Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1968-04-26 / 17. szám

Tíz nap sűrített művészi él­ményeit rekapitulálva, nehezen tudom eldönteni, vajon a ki­emelkedő, már-már csak ön­magukkal mérhető színész­egyéniségek varázsát próbál­jam-e írásba foglalni, vagy azzal jellemezhetem pontosabban a budapesti színházi évadot 1968 tavaszán, ha az új és megújí­tott magyar drámairodalom, illetve dramaturgia néhány jelentős teljesítményét igyek­szem felidézni. Mert feltétlenül igazságtalan volnék, ha csak az utóbbira gondolva, nem szólnék a leg­fiatalabb, a Váci utcában szé­kelő Pesti Színház legnépsze­rűbb produkciójáról, a Gogol­­novellából színpadra írt, Egy őrült naplója című monodrá­ma hőséről, Darvas Ivánról, aki nem is azzal lep meg, hogy egy kisember megőrülésének tökéletes kórképét adja, hanem hogy egyedül képes betölteni, benépesíteni a színpadot, s két és fél órán át pisszenni sem hagyja a nagyszámú közönsé­get. (A Pesti Színház nézőtere ugyanis méreteit tekintve nem kamaraterem.) Persze, nem le­het elvitatni Horvai István rendező érdemeit sem, mint ahogy Lengyel György is tö­kéletes játékmesternek bizo­nyul a Madách Kamarában, Edward Albee félelmetes. Nem félünk a farkastól című szín­művének művészi irányítója­ként. A Tennessee Williams-i, sőt még könyörtelenebb (mert nem aberrációkra épülő) világ Gábor Miklós, Tolnay Klári, Vass Éva és Linka György já­tékában annyira pontosan ki­dolgozott, hogy talán méltány­talan a szereplők közül egyet kiemelni, mégsem állhatom meg, hogy Gábor Miklósról külön is ne szóljak, s a szét­­esettségében is rendkívülivé növesztett színpadi figurára ismét csak nem találok jobb jelzőt, mint Albee darabjára: félelmetes. De semmivel sem kisebb teljesítmény a Pécsi Sándoré Dürrenmatt világhí­rű komédiájában, melyben egyszerű, eszköztelen, rendkí­vül intelligens Romulus-alakí­­tásával egy fejjel nő társai fölé. Úgy tűnhet, nagyon nagy in­nen az ugrás — irodalomtörté­­netileg, korban, műfajilag — Madách Imre Mózeséhez. Pe­dig tévednek azok, akik Az ember tragédiája költője iránti kegyeletnek hiszik ennek a so­káig háttérbe szorult drámai költeménynek műsorra tűzését a Nemzeti Színházban. (Bemu­tatója Kolozsvárt volt, 1888- ban, s még egyszer kísérletez­tek vele, 1925-ben, Budapes­ten.) Ha a nyugatrómai biro­dalom Dürrenmatt megírta császára groteszkül ható, ám alaposan átgondolt tétlenségé­vel akarja a haladást szolgál­ni egy végképpen hanyatló korban. Madách Mózese az erőskezű vezér, aki megpróbál­ja a nép nélkül boldogítani a népet — a szabadságra még meg nem érett, méltatlan, és mégis szeretett népet (emlé­kezzünk a Tragédia athéni színére!). Az eszményeihez mindenáron hű, a kegyetlensé­gig következetes nagy ember drámája tehát nem irodalom­­történeti relikvia, egyike csu­pán azoknak az írói válaszok­nak, amelyeket különböző színpadokon a múlt és a jelen írói adnak választás, erkölcs, igazság, hatalom bonyolult kér­déseire. Hiszen erről szól Sán­ta Ferenc drámája, az Éjszaka is (sajnos, csak regényválto­zatát imerem, Az árulót), s hasonló dilemmákat visz szín­re Illyés Gyula kitűnő darab­ja, a Kegyenc, amelynek bu­dapesti bemutatójára e hónap végén kerül sor. És ugyaneb­ben a vonatkozásban kell majd elemeznünk a maradandó él­ményt adó Gyurkó-tragédiát, a Szerelmem, Elektrát, a mai magyarországi drámairodalom legfrissebb és egyik legerőtel­jesebb hajtását. Térjünk azonban egyelőre vissza a törzshöz, Madáchhoz. Ha az egy évvel a Tragédia után írott, ugyancsak a levert forradalom és szabadságharc, de ugyanakkor az újabb remé­nyek atmoszférájában fogant, bibliai tárgyú mű nem nő is fel a nagy remekléshez, egyre nyilvánvalóbb, hogy e két drá­mai alkotás gondolati egysége adhat csak kulcsot a Madách­­kérdés megértéséhez — min­denekelőtt történelmi szemé­lyiség és nép, optimizmus­pesszimizmus viszonyának ma­dáchi megvilágításához. Iro­dalomtörténészek ügyéből azonban csak most, színpadra kerülés után lesz ez az össze­függés köztudottá — és ebben jelentős az érdeme a közel­múltban József Attila-díjjal kitüntetett Arany-monográfus­­nak, Keresztury Dezsőnek, aki vállalta a modernizálás, a „res­taurálás“ feladatát (az ő kife­jezése) — amit a Tragédia ese­tében, mint ismeretes, Arany János végzett el. Keresztury nemcsak a mű eszmei értékeit ismerte fel, hanem azt is, hogy „A Mózes módszere, az epikus sorsidézés, de stílusának lénye­ge: a darabos, helyenként már­­már követhetetlenül expresszív drámaiság is a legmodernebb dramaturgia eszközeihez tarto­zik“. A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Keresz­tury átdolgozása a veszprémi színház két évvel korábbi be­mutatójára készült, repertoár­­darabbá azonban bizonnyal a budapesti Nemzeti Színház ki­tűnő előadása, elsősorban Sin­­kovits Imre monumentális Mózes-alakítása nyomán válik. Érdemes elidőzni az előadás egy-két momentumánál, már csak azért is, mert érdekes egyezéseket mutat a legutóbbi kolozsvári Tragédia-bemutató­val. Marton Endre rendezése a költőien szárnyaló szövegre koncentrál, ennek a koncep­ciónak van alárendelve a fer­dén megemelt színpad s a gyors változásokat lehetővé te­vő, mozgó körfüggöny. (Jules Perahim forgókorongja hasonló szemléletben fogant.) Az arany­borjút állító és imádó tömeg koreográfiája ugyanúgy gondo­lati töltetű, mint ahogy az volt az athéni és a falanszter-jele­net kolozsvári beállítása. (Bár ezen az egy ponton lehet né­mi fenntartásunk, egyes mo­dern táncok rángatózására való túl hosszú utalás groteszk ha­tást kelt, kizökkent az előadás egészének komor fenségéből.) A hangeffektusok nemkülön­ben a monumentalitást szol­gálták. Persze, mindezekkel együtt (hozzávéve, különösen a második részben, az előadás sodró ritmusát), egy gyenge vagy közepes Mózes-megformá­­lás tönkretenné a produkció egészét. Sinkovits gyönyörű szövegmondása, a nagy ember haragjának és fájdalmának tel­jes átélése a siker döntő lánc­szeme é­s egy igen tehetséges színész pályájának emlékeze­tes állomása. Aligha véletlen, hogy ugyan­ez a színház vállalkozott a fia­tal Gyurkó László tragédiájá­nak bemutatására. (A múlt év végén megjelent és azonnal szétkapkodott Lenin-könyv szerzője szintén 1968 tavaszán kapott József Attila-díjat.) A Szerelmem, Elektra úgy tör­ténelmi dráma, illetve tragé­dia, mint ahogy a Mózes volt a maga korában. Sőt, maisága még nyilvánvalóbb, nem any­­nyira a Kórus (Major Tamás személyesíti meg) nyomatéko­sításai okán, mint inkább problémafelvetésének komple­xitásával. A tragédia első ré­sze lényegében nem tér el a klasszikus hagyománytól, a másodikban viszont az immár bosszút állt Oresztész, a hata­lom új képviselője szembeke­rül testvérével, Elektrával, a kérlelhetetlen igazság megtes­tesítőjével. Elektra a bűnösök következetes megbüntetését kö­veteli, Oresztész viszont végre nyugalmat és rendet akar, s igazáról szeretné meggyőzni Elektrát. Eredménytelenül, Elektra Oresztész tőrének lesz az áldozata. A függöny — írói kommentár nélkül — legördül, a következtetés a nézőre ma­rad. Érthető, hogy a bemutatót követően a vita nem maradt el, a kompromisszum értelme­zésében a vélemények megüt­köztek. A legmeggyőzőbbnek Lengyel József Népszabadság­­heti magyarázata tűnik, aki Elektra tragédiáját látja nagy­nak, az ő tragikus halálában érzi a katarzist. Ami azonban nem képezheti vita tárgyát. Gyurkó darabjának művészi ereje — a szituáció megkom­­ponáltsága, nyelvének klasszi­kus verete, de egyben modern hajlékonysága. A Both Béla rendezte előadás, Berek Kata­lin és Kálmán György játéka puritán voltában méltó Gyur­kó vállalkozásához. Aligha té­vedett az a kritikus, aki a Szerelmem, Elektrának szép karriert (bántó itt a szó!), kül­földi sikert jósolt. S ha Gyurkó László „antik“ tragédiájáról Németh László társadalmi drámájára, a Nagy családra térünk át — ebben is van némi ráció. Noha egészen más természetű és más indíté­kú, a szemlélet realitása fi­gyelhető meg a két olyannyira különböző darabban. A Nagy család sikere érthetően nem annyira átütő, mint a Gyurkó tragédiájáé, s nem éri el Né­meth László sokban hasonló korábbi bemutatójának, Az utazásnak szakmai és közön­ségvisszhangját, de minden­esetre elgondolkoztató mű. Már az öt évvel ezelőtti, ugyancsak veszprémi ősbemu­tató alkalmával felvetette a kritika a két részre tagolódó mammut-dráma megcsonkítá­sának problematikusságát, vi­tatták a mű epikus jellegét, életképszerűségét, az író peda­­gogikus hajlamából eredő di­­dakticizmust — ezeken az ag­gályokon mégis túlnő Németh László élet- és társadalomis­merete, gondolatainak, okos­ságának varázsereje. Egy ér­telmiségi család, azon belül egy Égető Eszterre emlékezte­tő rokonszenves asszony ver­gődését, küzdelmét látjuk az érzelmileg kiürült házasság­ban, törekvését a „nagy csa­lád“ megtalálására. A boldog­ságkeresés örök Németh Lász­­ló-i témáján belül jobbnál jobb szituációk és figurák váltják egymást (például a fa­luról felkerült fiatal szakmun­kás, akit Koncz Gábor ábrá­zol elsőrangúan), s ezt a lehe­tőséget a József Attila Színház művészei (Szemes Mari, Gobbi Hilda, Bodrogi Gyula és a többiek) ügyesen ki is hasz­nálják. Sokkal kevésbé sikerült — a más műfaj adta lehetőségen belül — a Thália Színház kol­lektívájának kiaknáznia Dar­vas József vitadrámának szánt Zrínyijéből a mához szóló mondanivalót, pedig olyan vezető művészek működtek közre, mint Latinovics Zoltán, Kazimir Károly vagy Nagy Attila, akik Örkény István groteszkjét, a Totókat fényes sikerre vitték. Igaz, itt a ha­gyományos nemzeti dráma műformája is inkább csábított a rutinra. A tanulságok? Minden mű­vészet, így a színház öntörvé­nyei sem igen engednek meg publicisztikai általánosítást. Egy azonban bizonyos: valós sikerre csak a kérdező, prob­lémafeltáró és a formáért is megharcoló előadások számít­hatnak. KÁNTOR LAJOS BRETTER GYÖRGY cikkének folytatása az első oldalról ragadja meg — a filozófia se­gítségével. Ha legemberibb alkotásunk a kultúra, akkor az anyagi és szellemi értékek szintézise, a cselekvés, a praxis filozófiája — nagy emberi kincs. Lenin egy kor filozófiai­ szintézisével rendet teremtett az értékek hierarchiájában úgy, hogy egy új értéket teremtett és ehhez viszonyította a meglévőket. Az az értékrend pedig, amely sok korbani szigorú szenvtelen­­séggel felülről tekintett az em­berekre, elvesztette kívülálló­­ságát, közömbössége új dimen­ziót kapott: etikai belső mér­cét, az abszolútum helyett az emberek reális problémáihoz való viszonya vált próbájává. Lenin az intézményesedési eszmék és viszonyok népsze­rű funkcióit is az új érték­rendnek kívánta alávetni. Éle­te utolsó hónapjaiban már leg­főbb gondja az állam és párt­gépezet üresjáratainak kikü­szöbölése: minden írását áthat­ja akkor a szabadság eszmé­nyének, a legfőbb értéknek egybevetése a szabadság intéz­ményével. A kivívott szabad­ság­­ mindig kivívandó: a­­szabadság csak a haladás­ban, az ismét és újra ke­letkező korlátok, megszokások, rutinok, az egyéneket­ szemé­­lyiségeket egybemosó mecha­nizmusok elleni szakadatlan fellépésben tudja újratermel­ni saját lényegét. Ezért követelt tisztaságot az­­embertől, tisztaságot embe­ri viszonyainkban. Cselek­vést, amely képes megállni a világ előtt, s amely önmagát sem kénytelen megvetni. Igé­nyében mindenkitől önálló sze­mélyiséget követelt. A szürke­séget mímelő testet öltött fele­lőtlenséget megvetette, akár a felelőtlen szürkeséggé változ­tató cselekvést. Kocsonyás bi­zonytalanság helyett kristály­keménységet követelt: a követ­kezetes szabadság rendjét. Ezért nem hérosz, inkább, ami több, ember. A hérosz nem kíváncsi cselekvésének hatására, Lenin mindig ele­mezte önmagát is, indítékait és azt, ami következményekként szembenézett vele, alkotójával. A hérosz nem kíváncsi alko­tására, Lenin hatni akart ön­magát is újra tudta gyúrni: személyiségének jellemzője az önmegújulásra irányuló szub­jektív vágy és a világ megvál­toztatását célzó cselekvés össz­hangja. Mózestől - Elektráig SZÍNHÁZRÓL SZÍNHÁZRA BUDAPESTEN GRAHAM GREENE 8 harmadik A műkedvelőnek van még egy előnye a hivatásos nyomo­zóval szemben: félredobhat mindenfajta óvatosságot. Föl­tárhat fölösleges igazságokat, és fantasztikus elméleteket gyárthat. — A rendőrség — mondta Martins — nagyszabású feke­tepiaci ügyben gyanúsítja Harryt. Nekem az az érzésem, hogy esetleg meggyilkolták, vagy éppenséggel öngyilkos lett. — Nem vagyok illetékes véleményt nyilvánítani. — Ismer egy Cooler nevű egyént? — Nem hinném. — Ott volt, amikor Harry meghalt . — Akkor találkoznom kellett vele. Parókát hord? — Nem, az Kurtz! Winkler doktor nemcsak a legápoltabb orvos volt, aki­vel Martins valaha is találkozott, hanem a legóvatosabb is. Nyilatkozatai olyan szűkszavúak voltak, hogy pillanatig sem lehetett kételkedni hitelességükben. — Egy második férfi is volt ott — mondta. Az volt az ember érzése, hogyha egy vörhenyes beteg baját kellene diagnosztizálnia, csupán annyit mondana: ki­ütések a testen, ennyi meg ennyi sok lázzal. És így soha­sem tévedne. — Régóta orvosa Harrynak? Furcsának találta, hogy Harry éppen őt választotta. Harry, aki kedvelte a könnyelmű embereket, azokat, akik­kel megesik, hogy tévednek. — Körülbelül egy éve. — Végtelenül kedves öntől, hogy fogadott. Winkler doktor meghajolt. Egészen halk reccsenés hal­latszott, mintha az inge celluloidból volna. — Nem akarom továbbra is elrabolni a pácienseitől. Martins kifelé indult. Szokatlan alakú feszülettel talál­ta szembe magát: a kezek hosszas haláltusa látomásaként, Greco felfogásában, függőlegesen a fej fölött akaszkodtak a keresztre. — Milyen különös feszület — mondta. — Janzenista. A felvilágosítás után Winkler gyorsan elhallgatott, mint aki indiszkréciót követett el. — Sosem hallottam róla. Miért tartja a kezét a feje fölött? — Mert egyedül a kiválasztottakért halt meg — hangzott a kelletlen magyarázat. Hetedik fejezet Lapozgatom az iratokat, a beszélgetéseinkről készült fel­jegyzéseket, a tanúvallomásokat. Abban a pillanatban Rollo Martins elhagyhatta volna Bécset anélkül, hogy akár a haja szála is meggörbült volna. Veszélyesen kíváncsi volt, de megfelelő ellenintézkedések történtek, és senki sem szólta el magát. Tapogatózó ujjai alatt egyetlen apró rés sem tá­madt a tettetés sima falán. Amikor elhagyta Winkler dok­tor lakását, Rollo Martins még nem volt veszélyben. Nyugod­tan visszamehetett volna a Sacher Szállóba aludni, sőt akár Coolert is meglátogathatta volna minden kockázat nélkül. Senkit sem nyugtalanított komolyan. Szerencsétlenségére — és mindig lesznek majd pillanatai, amikor keserű szemre­hányásokat tesz magának emiatt — úgy döntött, hogy vissza­megy Harry lakására. Beszélni akart azzal a mogorva em­berkével, aki azt állította, hogy szemtanúja volt a baleset­nek ... De vajon tényleg azt állította? A csúszós, sötét ut­cán néhány pillanatig kísértést érzett, hogy azonnal meg­keresse Coolert, hadd legyen teljes a kép a Harry teteme fölött keringő baljóslatú madarakról. De Rollo, mert Rollo volt, fej vagy írást játszott, és a pénzdarab úgy esett, hogy Harry lakását választotta, s ezzel két ember halálát okozta. Lehet, hogy az emberke, akit Kochnak hívtak, egy pohár borral­ többet ivott, vagy egyszerűen csak jó napja volt az irodában, de ezúttal, amikor Martins becsengetett hozzá, szí­vélyesen fogadta és szűkszavúsága is elpárolgott. Éppen vég­zett az ebéddel, még a morzsákat sem törölte le a bajuszá­ról. — Ó, tudom már j­ön Harry Lime barátja. Barátságosan betessékelte Martinst, és bemutatta monu­mentális élettársának, aki felett szemmel láthatólag korlát­lanul uralkodott. — Azelőtt meghívtam volna egy csésze feketére, manap­ság azonban ... Martins cigarettával kínálta, és a hangulat még barátsá­gosabbá lett. — Tegnap, amikor csöngetett, kissé kurtán feleltem — mondta Herr Koch —, de szörnyű fejfájás gyötört, és emel­lett magam kellett hogy ajtót nyissak, mert a feleségem nem volt itthon. — Ugye azt mondta, hogy látta a balesetet? Herr Koch és a felesége egymásra pillantottak. — A vizsgálat befejeződött, Ilse, nyugodtan elmondha­tom. Megbízhatsz az emberismeretemben. Ez az új barát Igen, láttam a balesetet, de ön az egyetlen, akinek elmesé­lem. Láttam, azaz inkább hallottam. Hallottam a fékcsikor­gást, meg ahogy a kocsi kereke csúszott a járdán, és éppen jókor érkeztem, hogy lássam, amint a tetemet beviszik a házba. — De ön nem tett tanúvallomást. — Jobb, ha az ember nem vegyül bele az ilyesmibe. Meg aztán az irodában sem tudtak volna nélkülözni, személyzet­hiánnyal küszködünk, és lényegében nem is láttam igazán... — Tegnap mégis elmesélte, mi történt. — írták az újságok. — Sokat szenvedett? — Halott volt. Ezen az ablakon át néztem. Csak felis­merem, ha egy ember halott, őszintén szólva bizonyos érte­lemben a szakmámba vág. A morgue-nál vagyok tisztviselő. — A többiek azt állítják, hogy nem halt meg azonnal. — Talán nem értenek úgy a halottakhoz, mint én. — Természetesen, amikor az orvos megérkezett, már halott volt. Magától Winkler doktortól tudom. — Azonnal meghalt. Higgye el, kérem, értek hozzá. — Azt hiszem, Herr Koch, hogy magának tanúskodnia kellett volna. — Ki-ki a maga nyugalmára gondol, Herr Martins. Nem én vagyok az egyedüli, aki távol tartotta magát. — Mit akar ezzel mondani? — Három férfi hozta be a házba a barátját. — Tudom. Két férfi, meg a sofőr. — Nem, a sofőr lent maradt. Nagyon fel volt dúlva sze­gény ... — Három ... " A sima falat tapogatva Martins rábukkant ha nem is egy résre, bár valami egyenetlenségre, amit a gondos építők nem simítottak el tökéletesen. De Herr Kochnak nem volt szeme az élők megfigyelé­sére, csak a parókás ember vonta magára a tekintetét. A másik kettő csupán két férfi volt számára: sem magasak, sem alacsonyak, sem kövérek, sem soványak. Futólag lát­hatta őket a magasból, amint terhük fölé hajoltak. Nem néztek fel, Herr Koch sietősen visszahúzódott, és becsukta az ablakot, mert bölcsebbnek tartotta, ha nem mutatkozik. — Semmilyen hasznos felvilágosítást sem tudtam volna szolgáltatni, ha tanúskodom, Herr Martins. — Semmilyen felvilágosítást — gondolta Martins —, sem­milyen felvilágosítást .. Most már nem kételkedett benne, hogy bűntény történt. Különben mi más okuk lett volna, hogy eltagadják Harry halálának pillanatát. Pénzzel meg repülőjegyekkel akarták betömni annak a két embernek a száját, akik Harry igazi barátai voltak Bécsben. S a harma­dik? Ki lehetett a harmadik férfi? — Látta elmenni Herr Lime-ot? — kérdezte Martins. — Nem. — Nem hallott semmiféle kiáltást? — Semmit, csak a fékcsikorgást, Herr Martins. (Folytatjuk) Keresztes­ R. Miklós fordítása SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), BODOR PÁL, HORNYÁK JÓZSEF, MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN (szerkesztőségi titkár), NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Az UTUNK előfizetési díja egy évre 52 lej* A szerkesztőség címe: Cirij, str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 1-24-29­90 440 Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. I. P. Cluj, 1968 - 2696

Next