Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-06-08 / 23. szám
Geo Bogza 65 éves Sarokban Hányszor állítottak engem sarokba, térdre: Bogza Gheorghe, mért hallgatsz, mért nem nyitod ki szádat? Állj a sarokba, térdre, dióhéjra! Igaz, nemigen tanultam történelemből. S aztán a történelem hányszor sarokba állított! Bogza Geo, mért nem fogod be a szád? Állj a sarokba, térdre, dióhéjra! És emberi koponyákra. És saját koponyámra. Hogy megtanuljam a leckét. Hogy ne üvöltsék többé, amikor üvölteni szerettem volna. A kék daru Repülni akartam De éppen akkor voltak egyesek Kik levágták mind a szállni akarók szárnyait. Kék akartam lenni Ie pontosan akkor volt egy korom Mely feketébe vont mindent ami kék. Daru akartam lenni De éppen akkor voltak egyesek Kik összefogdosták és nyársra húzták a darvakat. Kérlek Ne dobjatok, könyörgök, ne vessetek többé Az 5 széles sárga csőrük elé. Akkor sem, ha megmentették a Capitoliumot. Ne vessetek, könyörgök, ne vessetek többé Az ő fehér hülyeségük elé. Hanem adjatok engem a lovaknak, csupán a lovaknak. Mígnem tűz lángja tör ki az orrlikakon, Míg dobogásuk alatt fölzeng mégegyszer a földben Az egész világtörténelem. Kérlek titeket, a lovaknak adjatok! KIRÁLY LÁSZLÓ fordításai Geo bogzának Amikor a költők teste megöregszik kissé, nehéz baráti szóval beállni az ünnepi alkalomból kedvesen magyarázkodók közé; még nehezebb, ha sokkal fiatalabb, tehát az idő előnyének biztonságából üzenheti az ember, hogy bizony „ez jó mulatság, férfimunka volt“, vigasztaljon, hogy szeretünk érte. Geo Bogza a mai román irodalom egyik nagy öregje. Az ilyen basszus zengésű óriások, akik mindig elöl mennek a szellem s a politika csataterein, nem is biztos, hogy örömmel veszik tudomásul, ha mégoly tisztelettel közli is velük a világ, hogy észrevette korukat, teszi valójuk különben lényegtelen korát. Nemrég körkérdésre válaszoltam, a nemzedékek szerepével kapcsolatban is kérdezett a kör, és miközben a választ fogalmaztam, önellenőrzésképpen, mint a mélyre szívott cigarettafüstöt, ízleltem, figyeltem ott legbelül, hogy is állok, mit is tartok erről a kérdés alkalma nélkül elő nem szedett, meg nem fogalmazott dologról, s akkor több név és arc között, mellett, után, előtte két költőre gondoltam, egy hajdan egészen fiatal, ma is fiatal nemzedékből, két barátra azok közül az élő „öregeink“ közül, akik közel állnak hozzám: Bogzára és Méliuszra, két legénytermetű, legényszívű, szervező lelkű és töretlen lelkületű emberre, akik egyazon időben és egyazon színhelyen tették s teszik a magukét egy nemzedék és sok nemzedék, egy korszak és sok korszak, egy művészi meggyőződés és egy ideológiai meggyőződés izgalmától és nyugalmától indíttatva. És a képernyőmön átsuhanó élő árnyékuk, az ő leírt szavaik s a beszélgetéseinkből visszacsengő hangok is fogalmazták személyes szentenciámat arról, hogy igenis van nemzedéki összetartozás és nincs nemzedéki összetartozás; abban van, amiben megszűnik, amit a nemzedék adhat a ritmuson és lüktetésen túli egészhez. Az egész pedig azt írta elő, azt követelte Geo Bogza fiatal írótól, amit a mai Geo Bogzának is előír, azon a legbelső láthatatlan megrendelőlapon: az értelmet hangosan juttatni szóhoz az emberiség s a hazai föld összefüggő és mindig is összeegyeztethető szolgálatára; szóhoz juttatni és képviselni, a művek szent értékével és a humanizmus szent nevében megszerzett és egyre gyarapított tekintéllyel; szóhoz juttatni úgy, hogy haladó, erőteljes, jó ügyekhez csatlakozni, irányzatokat választani és másokkal élethalálharcot vívni a legjobb hatás, a tiszta beszéd, a felülkerekedő okos emberi gondolat érdekében; szóhoz juttatni úgy, hogy iskolát alapítni, melybe saját megszállott egymagában, művészmagadon kívül ha nem jár is senki, éppolyan kultúrgyőzelem, mint hogyha évtizedekig zeng tőle utána a préri. Bogza életműve, mint a jól épített hidak, csak feldübörög, mikor átmenetei rajta zárt alakzatokban a hat és fél évtized, mint a történelem, nem történt semmi, a híd nem ilyen, a híd nem erre az ünnepi vagy ünnepközi alkalomra épült, és épül tovább, melyhez csak erőt és munkakedvet lehet kívánni az alkotónak. Mikor a költők teste megöregszik, s csak az idegek, a fej, a szó őrzi az anekdotákból mosolygó régi, jó, harsogó, fiús heccek és valódi élethalálküzdelmek robaját, akkor a világ jobban megrendülne egy pillanatra, ha minden költő teste egyszerre öregedne. De a költők, mint az évtizedek madársereglete, talán éppen ezért szervezkedtek nemzedékekbe, az idő iskoláiba, a művészet s a gondolat vitatársaságaiba, hogy ettől, legalább ettől az árnyalatnyi megpróbáltatástól mentesítsék a világot. Mert minden, amit vállal a költő, azért van, hogy valakit mentsen, valakit kíméljen, valakit erősítsen. Mikor a költő teste megöregszik, a következők csak azt tudják üzenni: sebaj, nemsokára jövünk mi is az első hó örökpoézisével a fejünkön, de nem a művek haján, s utánunk messze látszó sorban közelednek már az egészen újak, fel az örök hidakra. LÁSZLÓFFY aladÁr Kántor Lajost inkább az absztraktok felé húzná barátja a belgrádi Modern Múzeumban, ő azonban egyelőre McStrovicnál áll meg. „Őszintén szólva, nem a lenyűgözöttség révületében, inkább legendaoszlatásra hajlamosan, már-már igazat adva társamnak. Mestrovic uralja a tereket, ezt láttam a Kalimegdánban, ahol messze az emberek fölé, mondhatnám, a felhők közé magasodik egyik szobra, Újvidék főterén is az ő szobrászujja mutat a katolikus templom irányába, itt azonban, ahol közvetlenül mérkőznie kell a modernebbekkel, klasszicista monumentalitása' mintha édeskés csiszoltságba, történelmi körülhatároltságba' zárulna.“ Még szerencse, hogy a „furcsa közép-kelet-európai dialektika“ Kolozsvárra is elhoz egy Mestrovic-kiállítást, ahol különösen a Jób embertelenül emberi szenvedése mintegy ... „rehabilitálja“ Kántornál Mestrovicot, sőt a kritikus el is gondolkozik a „régi és új kizárólagosságainak hamis voltán“. Sine ira... idézem ezeket a sorokat Kántor Lajos új könyvéből — ebből a címe hosszúságával is egész Kelet- Közép-Európát átölelő, egészen sajátságos irodalompolitikai és műkritikai „útirajzból“ (Utazás a gyökerek körül az Adriától a Balti-tengerig Útirajz a modern művészetekről Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár 1972) — attól tehát ne tartson senki, hogy Mestrovicot igyekszem „megvédeni“ Kántorral szemben, mert hát csak kisegíti magát Kántor Lajos is az ilyenszerű kényes helyzetekből, nemhiába alakult ki ízlésvilága többek között a Tamási Áron, Szerváliusz Jenő és a Nagy Imre életművére való rácsodálkozásaiból. Mégis itt ütöm fel ezt a könyvet, éppen ennél a bekezdésnél, mert igen sokat mond Kántor Lajos szóban forgó útirajzáról, a modern szocialista művészeteknek erről a kedélyeskedő bédekkeréről. Néhány írószövetségi tapasztalatcsere és néhány íróbaráti magánlátogatás élményeit, jugoszláviai, magyarországi, csehszlovákiai és lengyelországi irodalmi utazások benyomásait keveri ugyanis össze Kántor készakarva útirajzának lapjain korábbi vagy későbbi itthoni, olvasói és általában műélvezői emlékeivel. A látottak és hallottak s a hozzájuk társított emlékek laza halmazából aztán annak a folyamatnak a széles képét igyekszik kibontani a turistakritikus, amely Kelet-Európa és Közép-Európa minden szocialista kultúráját a huszadik század második fele világkultúrájának eleven áramköreibe igyekszik — különösen az utóbbi évtized során — jobban bekapcsolni, mint azelőtt. Ezért örvendezünk mindenekelőtt Kántor Lajos érzelmes esztétikai útirajzának. Hiszen ... olyan kevés könyvünk van, amely irodalmunkról, művészetünkről szólva túl próbálna mutatni irodalmunkon, művészetünkön s nagyobb távlatokba igyekezne beállítani mindazt, amiről nálunk is szó van, hogy az ilyenszerű szubjektív hangvételű publicisztikai beszámolók különösen jól tájékoztatják az olvasók, a műélvezők nagy táborát. Mi szerkesztők igen jól tudjuk, milyen olvasottak irodalmi, művelődési lapjaink „ország-világ“ rovatai. Egyre több az olvasó, aki mindenekelőtt tájékozódni akar az irodalomban (is), és csak azután olvas irodalmat (is), ha egyáltalán marad még erre ideje s kedve. Kántor Lajos könyve a domatörmelékekkel fűszerezett monumentális Ország-Világ „rovat“, amelyből az olvasó, ha pletykaéhes, azt is megtudja, hol, hogyan fogadják az íróvendéget Jugóban, Magyarban, Lengyelben, és hol, melyik városban, redakcióban, írószervezetben ütnek meg (vagy nem ütnek meg) emberséges hangot a főszerkesztőhelyettesek s a tolmácsnők; de azt is megérti a felsorolások, utalások, visszautalások, idézetek, felidézések, röpjellemzések és minielemzések „millióiból“, hogyan alakul a szocialista társadalmak egyféle művészete. Ez az Útirajz ugyanis bőven felsorolja, mi újság tájainkon a szocialista művészetekben, ezért ajánlhatjuk az újdonságok kedvelőinek. Aki azonban azt szeretné tudni, mi a (valóságos és bonyolult) helyzet ezekkel a művészetekkel, az ne keressen (sokoldalú és bonyolult) tájékoztatást Kántor Lajosnál. Ami különben nem is volt célja irodalmi utazónknak. Nem írt komparativista művészettörténeti vagy irodalomtörténeti tanulmányt, kézikönyvet; nem vette szorgalmasan számba mindazokat az eredményeket, amelyekkel irodalmaink, művészeteink dicsekedhetnek; nem készített leltárt irányzatokról és áramlatokról, de irányzatok, áramlatok „lelkét“ se próbálta érzékeltetni rafinált esszékben. A szerző csak a modern szocialista művészetek kialakulásáról, alakulásáról ígért „útirajzot“, azaz a szocialista kultúráié bizonyos, eleve meghatározott területére szegődik mellénk útikalauznak. Ezt a feladatát pedig nem is értelmezi szűkkeblűen. Kántor Lajos ugyanis nem tartozik (vagy nem tartozik már?) azok közé az esztéták közé, akik úgy elkötelezettjei egy-egy hagyományos vagy újszerű irodalmi irányzatnak, hogy ítélőképességüket is elnyomja hovatartozásuk, azaz se látnak, se hallanak a lelkesedésről, ha az „övéik“ alkotásai kerülnek eléjük, viszont semmiféle tényleges értékre sincsenek tekintettel, amikor „mások“ műveiről van szó. Persze igazán nem ítélem el azokat (inkább irigylem őket!), akik örökös újítás szent hevületében élve könyörtelen következetességgel utasítanak el mindent, ami szerintük elöregedett a művészetekben, mert előfordult már a művészettörténetben, hiszen ezek az elfogultak harcolnak legkövetkezetesebben mindenféle epigonizmus, megkövesedettség, akadémizmus és középszerűség ellen; sőt azoknak szerepét se próbálom túlbecsülni, akik bölcs mindentudással emlékeztetnek szakadatlanul arra, hogy nincsen abszolút újdonság ezen a téren sem, hanem a szellem vándorútjain — társadalmi és történelmi változások ritmusára — ugyanazok a jelenségek ismétlődnek, más-más szinten és jelleggel ... Mondom, Kántor Lajos nem sorolható az előbbiek közé (mint ahogy magamat se sorolnám a második csoportba), és ha e könyv alapján kellene meghatároznom — persze csak az újításhoz való viszonyulása szempontjából — az útirajz szerzőjének álláspontját, akkor azt mondanám róla, hogy egyáltalán nem rabja valamilyen vegytiszta modernizmus előítéleteinek, hanem inkább különféle modernista irányulások hatását keresi egy adott művészettörténeti pillanat jellegzetes alkotásaiban. De hát éppen ezért kezdtem e sorokat annak a MeStrovicról szóló bekezdésnek az idézésével. „Ortodox“ modernistánál éppolyan elképzelhetetlen lenne az a belső alku, amelyről Kántor Lajos vall abban a bekezdésben (és könyve sok más oldalán), mint mondjuk annál a műértőnél, aki Mestrovicig jutott el ízlésfejlődése során, és aztán mindent elítél, ami Mestrovic óta ment végbe a művészetek történetében. Tanulságos lenne e könyv alapján listát készíteni azokról a művészekről, akiket megért és akiket meg szeretne érteni Kántor Lajos (természetesen a művészi megértésre gondolok ebben az esetben, s nem arra, amit annyiszor kompromittálnak a műalkotás .,megértésének“ vulgarizátorai), s mindjárt kiderülne, menynyire „parttalan“ az ő modernizmusa, azaz milyen sokan megférnek benne jeles realista művészek, akiket különféle modernista hatások is értek pályájuk során. És nagyon tanulságos lista készülhetne azoknak a romániai magyar művészeknek a nevéből is, akik kimaradtak Kántor útirajzából, pedig hát bizonyos vonatkozásokban jelentősebbek, mint azok, akiket ugyanilyen vonatkozásokban sorol fel Kántor Lajos. Csakhogy éppen azért írok a szerző „érzelmes esztétikai útirajzáról“, mert elismerem jogát a szubjektivitásra, hogy éppen azokat szerethesse, akiket szeretni akar, s éppen azokat büntesse elhallgatással, akiket elhallgat. Elvégre, ami több mint bűn, tehát hiba egy irodalomtörténeti összefoglalásnál, az magától értetődik egy úti beszámolóban. Kántor Lajos ezzel a szubjektív hozzáállásával teszi ismét kérdésességok megállapítását s valóban kedvet ébreszt rengeteg kérdés megvitatására. Könyve így sajátos lépés irodalmunk önismeretének a kialakítása felé vezető úton; az irodalomról (művészetekről) való rendszeres gondolkodás, az irodalom (a művészetek) úgynevezett végső kérdéseire való állandó ráfelelés szükségességénekkétségtelen jele. Amikor tehát Kántor Lajos nem vaktában indul a nagyvilágba, hanem éppen a modern szocialista művészetek alakulására figyelmezve utazik, akkor bizonyos közös nevezők felkutatásával és hangsúlyozásával igen jó szolgálatot tesz új irodalmi köztudatunk formálóinak. Az irodalommal foglalkozó kutatásokban, vagy az irodalomról írt publicisztikában azonban nem mindig hasznos a közös nevezők erőltetése. Lehetnek ugyanis közös nevezők, amelyek a szellem szabadabb mozgását akadályozzák. Ilyen értelemben érzem „átoknak“ Kántor Lajos szóban forgó könyvén a „gyökeresség“ kérdésének véget nem érő feszegetését. Vagy az utazások idején, vagy e kötet megírásakor a szerző figyelme teljességgel arra az álproblémákba fulladó vitára összpontosult (amely annyi zavart okozott már a romániai magyar szellemi életben, ahogyan erre Láng Gusztáv utalt leghatározottabban A Hétben közölt vitaírásában), hogy az újszerűen korszerű művészi alkotások „idegeneke“ valóságunktól és írásművészetünktől, s micsoda hagyományokra támaszkodnak tulajdonképpen, azaz „gyökeres“ lehet-e a modern művészet? Kántor Lajos tulajdonképpen erre az egy kérdésre keres kedvező válaszokat hét határon át, illetőleg hetedhét országból gyűjtött bizonyítékokat tár az olvasók elé, hogy meggyőzze őket: a modernistáknak is van apukájuk, sőt nagyapukájuk is, azaz a jelentős modernista művészet mindig és mindenütt valóságirodalom a maga módján, jól meghatározható hagyományok folytatása. Ezt a kérdést azonban annyira túlfeszíti Kántor, annyira ugyanazt a választ ismételgeti egymástól teljesen elütő jelenségek esetében is hogy ezzel mintegy összemos olyan művészi pályákat és alkotásokat is, amelyek fényévekre vannak különben egymástól, s amelyeket éppen sajátosságaikban kellene bemutatnia. Így aztán inkább arra kerül a hangsúly ebben a könyvben, ami „közös“ például Tamási Áron vagy... uram bocsá’... a Tolnai Ottó pályáján, és valahogyan elhalványul az az igazság, hogy a modernség is alkotói egyéniségek sokféleségében termi a maga gyümölcseit. Fentebb „listákat“ javasoltam. Sajnos, olyan gyorslistát is készíthetne e könyv bírálója, amely Kántor Lajos nem egy bizarr vagy groteszk társítását pécézné ki, hogy kiről ki jut eszébe és milyen alapon ... E lista helyett egyetlen idézet álljon itt, a legkirívóbb példa. Kántor Lajos többször utal (joggal) Karinthy Frigyesre, mint bizonyos modernista törekvések ősére a magyar irodalomban. Szóval: sokat gondol Karinthyra. Aztán eszébe jut, hogy ő is utazik, meg Karinthy is utazott.. . Aztán elmosódik az iszonyatos különbség (Karinthy agyoperációra ment, Kántor írószövetségi tapasztalatcserékre), és máris megindul az önkényességben kínos összefüggéseket teremtő spekuláció: „Karinthy sokkal biztosabb kalauz — persze, őt még nehezebb követni, minthogy ő a saját koponyája körül utazik. Vagyis egy olyan koponyára volna szükségem, hogy érdekessé tudjam tenni vonataimat.“ Mivel azonban a koponyaátültetés egyelőre kilátástalan: „Marad tehát egyetlen lehetséges megoldásként, hogy felszálljak valóságos nemzetközi vonatokra, amelyek (...) egyelőre valóságos mozdonykerekek dübörgését regisztrálják, igyekeztem rögzíteni a látottakat, az egyes leltártételek mellé odarajzolva magamat is. Karinthytól azonban legalább egy szerzői tanácsot engedtessék meg kölcsönvennem: »Vegyítenem kell emlékeimet környezetemből kapott információkkal ...«“ Az ilyenszerű túlhajtottságok, erőltetettségek mind annak következményei, hogy Kántor Lajos beugrott vitapartnereinek, s egy egész jobb sorsra érdemes könyv anyagát próbálta beszorítani abba a soványka problematikába, amelyet egyetlen újságcikkel kellett volna megvilágítania. Egy álvita erőszakolása helyett az életszerűséget, adomázás jóízeit, vagy végső soron az okos műelemzéseket juttathatta volna uralomra útirajzában Kántor Lajos. Mert most bizony összehasonlíthatatlanul nagyobb könyve anyagának informatív értéke, mint a modern művészetekről szóló útirajzának művészi önértéke. MAROSI PÉTER Közös nevezők áldása és átka ÚJÍTSA MEG A TAK előfizetését A harmadik évnegyedre (július 1. — október 1.) szóló előfizetésmegújításokat és új előfizetéseket június 13-ig fogadnak el az önkéntes lapterjesztők és a posta lapterjesztő szervei