemelkedik a méhek zúgása. Vakító világosságban és kis­­kabátot leolvasztó melegben érkezünk Székelyudvarhelyre, a fákkal, bokrokkal, diákszer­pentinekkel, köszönttel ékesí­tett törzsökös iskolavárosba. A tanítóképző igazgatónője azzal fogad, hogy szerencsés időben jöttem és éppen jókor. — Talán valaki értesítette, hogy nálunk főszezon van? — kérdi Madgeary elvtársnő. — Senki se értesített, vélet­lenül toppantam ide. — Na, akkor annál jobb — feleli. — Tudniillik nálunk szüret van, tanító-betakarítás ideje. A hatodévesek, az idén végzősök, a kis tanítók terepre sereglenek, kirajzanak. Taní­tani. Ki erre, ki arra. És ez a tanároknak is óriási strapa, s még inkább hatalmas izgalom és szívdobogási alkalom a diá­koknak. Tessék elképzelni: Ke­resztúron, Zetelakán, Segesvá­ron és másutt hetvennégy osz­tályban száznegyvennyolc di­áktanító tanít. Kisebb részben fiúk, nagyobb részben lányok. És ezeket hálószobákban kell elhelyezni, gondoskodni kell róla, hogy az órákra fölkészül­jenek, és a próbaórákra jegye­ket is kell adnunk. A tanító­képző tanárainak legnagyobb része egész héten úton van. Varró aligazgatónő pedig két hétig Székelykeresztúron lakik, ott él a kistanítók között. — Olyan ez — folytatja később —, mint mikor az úszó­ról leveszik a kötelet, vagy a pelyhes állú színész eljátssza első szerepét és ott áll a vilá­got jelentő deszkán. A kis ta­nító egyszerre csak az élet mély vizében találja magát, szemtől szemben a növendék­ség fe­n. Két szó hangzott itt el. Két tavaszi szó — kirajzani és ki­­seregleni —, ami úgy illik e tágas igazgatói szobához, mint a tavaszi kikerics a Szejke ha­tárához. Jelzi az itteni hangu­latot és munkalázat. De már több magyarázatra nincsen idő, mert becsönget­nek. — Nekem most mennem kell — szól az igazgatónő —, és ha maga is jónak látja, el­jöhet velem. — Próbaórára, egy Sebes­tyén nevű lányhoz — mondja később. — Hát megyünk, persze hogy megyünk. Az osztályban hosszú másod­percek, talán egy perc is kell hozzá, amíg a szemem meg­szokja a terem világosságát és a gyerekek szemét, amíg meg­hallom a kréta csikorgását, és fölfogom a táblára írottak ér­telmét. Nyelvtanóra van, első­sök között vagyunk. Az ágas­kodó gyerekujjak úgy ütköz­nek ki a padsorokban, mint vetésben a jobban felfelé igyekvő búzák. És a nyihogó, nyerítő ujjakat alig lehet visz­­szatartani. Mert hiába, itt visz­­szatarthatatlanul tavasz van, és az elsősökben nagy a közlé­si vágy, a kitűnni vágyás és az ambíció. Az osztály „igazi“ tanítónő­je, Zakariás Anna hátul, az utolsó padban ül, mi melléje telepszünk. Sebestyén Veroni­ka, a vizsgázó „tanító néni“ pe­dig a dobogón áll, és kis di­rigens-pálcájával hol csöndet teremt, hol noszogat vagy be­ír valakit. Kislány termetű, gyengéd jelenség. Én bizonyá­ra másképp látom, mint az el­sősök. Ők bizonyára a komoly tanító nénit látják benne, aki hol feleltet, hol mesél, hol kö­vetelőzik, hol meg mulattat. Én meg a növendéklányt lá­tom, aki amúgy is piros, de most még pirosabb, és ennek én, a hirtelen betoppant ven­dég vagyok az oka. És ennek én örülök. Mert a kislánynak jól áll a rendkívüli pír, feste­ni se lehetne szebbet. Lassanként mondatok gyűl­nek össze a táblán, akár a sző­lőfürtök egy küküllői dombocs­kában, és ezeket a mondatokat a gyerekek dobták bele a gyü­lekezet közepébe, fejecskéikből kerültek elő, szökkentek föl, és a mondatokat a maguk elsős módján ők is elemzik-taglal­­ják, ők mondják meg, hogy melyik rész felel a ki vagy a a mi kérdésre, s melyik arra,­­ hogy mit csinál. Mire az óra­­ véget ér, akkor látom, hogy ez a kis tanító néni milyen ered-­­­ménykévéket szedegetett össze,­­ és csak egy óra alatt is meny­nyit tágultak a fejek, akár a dagasztóteknőben a kelt tész­ták. Csöngetés van, leckeadás, írásbeli feladat felhagyása, a kis, égő arcú tanító néni el van foglalva azzal, hogy a gyere­keket rendben bocsássa ki a nagyszünetre, engem pedig fag­gatni kezd az igazgatónő, hogy hányast is adnék én a kicsi­t tanító néninek az ő tanításá­ért. S minél jobban szorongat,­­ annál jobban zavarba jövök. Hiszen én pedagógiát nem ta­­­nultam, a tanítás rugalmas ár­nyalatainak szakértője nem va­gyok, és ez a kérdés olyan, mint mikor meghallgatom egy virtuóz játékát, és azután azt követelik, hogy azt részletekre­­ taglaljam. Annyit tudok, hogy­­ a pedagógus munkája színész-­­ munka, dirigensmunka, fúró­faragó munka, beleérzés és el-­­ képzelés és még sok minden egyéb. És azt is tudom, hogy a kislánynak ez az első fellépése­, és ez a fellépés a lámpaláz el-­­­lenére is sikerült. — Mégis, mégis, hányast ad- • na rája? — szorongat tovább — Én a kilencest is megad*-­­ nám — dadogom. Az igazgatónő erélyesen cá- ‘ föl: — Hát nem vette észre, hogy ■ — mint vízkő az üst fenekén ’ — néha-néha lárma kélt az osztály mélyén? Ez pedig an­­ ' nyit jelent, hogy nem tudta a figyelmet eléggé fölkelteni, te­hát nem tartotta eléggé kéz­ben a gyerekek lelkét. Hetest érdemel, ennél jobbat én nem adok! — önnek bizonyára igaza van — felelem még jobban be­lesodródva a zavarba. — Én a vendég, az idegen szemével nézem. És a leány lámpalázát is jobban értem. S egyben biz­tos vagyok, hogy Sebestyén Veronika megállja a helyét az életben és jó tanítónő lesz. — Ebben nekünk sincs sem­mi kételyünk — feleli az igaz­gatónő. — Csak még fejlődnie kell, testileg, szellemileg egy­ként. És ebben maradunk. l­­ Másnap reggel, útban Szé­­kelykeresztúr felé, újból ■ megállapítom, hogy a kistaní­­tók, a helybeli dolgozók épp­úgy, mint a terepre sereglők,, jó időt fogtak ki maguknak. .. Mert lehetne most még hóba­­ boruló vidék és zúzmara, és fázhatnának a hálótermekben, de így minden hozzájárul ah­ ■ hoz, hogy próbatanításuk sike-­­ res legyen. " A keresztúri gyermekotthon­ a vasút mögött terül el. Magá­nyos épület, egyetlen és nagy ezen a tájon, impozáns játszó­udvarral és fákkal. A gyermek­­otthonnak valamikor árvaház volt a neve, ám a szónak túl keserű csengése van. Hirtelen megpróbálom végiggondolni, hogy ki mindenki jött árvaház­ból. Például nálunk Nagy Ist­ván. Ám ez nem árvaház. Túl egyenletesen kopognak lépteim a folyosón, túl szép a tanári szoba. Ez gyermekotthon a szó legjobb értelmében. De most hova, merre, innen a tanáriból? Merre törjek ma­gamnak utat a sorsok bozótjai­ban? Nehéz itt a választás na­gyon. Varró elvtársnő, a székely­udvarhelyiek itt tartózkodó igazgatónője rábeszél, hogy menjünk a negyedik osztályba, lássunk és halljunk egy másik kistanítót, a Sebestyén Veroni­kától különböző Fekete Ernőt. — Ez egy más típus és más világ, biztosra veszem, hogy nem bánja meg — biztat a tanárnő. — Hát akkor menjünk. És már benn is vagyunk, és már felállva és hangosan üdvözölnek bennünket a gyer­mekek, és már ott is ülünk az utolsó padban, hogy — mintegy madártávlatból — fölmérjük az osztályt. Erős, izmos gyerek ez a Fe­kete Ernő. Egyenes tartásával uralja az osztályt, és nem en­gedi föltálulni magában a lám­palázat. — Sportoló? — súgom Varró aligazgatónő felé. — Az. És jó hegedűs, és más­különben is kitűnő fiú. Úgy ját­szik a gyerekek lelkével, akár a hegedű húrjaival. És arra (Folytatása a 2. oldalon) SZILÁGYI ANDRÁS­

Next