Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-07-25 / 30. szám

AZSZEFÉRHETETLE­N SZÖVEGGYŰJTEMÉNY HELYETT 1849. június 17-én jelent meg nyilatkozata a Közlöny­ben: „Ismét lemondtam, éspedig nemcsak őrnagyi rangomról, ha­nem a katonaságról egészen és örökre. A rosszakaratúak és ava­tatlanok e lépésemet a legbotrányosabb magyarázatokkal kísé­rik. Én egyetlen nyilatkozatommal megcáfolhatnám őket a meg­semmisítésig, de cáfolatom oly zavarokat idézhetne elő, melye­ket most elkerülni hazafiúi kötelesség. Ezen kötelesség mindig szent volt előttem, most tízszeresen az, tehát hogy sem ezt meg­sértsem, inkább hagyom magamat rágalmazni, kisebbíteni azon ideig, midőn körülményeink változtával elmondhatom lelépésem okait, elmondhatom, hogyan bántak velem, hazafiúi áldozataim­,, irataim­ és tetteimért. Addig csak arra figyelmeztetem a nemze­tet, hogy rágalmazóim olyan emberek, kik egyik-másik sutban hunyászkodtak, míg én Bem oldalánál, Bem által megkoszorúzva harcoltam, az erdélyi csatatéréként. Negyvennégy nappal később mégis katonaként, fegyverrel a kézben esett el az erdélyi csatatéren. 2 Visszalapozok írásaiban több száz oldallal — hét esztendővel. 1842. november másodikén írta Szeberényi Lajosnak: „Feljöt­tem, barátom, Pápára, feljöttem, hogy örökre elhagyjam azt, hogy örökre elhagyjam az iskolát. Engem rettenetesen üldöz a sors. Egy borzasztó mélység előtt állok .. Az „örökre elhagyjam azt“ és az „egészen és örökre“ között ott feszül a végletes, konok, renitens, kiegyezni képtelen vékony fiatalember egész fájdalmas és fájó, rebellis és merev idegrend­szere.­­ Betegesen érzékeny, indulatos, sértődékeny, ingerült, össze­férhetetlen — mondanám, ha közöttünk élne. Azon tűnődöm, ha ők hárman — Petőfi, Ady, József Attila — kortársak lettek volna, ők hárman, akik oly egyek voltak plebejusi hűségükben, forradalmasságukban, hajthatatlanságukban és halhatatlansá­gukban — vajon tudtak volna-e győzni önnön gyanakvásukon, kristályos és olykor elhomályosuló szögletességükön, prófétás egocentrizmusukon. Erkölcsi eszményük tökéletesen egybehang­zó, s hatalmas, tragikus csattanással csendül össze annak a kö­zösségnek a virtusos erkölcs-képletével, melyet képviseltek. Semmi hajlékonyság, semmi képesség a hasznos mosolyra. (Aki alkudni nem tud, mindent drágán vesz, s ha nagyot akar, éle­tével fizet azért, amit más lyukas pirulán megvásárol; nekünk az áldomás többe kerül, mint másnak a halálunk.) Összeférhetetlen és szélsőséges volt, nyakas és szeszélyes; ember­eszménye olyan virtusokból állott össze, melyek szebbik neve törhetetlenség, becsület, bátorság. Ha sötétebb színekkel festjük ki az előrajzolt képet, ha kívülhelyezkedve, idegen ta­lajról s némi ellenszenvvel vagy legalábbis értetlenül gondol­juk végig rövid életét és sok írását, kikalapálhatjuk azt a kép­letet, ahogyan bennünket szinte karrikírozó gyűlölettel mások megfogalmaztak: hiú gőg, izgágaság, összeférhetetlenség. Annyi bizonyos, hogy aligha volt képes megkülönböztetni a megalku­vást a diplomáciától, s szívesebben vállalt véres csatavesztést, mint kompromisszumos diadalt. Nemzeti költő volt, s egy gyö­nyörű, tragikus erkölcsi eszmény hordozója. Nem tudta, hogy csak a csatákat lehet megnyerni karddal, a háborúkat talán soha. Az isteneket is pisztolypárbajra hívta volna , míg má­sok osztozkodtak velük. Nem tudott visszavonulva is győzni, csak előre vágtázva veszíteni. Vannak népek, amelyek nyelvén a „ravasz“ szóban alig zö­rejült a pejoráció: szurkol neki titkon a szótár, erénynek fé­nyesíti. S tulajdonképpen valóban erény, különösen az erőseb­bel szemben. Petőfi híján volt ennek az erénynek.­­ Tizenhárom évesen megvető gúnnyal ír az árulkodóról. Négy évvel később gyűlölködve szidja káplárját: „mi mélyre sülyed­­tem ... egy durva zsarnok körmei közé“. 1842-ben épp oly han­gon jelenti be az iskola elhagyását örök időkre, mint később a katonaságét. S már csupa szorongás. Húszévesen Bajzának panaszolja, hogy mennyi az ármány a színészetnél: ,,Gyakran fájdulok föl: isteni művészet, miért ördögök papjaid!“. Két és fél hónap múlva Pozsonyból, ugyancsak Bajzának: „Mily szép reményekkel jöttem . .. mily szép kilátásokkal — és minden, minden oda!“. Körülményei — írja ugyanaz év végén Debrecen­ből — „feketébbek halvány tintámnál“. 1845-ben Vahot Imré­nek panaszkodik: „A Hírlapi Méh csak dehonesztálgat engem példás fáradhatatlansággal“, majd Frankenburgról: „uszítja reám embereit“. Közben számos megnyilatkozása a dühnek, fel­háborodásnak. 1846-ban írja a Pesti Divatlapban: „Méltányta­lanságot .. . nem egypár száz forintért, de egypár ezerért sem tűrök senki fiától, tudják meg az urak!“ (Huszonhárom éves — vajon mit szólnánk ma, ha fiatal költőink imigyen nyilat­koznának a sajtóban?) Néhány héttel később maga írja német nyelvű önéletrajzi vázlatában: „Ausserordentliche Abweigung gegen jede Subordination“ — s a mindenfajta alárendeltség, alávetettség el nem viselésével magyarázza szökését az iskolá­ból is. Összes költeményeihez írott előszavában írja: „Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszintesé­gemmel száz ellenséget. Oh, előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának s én elviszem koporsómba szemfedőne­k...“ Az erkölcsi bátorságra épített romantikus eszmény ragyogó, véres udvarában azonban lidércek, fekete árnyékok suhognak: „És miért ezen élet-halál háború ellenem? mert, hidd el, tisztelt olvasó, hogy szándékok nem csekélyebb, mint engemet megsemmisíteni. Én tudom, miért, de a közönség nem tudja és nem is fogja, általam leg­alább, megtudni. Sorra el tudnám számlálni, mindazon ocs­­mány indokokat, melyekből ellenem síkraszállnak, a tiszta jó­akarat sisakját téve fejekre; de én nem rántom le a sisakot róluk, nehogy az olvasó elundorodjék azon szennyes pofáktól, melyek e ragyogó hadiöltözet alatt vigyorognak . .. állításaik részint gazok, részint hamisak...“ (Emlékezzünk csak e cikk elején idézett lemondó levél szövegére!) Egy lap nem az általa megadott sorrendben közli verseit. Már zsarnokságot, önkényt, terrort emleget tiltakozó levelében: „mert én halálos, irtóztató ellensége vagyok mindennek, mi az önkény, despotizm­us árnyékának árnyékát viseli is...“ Van valami frenetikus ingerültség abban, ahogy minden lehető hely­zetben újra meg újra megfogalmazza önmagának és mindenki­nek a forradalom lovagi etikáját (és esztétikáját: „én, az az em­ber vagyok, ki az igazért a szépet is feláldozom ... Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám“ — írja 1847. március 31-én Aranynak). A sze­mébe mondani, az arcába kiáltani az igazságot mindenkinek s a magasságos történelemnek éppúgy, mint az első szomszéd­nak, ha rajtavesztünk is, ha meggyűlölnek is, ha beleszakadunk is . .. Alig-alig volt embere, akivel össze ne kapott volna, akit meg nem sértett s aki meg nem sértette volna; egy rossz vagy akár csak félreérthető szó elég, s kiszikrázik belőle a gyűlöl­ködő, kérlelhetetlen harag. Semmi elnézés, semmi megértés — és semmi, de semmi taktikai érzék, taktikai érzék? mintha csak egy üstököstől kérnénk számon, miért nem lavírozik a csillagok között! íme, hogyan korteskedik maga mellett: „. . . megengedem hát, hogy olyan pimasz voltam, hogy het­­venkedtem, de olyan alávaló sohasem voltam, hogy akárkinek is hízelkedjem. A legjobb alkalmam volna rá most megszerettetni magamat veletek azáltal, ha az egekig magasztalnálak benne­teket, hogy ti kánok, ti ilyen meg ilyen dicső, páratlan, hason­­remek emberek vagytok. Ha én azt amúgy hosszas kacskarin­gósan kikanyargatnám, tudom, nem­ esnék rosszul egyikteknek sem, sőt közületek többen megsimítanák a bajuszokat és a ha­jókat s azt mondanák: »ejnye, mégis derék ember ez a Petőfi, tegyük meg követnek«. Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Be­csületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-kéig az egész Magyar­­ország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utol­sókhoz. Gondoljatok csak vissza arra a Szluha kapitányra, hogy süvegeltétek, hogy csúsztatok-másztatok előtte. Ah, ha eszembe jut, még most is szégyenlem magamat a ti nevetekben.“ Igazi kortesbeszéd, Petőfi módra. Nem is választották meg, ki is kergették Szabadszállásról — ami talán nemcsak a pap bo­rának, az ellenjelölt Nagy Károly apja kortes-borának volt kö­szönhető ... Vörösmartyhoz írott híres verse alatt közölt jegyzetében töb­bek között a következő állt: „Sokan voltak, kik e költeményem kiadását ellenezték. Nem tehetek róla. Én érzem a legnagyobb fájdalmat, hogy erre kényszerülve vagyok, mert én szerettem, én tiszteltem legjobban Vörösmartyt mindazok között, kik őt valaha szerették és tisztelték, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem, mint őt. Szívem sajog és vérzik, de kér­lelhetetlen maradnék, ha elvérezném is bele. Brutus talán sírva szúrta le jótevőjét, apját, Caesart, de leszúrta. Hogy Vörösmartyt elítélem, nagy áldozat, melyet szívem tesz­­ elveimért, de bár­mily nagy ez áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim!“ „ Kellemetlen ember lehetett ez a Petőfi. Nem tudott szemet hunyni, de még hunyorítani sem. Vajon milyen volt a győztes forradalom katonájaként? mi­lyen volt az új hatalom embereként — kérdezném, ha a negy­­vennyolcas-negyvenkilences helyzet nem lett volna sokkal bo­nyolultabb, semminthogy ilyen egyszerűen lehessen fogalmazni... 1849. január 13-án írja Kossuth Lajosnak: „. . .Kérelmem in­kább Vetter tábornok elé tartozik tán, mint Ön elé, de azzal az emberrel egyszer beszéltem és többször nem fogok beszélni, nehogy hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legcivilizálatlanabb emberek a világon. A história bizonysága szerint némely emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több lealáztatást és méltatlanságot szenvedjenek, s én ezek közé tartozom. . .“ Hogy mennyire kényelmetlen­, kellemetlen és renitens, nyakas ember volt a huszonhat éves fiatalember (és kapitány) — ol­vassuk csak el újra a Mészáros Lázár hadügyminiszterhez írott levelét. Megfontoltam a dolgot, melyen tegnap magához hiva­tott Ön, s annak következtében jelentem, hogy kapitányi egyen­ruhámat levetettem, miután azt nyakravaló nélkül egy által­­ó­ban nem lehet viselni, s miután a nyakravaló-nem-hordás végett több leckéztetést vagy pláne kényszerítést nincs kedvem tűrni. Én tettem már annyi szolgálatot a hazának, hogy nekem meg lehetne azt engedni, hogy a hazát nyakravaló nélkül védhes­­sem; ha Önöknek másképp tetszik, ám legyen meg az Önök akaratja .. .“ Május nyolcadikén Szolnokról Klapka György tábornokhoz: „Hadügyminiszter úr! Ön 1. nem tartotta elegendőnek az én becsületszavamat bizo­nyos dologban; ön 2. föltette felőlem, hogy kineveztetés nél­kül viselem az őrnagyi ruhát; ön 3. csak orvosi bizonyítvány mellett akart szabadságra bocsájtani, s ön 4. megtiltotta, hogy ne írjak, mindez röviden ennyi: 1. Petőfi, nem becsületes em­ber, 2. Petőfi szemtelen s hiú világcsaló, 3. Petőfi rossz hazafi, mert távozik a csatatérről s betegséget hazud, 4. Ön Petőfinek korlátlan ura, mint voltak a Nemzetnek a Habsburgok, kik azt elsődleges cenzúra alá vetették. Uram! Ezek olyan dolgok, amelyekért békés időben személyes elég­tételre hívtam volna, s tán lelőttem volna önt, mint egy vere­bet, mert én meglehetősen lövök .. .“ Ugyane hónap tizenhetedikén Bemnek írott levele fogalmaz­ványában olvassuk: „Arrive a Debrecen je me presentais chez monsieur Kossuth avec Vos lettres. II m’ma regit très froidement et peut etre plus que froidement... Le ministre provisoire de la guerre, le gé­­néral Klapka, était plus froid encore... que dis-je? froid? mais incivil, impertinent, revoltant!...“ — írja, majd közli újabb le­mondása körülményeit.­­ A vékony, dühös emberke, akit a téves német körözvény er­délyi születésűnek tudott (és aki Berde Mózes háromszéki ada­tait olyan örömmel nyugtázta, amely utolsó, július 29-i levelé­nek tervezgető passzusát félreérthetetlenné tette) , s aki e kö­­rözőlevél szerint az Erdélyben használatos mindhárom nyelvet beszélte, temperamentálisan igen-igen közel állott a székelyek­hez. A vaiszlovai csata után írta a május elsejei Közlöny­ben: „...csak annak lehet fogalma a székely vitézségről, aki maga látja. Ezek valóban csodagyermekek, mert nagy részök jóformán gyermek még. Nyugodt bátorsággal, mondhatni ki­mért lépésekkel haladnak a csatában előre folyvást biztosan, mint a réten a kaszások, s még énekelnek, mikor már ropog­nak fegyvereik. A lövöldözést hamar megunják, szuronyt sze­geznek, s rohannak, és velük rohan az enyészet; az ellenségnek nem maradt más, mint futni vagy meghalni...“ Erkölcsi eszménye a teljesség, a tisztaság, a kérlelhetetlen­­ség, bátorság. Ki viseli el azonban az ilyen embert? Legfennebb az utókor — és az irodalomtörténet. Gyűlöletesen szép az összeférhetetlensége. Gyanakvó, fölcsat­tanó, félelmetesen és agresszíven érzékeny. Zseniálisan és ki­bírhatatlanul öntelt , s mit sem könnyített környezete helyze­tén, hogy igaza volt. Hitte, tudta rangját, s jobban bízott az utókorban, mint a barátaiban. Nem fért össze a világgal, meg akarta változtatni. A forradalmár mindig pozitív anakronizmus hordozója. BODOR PÁL Ferenczy Béni: Petőfi TÓTH ISTVÁN Segesvár Kenyértörésre vinni minden dolgot — ez a te fellegvárad és Segesvár. Vérivó-életadó igazság vagy, mely minden sunyi bölcsesség felett áll. Itt osztotta szét szavával utolszor az angyalok és ördögök táborát a bátrak bátra; ma is kardsuhintás a villogó ég, ahol síkodon állt. Mind nevét mondja e számtalan fűszál­l— ellenkórusa gyilkos holt seregnek. Balszülő vére némította így el, hogy örök szóra bírja itt a csendet. A költő drámája Ady csodálatosan mélyen ér­tő és érző tanulmánya, a Pe­tőfi nem alkuszik nyitotta meg nekem is a költő felé vezető utakat. „Aranyos, csúnya, diá­­kos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség­ Etna, mely örökösen ámíttat­­ni szeret“ — így vázolja fel a maga Petőfi-képét. „Egy ha­­rag­ Etna, mely nem tud úgy haragudni s tombolva rombol­ni, hogy ez neki ne fájjon a legfájóbban. Egy osztályozha­­tatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira sem vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett.“ S ha ma Petőfi és Kossuth szem­­beállítását túlhajtottnak érez­zük is — inkább az eszme apostolának és a gyakorlati politikusnak az ellentétét, né­ha hiúságtól és emberi gyön­géktől sem mentes ellentétét látjuk kettejük hol összeütkö­ző, hol párhuzamosan haladó életútjában —, Adynak mégis föltétlenül igaza van abban, hogy Petőfit egy új Napóleon sem tudta volna nem a ná­dori székkel, de „akár a len­gyel királysággal“ se „józan­ságba zökkenteni“, a világ­szabadság eszméjétől eltéríte­ni. Valóban ebben a gyermeki nyíltsággal, szókimondással, vakmerőséggel párosuló for­radalmi álhatatosságban, a komoly, élni tudó polgár eré­nyeire fittyet hányó könnyed­ségben, százszor célbaérő s százszor újrakezdő nekibuzdu­lásában, egyszerre kristályosan átlátszó és bonyolultan emberi összetettségében rejlik egyete­mes hatásának és élete mai kisugárzásának egyik magas hőfokon izzó eleme. Ez fűzi össze a politikát a költészet­tel, ez határozza meg a sze­relemhez és barátaihoz való viszonyát, az emberekről al­kotott véleményét, egész er­kölcsi értékrendjét. Amennyire világosan rajzol­ta fel Petőfi arcképének alap­vonásait Ady nagyszerű tanul­mánya, épp annyira összeku­szálta Harsányi Zsolt három­­kötetes életrajzi regénye, Az üstökös. Ti­zen-egynéhány éves lehettem, amikor először ol­vastam, s úgyszólván csak az akkori lelkesedés emlékképe élt már bennem — néhány jelenet 1848. március 15. mámorából, néhány csetepaté meg a fe­héregyházi csata­mezőn bekö­vetkezett tragikus halál, a túl­erő elől megfutamodó sereg, a kukoricásban menedéket ke­reső költő s a nyomában vág­tató dzsidások dübörgése ... Persze néhány év múlva, ami­kor Illyés Gyula nagyszerű monográfiáját olvastam, rá­jöhettem, hogy ezzel az üstökös­szemlélettel, a homályból elő­bukkanó, vakító és egyszeri fényességgel baj van; a köl­tők nem így tűnnek fel és enyésznek el az irodalomtör­ténet egén, mint különös égi­testek, de a Harsányi-köny­­vet, mint a költő életének ér­zékletes freskóját emlékeimben illő helyen őriztem tovább. Ritkán éreztem tehát nagyobb csalódást, mint most, amikor újraolvastam. Az a Petőfi, aki Harsányi Zsolt regényéből ki­rajzolódik, a szerző minden jóindulata ellenére egy lehe­tetlen hetvenkedő, aki — nem tudni, hogyan — kitűnő ver­seket ír, akinek szabadság- és egyenlőségvágyát valami mér­hetetlen egyéni akarnokság táplálja, aki szüntelenül kom­penzál, és feledtetni akarja anyja szlovák származását. Is­métlem: Harsányi mindezt együttérzéssel írja le, mindezt a zseni különcségével s a költő lázas élet-habzsolásával, korai halálának megsejtésével igyek­szik magyarázni, de­ a különc, rajongó, szeleburdi, dareás vagy rakoncátlan magatartás­­formákat nem az eszmény­hajszolás és türelmetlenség el­lentétének fogja fel, hanem főként a pszichológiai mecha­nizmus oldaláról igy­ekszik megragadni, s ebben ráadásul fantáziátlanság keveredik romantika selejttárával. Kezembe kerültek aztán a tizenöt éves koromban, Illyés Gyula könyvének első olvasásakor írt jegyzeteim. Né­hány sort ide másolok belő­lük: „Nagy gondolat, hogy a költő nem a semmiből jön, hanem a társadalom termeli ki. Ha nincs Petőfi, lett volna valaki más, akit az irodalom méhe megszül.“ Másutt: „Ma egy szuszra több mint száz ol­dalt olvastam, s befejeztem a könyvet. Együtt ültünk a sze­kéren, együtt jártuk végig­­ a jobbágykunyhókat (ez azeri túlzás, a költő nem sok job­bágykunyhóban járt — jegy­zem meg magamban —, ha­bár a mai Petőfi-kép megraj­zolásához is jó elem lehet Illyés Gyulának az a meglá­tása, hogy Petőfi forradalmi­­ságának kialakulásában, én­(Folytatása a 12. oldalon) PÁLL ÁRPÁD­ ­-

Next