Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1968-06-28 / 26. szám

Bányai Irén, Vitályos Ildikó és Gábor József a nagyváradi Amerikai Elektrában Collegium Musicum Ha a kisegyüttesek taglétszámát messze meghaladó filharmóniai és főiskolás ka­marazenekartól eltekintünk (az orvosok kamarazenekaráról sem feledkezve meg), kétségtelen, hogy Kolozsváron a barokk zene művelésében legérdekesebbnek és legfontosabbnak az első életévét még be sem töltött Collegium Musicum ígérke­zik. A főiskola alig egyéves két­manuálos Ammer-csembalója s a vele egyidőben kapott más régi hangszerek a barokk zene hiteles előadását jelentősen meg­könnyítik. S mert úgyszólván kizáróan barokk zenét művelő együttesről van szó, szögezzük le még egyszer a művészetek párhuzamos fejlődését cáfoló tényt: fes­tészetben és szobrászatban a barokk kor­szak hanyatlást jelent, zenében viszont a polifon gondolkodásmód tetőfokát, élet­erős, gazdag termést, mely a felemelő pátosz és megrendítő mélység, csillogás és mélyértelmű mondanivaló szintézise — nem szertelen és szabados, hanem szi­gorúan szerkesztett formák között. A vi­lág zenei fórumain ez a zene az utób­bi évtizedekben példátlan erővel hódí­tott teret; korunk egyre gyorsuló életrit­musában számtalan embernek jelent megnyugvást, felfrissülést. Formai és tar­talmi értékei, a szerkesztés jól áttekint­hető világossága miatt ez a zene a tanu­lás és tanítás talán legfontosabb tartó­pillére lett; az AKADÉMIA eszköze s a magányos műkedvelő öröme. A csem­baló s maga Bach egyre gyakrabban üti fel a fejét még dzsessz-fantáziákban is; évekkel ezelőtt a véletlen kegyes jóvol­tából egy francia adón a tangóharmoni­­ka-verseny győztesének virtuóz játékát hallottam: a G-moll fantázia és fúga cí­mű, orgonára írt monumentális Bach­­művet írta át — ő vagy más — har­monikára, tőle telhető pontossággal. Kép­telen vállalkozás, de jellemző. Vajon miért nem érte be egy andalúziai ro­mánccal, rock and roll-fantáziával vagy Strauss-egyveleggel? Nem lehetünk meg Bach nélkül. Nagyjából ezért. Két ragyogó Buxtehude-művet hallot­tunk a Collegium Musicum legutóbbi hangversenyén. Az A-moll trio-szonáta (hegedű, viola da gamba, csembaló) Petre Lefterescu, Use L. Herbert és Kurt Mild előadásában az est egyik igazi fénypontja volt. A közvetlenül Bach előtti nemze­dék nagy északi mesterének ez a műve először hangzott el Kolozsváron. Buxte­hude, a lübecki nagymester úgy orgoná­­zott, hogy tanúvallomások szerint a hideg futott hallgatóinak hátán, de kamaraze­ne-művei is a barokk zene aranykészleté­hez tartoznak. A második részben hal­lott két lakodalmi ária (Niculina Mirea- Curta szoprán, 2 hegedű, 2 viola da gamba, 2 oboa és csembaló) Bach világi kantátáinak színvonalán örvendeztette meg a közönséget. A Bach-kortárs osztrák Johann Joseph Fux kánon-szonátája két viola da gam­­bára és csembalóra s a velencei Gio­vanni Bassano négy rövid műve (Fan­­tasie a 3 voci per cantar­e sonar — a költői hangzású, eredeti cím, 1585-ből) a kismesterek, illetve kisebb­ mesterek hangvételét képviselte. A lipcsei Colle­gium Musicum alapítója, a példátlanul termékeny Telemann szintén jelen volt. Csillogó versenyműve négy hegedűre (zenekari kíséret nélkül) most négy viola da gambán szólalt meg. E mélyebb fek­vésű hangszeren a mű már kevésbé csil­logó. Ezt a változatot azt hiszem főként annak örömére adták elő, hogy van vég­re négy ilyen hangszer Kolozsváron, s van négy ember — kettő asszony —, aki a hangszer reneszánszának kolozsvári vezérképviseletére vállalkozik. George Jarosievici volt az első, több mint tíz évvel ezelőtt; most tanítványa, Use L. Herbert a legkülönb. Ő az egyetlen, aki érintőkkel ellátott hangszeren s hiteles vonótartással játszik. Beethoven, Brahms cselló-szonátáinak hivatott előadója ma már elsőrendű gamba-játékos. Benne rez­­dül és lüktet a zene­ figyelme, pontossá­ga s az elért hangszín egyformán meg­kapó. A második nagy fénypont Bach C- dúr versenyműve volt, két csembalóra. Nem tudom, volt-e a XVII—XVIII. szá­zadban Kolozsváron egyszerre két csem­baló vagy akár egy is; most nemcsak van, hanem mind a kettő emberére ta­lált. Az egyik Kurt Mild, a mester — a Collegium Musicum tulajdonképpeni irá­nyítója —, a másik pedig a kedvenc ta­nítvány, a remekül koncentráló Botár Katalin. A csembaló sajátos technikáját meglepően rövid idő alatt sajátította el. Teljesítményük nemcsak Kolozsváron, de Bach hazájában is versenyképes. A maga egészében a kolozsvári Colle­gium Musicum még nem zenél zökkenés­mentesen; van, akinek a régi hangszer — a gamba — még nagyon is új; ez a hangverseny nem végeredmény. A XVII —XVIII. század zenéjének világhírű s egyben rangidős előadói — I MUSICI DI ROMA — egy-egy hangversenykörút előtt heteken át napi hét órát gyakorolnak — ami az ilyen természetű munka inten­zitását tekintve, nagyon kiadós főnormá­nak felelne meg. Ahogy végignéztem az arcokon a kolozsvári Collegium Musicum hangversenyén, amit itt hallottunk, java részük számára másfél normán felüli teljesítmény, anyagi részesedés nélkül (telt ház, jegyek és meghívók nélkül), de mennyi munka van így is a még nem egészen hibátlan teljesítmény mögött. Mint a hangverseny haszonélvezője, za­vartalan örömmel állíthatom, hogy sze­memben igen jó gazda az a főiskola, amelyik tanárait, tanársegédjeit ilyen önkéntes munkára készteti. KOVÁTS IVÁN ■ ■■ »■ mn—nem templom mellett álló házon is. A mikolai Madonnáról ké­szült relief-másolatok megle­hetősen messzi vidékekre való elszármazása azt bizonyítja, hogy a kép annak idején való­ban híres volt, s a hasonmá­sokra is átszármazó csodatévő erőt tulajdonítottak neki. Kornis Zsigmond vallásos érzületéből fakadó nem éppen ildomos tette jól ismert az iro­dalomban. Úgy tűnik, hogy többre tartotta a műalkotások­nak tulajdonított csodatevő erőt, mint művészi értéküket. Ezért nem tartjuk ellentmon­dásnak, hogy míg körömsza­kadtáig ragaszkodott a mikolai Madonnához, addig könnyed gesztussal adta át a kolozsvári ferenceseknek a Kornis-feszü­­letnek nevezett híres remeket, mely korábban minden való­színűség szerint Kővárról ke­rült a szentbenedeki kastély­ba. A főkormányzó Mária-imá­­datának egy másik erőszakos megnyilvánulása azonban már kevésbé tudott dolog, s talán ennek tulajdonítható, hogy elkerülte A MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZEK FIGYELMÉT. Pedig igen jelentős dologról van szó. Az 1518 és 1526 kö­zött készült szászsebesi főol­tár Madonnáját szintén csoda­tevőként tisztelték azóta, hogy a templom egy nagy égé­se alkalmával sértetlenül ma­radt helyén. A város polgá­rai, jóllehet már rég lutherá­nusok voltak, a régi főoltárt és a rajta lévő Máriát nagy tisztelettel vették körül. Annál nagyobb lett a felháborodás, mikor a kegyes főkormányzó, talán hogy kárpótolja magát a mikolai Mária elvesztéséért, a szász vezetőktől zálogba köve­telte magának az oltár Ma­donna-szobrát, mivel az ország­­gyűlés bizonyos összeggel hoz­zájárult a templom helyreál­lításához. A szász elöljárók — valószínűleg fizetni nem tud­ván — hosszas alkudozás után végül úgy döntöttek, hogy a szobrot átadják a kormány­zónak. Kornis új kincsét a szászsebesi polgárok szitkozó­­dása és jajveszékelése köze­pette vitte el kóródi templo­mába. Mindez egy Fasching nevű jezsuita 1743-ban kiadott Nova Dacia című munkájából derül ki. A szerző előadás­módjából félreérthetetlen, hogy a főkormányzó erőszakos lépé­sét menteni igyekszik, hangsú­lyozva, hogy az eretnek szá­szoknak lutheri vallása külön­ben is tiltja a képimádást. Az olvasó tehát könnyen meg­nyugodhat, hogy tulajdonkép­pen semmi rendkívüli nem történt, a főkormányzó csupán csak visszasegítette Máriát igazi hívei körébe. A szászsebesi oltáron új Ma­donnával pótolták a két évszá­zaddal korábbi eredetit, mely ma is a kóródi templomban van, s szépsége szinte mellbe veri az egyszerű kis templom ajtaján belépő gyanútlan lá­togatót. A Kisküküllő völgyé­nek műemlékeit kutatva, szin­te véletlenül tértem be a kó­ródi kis templomba, mely ere­detileg a Kornisok udvari temploma volt. A szobrot nézve, egyszeriben érthetetlen­nek tűnt, hogy az eredetit pótló késői szászsebesi másolattal kapcsolatosan a régebbi szak­emberekben hogy nem merül­tek fel kétségek. Azt ugyan megállapították, hogy az első része átalakítást­ szenvedett (!), de a nagyértékű oltárral kap­csolatosan inkább A SZERZŐSÉG ÉS A MESTERKÖR KÉRDÉSE körül alakultak ki viták. Vol­tak, akik a híres lengyel mes­ter Vitt Stoss műhelye körébe utalták, mások a német művé­szeti hatások fenntartásával más mesterkar közreműködé­sét feltételezték. Az eredeti Madonna művészi szempont­ból való elemzése könnyebbé teszi majd a kérdés eldönté­sét. A kóródi templomban álló 186 cm magas szobor ugyanis feltűnő hasonlóságot mutat a Witt Stoss-tanítvány Pál mes­ter Madonnájával, mely a lő­csei Szent Jakab templom fő­oltárán áll. Mária fejtartása, jobb oldalon előreomló haj­fürtje, jogart tartó keze, Jézus haja és arckifejezése, a kezé­ben lévő alma, a Madonna lábánál lévő növényi dekorá­ció mind a két alkotás kö­zötti kapcsolatot támasztja alá. Ugyanakkor nem kerül­heti el figyelmünket kereszt­ben áthúzott felfodrozott köpe­nye sem, mely már inkább a lágyabb tónusokat kedvelő ul­­mi iskola felé utal. A későbbi alapos vizsgálatok természete­sen ezeket a kérdéseket majd tisztázni fogják. Ezektől füg­getlenül azonban kétségtelen, hogy a Szászsebes-Kóródi Ma­donna a XVI. századi szobrá­szati emlékeink között jelen­tős helyet foglal el. A kóródi római katolikus templom különben a Mária­­szobron kívül más okokból is beszédes bizonyítéka az egy­kori főkormányzó gyűjtőszen­vedélyének. A Madonna alatt az oltáron hat művészi faragá­sú gyertyatartó áll: térdelő an­gyalalakok, kezükben bőségsza­ruval. A szépen színezett kis faszobrok a XVIII. század de­rekán készülhettek, s a leg­jobb erdélyi barokk szobrok közé tartoznak. A mozgalma­san formált ruharedők, a ki­fejező arcok s a jellegzetesen nagy kezek alapján alkotóju­kat, Nachtigall Jánosban, a kolozsvári Szent Mihály-temp­­lom szószékének alkotójában véljük megtalálni. A Madon­nához hasonlóan ezek is­­kirí­nak az egyszerű környezetből, látszik rajtuk, hogy sokkal dí­szesebb oltárra készültek. Ki­csinyített ezüst másuk a ko­lozsvári egykori jezsuita temp­lom főoltárán látható, s egyál­talán nem tartjuk kizártnak, hogy valamikor valamelyik nagy kolozsvári templom oltá­rát díszítették. A kóródi temp­lomnak egy igen rossz álla­potban lévő, de finoman meg­fogalmazott Mária-képe bizán­ci hatásról árulkodik, s ezt erősíti meg töredékes cirill betűs felirata is. Az embernek az az érzése, hogy egy bizánci kép XVIII. századi, nyugati szentképstílusban történt át­fogalmazásáról van szó. Az erdélyi műgyűjtés kezde­tei tehát, mint láttuk, nem mentesek az erőszaktól. Kornis Zsigmond kormányzó gyűjtő­szenvedélyének eredményeként az eldugott Mikola Madonnája ragyogó karriert futott be. Ez­zel szemben a sokkal nagyobb művészi értéket képviselő Szászsebes—Kóródi Madonna az ismeretlenség homályában lappangott sok más odakerült sorstársával (szobrokkal, fest­ményekkel) együtt. -------------------------------------? Érdekes históriák? Valóban azok. De arra figyelmeztetnek, hogy még mindig nem ismer­jük kellőképpen művészeti örökségünket, és így sok lap­pangó műtárgy felbukkanásá­val számolhatunk. Amíg el nem készülnek a régóta nél­külözött, az emlékeket helysé­genként számba vevő művé­szeti topográfiák, még sok meglepetés érheti a kutatót és a közönséget egyaránt. B. NAGY MARGIT A Szászsebes-Kóródi Madonna (Fotó: Nagy Ágnes) Szubjektív benyomások alapján Nyár elején sűrűsödnek meg a színházi események, beérik az évad, a sok vendégjáték során a legkülönbözőbb városok kö­zönségének tapasztalatai, él­ményei kezdenek közösekké válni; tulajdonképpen ilyenkor újra meg kellene írni a színi­kritikákat, mert ekkorra már mindenfelé tudnák az olvasók, hogy miről is van szó. És ahogy a kötetben a versek, a kiállítá­son a képek egymást gyengítik vagy egymás hatását fokozzák, a néző is másképpen ítéli meg egymás mellett az előadásokat. Van, amiről az évad derekán annyit beszéltünk, de ilyenkor nyárra nem tud már semmit felidézni belőle az emlékezet, csak mondjuk egy maszkot, így vagyok például a kolozs­vári Prométheusz előadásával, amiből csak László Gerő piros szakállú, piros hajú úristené­re emlékezem, s tudom, hogy valamiért, ami a darabtól is független, sose fogom elfeled­ni, kiragadom művészi össze­függéseiből, illetve megmentem azok nélkül is, mert a szöve­get, a gondolatot, amit hallani­­érteni kellett volna hozzá, az előadás nem tudta belém ka­lapálni. Ami benyomás visz­­szamaradt, az egy kép, amit egy színész rajzolt a „görög mitológiai személy“ címszó alá. Ugyanígy a másik elő­adásból, a Bűnbeesés útonból csak a László Gerő fehér arca maradt meg s rajta a tetten­­értség kifejezése, a vállalt, hetykén bevallott, mégis elvi­selhetetlen szégyené, de szó nem jár az emlékhez, mint egy némafilmben, s a partnere, Se­bők Klára sem tudom, mit mondott, nem hallom vissza, csak a vergődése vált örökké emlékezetünkben, egy közhely jut eszünkbe, de úgy, hogy nagy erővel át kell élnünk az ilyen közhelyek igazságait: „gyertya lángja fölött megper­­zselődött pillangó“, s aztán Tóth Árpád látomását: „...láz­álomkép ... lenge árny ... ci­kázó galambsziluett, lánggal égő város felett...“ A szó, a színpadi szó, az erős, átható zengés, a feledhe­tetlen kiáltás, a nyelvnek az az erőt, hitet sugalló muzsiká­ja, amely miatt a múlt szá­zadban annyira rajongva tisz­telték a színészi hivatást a költők, az egy olyan alakítás­ból száll felém, amelyet a kritika bírált, sőt joggal bírált, hogy az előadás egyik felében nem az volt, aminek lennie kellett volna; de az egész elő­adásból ma már mégis csak az ő alakításának a másik fele művészi élmény, kinőve a da­rab, a játék összefüggéseiből. A nagyváradiak előadásán, az Amerikai Elektra második fel­vonásában egyébként nem is tudom meghatározni, hogy milyen volt Bányai Irén; csak azt tudom, hogy ahol ő állt a színpadon, mint egy sötét fe­szültséggel telített zárt tömb, onnan valami súlyos erő áradt: az alak életes részleteit nem lehetett kivenni, csak egy szo­bor sötét körvonalait, s ami­kor megszólalt, az ember rög­tön tudta, ez a hang, ez a hangsúlyozás az, amire a „drá­mai tűz“ kifejezést használhat­juk, s az ő kiáltásában süvített „a tragédia szele“. S éppen a színpadi szó szép csengésének, a beszédhang esztétikumának a hiánya okoz­za, hogy egyes előadások emlé­ke hamu- vagy lúgszürkére fa­kult már. Például ahogy a színi főiskolások Pirandello­­előadásán a legtöbb növendék nem becsülte meg a fogai kö­zé kapott szót, csak a maga kis szerepe alá húzódva elrágcsál­ta, az mindenkit elszomorított. Noha ezen az előadáson is volt valami, amit nem felejthetünk el: a Borbáth Ottilia tempe­ramentumát, az ábrázolt kö­zönségesség mágikus felfoko­zását, ahogyan az alakot in­dította, az az önmaga hatá­rain túlcsapott valóság volt, s bár a színésznő, lehet, erről mit sem tud, mégis képes volt megértetni, hogy Pirandello és Chirico, az egyik első nagy szürrealista festő művészete egy talajról hajtott ki. S mi­lyen kár, hogy erről a nagy kezdősebességről is visszahull­hatott a játék a többiek erőt­lenségébe. S úgy látszik, bizo­nyos tapasztalatainkat és be­lénk rögződött igazságot vagy felül kell vizsgálnunk, vagy új, másfajta érveléssel kell alátámasztanunk. Mert soha­sem mulasztjuk el például azt megállapítani, hogy Lohinszky Loránd művészete racionális, ésszel dolgozó (s ez már sok­szor sugallja azt is: hideg) mű­vészet. Mégis, ha élményeimet faggatom, mikor élvezte a kép­zelőerőt magában, valamely alakot kísérteties szuggesztivi­­tással s elsodró játékkal re­konstruálni, amikor élveztük a képzelőerő hatalmát. Lohinszky őrnagyát kell megneveznünk a Tótékból. Ha pedig a jó értelemben vett teátrális bűvöletet, a szín­padi kedélyt, a varázslatos ér­­zelmességet kell citálnom, Elekes Emma és Köllő Béla egy-egy jelenete áll elém Arout Csehov-átdolgozásaiból. Pedig nem egy e példákból —­s számukat még többel szapo­ríthatnánk — olyan teljesít­mény, ami az előadás, a mű összefüggéseiben abban a pil­lanatban talán még vitatható koncepciójú is volt, s mégis, ezek önállósultak emlékeink­ben. Van a színjátszásban va­lami, ami túlnő a logikus meg­­mérhetőségen, kell lennie ben­ne valaminek, ami csak a színházi élmények felgyorsítá­sában, feldúsított atmoszférá­jában csapódhat ki, s hogy ez a színházi ózon kitermelődjék, ahhoz az szükséges, hogy a színházi élmények egymásra hivatkozhassanak, azaz hogy az előadások egymásról is valljanak, egymásnak tükröt tartsanak, s ezért volna jó, ha a nagy vendégjátékokat nem­csak a közönségszervezők, te­­remlehetőségek és a pénztári szempontok szerint állítanák össze ilyenkor, hanem össze­hangolt művészi elképzelések­kel szerveznék ünnepi játék­­sorozattá egyszerre egész sor vidéki városban, amolyan mű­vészi körmérkőzések formájá­ban. Ezt a gondolatot sokszor fel­vetettük, elmondtuk, leírtuk, lehet, hogy előbb-utóbb szín­házaink vezetőiben is megérik. SÓS PÉTER

Next