Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1968-07-05 / 27. szám
Csipegető kiküszöböl, leszögez, éllovas A napokban hallottam — egy gyermek mondta —, hogy annak idején a gyárost kiküszöbölték a gyárudvarról. Ugye megmosolyogni való: szegény gyermek, hallotta a kiküszöböl szót valahol, nem tudta, hogy kiküszöbölni — ugyebár — a hiányosságokat meg ehhez hasonlókat szokás, s lám csak, milyen furát mondott. Pedig én azt hittem, hogy a gyermek nagyon helyesen sejtett meg vagy értett meg valamit. Hallotta a szót, a szó felidézett benne egy képet (a küszöbön való kidobás képét), honnan gondolhatta volna, hogy a szó jelentése elvont — józan nyelvérzékkel természetesnek vélte, hogy nagyon is konkrét értelemben vett eltávolításról van szó. Olyasmiről, amit önkéntelenül is képpel kívánunk kifejezni (kiebrudal, kiakolbólít). A fejlődés a konkréttól, a képszerűtől, sőt magától a képtől az elvont, az átvitt, a képes felé tart. Sok szónak, kifejezésnek el is homályosul az eredeti jelentése. Kinek jut eszébe a cserjé (amelyben benne felejtették a cserzendő bőrt), mikor azt panaszolja, hogy cserbenhagyták? Kinek jut eszébe a fonás, mikor körmönfontnak nevez valakit? Pedig ezek a szók eredetileg ugyan valósi képet jelölnek. Sőt akkor lettek szóvá, mikor átvitt értelemben kezdték őket használni (addig csak képek voltak). Stílusbeli rangjuk, hangulati értékük pedig akkor csökkent valamennyire, amikor már csak átvitt értelemben használták (s elfelejtették az eredeti jelentést). Hogy egy-egy új szó helyes-e, azt a nyelvi gyakorlat szentesíti. Persze akkor, amikor a cserbenhagy meg a körmönfont keletkezett, senkinek se jutott eszébe, hogy megkérdezze: helyesek-e? A nyelvi gyakorlatot a nyelvérzék irányította. Ma is az irányítja. De ma a nyelvérzékre erősebben hat a divat, a tudálékosság, a különcködés, s ezért könnyebben romlik. S a gyakorlat ezért szentesíti a kiküszöböl szót. Ez a szó különös módon alakult ki. Képszerű, de a kép maga nem létezik. Maga a kép az átvitt értelemmel egyszerre jelent meg. Ezért nem is volt soha hangulati értéke ennek a szónak. A vélt, az állítólagos képet, hangulati értéket kereste a nyelvérzék . Kiküszöbölték az udvarról mondatban. De hiába. S ha nem kiáltjuk is ki helytelennek, mégis szánalmasan szürkének, értéktelennek tarthatjuk a kiküszöböli a hibát kifejezést. Akárcsak azt, hogy: leszögezi az álláspontját. Leszögezni többnyire ládát vagy (sajnálatosabb esetben) koporsót szokás. Itt tehát megvan a kép. De ez a kép (a láda-szögezés) egyrészt nem alapja a kifejezésnek (az álláspont-leszögezésnek) — s ezért helytelen is, körmönfont okoskodás —, másrészt, pedig nincs semmiféle különös hangulata, hanem képzelet nélküli díszíteni akarás eredménye. Holott az új szónak, ha más, azonos jelentésű szavakkal versenyre akar kelni, különösnek kell lennie. S voltaképpen azért is keletkezett, azért, hogy elevenebb, feltűnőbb, érdekesebb legyen. De mesterséges és mesterkélt is. Akárcsak az éllovas szó, amelyet akárkire rámondhatunk újabban — ha ugyan nem lovas az illető. Az élen haladó kerékpáros-versenyzőnek, sőt a labdarúgó-bajnokság első csapatának miért kell lovasnak is lennie? Nem elég, hogy az élre tört? NAGY KÁLMÁN A hazai irodalmi sajtó ezekben a napokban emlékezik meg a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedei román irodalmának egyik kimagasló alakja, Barbu Stefanescu Delavrancea halálának ötvenedik évfordulójáról. Írói rangjáról, népszerűségéről azonban mindennél többet mond, hogy legszebb novellái újabb és újabb kiadásokban állandóan közkézen forognak, s történelmi dráma-trilógiájának különösen az első darabja, az Apus de soare (Naplemente) csaknem állandóan ott van a színházak műsorán. A trilógia második részét, a Fergeteget (Viforul) a kolozsvári Állami Magyar Színház kitűnő előadásából ismerheti az olvasó. Delavrancea egyik legnevezetesebb novellájából, a Hagi Tudóséból írt azonos című jellemkomédiája — a román Fösvény — kiváló színészek kedvenc darabja évtizedek óta. Delavrancea eredetiségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy noha kortársa és barátja Caragialénak, mégis mind novelláiban, mind drámaírói eljárásában mentes maradt hatásától, végig a maga útját járta. Pedig mindketten szemben állnak korukkal, s nem csupán nézőpontjuk azonos, de nemegyszer a környezetrajz, a jellemek és a figurák beállítása is műveikben. Egyforma megvetéssel ábrázolják a századforduló parazita polgárságának álhazafiasságát, s mindketten ugyanolyan szeretettel fordulnak a porig alázott elnyomottak, a parasztok s a városi kisemberek élete felé; egyforma vehemenciával leplezik le a korszak politikai komédiáit. Egy 1907-ből származó levelében Caragiale így jellemzi barátságukat: „Kisgyermek korunkban hagytuk el mindketten a szerény szülői hajlékot; ki-ki indult a maga világából... te a Delei Vechi külvárosnegyedéből, én a ploienti-i mocsarak környékéről... Kegyetlen utakon jártunk, elzsibbadt ízülettel, fölvéreztük a talpunkat, arcunkba sújtottak ... Mindkettőnket egyfelől ugyanaz a kivetettség és megalázottság, másfelől ugyanaz az elszánt küzdelem a jövőért állított egymás mellé.“ Delavrancea egyéni élete ugyan kedvezőbben alakult, mint nagy barátjáé. Való igaz, hogy csaknem azonos körülmények közt indulnak. De a kilencgyermekes fuvaros fiának sikerül ösztöndíjasként bekerülnie a Sfintul Sava líceumba — két meghökkentően szép novellában emlékszik meg később tanulóéveiről. Domnul Vucea és Bursier a címük. Delavrancea aztán jogi diplomát is szerez, és mint kiváló szónok, csakhamar jónevű bukaresti ügyvéd. Két évet tölt Párizsban, tanulmányai kiegészítésére — hazatérése után a korszak legjobb ügyvédjeként tartják számon. Elismert politikus is haláláig. Írói tevékenységében, törekvéseiben mindvégig hű maradt azokhoz az eszményekhez, amelyek oly szoros barátságba vonták hármukat — Caragialét, Vlahutát és őt. Minden bizonnyal ez a magyarázata, hogy a korabeli polgári kritikusok éppúgy nem tudják bevenni, mint Caragialét, és őt is azzal vádolják nyíltan, hogy ,,befeketíti a román népet“. Pedig legmegrázóbb novelláit, a művészi megformálás, erőteljes és rendkívül színes stílusa mellett épp az teszi értékessé, hogy sorain átsüt a népe iránti mélységes szeretet, sorsáért való aggodalom. Már első, még Párizsban írt novelláját, a Sultănică-t is ez a szeretet és aggodalom hatja át. A meggyalázott, szépséges parasztlány sorsát ecseteli drámai erővel, akinek nincs más menekvése, mint hogy világgá menjen. De ugyanez az aggodalom vezeti tollát az Élősködők (Paraziţii) című novellaciklus megírásakor is, amelyben valóságos galériáját vonultatja fel a korabeli bukaresti szalonok léhűtőinek. „Olyan írásokat akarok írni — vallotta már pályakezdéskor egyik levelében —, amelyek élő dokumentumul szolgálnak korszakunkról azoknak a történészeknek, akik egyszer megpróbálják fölvázolni e korszak tablóját.“ És ugyanez a népszeretet készteti arra is, hogy akadémiai székfoglaló beszédében (1913) a népköltészet örök értékei és példamutató jellege mellett álljon ki, s még inkább amikor dráma-trilógiájában a román nép történetének legszebb korszakát és legnagyobb alakját, Ștefan cel Maret és harcostársait igyekszik példaképül állítani kora elé, mint annak idején Eminescu Harmadik levelében, amikor Mircea cel Bátrin legendás alakjának fölidézésével mond ítéletet korának politikusai fölött. De nem véletlen az sem, hogy Delavrancea, akárcsak Caragiale vagy Vlahuta, oly megvetéssel és őszinte felháborodással küzd a Hohenzollern-dinasztia ellen. Ragyogó cikkek egész sorában leplezte le a Hohenzollernek haza- és népellenes magatartását, akik a román fejedelemségben „nem láttak mást, csak a föld gazdagságát, a szépséges és kincset érő erdőket, azontúl pedig egy kizsákmányolt nyájat, amelyet alkalom szerint dicsérni vagy ostorozni lehetett, s amelyre, ha épp köztük vannak, mosolyogni illik, de ha távol tőle, bátran gúnyt űzhetnek belőle.“ Barbu Stefanescu Delavranceát irodalmi alkotásainak realizmusa, művészi ereje s nem utolsósorban a népe sorsáért folytatott elszánt küzdelme méltán állítja a századforduló nagy román írói sorába, Coșbuc, Caragiale, Slavici, Vlahuta mellé. Ami művészetét, nyelvét illeti, joggal írhatta róla Vlahutá: „Delavrancea igaz mesterként játszott a nyelv egész klaviatúráján. Stílusa változatos, gazdag, tele művészi képekkel, mint maga az élet, amelyet Delavrancea olyan kitűnően tudott megfigyelni, és amelyet olyan felülmúlhatatlan szuggesztivitással tudott ábrázolni halhatatlan alkotásában.“ KORMOS GYULA DELAVRANCEA SZŐCS ISTVÁN cikkének folytatása az első oldalról érdemes, a következő héten már voltak költők, akik a cukorkagyárról énekeltek: „Könnyűipar, mit bizony eszünk le-lenéz ... Könnyűipar! csakugyan .. . s mégis de nehéz“ — s ügybuzgó lektornők írták véleményezésükben, hogy „ma magaskohóról beszélni hátborzongató tájékozatlanság“. Az eszmei tájékozottság azonban nem nyilvánulhat meg témakonjunktúrákban, stíluskonjunktúrában, csakis azoknál, akiknek nem mondanivalójuk, hanem csupán beszélhetnékük van. Ezeket izgatja állandóan, miről lehet, miről érdemes kiadósán szavalni. A kortárs olvasó tájékozódási igénye fejeződött ki abban a követelményben, hogy az irodalom a kor fő eseményeiről, mozgatóerőiről írjon, és témáiban, hőseiben a nagyszabásút keresse. A nagyszabásút, a történelmi méretűt megírni — ez a követelmény teljesen helyénvaló is marad — azzal az íróval szemben, aki arra való. Viszont fürge közvetítők vetették rá magukat a követelményre, s akarták az írót, művészt arra tanítani, mit lásson nagynak, mit kicsinek s főleg: minden írón azonos alkotási szemléletet akartak behajtani. A baj mindig az, hogy ez a jóltájékozottság az egyes írón akarja számon kérni azt, ami csak az irodalom egészétől várható el. Mert ha hosszabb korszakon keresztül valamely irodalom feltűnően kerül egyes témákat és feltűnően keres másokat, az már nem az egyes írók kérdése, az nem oldható meg az egyes írók bírálatával, ez azt jelenti, hogy az irodalom éppen ezáltal — „viszonyul“. A divatos témák kiváltságainak elismerése, vagy éppen megkövetelése esetleg elfedheti az irodalom mélyről jövő üzenetét. Az irodalom — valóságfeltárás. A valóságfeltárásnak csak akkor van értelme, ha olyasmit is közöl, amit nem tudhatunk máskülönben. Az irodalom nem afféle echós barlang, amibe ha belekiáltunk, ugyanazt veri viszsza, csak öblösebben, rejtelmesebben. Miféle bányászat volna, amelyik csak a mélybe leszállított bányafát, felszerelést akarja visszanyerni, de közömbös a telérek kincsei iránt. Lehet, hogy aranyat terveztünk kiemelni, de csak rezet találtunk. Zománcozzuk be a föld alatt, és bányászszunk dublét? Vagy jelentsük ki, hogy a réz az értékesebb s nem is izgat az arany? Nincs veszélyesebb, mint az effajta bürokraták által értelmezett sugallatokból származó és konjunktúra-ügyeskedéssel kivitelezett „korparancs“. Minden alkotó csak maga tudhatja, mi az ő saját mondanivalója, mi az, amiben kifuthatja formáját. Nem lehet támadni valakit, mert csak négysoros verset szeret írni; nem lehet leértékelni egy szobrászt, mert csak arasznyi nagyságú szobrokat farag. Nem lehet éppúgy a téma méreteit sem, mint a formáét, előírni. A témát a mondanivaló választja. De a téma és a mondanivaló nem egy. Akármilyen nagy téma mögül is kikandikál a kis mondanivaló. Volt és ma is van valóságos társadalmi szükséglet a formájában is monumentális, de a témájában is jelentős, „nagy dolgokról“ szóló irodalom iránt. A háborúk, forradalmak nagy panorámái, a korrajzok és a nagy személyiségek életregényei iránt kielégíthetetlen a kereslet. — Csakhogy ezekhez a témákhoz egy bizonyos írótípus kell. Vagy egy olyan hatalmas befogadóképességű, a történelmet legyőzni tudó elme, mint Tolsztoj, vagy egy magát mindenbe beleélni képes, hajlékony rekonstruálóképesség. De nem lehet minden író ilyen. Nem mindenki tudja magához gyúrni a témát, vagy magát a témához. Akárhány olyan is van, aki csak éppenséggel azon a témán tudja megmutatni erejét, amelyik önmagában még semmi nagyságot nem kínál, és amelyik éppen ezért provokálja a teremtőerőt. Nagy író nagy művet alkothat abból, hogy egy egész jelentéktelen kis ember kifog egy egész jelentéktelen kis halat; nagy festő jelentős festményt alkot egy árva kis szobacserépről. Viszont ezeknek az igazságoknak az eltúlzása és konjunktúra-hévvel való túlhangsúlyozása oda vezet, hogy fiatalabbak, öregebbek olyan útra sodródnak, amihez semmi kedvük nincs, de amelyik őket megszabadítja attól a szorongástól, hogy lemaradnak. Mert a nagy író egy kis keszeg halacskán is gyakorolhatja művészete erejét, de fönnáll a veszély, hogy mindazok, akik nagy író hírébe szeretnének kerülni, jelentéktelen emberek jelentéktelen horgászatait írják meg — nagy képpel. Assziszimilálódnak a nagy írókhoz. És hibás a kritika, amely ilyenkor ahelyett, hogy az író kicsinysége miatt zsörtölődne, udvariasan a téma kicsinységét kárhoztatja. Holott nem az volna a helyes kritikai formula, hogy: „Te, drága barátom, miért vesztegeted az erődet arra, hogy jelentéktelen, periferikus témákkal pepecselsz.“ Nem, a helyes kritika ez volna: „Kicsiny vagy te ahhoz, barátom, hogy egy ilyen apró halacskából olyan nagy pecsenyét süss magadnak!“ Tagadhatatlan, hogy a téma nagyságát megmérni ezerszer könnyebb, mint a mű nagyságát. Ezért aztán sok kritikus, aki a megjelent művet értelmezi és a szerkesztő, aki a beadott kézirat sorsa fölött dönt, első pillantásaival a témát méricskéli. Nem akarok egyáltalán arra kilyukadni, hogy a témák értékelése és elemzése mellékes dolog. A témák, az alkotások tartalmi elemei sokat mondanak, de ismétlem, nem is anynyira az íróról, hanem az irodalomról és a korról. És ennek megfelelően (persze, ha igazi, őszinte műről, nem konjunktúra-ügyeskedésből spekulált, pepecselt művecskéről van szó) valamely témák túlsúlya vagy hiánya mindig arra kell késztessen, hogy elemezzük az irodalom és a társadalom viszonyát, de nem azért, hogy ezt a viszonyt retusáljuk, hanem hogy értelmét felszínre hozzuk. Másrészt el kell kerülnünk azt a helyzetet, hogy a tematika természetéhez fűződő jelszavak pro vagy kontra, egyik vagy másik alkotó típust vagy művészi csoportosulást kiváltságos vagy hátrányos helyzetbe hozhassák. Ott, ahol egészséges irodal-mi-művészeti közszellem van, a tematika nem jelenthet, bármiféle tematika sem önma-gában előnyt vagy hátrányt. (Vagy éppenséggel tehertételt!) Amennyire elszomorító eredménnyel jár az, ha apró míves munkához szokott művészkézzel monumentális kontúrokat vonatunk néha, éppen annyira elszomorító és lehangoló, amikor jó realitásérzékkel és heves közéleti-társadalmi-történelmi érdeklődéssel megáldott írók, csak azért, hogy nehogy megszólítsák őket, mit keresnek ezen a tájon, igyekeznek beilleszkedni a felszínre került divatos mini-témák áramlatába. Könnyű volna elintézni azzal a dolgot, hogy ez nem baj, mert az igazi tehetség az úgysem alkuszik meg, az úgyis azt csinálja, amit a legjobban tud. De nem így van; a gyakorlat bizonyítja, hogy tehetséges írókat, alkotóművészeket lehetséges évekig téves útra leszorítani, olyanra, amelyik adottságuknak, tehetsépéldája s intelme vigyázóan a sírig kísérnek, megtermékenyítve minden tettünket s gondolatunkat. Az öreg iskolafalak közül kikerült jeles tanulók mellett ne feledkezzünk meg a jeles tanítómesterekről, akiknek emlékét ápolni, példáját őrizni s felmutatni nemes és szép kötelességünk. Évszázados iskoláinkban szentéllyé kell avatni nagy pedagógusaink pantheonjait, de ott a helye minden jeles pedagógus elődnek újabb keletű iskoláinkban is. Ha nem egyebütt, hát egy márványtáblán maradjon meg nevük iskolájuk falai között utódok, tanítványok mindenkori okulására s épülésére. Nemrég láttam a televízióban egy Aranyos menti falu öreg tanítóját tanítványai körében, akik közül vagy húszan az ország különböző vidékein felelősségteljes munkát végeznek: mérnökök, orvosok, vállalatvezetők, összegyűltek felköszönteni egykori tanítójukat, aki gazdag útravalóval indította el őket életpályájukon. Vajon van-e, ki többet tett volna faluja híréért, dicsőségéért, gük alkatának nem felel meg, és nemcsak ők vesztenek, hanem veszít az olvasó is. Nehezebb dolog mindig lelkiismeretünk szerint dönteni és nehezebb dolog megmondani, hogy merre szeretnénk a kedvünk szerint járni... de nincs más kiút, mint hogy az író a saját mondanivalóját vállalja, a kritikus meg megkülönbözteti azt a beszélhetnékségtől. Hogy ma miből lesz, azt a tehetség méretei és nem a téma méretei határozzák meg, mint ez az öreg tanítómester? S vajon hány és hány tanítómestert illet meg ezer és ezer tanítvány hálája s köszönete. És akár az odaadás ünnepének is lehetne nevezni ezt a napot. Nemcsak azért, mert a pedagógusi hivatás mindenképpen sok odaadást kíván, mert hiszen aligha van nehezebb, komplexebb, több figyelmet, szeretetet, szenvedélyt igénylő foglalkozás a nevelőmunkánál. Hanem azért is, mert ez a helytállás ünnepének napja tízmeg tízezer értelmiségi számára, akik e nemes hivatást választották maguknak, vállalva a falvak felemelkedéséért vívott nehéz és áldozatos küzdelmet. S ezért az ország egyik legátfogóbb ünnepe is ez egyben. Tiszteletet parancsol a nagyváros zajában, megsüvegelik a csendes falusi utcákon, a tanácsház, a kultúrotthon, a tanyai iskola előtt. Mert ebben az ünnepben benne van egy ország hálája s mindanynyiunk hálája a pedagógusok iránt, akik oktatásunk mind magasabb színvonalára emelik az egymást követő nemzedékeket. MIKÓ ERVIN cikkének folytatása az első oldalról 2 Oidipusz Magyarózdon E ,,szenzációs“ címmel közölte Horváth István most két hete az Utunkban azt a mesét, amelyet szülőfalujában gyűjtött a30 éves Magyari István Pikótól, 1968. május 26-án. A meséhez fűzött kommentárjai szerint „szinte bizonyosra vehető, hogy a magyarózdi mondának köze van Szophoklész tragédiájához“. Ezen a csapáson haladva, sorra veszi — 1837-től 1919- ig — a tragédia magyar fordításait, ám mindjárt arra a lemondó következtetésre jut, hogy az említett időszakban egyetlen olyan tanult ember sem került ki a faluból, aki a tragédiát az irodalom felől a folklór felé közvetíthette volna. Ezen a ponton a gyűjtő saját magával kerül ellentmondásba, hisz előbb joggal állapította meg, hogy „a szolgálatba állás, a szolga-vincellérgazda viszonya, a szőlő és őrzése késő feudális gazdasági és társadalmi viszonyokra utal“. A Szophoklésztragédiának és a magyarózdi mesének ezt meg az összes más alapvető különbségeit lehetetlen egy XIX—XX. századi, vagyis egy merőben újkeletű folklorizációval megmagyarázni. Ilyesfajta különbségek kimunkálásához a mesemondók egymást követő nemzedékeinek hosszan tartó, több évszázados egyéni és kollektív alkotómunkája szükséges. Pikó Pista bá meséjének valóban van köze Szophoklész tragédiájához, ám ez a közösség azokig az ősrégi mítoszokig és mondákig megy vissza, amelyektől a népek meséi és az írók feldolgozásai egyaránt elindultak. Lapozzuk csak fel kissé Antti Aarne—Stith Thompson nemzetközi népmesekatalógusának legutóbbi kiadását (The Types of the Folktare. A Classification and Bibliography. Second Revision. Folklore Fellows Communications, 184. Helsinki, 1961) A katalógusban az úgynevezett sorsmesék között, 931. szám alatt találjuk Oidipusz meséjét, a következő típusvázlattal: „Miként a jóslat megjövendölte, a hős megöli apját és feleségül veszi anyját." Elterjedtsége a következő: finn, litván, lapp, ír, spanyol, katalán, olasz, román, magyar, cseh, orosz, ukrán, görög, török, indonéz, francia-amerikai, néger, spanyol-amerikai. Nagyon elterjedt, mondaná talán a kívülálló, hisz három világrészből vannak már összegyűjtve változatai. Viszonylag nagyon ritka, mondja a szakmabeli, aki gyakoriságát más mesetípusok gyakoriságához is hozzá tudja mérni. Ritkaságáról tanúskodik összegyűjtött változatainak csekély száma is, mert igaz ugyan, hogy az írek 61, a finnek 22 és az ukránok 14 variánssal, a felsorolt többi népek viszont mind csak egy-két, maximum három adattal szerepelnek a jegyzékben. Berze Nagy János mesekatalógusában (Magyar népmesetípusok, I—II. Pécs, 1957.) ugyanazon 931-es típusszám alatt két változat szerénykedik, a második azonban aligha idetartozó: mindössze az van benne, hogy a fiú jóslat szerint megöli apját. Ilyenformán az Oidipusz-mese a magyar folklórban mostanáig egyetlen változatban volt ismeretes. Juhász László gyűjtötte a Gömör megyei Otrokocsban és közölte 1896-ban a Magyar Nyelvőrben: az érdeklődő ma könnyebben hozzáfér Ortutay Gyula—Dégh Linda—Kovács Ágnes nagy gyűjteményében (Magyar népmesék. Bp., 1960. III. 221—225). Horváth István gyűjtése tehát, ha szabad a folklorisztikában ilyen szót használni, valóban a legjobb értelemben szenzációs: sikerült egy világszerte ritka mesetípus második magyar változatát megtalálnia és rögzítenie. A fiú rabszabadító találós kérdése nincs kapcsolatban a szfinx találós kérdésével: önálló mesetípus ez, Magyarózdon csak alkalmilag kapcsolódott az Oidipusz-meséhez. Aarnes Thompson, 927. szám alatt, mind Európából, mind Amerikából sokszorosan több változatát sorolja fel, mint az előbbinek. Berze nem illesztette be katalógusába, de a magyar folklórban sem ismeretlen: például Ortutay—Dégh—Kovács idézett művében egyszerre öt változata szerepel. A költő Kriza Jánostól napjainkig a foklórgyűjtés terhének tisztes hányadát írók, költők hordozták. Horváth István szintén régóta beállott e sorba — és hogy nemhiába, többek közt ez az Oidipusz-mese is fényesen igazolja. Mily töméntelen értékkel gyarapodnék kultúránk kincsestára, ha valamennyi írástudónk hasonló elhivatottsággal gyűjtené szülőfalujának folklórját! Ám most maradjunk egy szerényebb feladatnál. Kérünk mindenkit, aki mesemondókat ismer, kérdezze meg tőlük, vajon nem tudják-e azt a mesét, amelyben a fiú jóslat szerint megöli apját és feleségül veszi anyját. Hátha az érdeklődés nyomán újabb Oidipusz-mesék kerülnének a folklór mélyéből napvilágra? FARAGÓ JÓZSEF