Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-11-17 / 46. szám

Mindig voltak az újkor színháztörténetében virtuózok, akik nem darabokat, hanem szere­peket írtak híres színészeknek és főként híres színésznőknek, akik aztán a maguk során olyan sikerre vitték a rájuk szabott figurát, hogy a színháztörténetbe nem is a dráma címét, ha­nem a szerepet és a szereplőt írták be lelkes kortársak. Ahogyan pedig egyre jobban kom­­mercializálódott a színjátszás, és mindinkább árucikké vált a színjáték úgy szabták ismert drámagyárosok — szinte futószalagon már — a jobbnál jobb szerepeket világvárosok ismert együtteseinek ismert színművészeire. Így ala­kult ki metropolisok színpadain az a natura­­lisztikus társalgási dráma, amely nemcsak min­dennapos és átlagos társadalmi jelenségeket (sőt: jelenségecskéket) fotografált, hanem szol­gaian „dramatizálta“ a Nagy Színész egyénisé­gére szabható „problémákat“ is. Egy-két nem­zedék vidéki átlagszínésze ma is visszasírja még ezeket a „jó időket“, amelyekben úgyne­vezett színházi szakemberek írták a drámá­kat, ami azt jelentette, hogy ez vagy az a sze­rep eredetileg is ennek vagy annak a Sztárnak készült, s a Sztárok vidéki megfelelői (dublő­rei, dublőrei) szinte hivatalból kapták meg — és minden alkotó erőfeszítés nélkül játszották el aztán — a „nekik való“, tehát „alakításra“ se igen váró szerepet... Persze, igazságtalanok lennénk, ha a szerep színháztörténeti sorsának számtalan változata közül a fentebbi egyetlenegyet vennénk csak tekintetbe — akár e cikken belül is —, és meg­feledkeznénk például arról, hogy a művész­egyéniség lebecsülésének minden művészeti ágra kiható pillanataiban mennyire nem vet­ték soh­a (nálunk se) figyelembe a színész egyé­niségét vagy a szerep drámai funkcióját, s az egy­ütes kollektív teljesítményének az egyol­dalú hangsúlyozásával a színházi hagyományok „legkövetkezetesebb“ lebecsülői néha odáig mentek, hogy mindenki minden szerepet úgyis eljátszhat, tehát eleve „elvszerűtlen“ válogatni a szerepek között, vagy pláne a nagyobb sze­repek kiosztásának a lehetőségére is tekintettel lenni egy játékrend kialakításánál. (Közbevető­­leg: a marosvásárhelyi színház tegnapi fény­korának egyik „titka“ éppen abban állott, hogy Tompa Miklós és társai nagyon jól tudták, mit jelent kivételes színészegyéniségekre — és ugyanakkor: szerepekre is — építeni a játék­rendet, az évadot.) Minderre pedig azért kívántam emlékeztetni ehelyt az olvasót, mert az új évad első ko­lozsvári bemutatója egy szerep sikerét hozta, mégpedig az adott szerep igazának a­­szerepbe írt társadalmi igazság jelentőségéhez) méltó művészegyéniséggel való színpadi találkozása következtében. Dobozy Imre Holnap folytatjuk című drámájának Ágasi László főmérnökét Lo­­hinszky Loránd formálta meg a dráma romániai bemutatóján. Ezt az előadást ez a jelentős sze­rep, ennek a szerepnek a súlyos társadalmi mondanivalója (és ebben az értelemben: igaza) s a szerepet magára szabó Lohinszky Loránd kivételes művészete írja be a kolozsvári szín­házjárók emlékezetébe. És itt mindjárt megállhatunk annál a kifeje­zésnél, hogy „jelentős szerep“. Mit jelent Do­bozy Imre pályáján Ágass László alakjának a megteremtése és még inkább: Ágass László leg­titkosabb gondolatainak a kibeszélése? Az iro­dalomtörténeti előzmények és összefüggések számbavételével azt mondhatjuk: Dobozy Im­re éppen annak a társadalmi mondanivalónak a hirdetőjévé (ne féljünk tőle: a szócsövévé!) tette meg Ágasi László főmérnököt, drámája központi alakját, amelyet egy adott történeti pillanat diktált a művészetének közéleti szere­pét mindennél többre becsülő írónak, és erről olyan szubjektív hévvel, nyíltsággal, szenvedél­lyel, sőt dühvel vall Ágasi László (illetőleg az író), hogy a szerep egykor alkalom adta igaza ma is mélyen megragadja a nézőt s társadal­mi létünk időálló tapasztalataira és igazságaira emlékezteti. Vagyis: ha nagyon oda figyeltünk arra, amit láttunk, és ha újraolvassuk a szöveget, nem mondhatunk ellent annak a felismerésnek, hogy tulajdonképpen egy dráma publicisztikai vezetésű eszmei lényege hat ezen az előadáson, amit nem szolgálnak adekvát módon (sem a szövegben, sem a színpadon) az úgynevezett társalgási dráma ráaggatott konvenciói. A köz­vetlenül feltörő társadalmi mondanivaló (a Mol­nár Ferencen nevelt ízlés számára talán meg­lepő közügyi hév) pedig valóban jelentős sze­repet kristályosít ki a Dobozy Imre által szín­padra vitt életanyagból: olyan szerepet, amely bizonyára az adott drám­atörténeti korszak ma­radandó értékei közé kerül a feljegyzésekben ... A nagyrealizmus normáinak minapi kötelező­vé válása eleve gyanússá tette bizonyos szín­házi tájakon például az avantgarde vezetésű modern politikai színpadnak a naturalisztikus tö­rekvéseken túlmutató eredményeit. Ettől függet­lenül azonban Brechtet, Piscatort, Majakovsz­kijt és társaikat nem lehetett meg nem tör­téntté tenni, s a világszínpad utolsó évtizedét többek között a modern politikai színház leg­különfélébb hagyományainak a gyors megúju­lása és előretörése jellemezte — keleten éppen úgy, mint nyugaton. Persze ne áltassuk ma­gunkat, tíz évvel ezelőtt Dobozy Imre meg se próbálkozott azzal, hogy drámáját struktúrájá­ban is Ágasi László társadalmi-politikai töltetű belső monológjaira építse rá, amelyeknek az­után mintegy alárendelje a belső monológot tu­lajdonképpen csak kiegészítő színpadi környe­zetet. Kétségtelen azonban, hogy az író figyel­mét annyira lekötötte Ágasi László sorsának a rejtett tragikuma — és a tragikum súlyos köz­ügyi jelentése —, hogy a mai néző is hajlandó a drámának inkább erre az alapelemére össz­pontosítani, mint a jelzett társalgási dráma kon­vencionális építményében mutatkozó repedé­sekre. Egészen pontosan: egy a saját szubjektív meg­ítélése szerint mélyen megbántott tudós szólal meg Ágasi László monológjaiban. Az a tegnape­­lőtti nevelésű értelmiségi, aki tegnap már elég világosan meg tudta ítélni egykori környezeté­nek bűneit s fel tudta mérni a maga hely­zetét, de azokat az akadályokat is, amelyek a szocializmust építő társadalom rendjébe való teljes beilleszkedésének útjába állanak. Ágasi László panaszainak az éles megfogalmazásával pedig az író egy adott történelmi pillanatban a bizalom légkörének a megteremtését kívánta szolgálni, hogy az alkotó értelmiség magára is­merhessen a színpadon, a szocializmus öntuda­tos építői pedig minél jobban megértsék — minden fokon és szinten —, mennyi emberség­gel kell közeledniök azok felé, akik objektív helyzetükből kifolyólag, de szubjektív felisme­réseik hatására is feléjük közelednek már. Mert igaz ugyan, hogy Ágasi László mind csak a maga sorsa miatt háborog, de ezenközben — ha nem is tételesen, hanem igen-igen szubjek­tív módon — fontos igazságokat mond ki a szo­cialista nemzet kiteljesedésével kapcsolatban; mindenekfölött pedig azt, hogy mennyit ártot­tak és ártanak ennek a folyamatnak a szektás­­ság megnyilvánulásai (vagy még az emlékei is) a társadalmi gyakorlatban. Szóval: Ágasi Lász­lónak ez a modern „mentsége“, magaigazolása, bizalomszomjúhozása nagy visszhangot kelt minden jóérzésű nézőben — mindenkiben, aki csak nem maradt valamilyen dogmatikus szem­lélet rabja. És ha másnap reggel visszagondol a néző az este látottakra, úgy érzi: ez a jelen­tős szerep tulajdonképpen magával ragadóan igaz és becsületes szónoki beszéd volt — arról a bizalomról, amely nélkül semmiféle közösség­ben s így a szocialista társadalomban sem le­het élni és dolgozni. Dobozy Imre Holnap foly­tatjuk című, valamikor alkalomszülte drámája azért hat tehát tíz évvel az ősbemutató után is — és azért járta be több ország sok színpa­dát —, mert a bizalomról szóló lírai mondani­valója túlélte az adott drámatörténeti pillana­tot, s így viszonylagos maradandóságot biztosí­tott e dráma múlékonyabb elemeinek. Lohinszky Loránd pedig pontosan felmérte feladatát, és kivételes színpadi intelligenciával tapintotta ki azt a mértéket, amely mintegy biztosítja Ágasi László kitöréseinek a­­ köz­ügyi jelentőségét. Ha ugyanis a színész nem megy el a kétségbeesés szakadékainak azokig a partjaiig, amelyekhez nemegyszer elvezet bennünket Lohinszky ezen az előadáson, akkor ki hiszi el az írónak, hogy itt egy egész világ, egy egész társadalmi rend erkölcsi alapjairól, hiteléről és belső erejéről van tulajdonképpen szó? Ha viszont a színész túllépi azt a mérté­ket, amelyre fentebb céloztam, ki hiszi el neki (és az írónak), hogy nem egy lelki beteg külön­leges esete került csak elénk a színpadon? Lo­hinszky Loránd mindenféle külsőséges eszköz, jóformán gesztus és mimika nélkül, pusztán a dikció belső tartalmaira, e tartalmak maximális átélésére támaszkodva sugallta nézőinek, hogy közülük egy lépett eléjük, hogy egyik köznapi embertársuk vergődik abban a színpadi (erköl­csi) kutyaszorítóban. Gyakran tettünk különb­séget a múltban az elsősorban átalakulásokra hajlamos, figurateremtő színészek és a mindig önmagukat adó, a drámai helyzetekben leg­egyénibb kínjaikat újraélő és elénk hozó szí­nésztársaik között. Lohinszky Loránd éppen azért foglal el különleges helyet mai színjátszá­sunkban, mert mind a két színésztípussal talál­kozhatunk alakításaiban. Nemrég például egy Karinthy-esten élvezhettük ismét figurateremtő képességét, és ki felejthette el az Özönvíz dőlt­ben nyújtott alakítását! Most viszont egy má­sik — nem az átváltozva alakító, hanem az eszköztelenül vergődő — Lohinszky Loránd re­mekelt a kolozsvári színpadon, és elsősorban neki köszönhetjük, hogy Dobozy Imre drámája megtalálta azokat az emberi, társadalmi táv­latokat — nálunk is —, amelyek létét iga­zolják. Ennek a színpadi feladatnak a megoldásán bán Héjja Sándor, Horváth Béla és László Gerő segített Lohinszkynak. A többiekkel nem tudott mit kezdeni — a rendező. Rappaport Ottó, mint már egy ideje annyiszor, ismét hi­ányzott az előadásból. Kezd az az érzé­sünk kialakulni, hogy nem ért már szót, vagy nem is próbál már szót érteni ezzel a tár­sulattal. A dráma legnaturalisztikusabb elemeit engedte elterpeszkedni Cs. Erdős Tibor — kü­lönben feltűnően elegáns és stílszerű — színpa­dán. Meg se kísérelte rendezői eszközökkel, esetleg a játékstílusok megkülönböztetésével emelni ki Ágasi László monológjait — e drá­ma lényegét —, hanem ismét csak a színészek közé dobta a gyeplőt. Vigye, sodorja őket a fel­mondott szöveg, ahová viheti. Sajnálatosan je­lentkezik Rappaport Ottó rendezői tehetetlen­sége — legalábbis ezen a színpadon. Hol van­nak már azok az idők, amikor minden előadása vitát kavart, mert Rappaport Ottó legalább mondani akart valamit színpadi munkájával, ha nem is talált mindig mondanivalójához méltó művészi eszközökre. Így vitte tehát sikerre Dobozy Imre drámájá­nak főszerepét egy kiváló vendégművész Ko­lozsváron, néhány jeles színésztársa segítségé­vel, jóformán rendező nélkül. MAROSI PÉTER Egy szerep igaza __ —b———a—au Horváth Béla és Lohinszky Loránd a Holnap folytatjuk kolozsvári előadásán (Csomafáy Ferenc felvétele) Széles Kálmán Torna mint a zene terjesztése, még az aktív zenehallgatás meg­szerettetésénél is több: magá­nak az aktív zenélésben való részvételnek a megvalósulása kell legyen. És ennél ma a ze­nében talán fontosabb nincs is: ez jelenti sajátunk birtok­bavételét, a tömegeknek alko­tott művészet átalakulását a tömegek művészetévé. Ezért a kórusművészet kö­zössége a közvetlenség, a ben­­sőségesség közössége, legkö­vetkezetesebb felszámolója a művészi kultúra elidegene­­dettségének. Míg a „pótlékok“ esztétikájáról, az Ersatz-ról, succsedanéról, a hanglemezek, magnófelvételek, reprodukciós albumok, diafilmek művészi élvezetéről írunk és elismer­jük őket, elfelejtjük, hogy technikai csodáik ellenére sem tudják helyettesíteni az ere­deti művet, az eredeti elő­adást, a műélvezet és művészi előadás közvetlenségét, még kevésbé a bennük való aktív részvételt. Itt újra a készen­­kapottság tabuja kísért: a ké­nyelem látszatában jelentkező közvetítettségek hálója. A „te­gyek fel egy lemezt?“ kérdé­se gyakran napi gesztussá vá­lik nálunk is, idő és tér, szel­­lem­ és feleslegessé váló köz­lés magányosságának udvarias elfedőjévé; a művészet és a műélvezet kompromisszumos információvá degradálódik: ezt is ismerni kell; lehetsé­ges, hogy ezt még nem hal­lottad?; íme, az új szám stb., stb. És így a kétségtelenül hasznos dokumentáción, mű­ismereten, praktikus didakti­kai alkalmazáson, az el nem érhető koncertek és múzeu­mok technikai becserkészésén túl, a reprodukció önmagában öncéllá válva felbontja azt, a­­mi összefüggésében nélkülöz­hetetlenné tette: a műalkotás és a közlés esztétikai egysé­gét. A vezérelt gondolat még csak eljut hozzánk, de maga a mű, ha kizárólagosan ezt az utat járjuk, csak távolról sej­lik fel előttünk. A kórus létezésében eleve cáfolja ezt az állapotot; nem is tehet mást, mint hogy felszámolja. Harcában az esztétikum közvetlenségéért vesztenivalója nincs: léte­z a közvetlen zenélés dialekti­kája, a művészet tanulásának­­,tanításának, hallgatásának­­éneklésének dialektikája. Láncreakció, mely mozzanat­ról mozzanatra követi az át­­csapásos összefüggések zenei követelményeit az alkotótól az előadóig, az előadótól a kö­zönségig. Az pedig már a mi feladatunk, pedagógusoké, hogy óvjuk ennek az eszté­tikai dialektikának a hiteles­ségét akár hagyományaink, népzenénk, akár az egyetemes zenetörténet, akár pedig mai modern zenénk műveléséről lenne is szó; hogy megkülön­böztessük egymástól azt, ami igaz és azt, ami hamis, mind az alkotás, mind az előadás, mind a műélvezés közvetlen­ségében. Ezért a karvezető — e tevé­kenység esztétikai centruma — antenna módjár­ a leadó és felvevő is egyszerre: azono­sulnia kell mindkét pólus tar­talmával, az alkotáséval is, a közönségével is. Éppen ezért a karvezető mindig a hitelesség mércéjét vigyázza: minden e­­lőadással dönt. Ő az, aki tart­ja, de aki el is veszítheti a kapcsolatot a mű felé is, a közönség felé is. Végső fokon tehát a karvezető az, aki a zene és a társadalom legköz­vetlenebb kapcsolatát irányít­ja. Mit kérhetünk mást tő­le, mint hogy álljon hivatása magaslatán? ANGI ISTVÁN Hárman Mexikó térképe előtt Mexikóban járt barátommal kerestük fel Gy. Szabó Bélát, mexikói útja előtt. Gy. Sz.: Ezen a szélességi fokon (19°), tehát a Ráktérítő alatt már jártam — Kínában ... N.: Mexikó olcsó és nehéz ország... Gy. Sz.: Milyen tekintetben nehéz? N.: Nehéz megközelíteni az embereket, utál­ják a turistákat, különösen az amerikaiakat. Gy. Sz.: Rajzolni fogok, s a rajzoló ember mindig könnyebben kerül kapcsolatba környe­zetével, így volt ez Kínában is. Szeretnék egé­szen kis falvakba is eljutni, rajzolni, festeni, mindig is jobban izgattak a vidéki, ősibb tele­pülések, mint a városok. Milyenek az utazási lehetőségek? N.: A vonat lassan megy. Igaz, én III. osztá­lyú vonatokon utaztam, amelyeken a nép uta­zik, de vannak II. osztályú és úgynevezett Pullmann-expresszek is, főleg a külföldiek szá­mára. Viszont vidékre, a falvakba nagyon jó autóbuszjáratok visznek. Bár szubtrópusi vidék, sok helyen hideg van ... Gy. Sz.: Igen, „terra fina“ ... Acapulcóban járt? N.: Elriasztott a reklám ... Gy. Sz.: Ennél szerényebben csak én járhat­tam Görögországban — hátizsákkal és gya­log ... B.: Tulajdonképpen milyen intézmény vagy Galéria hívott meg Mexikóba kiállítani? Gy. Sz.: Az Instituto National de Bellas Ar­­tes, de a művészeti minisztérium közvetítésé­vel. A kapcsolat különben régi: már 1955-ben jártak nálam mexikói művészek és szakembe­rek, így hát ismerték a munkáimat. B.: A kiállítást hol rendezik? Gy. Sz.: A fővárosban, Mexikó Cityben. De ezen kívül szeretném, mint mondottam, baran­golással tölteni az időt, bejárni az egész orszá­got, azzal a jelszóval, hogy még mielőtt meg­szeretnél egy helyet — eredj tovább... Tűzhá­nyót látott? N.: Mexikóban nem, hanem lennebb, Gua­temalában. Csodálatos kis ország, bálványimá­dáson is részt vettem... Gy. Sz.: Asturias járt nálam... B.: És mit tudsz előzetesen a mai mexikói művészetről? Gy. Sz.: Amit csak Kolozsváron meg lehet tudni róla, azt igyekeztem megtudni, s az az ér­zésem, hogy jobb, mint a jelenkori európai művészet. Főleg mozaik- és freskóművészetük. Szinte már előre érzem az őserő feszülését, amit ezeknek a műveknek a reprodukciói is oly át­hatóan sugároznak. N.: Roppant érdekes, hogy rendkívül egy­szerű az új mexikói építészet, viszont minden középületet a régi és az új történelem és mito­lógia köréből ihletődött mozaikokkal borítanak. Gy. Sz.: Fametszetkultúrájuk is régi és magas színvonalú. A jelenkori mexikói grafika 1955-ös és mostani kolozsvári kiállításán éppen azt cso­dáltam meg fametszeteikben, ami egyre ritkább napjaink grafikájában: a mérhetetlen őszinte­séget. B.: Mindezek figyelembevételével válogattad ki Mexikó City-beli tárlatod anyagát? Gy. Sz.: Tudom, hogy főleg a népi tárgykör érdekli őket, a tájak mellett tehát elsősorban olyan metszeteket viszek magammal, mint pél­dául a Körhinta, a Disznópásztor, a Naprafor­góverő fiú, a Nagykalapos kislány stb. B.: Viszed magaddal? Gy. Sz.: Igen, mind a nyolcvan metszetet magammal viszem, bőröndben, mert féltem tengeri útra bocsátani őket egyedül. B.: Egyszóval eddigi leghosszabb utazásodra készülsz... Gy. Sz.: Északi és déli rekordot szeretnék ja­vítani. Persze csak a magam eddigi rekordjai­hoz viszonyítva. S azzal a tudattal indulok út­­nak, hogy csak akkor van értelme az egésznek ha hazaérkezvén szebbnek látom itthoni vilá­gomat, mint elindulás előtt. Végül is minden út értelme: okulni a jobb dolgokon s tanulni a rosszabbakból. BANNER ZOLTÁN

Next