Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-20 / 3. szám
UTUNK. VALLOMÁSOK, HANGULATOK. Hol halt meg Petőfi ? Csegesvártól Brassó felé menet, Fehéregyháza után kevéssel lassít a kocsi, s az út széléhez közelebb, minél közelebb keresi helyét, míg megáll, oldalt az idáig húzódó dombok őszi szomorúságának. Bal felől sík, hol a Kisküllő kanyarjait kényszeredetten követő fűzfák lépegetnek fázósan, s a vasút hosszú és mély életvonalát a póznák csak alig sejtetik a hamuszín levegőben. A koradélután árnyai rátapadtak a lapályra, s a sürüdő szürkeséget, mely mintha az égből lógna, csak a tarló kopott makacssága és néhány áldozatra kész sövény kitartása tartja vissza attól, hogy le ne zuhanjon. Jobbunkon a lanka, a föld ősi, szelíd ringását őrzi, s utolsó, már teljesen erőtlen hulláma itt törik meg az útszegély sáncában, melyhez holt füves födött arccal s néhány fűzfa és bokor védelmében ernyi víz is közeledik. Mi is szeretnék szemünk elől eltakarni a képet, melyet a táj és a bennünk élő és e helyen mindig új sebet hozó fájdalom a pillanatból kimetsz. Szeretnék, ha más lenne, szeretnék most, száztizenhét év után se elhinni s nem valónak, hanem fullasztó rémálomnak tudni, melyből egy szebb felébredés szabadító lélegzethez mozdít. De nincs képesség már, mely visszaüzné, nincs hit se, remény se. Lélegzetelakadva megáll az idő körülöttünk. Itt halt meg Petőfi. Menekülve Héjjasfalva felé, fegyvertelenül és gyalog, maga magában itt tért le jobbra az útról, néhány lépést tett a füzes felé, és a lovas üldözők gyilkos gyűrűje körülvette. El kell hinnünk, hogy így történt, hogy a halálba tűnt el és nem a lázító fogságba, honnan visszatérhetett volna: a kutatás tudományos bizonyossága és feltevése kíméletlenül rögzíti belénk immár a „szörnyű idő“ végzését. Pedig csak néhány évtizeddel ezelőtt is legjobb s költő-életrajzírója útnak indult volna utána a legkétesebb hírre is, ha „az emberi élet határa nem zárná ki, hogy még élhet.“ S az eltakart tekintet is tudja már, ha nem is akarja látni, hogy sírba veszett akkor egy élet, mely egy nép lelkén támadt és sok más nép lelkén támadt föl. Sírba veszett? Hol akkor az a sír? A sír is elveszett, a jeltelen, a névtelen is, s ha ott pihen Petőfi, hol a „hősöket egy közös sírnak“ adták, soha nem födi fel, még a véletlen se már, ereklyetitkát. Itt nyugszik hát Petőfi Sándor a földben, mely a mi országunk, itt él öröksége az általa is megjövendölt jövőben, mely a mi hazánk is. S mint szerte a világon, nálunk is annyi könyv és szívhálánk hirdeti, hogy a világirodalom egyik legtisztább nagysága és a világszabadság legnagyobb tisztasága Petőfi költészete. A költő emberi emlékét ezért óvja mindenütt a kegyelet embersége. Kolozscsupa sejtelem, ahogy a földre érkezik. Szárnyak suhoghatnak fönn, nagyon magasan, s a levegő fölfogja és előre, hozzánk juttatja ezt az űrbéli üzenetet. Egyetlen követe, talán, a lanyha hullámzás, mely a szigorú tél ritka lélegzetét kislányos pihegéssé szaporítja. Megenyhülnek hirtelen a zord vonások a sétatéri fákon, a padok, kigombolkozva, hátrébb dőlnek, s a kiállítócsarnok ablakai, kacéran, új rúzst tesznek föl. Van az egésznek holmi sajátságos találka-hangulata. A múlttal, a jelennel, a jövővel? Majdnem hogy dimenziótlan, majdnem hogy érzékelhetetlen az áttűnés. Nem az úton, még csak nem is ösvényen, hanem egy régi várostérkép jelezte, rég betemetett malomárok süppedékén jövök. A fű átverekedte magát a lankadt avaron, hogy le ne kössen a megbeszéletlen légyottról. Rosszmájú, szúrós bokrok állnak el az én utamat is, de a törpe irigység most méginkább nem szegheti kedvemet. Arcomra már egy pöhöly szállt le a mennyből, úgy dörzsölöm, ujjbeggyel illattá, mint a rózsaolajat. Majd még egy, s most szünet nélkül pilinkéznek az újabb szirmok. Mikor kijutok, illetetlen, fehér a világ. Tetőkön, párkányokon, házakon hab-féldomborművek, koszorúslány-selymek, szemérmes csipkék. Menyasszonyfátylak a kirakatok fölött. Korán hervadt, kedélytelen bérházak arcát megint ifjúvá és üdévé hangolja valami átszellemült ragyogás, ház-anyókák hajának kopottságát tiszteletreméltó ezüst takarja. A természet legeredetibb művésze munkálkodik a nagy egyéniségeket jellemző hangtalansággal. Úgy megyek mögötte, utak és utcák hosszat, hátha elleshetnék néhány villanást vári ház, ahol feleségével egyszer megszállt, Koltón kastély, hol a „fák merengve rázzák fejőket“, Marosvásárhely, ahonnan utolsó levelét írta, Székelykeresztúron a tábla, mely tudatja, hol töltötte utolsó éjszakáját. Halála helyét azonban szinte napjainkig a legendák köde borította. Vagy tíz esztendeje a tudományos vizsgálódás elmélyülése, román és magyar tudósok és szakemberek erőfeszítése nyomán világlott elébünk, hol kell megállnia egy percre az elhaladónak, aki Petőfi emléke idézve rója az élet útjait. Fehér kő tartja felénk azóta a súlyos mondatot: „Aki a murti Petőfi Sándor itt halt meg.“ A szavak csendjében az utas gondolataiba merül, gondolataiból. Mert ismerem ezt az ihletett állapotot és mégis csodálom. Nézem, egy hirdetőoszlop is, mintha bólintott volna, lövege már-már a homlokába csúszik. Látható, de észrevétlen is egyben, ahogy a város először csak enged, majd teljesen hatalmába kerül a szobrász áhitatnak, mely patyolattisztává és ugyanakkor titokzatossá is mintázza a köznapi dolgokat. Nincs is már köznapi dolog. Még a szemétládákon is a legfinomabb szálú prém az egyszerű dísztakaró. Ékszerek csillognak mindenütt, a cégtáblák betűin gyöngysorok, gyűrűk a telefonhuzalokon, karperecek a tévéantennákon. És a varázslat egyre tart. Mérhetetlen és utánozhatatlan, ahogy megállás nélkül, eleinte röpke s most folt-sűrű sorjázással szórja, egyre csak szórja ajándékait. Tízemeletes tömbóriások vállára úgy ül, mint a békegalamb, s még azt sem felejti el, hogy a mérges füstök csíkjaira figyelmeztető csomót kössön. Kígyóinak az új lakónegyed lámpái, és úgy tűnik, a fényeket egy csodálatos műhelyben gyémánttá csiszolják: sziporkáznak a köröket, mélyedéseket ellepő, kristályos üveglésben. Földig érő csillár ont pazar villogást: egy hintaszék a játszótéren. És egy kicsit játék már a járókelő lelke is. Marokban gyúrt labdák puffognak a hátakon, és a nevetés percekig nézi magát gyönyörködve a jókedv lobbanékony tükreiben. Sugárzik a boldogságtól az este, mint aki örömhírt hozhat: a tündöklés, mely most eget-földet betölt, csíráztatja ki majd a tavaszt. S mondom utána én is: ujjongjatok, hegyek, völgyek, síkságok! Hull a hó. Ez a tél legszebb mondata. MÁRKI ZOLTÁN •1 Hull a hó de minden más út a mesék, nagy-nagy mesék felé vezet. (Szemlér Ferenc fordítása) A mítosz: a szintézis vágyának kifejezője, kísérlet az élet teljességének visszavarázslására, egy bomló világ egységbe ölelésére. A fiatal Blaga a Mindenséget akarja átkarolni valami panteisztikus rajongással — s ebben a Mindenségben benne van az ember is. Blaga lírájában a mítosz nem egyszerűen romantikus elfordulás egy utált valóságtól, sokkal inkább romantikus erőfeszítés a széthullt kapcsolatok pótlására egy mindinkább elidegenülő világban. Bélpoklos-magánya fájdalmas teher, nem ember- és népgyűlöletből fakad. A munkáshoz írt ódánál is beszédesebben tanúsítja ezt egy ugyancsak a húszas években született verse. Úgy szeretem most magamat, mint a tömeg egy tagját, s úgy rázom le magamat magamról, mint eb, mely átkos vízből szabadul. Hadd folyjon vérem a világ vályúiban, s hajtson égi malomkereket. A boldogság egy remegése vagyok: fölöttem az ég madarai V-betűikkel egész nap fénylő célok felé mutatnak. (Szemlér Ferenc fordítása) Jó érzékkel az egyszerű emberek, a névtelen tömeg felé fordulva keresi az eleven, serkentő emberi kapcsolatok örömét — de még hosszú utat kell megjárnia, amíg megízlelheti. A fiatal Blaga költészetében ezt a szerepet a szerelem tölti be. A szerelem, amely ekkor — sokkal több számára kétszemélyes boldogságnál: az áhított csoda beteljesülése, kozmikus élmény, amely „az első nap“ fényeinek egy csöppjét villantja fel, s amelyben meglátja „a porban, tűzben, a légben, vizekben“ örökre elveszített Istent. Jellemző, hogy később, amint szemlélete egyre inkább realisztikussá válik, s földöntúli álmaitól visszatér az emberi valósághoz, a szerelem is mind természetesebb hangon szólal meg költészetében, misztikus ragyogásból a hétköznapok szürkeségét felderítő kedves sugárrá szelídül — anélkül, hogy melegéből bármit is veszítene, sőt, legszebb, legmegkapóbb szerelmi verseit művészi fejlődésének utolsó szakaszában írja a költő. Egyelőre azonban a szerelem mitikus kötelék, mely összekapcsolja őt az elérhetetlen éggel s a még elérhetetlen földdel. Igen, a földdel is, melyet a messze tűnt gyermekkor falujának mozdulatlanná bűvölt emlékei jelenítenek meg képzeletében. A város hideg kövei közül ebbe a faluba kívánkozik vissza, hogy patriarkális békéjének élén összeolvadjon a természettel. De a falu maga is sokat változott időközben; az eszményített emlékeknek lassan fölébe kerekedik a korántsem oly eszményi valóság, s második kötetében (A próféta léptei), a Pán halálában — mint annyi más ajkú költőelődje — Blaga is elsiratja a pogány idill idejétmúlt, bukolikus ábrándját. S nem véletlen, hogy következő kötete A nagy elmúlásban címet viseli. Blaga lírájában kezdettől — már első, legromantikusabb korszakában is — megmegcsillannak a költői realizmus molekulái. Például képalkotó módszerének rendkívül jellemző kettősségében, melyre már E. Lovinescu is felfigyelt, abban, hogy az elvont gondolatot kifejező képet rendszerint egy-egy reális hasonlattal támasztja alá, mint az Ami örömében: „A vaksötétben sűrű fátyol takarja arcát. / Nem látja senki, senki — / s mégis reátalálnak, / ahogy én rátalálok ajkadra a sötétben...“ (Kiss Jenő fordítása). A realizmus elemeinek lassú s hátrálásokkal megmegszakított térhódítása jól nyomon kísérhető Blaga költői nyelvének fejlődésében, tisztulásában, egyszerűsödésében, konkrétabbá válásában is. S érdemes megfigyelni, hogy ezzel párhuzamosan a szeszélyesen, szertelenül hömpölygő verssorok hogyan rendeződnek mind fegyelmezettebb, tervszerűbb alakzatokba, hogyan szaporodnak el és illeszkednek rendszerbe a korai versek szórványos, ötletszerű rímei, hogyan folyamodik a költő mind gyakrabban zárt műformákhoz, köztük a legzártabb — bár nem legszigorúbb alakjában művelt — versformához, a szonetthez. Lírai világképének alakulásában a döntő mozzanat a húszas és harmincas évek fordulójának nagy gazdasági válsága volt, melynek kényszerítő ereje a kozmikus gyönyörök ábrándjaitól a megoldásért kiáltó emberi problémák felé fordította szemét. 1933-ban megjelent kötetében, melynek jellemző módon a Vízválasztónál címet adta, „a tűzhelyéhez visszatérő arkangyal" képében festi meg lírai önarcképét, s a címadó versben így elmélkedik: Eztán majd lefelé visz az ösvény, mint ama füst száll, mit a menny el nem fogadott. Most arra megyünk már, hol a hívogató — soha el nem ért — örök égért százszor elárult völgy vár ránk meg a rög. (Garai Gábor fordítása) Kissé elégikus még ez a megtérés, hangjában érződik a sajnálkozás a kényszerű lemondás miatt. Tíz esztendőnek kell eltelnie, amíg egy újabb vihar, a második világháború feltárja előtte azokat a „nem sejtett lépcsőket", melyek az emberi emelkedés igazi, földi magaslataira vezetnek; egy minden mesénél csodálatosabb világváltozás előérzetében ő, aki egykor örök változatlan csillagfényekről álmodott, majd „földöntúli szomorúsággal“ zokogott „bolygó csillagunk késő maradékain“, most örömmel nyitja meg kapuját a mindent megmásító idő előtt, s tudatáraébred, hogy magának is részt kell vállalnia az idő munkájában: „Vedd is szaporábbra a dolgod, ahogy illik, / bölcs elmédet hagyd, hogy a kornak segítsen“ (Szemlér Ferenc fordítása). Blaga költészetétől sohasem volt teljesen idegen az optimizmus, egy emberibb világ eljövetelének reménye, mely még legkeserűbb versei között, A nagy elmúlásban lapjain is meg-megcsillan egy pillanatra: „de hol minket ma a magány megöl, / leányaink megszülik majd az Istent" (Szemlér Ferenc fordítása). A felszabadulás után ez az optimizmus uralkodóvá válik lírájában. Mintha a Mi bélpoklos dalnokok halványan felvillanó reményére válaszolna a Harmatos nyomok dala, immár az emberrel, a történelemmel megbékélt költő nyugodt és büszke biztonságával, fölerősödött zengéssel: „A dér eltűnt. Új nap jött. / S világok tűzmeleg lelke fölolvasztotta / a harmatot, jeget" (Takács Tibor fordítása). Elvétve előbukkan még a régi hang, a régi szorongató gondolat, hogy a bús városban árnyak vagyunk csak az árnyak között — ám ez már csak afféle kísértete hajdani költészetének; a völgyben alvó város most arc nélkül is „csupa emlék és reménység“ számára. „Félelmesnek mért találod?“ Mintha régi önmagától kérdezné a költő. A Városok, szigetek, óceánok soraiban így vall arról a helyről, ahol „a házak egykor meg akarták ölni az ember gyermekét". Simogatsz nőket, karuk, mint láva nyárt verőben Felhők alatt vagy napos időben gyermeked is lesz Titkot csalsz ki a természetből, mit elárulni sose vágyott Kimérákat kényszerítesz, hogy testet öltsenek, alapokat vetsz, törvényt történelmet, birodalmakat alkotsz. (Gáldi László fordítása Ez már a népére és benne igazi önmagára talált költő verse, azé, aki tudja, hogy a költészet „önmaga fényében csupán / csak addig él, amíg lefut / a felhőtől a fáig, / s lelkemből a lelkedbe jut“ (Áprily Lajos fordítása). Ez a felismerés juttatta el oda Blagát hogy valóra váltsa A malom jóslatát, s lelke új életre támadjon, amikor kövei már rég**» nem járnak tANnstp4zvr.ynH0) z ebéd két órára nem volt meg, és nem volt meg háromra sem, és fél négy körül, amikor a kishúga állított be (akkor ment férjhez, apa- és anyakísérettel férjét hozta bemutatni), Helénre valami szorongó lemondás érzése telepedett: barátnőit várta magához, a hét utolsó napján öszszejártak, rántott csirkét ígért nekik ebédre, és délben az ő különlegesnek ítélt háztartásában még csak főtt a víz a kopasztáshoz, mert előbb egy vidéki osztálytársa kereste fel, s utána, hogy az elment, mérőléccel és szalaggal három egyén kopogtatón. Helén kedélyt erőltetve kiáltott bejárónőjének a konyhába: — Mici, vendéginvázió! Az illetők lakást utánamérni jöttek, és miután túl tágasnak ítélték egy özvegy számára, visszamenőleg magasabb bért helyeztek kilátásba. Ilyenformán az ebédből szinte semmi nem készült el, sőt, azt lehet mondani, csupán a pénz volt összeadva hozzá. Távoztak a lakásfelmérők és jöttek a kishúgáék. Amennyire a tűkön ülés megengedte, Helén kimutatta szeretetét, s másnapra meghívta a rokonságot fagylaltozni, miközben bejárónéja a nyakára járt, hogy a rétes tésztája nem akar nyúlni... — Ilyen nagy fogadást adsz? Ennek hírét költjük. — Sógora elmenőben incselkedett. Helénnek annyi ideje maradt, hogy kötényt kössön, mindjárt azután feketében gyönyörű lány rohant be. — Én a tanárnőt keresem — kiáltotta. — Segítsen rajtam! — Szeme tele volt forró, furcsa, pergésnek induló könynyel. Csak pénzt ne kérjen, rémüldözött Helén. — Ha anyagiakról van szó, rosszkor kopogtat — szólt restelkedő hangon, s tekintete a lány nagyon ismerős dióbarna szemétől külön bocsánatot kért. — Nem, nem pénzről van szó. Erkölcsi támogatásért jöttem. Az én édesanyámból három kilót a szomszédok megettek. — És mint ki tovább nem képes türtőztetni magát, nyüszítve felsikoltott. — Jézus Mária! — Helént annyira készületlenül érte, amit a leány mond: ez örült! — zaklatott idegzete mondta fel a szolgálatot. A lány megsürgette. — Ha nem megyünk, megeszik az egészet! — Jaj, menjünk! — Helén a kötény masnijáért nyúlkált. — Menjünk ... Vagy tudja mit: maga előre megy. — Vadonatúj huszonötletest nyomott a leány kezébe. — Sza HORNYÁK JÓZSEF ladjon... és én jövök nemsokára maga után. — De tudja, hol lakom? — kétkedő volt a leány. — Tudom, tudom!... Helén az ajtófélfának támaszkodott, örvendett, hogy rászedte és ki tudja tuszkolni. Egy őrült! közölte az udvarral. Sajnálta a lányt, már az is eszébe jutott, hogy tanítványa volt, de utolsó éven kimaradt. Salomé. Mindegyre beleborzongott. Hogyha visszatér, nehogy beengedjék, kérte az udvarbelieket. Délután ötkor már barátnőinek magyarázta: úgy nézett ki, nem lesz vége hossza a vendégjárásnak, lakásmérés, kishúga családostól és egy volt diákja is, akit több éve nem látott. Szegény, megőrült! Már az iskolában észre lehetett venni, hogy nincs minden rendben nála, túl sok esze volt... Megérkezett a harmadik barátnő is, és Helén kikiáltott Micinek, zárja be az előszobaajtót, eleget szellőzött. Senki se vette észre, amikor a nagyon karcsú, gyönyörű szemű, fekete ruhás lány belépett. Feldúlt volt. — Tanárnő, most már hat kiló hiányzik az édesanyámból. — Szemrehányóan szólt. Helén nem tudta hova letenni az eszcájgot. — Ha nem tetszik jönni... — mondta a lány elfúlva. Végül megszabadult az evőeszközöktől, és — a kimerültségnek tulajdonította — kitört belőle egy artikulátlan, görcsös hahota. A heverőre roskadt. Két barátnője könnyet hullatva elnyúlt mellette. A lány elfehéredett. — Szégyelljék magukat! — mondta. Táskájából kivette azt a huszonötletest, amit Helén kituszkoláskor a kezébe erőszakolt, s letette. — Ezt nem vártam. — Zokogott és elment. — Ez a fixa ideája — magyarázta Helén könnyet kacagva. — A szomszédok ettek az anyjából! Mikor csendesedtek s az arcuk bőre lehűlt, az utolsónak érkezett barátnő, aki az előzményekbe nem volt beavatva, megütközéssel felelte: az egyedüli normálisan viselkedő a kis, őrültnek tartott leányka volt közöttük. Helén sajnálkozott a történtek miatt, az iskolában többször oltalmába vette a lányt, mondta, okos, de magának való teremtés volt, és a többiek szívesen kikezdték. Úgy-ahogy rendbeszedték magukat, esedékes volt az ötödik barátnőnek az érkezése is. — Megint késni fog — szólt Helén. — Mindig késik — felelte valamelyik. — Üzenne legalább... Megérkezett késéssel az ötödik barátnő, és ebéd előtt még rágyújtott. Egy leányka volt a kapunál, mondta, be akart jönni, de a szomszédok elutasították. Állítólag az anyja meghalt, de ő rejtegette a halottat: már a legyek dongták, amikor a szomszédok felfedezték. — Ismerem. Egy szegény kis őrült — válaszolta Helén Azután kiáltott Micinek, hogy beadhatja az ebédet VARGA KATALIN rajza FABIAN SÁNDOR Vasárnap A gyárak sok Egyes, Kettes meg Ham.s, részlegénél elernyedt, majd hirtelen megállt a munka Alvadt vérű, jéghideg vénák a központi fűtés vascsövei. Hibernált munkásöltözőkben haszontalanul nyirkosodnak az összegyűrt védőruhák. Lassú ritmusban dobogó mélyhangú rádiók — lakások meleg szívei — éltetik most a vasárnapi várost