Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-11-26 / 48. szám
Amikor épp tíz esztendővel ezelőtt Asztalos István műveivel a Romániai Magyar írók sorozata elindult, a kiadói elképzelés úgy kívánta lehetővé tenni az akkor már negyedik évtizedét is túllépő romániai magyar irodalom haladó örökségének egybeggyűjtését, hogy abba, mintegy belső vonulatként, belehelyezte a legjelentősebb hazai költők, prózaírók, kritikusok életmű-kiadásait is. A nem sokkal azelőtt elhunyt Asztalos István műveit így követte nyomon egyrészt a lezárt életműveket újraértékelő és újraelevenítő kötetek sora: Berde Mária, Dsida Jenő, Gaál Gábor, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Markovits Rodion, Salamon Ernő, Szabédi László, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tompa László, Tomcsa Sándor művei (hogy csak a jelentősebbeket említsük), másrészt azok a kötetek, amelyek egymagukban vagy az évek során valóságos belső életmű sorozatokká alakulva, a romániai magyar irodalom élő jeleseinek költészetét, prózáját, kritikáját összegezték. Ez utóbbi csoportban, ismét nem a teljességre törekedve, Bartalis János, Endre Károly, Horváth Imre, Olosz Lajos, Salamon László versei, Bözödi György, Franyó Zoltán, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kovács György, Molter Károly, Nagy István, Szilágyi András prózai, illetve kritika-köteteit említhetjük. Minderre most a második évtizedébe lépő sorozat eredményeinek ünnepi felmérése szándékával is emlékezhetnénk , s egy ünnepi megemlékezésen túlmenően hazai magyar könyvkiadásunk valóban legjelentősebb vállalkozása meg is érdemelné nemcsak az ünneplést hanem a komoly és elmélyült irodalomtörténeti megméretést is — annál inkább, mivel erre a kritika az elmúlt évtizedben kötetenként nemigen tett kísérletet —, de emlékeztethetünk a sorozat egyik kötetének megjelenése kapcsán is. Szemlér Ferenc új kötete ugyanis, és végeredményben mindegyik RMI-kötet óhatatlanul felveti azt a kérdést: hogyan illeszkedik be az adott kötet a sorozat elképzelésébe, milyen helyet foglal el az új mű a szerző eddigi köteteinek és a romániai magyar irodalom egészének összefüggésében. A kiadónak ugyanis hasznosítania kell azt az eléggé nem becsülhető tényt, hogy ötvenéves irodalmunk egész sor jelentős írója, költője, kritikusa személyesen vehet részt életműve reprezentatív válogatásában, de a lehetőséggel együtt járó szubjektív hatásokat, a szerzői életmű-teremtő szándékot mindig egy nagyobb összefüggésben kell néznie: a romániai magyar irodalom immár fél évszázados perspektívájában. Ami tehát az élő szerzők esetében egyrészt cselekvésre sürget, másrészt meggondoltságra figyelmeztet, sorozatszerkesztői elvvé téve az élő irodalom és az irodalomtörténet perspektívájának meggondolt és körültekintő összeegyeztetését. Az Udvarhelyi Odüsszeiá-ra visszatérve tehát olyan kérdések vetődnek fel, amelyek túlmutatnak a mű egyszerű kritikai „lereagálásán“. A Romániai Magyar írók sorozatban eddig összesen négy Szemlélkötet jelent meg (a Versek két kötete és az Évgyűrűk című prózakötet). Hogyan viszonyul ez a negyedik az előző háromhoz? Hogyan viszonyul a négy együtt romániai magyar irodalmunk egészéhez s annak a sorozatból kirajzolódó képéhez? S végül: hogyan viszonyul a Szemlér-próza ez újabb kötete a Szemlér-életmű egészéhez, más szóval: ahhoz, ami a sorozatban nem foglalt helyet? E kérdések felsorakoztatása után be kell vallanunk, a felidézett szellemeket a bűvészinashoz hasonlóan hatalmas Szemlér Ferenc: Udvarhelyi Odüsszeia, regény, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971. Romániai Magyar írók, jabbaknak érezzük önmagunknál. A kérdések felvetése azonban, még ha a válaszok itt-ott hézagosak vagy elnagyoltak lesznek is, elkerülhetetlen, s a válasz igénye e hézagok láttán még nyilvánvalóbb. Hogy hol van a Szemlér-próza helye Szemlér Ferenc életművében, ennek a kérdésnek a végleges megválaszolását egy majdani irodalomtörténeti szintézisre kell bíznunk. Szemlér maga prózáját a szubjektivizmus elleni örökös küzdelem jegyében látja kibontakozni, holott például épp e kötete legszebb sikereit épp e szubjektív elem felszabadulásának köszönheti, annak, ami prózáját lírájával rokonítja. A költő és a prózaíró között mindenesetre nemcsak a világkép és világnézet alakulása, hanem a Szemlér-próza atmoszférateremtő sajátosságai oldaláról nézve is összefüggés mutatható ki. Ezt az összefüggést nemcsak a szerző látja („Az én érzésem szerint mesterséges az az elképzelés, hogy különbség van a költészet és a próza, vagy akár a költészet és a drámairodalom között.“ „Az anyag határozza meg, hogy mit miben mond el az író." „Az anyag határozza meg a formát“, hanem a kritika is, s az elkövetkező Szemlér-monográfusoknak „legfeljebb“ mélyíteniük és konkretizálniok kell azokat az észrevételeket, amelyek regényeinek sajátos atmoszférát adó líraiságára vonatkozólag a közelebbi vagy távolabbi múltban már elhangzottak. A lírai elem jelenlétére, a költő Szemlér prózaírói kvalitásaira különben, amint meglátjuk, az Udvarhelyi Odüsszeia lapjai is szolgáltatnak néhány antologikus erejű példát. Mielőtt azonban részletezve az új Szemlét prózakötetre térnénk, vessük fel még a másik kérdést: mi a viszonya az új címmel és egybefoglaló műfaji megjelöléssel most újra kiadott három regénynek (A hárompúpú hegy, 1957; Libasorban, 1967; A sárkányok meghalnak, 1968) a szerző prózai életművéhez? Jól választott-e a szerző és a kiadó, amikor épp e három művel folytatta az „életmű-sorozat“ vonulatát? Kétségtelen, hogy az irodalomtörténetnek valaha számolnia kell majd az Évgyűrűkbe foglalt művek folytatásaként következő 1950-es Szemlér-regény, A földalatti erdő létezésével is, amely ma nemcsak az elmúlt húszesztendős távolság miatt van „irodalomtörténeti távolságban“. Ez a mű azonban túlságosan is magán viseli a felszabadulást követő évtized művészi egyoldalúságait, fogyatékosságait ahhoz, hogy újrakiadása akár szóba is kerülhetett volna Nem állítható az utolsó évek Szemlér-prózája mellé az Augusztustól augusztusig trilógia (1946—1962) sem, mégpedig az élmény és a művészi megformálás ama egyenetlenségei miatt, amelyeknek nyomát ittott még az Udvarhelyi Odüszszerd-ban is megtalálhatjuk. E próza megmérésére ugyanis ma már olyan magas mércét szolgáltatott maga Szemlér, mint A mirigy esztendeje (1969), ez a történelmi tárgyú, de mégis minden ízében mai regény, amelyet megérdemelten fogadott nagy elismerés hangján a kritika. Kizárásos alapon tehát a szerző és a kritika választása érthetően esett a most egységes művé forrasztott három ifjúsági regényre, amelyek épp a költő és a prózaíró Szemlér közötti kapcsolat jelzésére — vagy elemzésére — adnak lehetőséget. Mi magunk legfeljebb az ifjúsági irodalmi műfajoknak e reprezentatív sorozatba emelését tartjuk meggondolandónak. Az Udvarhelyi Odüsszeia, mint már említettük, három önálló regényből forrott össze. Megjelenésük idején nagyon is különbözőképpen bánt velük a kritika. A hárompúpú hegy (1957) kritikusoknál aratott elismerését a román és a német fordítás sikere koronázta; a tízévi szünet után következő Libasorban mellett (1967)azonban már érdemtelen szűkszavúsággal haladtak el, s ugyanez a sors érte — véleményünk szerint már több joggal — az 1968-ban következő harmadik részt (A sárkányok meghalnak), amelyről mindössze három jelzésszerű recenzió látott napvilágot. Vajon szerepe lett volna ebben annak is, hogy a két utóbbi kötettel egyidőben megjelent Versek reprezentatív kötetei lefoglalták a kritika figyelmét? Vagy az ifjúsági irodalommal szemben megnyilvánuló kritikai érdektelenség mutatkozott meg itt is? Bárhogy volt, e kiválasztás esetében is látható, hogy a kiadót és a szerzőt a romániai magyar írók sorozata irodalomtörténeti szempontú és igényű összeállításában nem nagyon támogatja komolyabb kritikai felmérés, s egyelőre adva van az a helyzet, hogy irodalomtörténetünk összképe e sorozat nyomában ballagva alakul ki, ahelyett, hogy irodalomtörténészi ítéletek és elemzések segítenék, egyengetnék egy-egy életmű kiadói közzétételét. De térjünk vissza ismét az Udvarhelyi Odüsszeiához! A három regény — vagy most már inkább: három rész — az első világháború korát eleveníti meg, gyermekhősök élményein keresztül. Egy udvarhelyi munkáscsalád (már amennyiben munkásnak nevezhető a század elején Udvarhelyen ez a nagyon is iparos öntudatú réteg), apa, anya és három fiú eljut az Adriaitenger partjára, ahol az apa a háború küszöbén folyó nagyütemű hadi építkezéseknél kapt munkát, a fiúkban pedig ezalatt, egy izgalmakban bővelkedő nyaralás eseményei során, körvonalazódik az eresztékeiben ropogó Monarchia néhány alapvető belső ellentmondása (az osztály- és nemzetiségi ellentétek, a dolgozók mozgalmi összefogása, aktivizálódó háborúellenessége). — A második részre már a háború 1917-es árnyéka vezőtik — a munkamozgalmi tevékenysége miatt besorozott apával, egy székely faluba kiadott szerb hadifogoly bizonytalan hírekre épülő forradalomvárásával, a férje helyett ládagyári munkássá lett asszony küzdelmeivel. A gyermekek — már csak kettő, mert az első rész középpontjában álló Pisti közben meghal — falusi rokonoknál, a közeli Újszékelyen fedezik fel a falut, s ösztönös élményeik közé odasorakozik a háború valósága: a csömör a hadiadóktól és beszolgáltatásoktól, a határban húzódó lövészárkokban temetetlen holtak, a jegyzői és csendőri hatalmaskodás is. A harmadik részben ismét változik a szín, és tovább szűkül a szereplő gyermekek köre: itt a brassói ipariskolássá lett legnagyobb fiú szerez tapasztalatokat a nemzetiségi ellentétekről, a „burger“-gyűlölködésről, a munkások háborúellenes összefogásáról, egyszóval az összeomló frontok mögött saját életét élő nagyvárosról. A háborús évek súlyos eseményei lépten-nyomon belejátszanak a világot felfedező ártatlan gyermekélményekbe, amelyek a három rész belső történetét alkotják. Mert ezeknek a gyermekeknek a számára nem a kor, hanem elsősorban a csodásan kéklő Adria kicsit meseszerű, titkokat rejtő világa, a kisvárosi fiúknak is újat, izgalmasat jelentő falu, az épp csak sejlő szerelem s egy teljesen idegen környezet taszításainak megszenvedése a tulajdonképpeni élménye, s csak a dolgok véletlene, vagy íróilag szándékolt egybeesése eredményezi, hogy köztük és bennük mégiscsak jelen van — nagyon is jelen van — a kor. Gyermekként (Folytatása a 4. oldalon) DÁVID gyula A Balázsgyermekek Odüsszeiája 2 FARKAS ÁRPÁD: JEGENYEKOR Nem Dózsa-harc a Farkas Árpád harca, de özönvíz, avar és a por: „vagyok én is csak elkevert / fia az algás, messzi csöndnek“ — s ezt jó lesz észbe vésni a „dac“ mögé. Nem a dac és a póz e költészet értéke, s nem is a tekintet, hanem amit meglát és megfogalmaz: „Mindazt, mi mítosztalan már / de lelkiismeret még“. Idáig jut el a gondolat, hogy megláthassa magát a jegenyék közt, érezhesse a „tűzszegésű“ álmokat, s tudja: Szívem alatt a villám: itt az gyújt tüzet, és más út sincs, csak föl, mint füst alól a füst, csak föl!!! mint a füst De néha a füst is furcsán lefelé száll, s ha a kályhában vizes a fa, „a völgyből a jóság“ nem fut ki, „mint a tej“; a bűn alkohollánggal, kékesen ég. Kós Károlyról Tordai Zádor Kós Károlyról szóló esszéjét közli októberi számában a budapesti Kortárs. Kós Károlyról szól? Róla és neki ajánlva. S az esszésem pontos megjelölése a műfajnak, amit Tordai választott. Hozzákívánkozik: esszé és vallomás. Erre utal a cím is: örömmel írtam. Kós Károlynak. A maga Kós Károlyáról vall benne a szerző, akit elsősorban filozófiai munkák írójaként ismerünk (Irányzatok a modern olgári filozófiában — Márkus Györggyel közösen —, Az elidegenedés mítosza és valósága, Egzisztencia és valóság). Kós Károly benne élő arcát rajzolva a kor kérdéseit feszegeti. Azokat a kérdéseket, amiket — a (szak)filozófia nyelvén — már másutt és máskor is fölvetett. Amiket itt a vallomásos esszé metaforikus pontosságával próbál meg körülírni. S a körülíráshoz alkalom Kós Károly. Akinek életművéből így azokra a vonásokra figyel, ami örökségünk kell legyen. Példaként, megoldásként, figyelmeztetésként, de többnyire: problémaként, amit továbbgondolni, megoldani feladatunk. Mire példa Tordai Kós Károlya? Nagyon általánosan, csak jelzésszerűen fogalmazva: az alkotó ember példája. Az alkotó emberé, aki építészként, a könyv művészeként, íróként, gazdálkodóként egyetlen kérdésre keresi a választ, egyetlen problémára a megoldást. Az építész Kós Károlyról írja Tordai: „Hogy lehessen úrrá a tárgyak sokaságán az ember, ha készen kapja őket? Valamikor mindenki maga alakította ki lakását, építésében, létrejötte során. Ma ez csak álom lehet, vagy ritka kivétel. Ám a technika a változatosság lehetőségét is kínálja, így a változtatásét és a választásét. Ha van miből: a mindennapi lehetőségek, a valóság világában. Távlati igény, és mégsem az, a változtatás és a kombinálás talán nem az. Hogy az ember stílusa és világa szerint alakítsa lakhelyét, otthonná, a kultúrája részévé.“ Ezt próbálja meg Kós Károly. E próbálkozás konfliktusait írja le Tordai, s mert portrét és vallomást ír, a belső konfliktusokra figyel inkább, talán túlságosan is csak arra. A konfliktusok — újra csak jelzésszerűen: a természetet magáévá integráló, a természetes életet élni akaró ember, akit Kós Károlynak hívnak, kísérlete — a sztánai Varjúvár — egyszemélyes megoldás csupán. A kultúrpolitikus Kós tevékenysége a népi és a nemzeti megütközésében ÚJ KÖNYVEK MÉLIUSZ JÓZSEF: AZ ILLÚZIÓK KÁVÉHÁZA Még öt éve sincs annak, hogy a napi kilencórás deszkahordás után, Lengyel József egyik könyvével a kezemben, beültem olvasni a kolozsvári Akvárium „kávéházba“. Akkor nem ismertem senkit, s ez talán fájt. Két sovány barna fiú ült le az asztalomhoz. Az idősebbik halk iróniáján éreztem, hogy valami jelentéset akar mondani, de nem értettem. Aztán elment, s ott maradtam a fiatalabbikkal, hallgattunk, ittuk a zaccos vizet... Most, hogy itt állok a Mamaia-kávézóban, Méliusz József esszékötetén töprengek, no meg régi és eljövendő „szakmáimat“ számolgatva búcsúzom e fura várostól, most már tudom, hogy az idősebbik Király László volt, a fiatal Molnár Gusztáv. Ösztönösen szétnézek, aztán iszom tovább a kávémat. Állunk, télikabát, gőz, cigarettafüst, nézem az arcokat, ki lesz az, akinek beszélnék és nem értene meg. „Fölöttébb fiatalon jártam be Európát, ifjúként ismertem meg a nagyvárosokat. És rendre megismertem művészetüket, irodalmukat — olyan természetesen mondja ezt Méliusz, mint ahogy a kerek asztal körül álldogálunk, szivarozunk. Ez az egyszerűség akkor jelentős igazán, amikor alapfogalmakat magyaráz: etika, humánum, értelem, költészet. „Igaz és hűséges tanítványok, ne engedjétek Fábryt meghamisítani! Ne engedjétek barokk vagy éppen neobarokk szoborrá merevíteni. Vitatkozzatok Vele... A jó tanítvány vitatkozik. Jól vitatkozni Tőle tanulhatunk.“ Nézem a csészéket, percenként változik a tömeg, az asztal visszavedlett azzá, ami a rendeltetése: könyök, kávé, és cigaretta, nem ürügy, nem üldögélnek, sietnek ki a melegből, s nem tudhatom, csak sejtem, hogy többen ismerik Sandburg ködfüstös kikötőit, mint Fábry Zoltán vigyázó szemeit. Nézem, kinek mondhatnám el, hogy,Méliusz vallomásainak egy része a legkülönbözőbb lapokban jelent meg: Scânteia, Magyar Szó, Utunk, Igaz Szó, Előre, A Hét, Luceafărul — mintha a közismert tétel ellen szólna, hogy ahány szerkesztő, annyi lap, és minden lapban másként kell írni. Nem, „a hang maga vagyok én“ — mondta Gábor Andor, ő és Bálint György; ők ismerték az „illúziók kávéházát“. „Nem akarunk régi illúziók régi kávéházában élni, az a kávéház már nincs, elfújtak a nagy szélviharok, ám megmaradt, ami ott emberség volt, s máig is korszerűség, romániai, magyar és európai gondolati lényeg, humánum és artisztikum. Egy más kávéházat irodalmunk számára! A mai minőségű demokrácia korszerűen euróai légkörét akarjuk...“ Egyik ismert szerkesztő figyelmeztetett, hogy vannak írók, akikkel „nem lehet kukoricázni“! Pedig nem is lenne rossz egy illúziók nélküli kávéházban, esetleg „tizennyolc órakor, kedden“, leülni a kis asztalhoz, és Méliusszal rendre ... „kukoricázni“. Mennyi mindent másként értenénk, s talán sok mindent nem úgy írna: „Mégse lennék olyan egyedül, mint ahogyan itt ebben a falusi viszavonultságban érzem, a fővárosban.“ És talán téved, aki nem teszi, mert Méliusz az árnyalt vita és a szellem embere, erről győzött meg a kötet. (Kriterion, 1971) (Ágoston Vilmos) Ha sír a fa, hideg lesz — mondják falun, s mi városiak csodálkozunk: no, és? Mi fáj? Mire jó e bölcsesség? Mi közöm a röghöz, ha nem gondolat, csak sár! — Jaj, ez fájt, mondjátok, s igazatok van. Nekem is. Fáj, ha a gondolat fogalmát szűkíteni lehet. De „vajon mennyi ütést bír ki egy életerős ember?“ — kérdi megalapozott tudományossággal Július Fucik. Természetesen, sokkal többet, mint amennyit ő üthetne — gondoljuk mi. Ezért nem lesz Farkasból „táborita“, hanem költő, akit a táj, fagy, por s hó megtanított, hogy az „áradatban“ minden szónak csak egy hiteles jelentése van, a többi csak mozdulat, hogy lássák, vigyázzák a jelt, amit úgy mondott ki: „mint akit nem vertek még szájon / mint aki lélegzetet is / e föld gyomrából vesz már“ — és tudja, újra ismételve: vagyok én is csak elkevert fia az algás, messzi csöndnek, ki így-úgy tartja még magát, de tudja: — végül értejönnek. Furcsa nemzedék: az egyik örömet „teremt“, a másiknak van „tenyérnyi hely a szíve alatt“ — s e múlt századi pátoszból új líra születik: hic et nunc. Ez nem Illyés Gyula, s még csak nem is Nagy László, hanem Váci Mihály lírájával rokon. Legközismertebb versei: Avaron, özönvíz, Áradatban — e kötetben kiegészülnek hasonló érett alkotásokkal: Itthoni Hamlet, Szalonnaevő, Jel, Jegenyekör. Figyeljük e lírát, a mozdulat mítoszát, álló, alvó jegenye, csonterdő, rángó föld — és mindaz, amit nem lehet kifizetni „tökkel, faeperrel“. Orra bukva az avaron a veszélyt megkeresni, derékig csonterdőben is csak menni, egyre menni, mint kire országló erőt s egy ilyen földet szabtak, hogy óvja lélegzetenként e keserves hatalmat! (Dacia Könyvkiadó, 1971) (ágoston Vilmos) FARKAS ABBÁJia »ÁyiA LAPSZEMLE s amiatt marad sikertelen. (Megjegyzés: Tordainál a népi tulajdonképpen az emberi szinonimája.) A művészet is a megoldás kísérlete. Mint könyvművészet ami Kós Károlynál — mondja Tordai — Gesamtkunstwerk és mint írás, irodalom, mese! Újra Tordait idézem: „És mikor nem isten az ember, akkor istenné teszi magát: ott teremt világot, ahol az hatalmában van: a képzeletben. így születik a mese: a népek meséje és a népek módjára az író meséje.“ Ha sokszor elvont líraisággal is, de a cselekvő, teremtő ember dicsérete Tordai Kósportréja. Azé, akinek egyetlen elve és mértéke: az ember. Vagyis önmaga, az emberi, a reális közösség. Akinél elv és életegységét csodálja Tordai, amikor esszéjét így zárja: „ezért éreztem rokonnak, éppen a marxizmus alapján. Annak eszméi alapján, aki azt akarja, hogy az alkotó ember öröme mindenkié lehessen. Aki célt tűz a Kommunista Kiáltvány szavai szerint, hogy valóság legyen,olyan társulás (...), amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az öszszesség szabad fejlődésének feltétele«.“ ZIRKULI PÉTER