Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1968-06-28 / 26. szám
Bányai Irén, Vitályos Ildikó és Gábor József a nagyváradi Amerikai Elektrában Collegium Musicum Ha a kisegyüttesek taglétszámát messze meghaladó filharmóniai és főiskolás kamarazenekartól eltekintünk (az orvosok kamarazenekaráról sem feledkezve meg), kétségtelen, hogy Kolozsváron a barokk zene művelésében legérdekesebbnek és legfontosabbnak az első életévét még be sem töltött Collegium Musicum ígérkezik. A főiskola alig egyéves kétmanuálos Ammer-csembalója s a vele egyidőben kapott más régi hangszerek a barokk zene hiteles előadását jelentősen megkönnyítik. S mert úgyszólván kizáróan barokk zenét művelő együttesről van szó, szögezzük le még egyszer a művészetek párhuzamos fejlődését cáfoló tényt: festészetben és szobrászatban a barokk korszak hanyatlást jelent, zenében viszont a polifon gondolkodásmód tetőfokát, életerős, gazdag termést, mely a felemelő pátosz és megrendítő mélység, csillogás és mélyértelmű mondanivaló szintézise — nem szertelen és szabados, hanem szigorúan szerkesztett formák között. A világ zenei fórumain ez a zene az utóbbi évtizedekben példátlan erővel hódított teret; korunk egyre gyorsuló életritmusában számtalan embernek jelent megnyugvást, felfrissülést. Formai és tartalmi értékei, a szerkesztés jól áttekinthető világossága miatt ez a zene a tanulás és tanítás talán legfontosabb tartópillére lett; az AKADÉMIA eszköze s a magányos műkedvelő öröme. A csembaló s maga Bach egyre gyakrabban üti fel a fejét még dzsessz-fantáziákban is; évekkel ezelőtt a véletlen kegyes jóvoltából egy francia adón a tangóharmonika-verseny győztesének virtuóz játékát hallottam: a G-moll fantázia és fúga című, orgonára írt monumentális Bachművet írta át — ő vagy más — harmonikára, tőle telhető pontossággal. Képtelen vállalkozás, de jellemző. Vajon miért nem érte be egy andalúziai románccal, rock and roll-fantáziával vagy Strauss-egyveleggel? Nem lehetünk meg Bach nélkül. Nagyjából ezért. Két ragyogó Buxtehude-művet hallottunk a Collegium Musicum legutóbbi hangversenyén. Az A-moll trio-szonáta (hegedű, viola da gamba, csembaló) Petre Lefterescu, Use L. Herbert és Kurt Mild előadásában az est egyik igazi fénypontja volt. A közvetlenül Bach előtti nemzedék nagy északi mesterének ez a műve először hangzott el Kolozsváron. Buxtehude, a lübecki nagymester úgy orgonázott, hogy tanúvallomások szerint a hideg futott hallgatóinak hátán, de kamarazene-művei is a barokk zene aranykészletéhez tartoznak. A második részben hallott két lakodalmi ária (Niculina Mirea- Curta szoprán, 2 hegedű, 2 viola da gamba, 2 oboa és csembaló) Bach világi kantátáinak színvonalán örvendeztette meg a közönséget. A Bach-kortárs osztrák Johann Joseph Fux kánon-szonátája két viola da gambára és csembalóra s a velencei Giovanni Bassano négy rövid műve (Fantasie a 3 voci per cantare sonar — a költői hangzású, eredeti cím, 1585-ből) a kismesterek, illetve kisebb mesterek hangvételét képviselte. A lipcsei Collegium Musicum alapítója, a példátlanul termékeny Telemann szintén jelen volt. Csillogó versenyműve négy hegedűre (zenekari kíséret nélkül) most négy viola da gambán szólalt meg. E mélyebb fekvésű hangszeren a mű már kevésbé csillogó. Ezt a változatot azt hiszem főként annak örömére adták elő, hogy van végre négy ilyen hangszer Kolozsváron, s van négy ember — kettő asszony —, aki a hangszer reneszánszának kolozsvári vezérképviseletére vállalkozik. George Jarosievici volt az első, több mint tíz évvel ezelőtt; most tanítványa, Use L. Herbert a legkülönb. Ő az egyetlen, aki érintőkkel ellátott hangszeren s hiteles vonótartással játszik. Beethoven, Brahms cselló-szonátáinak hivatott előadója ma már elsőrendű gamba-játékos. Benne rezdül és lüktet a zene figyelme, pontossága s az elért hangszín egyformán megkapó. A második nagy fénypont Bach C- dúr versenyműve volt, két csembalóra. Nem tudom, volt-e a XVII—XVIII. században Kolozsváron egyszerre két csembaló vagy akár egy is; most nemcsak van, hanem mind a kettő emberére talált. Az egyik Kurt Mild, a mester — a Collegium Musicum tulajdonképpeni irányítója —, a másik pedig a kedvenc tanítvány, a remekül koncentráló Botár Katalin. A csembaló sajátos technikáját meglepően rövid idő alatt sajátította el. Teljesítményük nemcsak Kolozsváron, de Bach hazájában is versenyképes. A maga egészében a kolozsvári Collegium Musicum még nem zenél zökkenésmentesen; van, akinek a régi hangszer — a gamba — még nagyon is új; ez a hangverseny nem végeredmény. A XVII —XVIII. század zenéjének világhírű s egyben rangidős előadói — I MUSICI DI ROMA — egy-egy hangversenykörút előtt heteken át napi hét órát gyakorolnak — ami az ilyen természetű munka intenzitását tekintve, nagyon kiadós főnormának felelne meg. Ahogy végignéztem az arcokon a kolozsvári Collegium Musicum hangversenyén, amit itt hallottunk, java részük számára másfél normán felüli teljesítmény, anyagi részesedés nélkül (telt ház, jegyek és meghívók nélkül), de mennyi munka van így is a még nem egészen hibátlan teljesítmény mögött. Mint a hangverseny haszonélvezője, zavartalan örömmel állíthatom, hogy szememben igen jó gazda az a főiskola, amelyik tanárait, tanársegédjeit ilyen önkéntes munkára készteti. KOVÁTS IVÁN ■ ■■ »■ mn—nem templom mellett álló házon is. A mikolai Madonnáról készült relief-másolatok meglehetősen messzi vidékekre való elszármazása azt bizonyítja, hogy a kép annak idején valóban híres volt, s a hasonmásokra is átszármazó csodatévő erőt tulajdonítottak neki. Kornis Zsigmond vallásos érzületéből fakadó nem éppen ildomos tette jól ismert az irodalomban. Úgy tűnik, hogy többre tartotta a műalkotásoknak tulajdonított csodatevő erőt, mint művészi értéküket. Ezért nem tartjuk ellentmondásnak, hogy míg körömszakadtáig ragaszkodott a mikolai Madonnához, addig könnyed gesztussal adta át a kolozsvári ferenceseknek a Kornis-feszületnek nevezett híres remeket, mely korábban minden valószínűség szerint Kővárról került a szentbenedeki kastélyba. A főkormányzó Mária-imádatának egy másik erőszakos megnyilvánulása azonban már kevésbé tudott dolog, s talán ennek tulajdonítható, hogy elkerülte A MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZEK FIGYELMÉT. Pedig igen jelentős dologról van szó. Az 1518 és 1526 között készült szászsebesi főoltár Madonnáját szintén csodatevőként tisztelték azóta, hogy a templom egy nagy égése alkalmával sértetlenül maradt helyén. A város polgárai, jóllehet már rég lutheránusok voltak, a régi főoltárt és a rajta lévő Máriát nagy tisztelettel vették körül. Annál nagyobb lett a felháborodás, mikor a kegyes főkormányzó, talán hogy kárpótolja magát a mikolai Mária elvesztéséért, a szász vezetőktől zálogba követelte magának az oltár Madonna-szobrát, mivel az országgyűlés bizonyos összeggel hozzájárult a templom helyreállításához. A szász elöljárók — valószínűleg fizetni nem tudván — hosszas alkudozás után végül úgy döntöttek, hogy a szobrot átadják a kormányzónak. Kornis új kincsét a szászsebesi polgárok szitkozódása és jajveszékelése közepette vitte el kóródi templomába. Mindez egy Fasching nevű jezsuita 1743-ban kiadott Nova Dacia című munkájából derül ki. A szerző előadásmódjából félreérthetetlen, hogy a főkormányzó erőszakos lépését menteni igyekszik, hangsúlyozva, hogy az eretnek szászoknak lutheri vallása különben is tiltja a képimádást. Az olvasó tehát könnyen megnyugodhat, hogy tulajdonképpen semmi rendkívüli nem történt, a főkormányzó csupán csak visszasegítette Máriát igazi hívei körébe. A szászsebesi oltáron új Madonnával pótolták a két évszázaddal korábbi eredetit, mely ma is a kóródi templomban van, s szépsége szinte mellbe veri az egyszerű kis templom ajtaján belépő gyanútlan látogatót. A Kisküküllő völgyének műemlékeit kutatva, szinte véletlenül tértem be a kóródi kis templomba, mely eredetileg a Kornisok udvari temploma volt. A szobrot nézve, egyszeriben érthetetlennek tűnt, hogy az eredetit pótló késői szászsebesi másolattal kapcsolatosan a régebbi szakemberekben hogy nem merültek fel kétségek. Azt ugyan megállapították, hogy az első része átalakítást szenvedett (!), de a nagyértékű oltárral kapcsolatosan inkább A SZERZŐSÉG ÉS A MESTERKÖR KÉRDÉSE körül alakultak ki viták. Voltak, akik a híres lengyel mester Vitt Stoss műhelye körébe utalták, mások a német művészeti hatások fenntartásával más mesterkar közreműködését feltételezték. Az eredeti Madonna művészi szempontból való elemzése könnyebbé teszi majd a kérdés eldöntését. A kóródi templomban álló 186 cm magas szobor ugyanis feltűnő hasonlóságot mutat a Witt Stoss-tanítvány Pál mester Madonnájával, mely a lőcsei Szent Jakab templom főoltárán áll. Mária fejtartása, jobb oldalon előreomló hajfürtje, jogart tartó keze, Jézus haja és arckifejezése, a kezében lévő alma, a Madonna lábánál lévő növényi dekoráció mind a két alkotás közötti kapcsolatot támasztja alá. Ugyanakkor nem kerülheti el figyelmünket keresztben áthúzott felfodrozott köpenye sem, mely már inkább a lágyabb tónusokat kedvelő ulmi iskola felé utal. A későbbi alapos vizsgálatok természetesen ezeket a kérdéseket majd tisztázni fogják. Ezektől függetlenül azonban kétségtelen, hogy a Szászsebes-Kóródi Madonna a XVI. századi szobrászati emlékeink között jelentős helyet foglal el. A kóródi római katolikus templom különben a Máriaszobron kívül más okokból is beszédes bizonyítéka az egykori főkormányzó gyűjtőszenvedélyének. A Madonna alatt az oltáron hat művészi faragású gyertyatartó áll: térdelő angyalalakok, kezükben bőségszaruval. A szépen színezett kis faszobrok a XVIII. század derekán készülhettek, s a legjobb erdélyi barokk szobrok közé tartoznak. A mozgalmasan formált ruharedők, a kifejező arcok s a jellegzetesen nagy kezek alapján alkotójukat, Nachtigall Jánosban, a kolozsvári Szent Mihály-templom szószékének alkotójában véljük megtalálni. A Madonnához hasonlóan ezek iskirínak az egyszerű környezetből, látszik rajtuk, hogy sokkal díszesebb oltárra készültek. Kicsinyített ezüst másuk a kolozsvári egykori jezsuita templom főoltárán látható, s egyáltalán nem tartjuk kizártnak, hogy valamikor valamelyik nagy kolozsvári templom oltárát díszítették. A kóródi templomnak egy igen rossz állapotban lévő, de finoman megfogalmazott Mária-képe bizánci hatásról árulkodik, s ezt erősíti meg töredékes cirill betűs felirata is. Az embernek az az érzése, hogy egy bizánci kép XVIII. századi, nyugati szentképstílusban történt átfogalmazásáról van szó. Az erdélyi műgyűjtés kezdetei tehát, mint láttuk, nem mentesek az erőszaktól. Kornis Zsigmond kormányzó gyűjtőszenvedélyének eredményeként az eldugott Mikola Madonnája ragyogó karriert futott be. Ezzel szemben a sokkal nagyobb művészi értéket képviselő Szászsebes—Kóródi Madonna az ismeretlenség homályában lappangott sok más odakerült sorstársával (szobrokkal, festményekkel) együtt. -------------------------------------? Érdekes históriák? Valóban azok. De arra figyelmeztetnek, hogy még mindig nem ismerjük kellőképpen művészeti örökségünket, és így sok lappangó műtárgy felbukkanásával számolhatunk. Amíg el nem készülnek a régóta nélkülözött, az emlékeket helységenként számba vevő művészeti topográfiák, még sok meglepetés érheti a kutatót és a közönséget egyaránt. B. NAGY MARGIT A Szászsebes-Kóródi Madonna (Fotó: Nagy Ágnes) Szubjektív benyomások alapján Nyár elején sűrűsödnek meg a színházi események, beérik az évad, a sok vendégjáték során a legkülönbözőbb városok közönségének tapasztalatai, élményei kezdenek közösekké válni; tulajdonképpen ilyenkor újra meg kellene írni a színikritikákat, mert ekkorra már mindenfelé tudnák az olvasók, hogy miről is van szó. És ahogy a kötetben a versek, a kiállításon a képek egymást gyengítik vagy egymás hatását fokozzák, a néző is másképpen ítéli meg egymás mellett az előadásokat. Van, amiről az évad derekán annyit beszéltünk, de ilyenkor nyárra nem tud már semmit felidézni belőle az emlékezet, csak mondjuk egy maszkot, így vagyok például a kolozsvári Prométheusz előadásával, amiből csak László Gerő piros szakállú, piros hajú úristenére emlékezem, s tudom, hogy valamiért, ami a darabtól is független, sose fogom elfeledni, kiragadom művészi összefüggéseiből, illetve megmentem azok nélkül is, mert a szöveget, a gondolatot, amit hallaniérteni kellett volna hozzá, az előadás nem tudta belém kalapálni. Ami benyomás viszszamaradt, az egy kép, amit egy színész rajzolt a „görög mitológiai személy“ címszó alá. Ugyanígy a másik előadásból, a Bűnbeesés útonból csak a László Gerő fehér arca maradt meg s rajta a tettenértség kifejezése, a vállalt, hetykén bevallott, mégis elviselhetetlen szégyené, de szó nem jár az emlékhez, mint egy némafilmben, s a partnere, Sebők Klára sem tudom, mit mondott, nem hallom vissza, csak a vergődése vált örökké emlékezetünkben, egy közhely jut eszünkbe, de úgy, hogy nagy erővel át kell élnünk az ilyen közhelyek igazságait: „gyertya lángja fölött megperzselődött pillangó“, s aztán Tóth Árpád látomását: „...lázálomkép ... lenge árny ... cikázó galambsziluett, lánggal égő város felett...“ A szó, a színpadi szó, az erős, átható zengés, a feledhetetlen kiáltás, a nyelvnek az az erőt, hitet sugalló muzsikája, amely miatt a múlt században annyira rajongva tisztelték a színészi hivatást a költők, az egy olyan alakításból száll felém, amelyet a kritika bírált, sőt joggal bírált, hogy az előadás egyik felében nem az volt, aminek lennie kellett volna; de az egész előadásból ma már mégis csak az ő alakításának a másik fele művészi élmény, kinőve a darab, a játék összefüggéseiből. A nagyváradiak előadásán, az Amerikai Elektra második felvonásában egyébként nem is tudom meghatározni, hogy milyen volt Bányai Irén; csak azt tudom, hogy ahol ő állt a színpadon, mint egy sötét feszültséggel telített zárt tömb, onnan valami súlyos erő áradt: az alak életes részleteit nem lehetett kivenni, csak egy szobor sötét körvonalait, s amikor megszólalt, az ember rögtön tudta, ez a hang, ez a hangsúlyozás az, amire a „drámai tűz“ kifejezést használhatjuk, s az ő kiáltásában süvített „a tragédia szele“. S éppen a színpadi szó szép csengésének, a beszédhang esztétikumának a hiánya okozza, hogy egyes előadások emléke hamu- vagy lúgszürkére fakult már. Például ahogy a színi főiskolások Pirandelloelőadásán a legtöbb növendék nem becsülte meg a fogai közé kapott szót, csak a maga kis szerepe alá húzódva elrágcsálta, az mindenkit elszomorított. Noha ezen az előadáson is volt valami, amit nem felejthetünk el: a Borbáth Ottilia temperamentumát, az ábrázolt közönségesség mágikus felfokozását, ahogyan az alakot indította, az az önmaga határain túlcsapott valóság volt, s bár a színésznő, lehet, erről mit sem tud, mégis képes volt megértetni, hogy Pirandello és Chirico, az egyik első nagy szürrealista festő művészete egy talajról hajtott ki. S milyen kár, hogy erről a nagy kezdősebességről is visszahullhatott a játék a többiek erőtlenségébe. S úgy látszik, bizonyos tapasztalatainkat és belénk rögződött igazságot vagy felül kell vizsgálnunk, vagy új, másfajta érveléssel kell alátámasztanunk. Mert sohasem mulasztjuk el például azt megállapítani, hogy Lohinszky Loránd művészete racionális, ésszel dolgozó (s ez már sokszor sugallja azt is: hideg) művészet. Mégis, ha élményeimet faggatom, mikor élvezte a képzelőerőt magában, valamely alakot kísérteties szuggesztivitással s elsodró játékkal rekonstruálni, amikor élveztük a képzelőerő hatalmát. Lohinszky őrnagyát kell megneveznünk a Tótékból. Ha pedig a jó értelemben vett teátrális bűvöletet, a színpadi kedélyt, a varázslatos érzelmességet kell citálnom, Elekes Emma és Köllő Béla egy-egy jelenete áll elém Arout Csehov-átdolgozásaiból. Pedig nem egy e példákból —s számukat még többel szaporíthatnánk — olyan teljesítmény, ami az előadás, a mű összefüggéseiben abban a pillanatban talán még vitatható koncepciójú is volt, s mégis, ezek önállósultak emlékeinkben. Van a színjátszásban valami, ami túlnő a logikus megmérhetőségen, kell lennie benne valaminek, ami csak a színházi élmények felgyorsításában, feldúsított atmoszférájában csapódhat ki, s hogy ez a színházi ózon kitermelődjék, ahhoz az szükséges, hogy a színházi élmények egymásra hivatkozhassanak, azaz hogy az előadások egymásról is valljanak, egymásnak tükröt tartsanak, s ezért volna jó, ha a nagy vendégjátékokat nemcsak a közönségszervezők, teremlehetőségek és a pénztári szempontok szerint állítanák össze ilyenkor, hanem összehangolt művészi elképzelésekkel szerveznék ünnepi játéksorozattá egyszerre egész sor vidéki városban, amolyan művészi körmérkőzések formájában. Ezt a gondolatot sokszor felvetettük, elmondtuk, leírtuk, lehet, hogy előbb-utóbb színházaink vezetőiben is megérik. SÓS PÉTER