Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1968-04-26 / 17. szám
Tíz nap sűrített művészi élményeit rekapitulálva, nehezen tudom eldönteni, vajon a kiemelkedő, már-már csak önmagukkal mérhető színészegyéniségek varázsát próbáljam-e írásba foglalni, vagy azzal jellemezhetem pontosabban a budapesti színházi évadot 1968 tavaszán, ha az új és megújított magyar drámairodalom, illetve dramaturgia néhány jelentős teljesítményét igyekszem felidézni. Mert feltétlenül igazságtalan volnék, ha csak az utóbbira gondolva, nem szólnék a legfiatalabb, a Váci utcában székelő Pesti Színház legnépszerűbb produkciójáról, a Gogolnovellából színpadra írt, Egy őrült naplója című monodráma hőséről, Darvas Ivánról, aki nem is azzal lep meg, hogy egy kisember megőrülésének tökéletes kórképét adja, hanem hogy egyedül képes betölteni, benépesíteni a színpadot, s két és fél órán át pisszenni sem hagyja a nagyszámú közönséget. (A Pesti Színház nézőtere ugyanis méreteit tekintve nem kamaraterem.) Persze, nem lehet elvitatni Horvai István rendező érdemeit sem, mint ahogy Lengyel György is tökéletes játékmesternek bizonyul a Madách Kamarában, Edward Albee félelmetes. Nem félünk a farkastól című színművének művészi irányítójaként. A Tennessee Williams-i, sőt még könyörtelenebb (mert nem aberrációkra épülő) világ Gábor Miklós, Tolnay Klári, Vass Éva és Linka György játékában annyira pontosan kidolgozott, hogy talán méltánytalan a szereplők közül egyet kiemelni, mégsem állhatom meg, hogy Gábor Miklósról külön is ne szóljak, s a szétesettségében is rendkívülivé növesztett színpadi figurára ismét csak nem találok jobb jelzőt, mint Albee darabjára: félelmetes. De semmivel sem kisebb teljesítmény a Pécsi Sándoré Dürrenmatt világhírű komédiájában, melyben egyszerű, eszköztelen, rendkívül intelligens Romulus-alakításával egy fejjel nő társai fölé. Úgy tűnhet, nagyon nagy innen az ugrás — irodalomtörténetileg, korban, műfajilag — Madách Imre Mózeséhez. Pedig tévednek azok, akik Az ember tragédiája költője iránti kegyeletnek hiszik ennek a sokáig háttérbe szorult drámai költeménynek műsorra tűzését a Nemzeti Színházban. (Bemutatója Kolozsvárt volt, 1888- ban, s még egyszer kísérleteztek vele, 1925-ben, Budapesten.) Ha a nyugatrómai birodalom Dürrenmatt megírta császára groteszkül ható, ám alaposan átgondolt tétlenségével akarja a haladást szolgálni egy végképpen hanyatló korban. Madách Mózese az erőskezű vezér, aki megpróbálja a nép nélkül boldogítani a népet — a szabadságra még meg nem érett, méltatlan, és mégis szeretett népet (emlékezzünk a Tragédia athéni színére!). Az eszményeihez mindenáron hű, a kegyetlenségig következetes nagy ember drámája tehát nem irodalomtörténeti relikvia, egyike csupán azoknak az írói válaszoknak, amelyeket különböző színpadokon a múlt és a jelen írói adnak választás, erkölcs, igazság, hatalom bonyolult kérdéseire. Hiszen erről szól Sánta Ferenc drámája, az Éjszaka is (sajnos, csak regényváltozatát imerem, Az árulót), s hasonló dilemmákat visz színre Illyés Gyula kitűnő darabja, a Kegyenc, amelynek budapesti bemutatójára e hónap végén kerül sor. És ugyanebben a vonatkozásban kell majd elemeznünk a maradandó élményt adó Gyurkó-tragédiát, a Szerelmem, Elektrát, a mai magyarországi drámairodalom legfrissebb és egyik legerőteljesebb hajtását. Térjünk azonban egyelőre vissza a törzshöz, Madáchhoz. Ha az egy évvel a Tragédia után írott, ugyancsak a levert forradalom és szabadságharc, de ugyanakkor az újabb remények atmoszférájában fogant, bibliai tárgyú mű nem nő is fel a nagy remekléshez, egyre nyilvánvalóbb, hogy e két drámai alkotás gondolati egysége adhat csak kulcsot a Madáchkérdés megértéséhez — mindenekelőtt történelmi személyiség és nép, optimizmuspesszimizmus viszonyának madáchi megvilágításához. Irodalomtörténészek ügyéből azonban csak most, színpadra kerülés után lesz ez az összefüggés köztudottá — és ebben jelentős az érdeme a közelmúltban József Attila-díjjal kitüntetett Arany-monográfusnak, Keresztury Dezsőnek, aki vállalta a modernizálás, a „restaurálás“ feladatát (az ő kifejezése) — amit a Tragédia esetében, mint ismeretes, Arany János végzett el. Keresztury nemcsak a mű eszmei értékeit ismerte fel, hanem azt is, hogy „A Mózes módszere, az epikus sorsidézés, de stílusának lényege: a darabos, helyenként mármár követhetetlenül expresszív drámaiság is a legmodernebb dramaturgia eszközeihez tartozik“. A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Keresztury átdolgozása a veszprémi színház két évvel korábbi bemutatójára készült, repertoárdarabbá azonban bizonnyal a budapesti Nemzeti Színház kitűnő előadása, elsősorban Sinkovits Imre monumentális Mózes-alakítása nyomán válik. Érdemes elidőzni az előadás egy-két momentumánál, már csak azért is, mert érdekes egyezéseket mutat a legutóbbi kolozsvári Tragédia-bemutatóval. Marton Endre rendezése a költőien szárnyaló szövegre koncentrál, ennek a koncepciónak van alárendelve a ferdén megemelt színpad s a gyors változásokat lehetővé tevő, mozgó körfüggöny. (Jules Perahim forgókorongja hasonló szemléletben fogant.) Az aranyborjút állító és imádó tömeg koreográfiája ugyanúgy gondolati töltetű, mint ahogy az volt az athéni és a falanszter-jelenet kolozsvári beállítása. (Bár ezen az egy ponton lehet némi fenntartásunk, egyes modern táncok rángatózására való túl hosszú utalás groteszk hatást kelt, kizökkent az előadás egészének komor fenségéből.) A hangeffektusok nemkülönben a monumentalitást szolgálták. Persze, mindezekkel együtt (hozzávéve, különösen a második részben, az előadás sodró ritmusát), egy gyenge vagy közepes Mózes-megformálás tönkretenné a produkció egészét. Sinkovits gyönyörű szövegmondása, a nagy ember haragjának és fájdalmának teljes átélése a siker döntő láncszeme és egy igen tehetséges színész pályájának emlékezetes állomása. Aligha véletlen, hogy ugyanez a színház vállalkozott a fiatal Gyurkó László tragédiájának bemutatására. (A múlt év végén megjelent és azonnal szétkapkodott Lenin-könyv szerzője szintén 1968 tavaszán kapott József Attila-díjat.) A Szerelmem, Elektra úgy történelmi dráma, illetve tragédia, mint ahogy a Mózes volt a maga korában. Sőt, maisága még nyilvánvalóbb, nem anynyira a Kórus (Major Tamás személyesíti meg) nyomatékosításai okán, mint inkább problémafelvetésének komplexitásával. A tragédia első része lényegében nem tér el a klasszikus hagyománytól, a másodikban viszont az immár bosszút állt Oresztész, a hatalom új képviselője szembekerül testvérével, Elektrával, a kérlelhetetlen igazság megtestesítőjével. Elektra a bűnösök következetes megbüntetését követeli, Oresztész viszont végre nyugalmat és rendet akar, s igazáról szeretné meggyőzni Elektrát. Eredménytelenül, Elektra Oresztész tőrének lesz az áldozata. A függöny — írói kommentár nélkül — legördül, a következtetés a nézőre marad. Érthető, hogy a bemutatót követően a vita nem maradt el, a kompromisszum értelmezésében a vélemények megütköztek. A legmeggyőzőbbnek Lengyel József Népszabadságheti magyarázata tűnik, aki Elektra tragédiáját látja nagynak, az ő tragikus halálában érzi a katarzist. Ami azonban nem képezheti vita tárgyát. Gyurkó darabjának művészi ereje — a szituáció megkomponáltsága, nyelvének klasszikus verete, de egyben modern hajlékonysága. A Both Béla rendezte előadás, Berek Katalin és Kálmán György játéka puritán voltában méltó Gyurkó vállalkozásához. Aligha tévedett az a kritikus, aki a Szerelmem, Elektrának szép karriert (bántó itt a szó!), külföldi sikert jósolt. S ha Gyurkó László „antik“ tragédiájáról Németh László társadalmi drámájára, a Nagy családra térünk át — ebben is van némi ráció. Noha egészen más természetű és más indítékú, a szemlélet realitása figyelhető meg a két olyannyira különböző darabban. A Nagy család sikere érthetően nem annyira átütő, mint a Gyurkó tragédiájáé, s nem éri el Németh László sokban hasonló korábbi bemutatójának, Az utazásnak szakmai és közönségvisszhangját, de mindenesetre elgondolkoztató mű. Már az öt évvel ezelőtti, ugyancsak veszprémi ősbemutató alkalmával felvetette a kritika a két részre tagolódó mammut-dráma megcsonkításának problematikusságát, vitatták a mű epikus jellegét, életképszerűségét, az író pedagogikus hajlamából eredő didakticizmust — ezeken az aggályokon mégis túlnő Németh László élet- és társadalomismerete, gondolatainak, okosságának varázsereje. Egy értelmiségi család, azon belül egy Égető Eszterre emlékeztető rokonszenves asszony vergődését, küzdelmét látjuk az érzelmileg kiürült házasságban, törekvését a „nagy család“ megtalálására. A boldogságkeresés örök Németh László-i témáján belül jobbnál jobb szituációk és figurák váltják egymást (például a faluról felkerült fiatal szakmunkás, akit Koncz Gábor ábrázol elsőrangúan), s ezt a lehetőséget a József Attila Színház művészei (Szemes Mari, Gobbi Hilda, Bodrogi Gyula és a többiek) ügyesen ki is használják. Sokkal kevésbé sikerült — a más műfaj adta lehetőségen belül — a Thália Színház kollektívájának kiaknáznia Darvas József vitadrámának szánt Zrínyijéből a mához szóló mondanivalót, pedig olyan vezető művészek működtek közre, mint Latinovics Zoltán, Kazimir Károly vagy Nagy Attila, akik Örkény István groteszkjét, a Totókat fényes sikerre vitték. Igaz, itt a hagyományos nemzeti dráma műformája is inkább csábított a rutinra. A tanulságok? Minden művészet, így a színház öntörvényei sem igen engednek meg publicisztikai általánosítást. Egy azonban bizonyos: valós sikerre csak a kérdező, problémafeltáró és a formáért is megharcoló előadások számíthatnak. KÁNTOR LAJOS BRETTER GYÖRGY cikkének folytatása az első oldalról ragadja meg — a filozófia segítségével. Ha legemberibb alkotásunk a kultúra, akkor az anyagi és szellemi értékek szintézise, a cselekvés, a praxis filozófiája — nagy emberi kincs. Lenin egy kor filozófiai szintézisével rendet teremtett az értékek hierarchiájában úgy, hogy egy új értéket teremtett és ehhez viszonyította a meglévőket. Az az értékrend pedig, amely sok korbani szigorú szenvtelenséggel felülről tekintett az emberekre, elvesztette kívülállóságát, közömbössége új dimenziót kapott: etikai belső mércét, az abszolútum helyett az emberek reális problémáihoz való viszonya vált próbájává. Lenin az intézményesedési eszmék és viszonyok népszerű funkcióit is az új értékrendnek kívánta alávetni. Élete utolsó hónapjaiban már legfőbb gondja az állam és pártgépezet üresjáratainak kiküszöbölése: minden írását áthatja akkor a szabadság eszményének, a legfőbb értéknek egybevetése a szabadság intézményével. A kivívott szabadság mindig kivívandó: aszabadság csak a haladásban, az ismét és újra keletkező korlátok, megszokások, rutinok, az egyéneket személyiségeket egybemosó mechanizmusok elleni szakadatlan fellépésben tudja újratermelni saját lényegét. Ezért követelt tisztaságot azembertől, tisztaságot emberi viszonyainkban. Cselekvést, amely képes megállni a világ előtt, s amely önmagát sem kénytelen megvetni. Igényében mindenkitől önálló személyiséget követelt. A szürkeséget mímelő testet öltött felelőtlenséget megvetette, akár a felelőtlen szürkeséggé változtató cselekvést. Kocsonyás bizonytalanság helyett kristálykeménységet követelt: a következetes szabadság rendjét. Ezért nem hérosz, inkább, ami több, ember. A hérosz nem kíváncsi cselekvésének hatására, Lenin mindig elemezte önmagát is, indítékait és azt, ami következményekként szembenézett vele, alkotójával. A hérosz nem kíváncsi alkotására, Lenin hatni akart önmagát is újra tudta gyúrni: személyiségének jellemzője az önmegújulásra irányuló szubjektív vágy és a világ megváltoztatását célzó cselekvés összhangja. Mózestől - Elektráig SZÍNHÁZRÓL SZÍNHÁZRA BUDAPESTEN GRAHAM GREENE 8 harmadik A műkedvelőnek van még egy előnye a hivatásos nyomozóval szemben: félredobhat mindenfajta óvatosságot. Föltárhat fölösleges igazságokat, és fantasztikus elméleteket gyárthat. — A rendőrség — mondta Martins — nagyszabású feketepiaci ügyben gyanúsítja Harryt. Nekem az az érzésem, hogy esetleg meggyilkolták, vagy éppenséggel öngyilkos lett. — Nem vagyok illetékes véleményt nyilvánítani. — Ismer egy Cooler nevű egyént? — Nem hinném. — Ott volt, amikor Harry meghalt . — Akkor találkoznom kellett vele. Parókát hord? — Nem, az Kurtz! Winkler doktor nemcsak a legápoltabb orvos volt, akivel Martins valaha is találkozott, hanem a legóvatosabb is. Nyilatkozatai olyan szűkszavúak voltak, hogy pillanatig sem lehetett kételkedni hitelességükben. — Egy második férfi is volt ott — mondta. Az volt az ember érzése, hogyha egy vörhenyes beteg baját kellene diagnosztizálnia, csupán annyit mondana: kiütések a testen, ennyi meg ennyi sok lázzal. És így sohasem tévedne. — Régóta orvosa Harrynak? Furcsának találta, hogy Harry éppen őt választotta. Harry, aki kedvelte a könnyelmű embereket, azokat, akikkel megesik, hogy tévednek. — Körülbelül egy éve. — Végtelenül kedves öntől, hogy fogadott. Winkler doktor meghajolt. Egészen halk reccsenés hallatszott, mintha az inge celluloidból volna. — Nem akarom továbbra is elrabolni a pácienseitől. Martins kifelé indult. Szokatlan alakú feszülettel találta szembe magát: a kezek hosszas haláltusa látomásaként, Greco felfogásában, függőlegesen a fej fölött akaszkodtak a keresztre. — Milyen különös feszület — mondta. — Janzenista. A felvilágosítás után Winkler gyorsan elhallgatott, mint aki indiszkréciót követett el. — Sosem hallottam róla. Miért tartja a kezét a feje fölött? — Mert egyedül a kiválasztottakért halt meg — hangzott a kelletlen magyarázat. Hetedik fejezet Lapozgatom az iratokat, a beszélgetéseinkről készült feljegyzéseket, a tanúvallomásokat. Abban a pillanatban Rollo Martins elhagyhatta volna Bécset anélkül, hogy akár a haja szála is meggörbült volna. Veszélyesen kíváncsi volt, de megfelelő ellenintézkedések történtek, és senki sem szólta el magát. Tapogatózó ujjai alatt egyetlen apró rés sem támadt a tettetés sima falán. Amikor elhagyta Winkler doktor lakását, Rollo Martins még nem volt veszélyben. Nyugodtan visszamehetett volna a Sacher Szállóba aludni, sőt akár Coolert is meglátogathatta volna minden kockázat nélkül. Senkit sem nyugtalanított komolyan. Szerencsétlenségére — és mindig lesznek majd pillanatai, amikor keserű szemrehányásokat tesz magának emiatt — úgy döntött, hogy visszamegy Harry lakására. Beszélni akart azzal a mogorva emberkével, aki azt állította, hogy szemtanúja volt a balesetnek ... De vajon tényleg azt állította? A csúszós, sötét utcán néhány pillanatig kísértést érzett, hogy azonnal megkeresse Coolert, hadd legyen teljes a kép a Harry teteme fölött keringő baljóslatú madarakról. De Rollo, mert Rollo volt, fej vagy írást játszott, és a pénzdarab úgy esett, hogy Harry lakását választotta, s ezzel két ember halálát okozta. Lehet, hogy az emberke, akit Kochnak hívtak, egy pohár borral többet ivott, vagy egyszerűen csak jó napja volt az irodában, de ezúttal, amikor Martins becsengetett hozzá, szívélyesen fogadta és szűkszavúsága is elpárolgott. Éppen végzett az ebéddel, még a morzsákat sem törölte le a bajuszáról. — Ó, tudom már jön Harry Lime barátja. Barátságosan betessékelte Martinst, és bemutatta monumentális élettársának, aki felett szemmel láthatólag korlátlanul uralkodott. — Azelőtt meghívtam volna egy csésze feketére, manapság azonban ... Martins cigarettával kínálta, és a hangulat még barátságosabbá lett. — Tegnap, amikor csöngetett, kissé kurtán feleltem — mondta Herr Koch —, de szörnyű fejfájás gyötört, és emellett magam kellett hogy ajtót nyissak, mert a feleségem nem volt itthon. — Ugye azt mondta, hogy látta a balesetet? Herr Koch és a felesége egymásra pillantottak. — A vizsgálat befejeződött, Ilse, nyugodtan elmondhatom. Megbízhatsz az emberismeretemben. Ez az új barát Igen, láttam a balesetet, de ön az egyetlen, akinek elmesélem. Láttam, azaz inkább hallottam. Hallottam a fékcsikorgást, meg ahogy a kocsi kereke csúszott a járdán, és éppen jókor érkeztem, hogy lássam, amint a tetemet beviszik a házba. — De ön nem tett tanúvallomást. — Jobb, ha az ember nem vegyül bele az ilyesmibe. Meg aztán az irodában sem tudtak volna nélkülözni, személyzethiánnyal küszködünk, és lényegében nem is láttam igazán... — Tegnap mégis elmesélte, mi történt. — írták az újságok. — Sokat szenvedett? — Halott volt. Ezen az ablakon át néztem. Csak felismerem, ha egy ember halott, őszintén szólva bizonyos értelemben a szakmámba vág. A morgue-nál vagyok tisztviselő. — A többiek azt állítják, hogy nem halt meg azonnal. — Talán nem értenek úgy a halottakhoz, mint én. — Természetesen, amikor az orvos megérkezett, már halott volt. Magától Winkler doktortól tudom. — Azonnal meghalt. Higgye el, kérem, értek hozzá. — Azt hiszem, Herr Koch, hogy magának tanúskodnia kellett volna. — Ki-ki a maga nyugalmára gondol, Herr Martins. Nem én vagyok az egyedüli, aki távol tartotta magát. — Mit akar ezzel mondani? — Három férfi hozta be a házba a barátját. — Tudom. Két férfi, meg a sofőr. — Nem, a sofőr lent maradt. Nagyon fel volt dúlva szegény ... — Három ... " A sima falat tapogatva Martins rábukkant ha nem is egy résre, bár valami egyenetlenségre, amit a gondos építők nem simítottak el tökéletesen. De Herr Kochnak nem volt szeme az élők megfigyelésére, csak a parókás ember vonta magára a tekintetét. A másik kettő csupán két férfi volt számára: sem magasak, sem alacsonyak, sem kövérek, sem soványak. Futólag láthatta őket a magasból, amint terhük fölé hajoltak. Nem néztek fel, Herr Koch sietősen visszahúzódott, és becsukta az ablakot, mert bölcsebbnek tartotta, ha nem mutatkozik. — Semmilyen hasznos felvilágosítást sem tudtam volna szolgáltatni, ha tanúskodom, Herr Martins. — Semmilyen felvilágosítást — gondolta Martins —, semmilyen felvilágosítást .. Most már nem kételkedett benne, hogy bűntény történt. Különben mi más okuk lett volna, hogy eltagadják Harry halálának pillanatát. Pénzzel meg repülőjegyekkel akarták betömni annak a két embernek a száját, akik Harry igazi barátai voltak Bécsben. S a harmadik? Ki lehetett a harmadik férfi? — Látta elmenni Herr Lime-ot? — kérdezte Martins. — Nem. — Nem hallott semmiféle kiáltást? — Semmit, csak a fékcsikorgást, Herr Martins. (Folytatjuk) Keresztes R. Miklós fordítása SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), BODOR PÁL, HORNYÁK JÓZSEF, MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN (szerkesztőségi titkár), NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Az UTUNK előfizetési díja egy évre 52 lej* A szerkesztőség címe: Cirij, str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 1-24-2990 440 Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. I. P. Cluj, 1968 - 2696