Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-03-07 / 10. szám

Szemlér Ferenc FRISS GYÜMÖLCSÖM És friss volt nagyon, tavon. Közöny- Öröm. Aszály, a száj. fogó, golyó. És friss volt Bukarest még Ködök hét üveges kék Nagy nappal. Néma esték, tépő vágy. Félt betegség. Június. Izzó rest ég. Hús rizspor, üde festék. Kéz — szende lányka testét Az ég, a föld: tüzes kéz Mit is tehetnék ? Milyen jó volna abbahagyni már a szerelmet is ... Elfeledni örökre ezeket a szerelmeket mind ... Észre se venni a szégyen pirosát az édes arcon, a torok gyors kiszikkadását, s a kar, a kéz, az ujj önkéntelen kis remegéseit. Elég volt minden!... Minek a fájó izgalom már, hiszen holnap sötét ködök takarnak? ... Minek az édes nyugtalan óhaj az élet után ilyenkor, régmúlt évesen is? Minek, hogyha a holnap, a hóvn ... ... De mit tehessek ellene? ... Olyan gyönyörűek a nők. És olyan édes hajuk fekete, szőke, vagy vörös lobogója, és ajkuk duzzadozó vonala. A keblük kedves domborodása. És magas sarkú lábuk kecses lépte ... Mit is tehetnék ellene? ... Hiszen nálad sincs szebb és kedvesebb. Nincs sehol kívánatosabb, mint a te szád, a bőröd s a kezed tapintása remegő bőrömön ... Milyen jó volna abbahagyni már ... De mit tehessek ellene? i Ha Illatozom Hallgatózom, jön-e már?... De nem az ő léptei ezek föl a műanyag­ lépcsőn. Ő ma is sebesen és ütemesen halad — dehogyis: szökken, mint a TV-ben a gazella. A keze fürgén forgatja a házi szerszámokat: a fúrót, a kalapácsot. A szeme éles: parancsára a színek szabályszerűen különülnek. Úgy veszi a predeáli kanyart, hogy a kocsi télen se fáról, s nem is érzed a lengést. Pedig, istenem, hány X-nél több is már igazán?... S talán már senki se hinné, hogy nála csodálatosabb hevű nő még mindig nincsen ezen a földön. Hölgy a déli utcán Lába harisnya-veres. Csupa hó pihe-tolla. A gólya­­?... Dehogyis!... Kicsi nő!... Csillan a csőre felém. Ezt én tudom, csak én. Édes húsú, zamatos friss gyümölcsöm!... Ez most se, mégse, sose búcsú. Ez most is új találkozás! Nos, engedd, hogy betöltsön nyelvet és ínyt megint s megint egy pillanatra vállad és a combod, hisz így ízlelni téged már amúgy se tudhatna más. Édes húsú hajnalonta sem törtek meg néma gondok, s nem fojtottak meg véghetetlen búlt se éjszakáimnak álmatlan felén. Különben azt se hallgasd, mit fél­álmatag emígy kimondok! Csupán akár egy érintést ha érezz! Csupán egy fogra gondolj, mely friss húsodba harap! Csupán ajkamnak add érett gyümölcs­ magad. Ne is törődj azzal talán, ha szám egyszer halálra vérez! /- Balla Zsófia Végvári vitézek­­. Kőbe, sárba, agyagba harapva morzsolva színeket és szókat felbontva a lelkek perselyét kirázva az apró pénzeket Lábunk belelóg a hajnalba Riadozó lámpák nézik felkelő sebeinket nagy, piros vérrög száll a fejünk fölé Ahányszor átsüvít rajtunk a nappal munkát gyűjtünk életünk sejtjeibe rohanást párolgó sapkát télikabátot teknnt fémport a cipő ráncában tüdőben­nulásokat akadozó leheletet a szanatóriumok gruppjain nagy tanulságokat békétlen feltámadást hajnali szerelmet egyszeri sírást. Itt vagyunk végvári vitézek. A nagy folyók elhagyják a testünk a lüktetésünk körbeölelik a nagy folyók földet mívelünk Remegő kicsi gyermek kori melegünk Beleporlunk a szélbe sok kicsi gyermek nyüszítés gyöngyöt a lábunk körül s a lenyelt kard nem bukkan föl a szánkból. Gőzös nyelvű tenger síkos lepedő éghetetlen testeinknek. Végvári katonák. II. Füvek hadjárata indult A várak lassan beomoltak III.I Öreg vitéz dala: Pontosan úgy csap le a reggel mint bárd éle gömbölyű nyakra roppanó gerinccel a tó vár irgalmas meleg havakra . Megvárta amíg kilépek az ajtón aztán az eső a fejemre esett s a borzalom amíg gömbölyűit megvárta míg megszületek És megvártak a harapások a kutyák fogán a lécek, hogy rozsdás szeget növesszenek elém a villám nekem tartogat fullánkot­ó, megfeszített hűrű magában izzó gyújtogató v A holdak a várkutakba fúltak Az úrasszonyok megtébolyultak Pajzsok alatt csontvázak csengtek Dárdák bórán meredeztek s reggel másnapos kupákkal sorban bakósipka mállott a porban. Ebek máját, varjak veséjét szerették kiszáradt sáncok Távoli óriás mezőkön Fölnöttek vörös mákvirágok, borzalmas puha felhők szülötte ágaskodó elágazó véres agancsű villám! Nem! így nem lehet mint a hal kicsússzan kezemből a jég és síkossá fagyasztja nyálát a tél s ha elpusztítni nem tudom majd ő engem deressé aszal. (Vékony ágak, apró ágak fölöttük dús drótok szállnak átcikkan az értelem szikrák az ághegyen.) élő / ' Íme a költemény. Íme a költemény, amely a végvári vitézekről szól, akik nem mások, mint mi magunk. Íme tehát mi magunk, amint éppen végezzük azt, ami ránk szabatott, amint jól-rosszul tesszük, ami kell. Itt vannak, magunkkal hoztuk bajainkat, örömeinket, a rohanást, a fémport a cipő ráncában és a tüdő­ben, a veknit — magunkkal hoztunk mindent. És valaki lát minket, így, ebben a rohanásban. Valaki lát minket, és hirtelen elszorul a torka a fölfedezéstől, mert eléje vetül a látomás, mely átöleli életünket, életünk értelmét egészen. ..Remegő kicsi gyermek / kék­ melegünk / Beleporlunk a szélbe / sok kicsi gyermek". Íme mik vagyunk. De ha úgy tetszik: Íme a Sors, a miénk, melynek itt van, ebben a négy sorban az egész fensége, egész tragédiája: védenünk kell másokat, remegő kicsi gyermekeket, és mi magunk védtelenek vagyunk: beleporlunk a szélbe. Valaki lát minket, és elszorul a torka, mert tudja, hogy Hirosima óta ez a kijelentés már nemcsak költői kép, nem végső eltávozásunknak, nem a termé­szetbe való végső visszatérésünknek a költői széppé­ képzelése, hanem nagyon is félelemkeltő igazság, szó szerint érthető lehetőség. Olyan igazság, melynek meg­ismerésébe, fölfogásába szem­ünk láttára beleőszül az emberiség; olyan igazság, ami miatt lassan elveszítjük a játékhoz való kedvünk, s ha mégis játszani kezdünk néha, nincs már meg az a lehetőségünk, az a bizalmunk-hitünk, hogy életre — vagy éppen egy örökkévalóságra — szóló játékot játszhatunk. És ez nem pesszi­mizmus, nem valamiféle szkeptikus, lemondó vagy nihilista világlátás eredménye. Ez maga a valóság, s annak a kegyetlenül rideg, embertelen és költöietlen tény­nek a tudomásul vétele, hogy ma, 1968-ban, létezik, megvan a Föld tökéletes és végleges elpusztításának módja és lehetősége. És a művészet vergődik, mert ez a tény, a történelemben először, megfosztotta a művészt az önnön és a földi világ végtelenségébe, örökkévalóságába vetett hitétől. Íme tehát mi magunk: végvári katonák. És itt ágaskodik a kérdés: mi legyen akkor? A felelet nehéz, és aligha van válasz, mely ne sántítana bizonyos mértékig. De próbáljuk meg továbbvinni a gondolatot, és ne azt kérdezzük: mi legyen? — hanem azt: mi lehet? Lehet, hogy oktalan vagy okkal való félelmek, riadozások, tépelődő énekek, végvári pusztulás-látványok fölött valóban átcikkan az értelem, mint szikrák az ághegyen. Lehet, hogy a megtébolyult­­úrasszonyok, a beomlott várak és a várkutakba fúlt holdak hidegrázás látványát alaptalanná és hazuggá nyilvánítja majd az emberi szellem, mely végül is képes lesz megőrizni uralmát mindenek fölött. Nincs más választásunk, mint bízni a bizonytalan­ biztos jövőben. Azzal a csöppet sem megnyugtató, de ugyanakkor nem hencegő és mindenképpen indokolt bizalommal, mely nagyon vékony szálon lóg alá a remény magasából, s amely a következő, agyoncsépelt gondolatból fakad: igaz, hogy nem pont rajtunk áll ez a jövő, de azért rajtunk is áll. Íme a költemény. (király lászló]

Next