Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1973-06-08 / 23. szám

Geo Bogza 65 éves Sarokban Hányszor állítottak engem sarokba, térdre: Bogza Gheorghe, mért hallgatsz, mért nem nyitod ki szádat? Állj a sarokba, térdre, dióhéjra! Igaz, nemigen tanultam történelemből. S aztán a történelem hányszor sarokba állított! Bogza Geo, mért nem fogod be a szád? Állj a sarokba, térdre, dióhéjra! És emberi koponyákra. És saját koponyámra. Hogy megtanuljam a leckét. Hogy ne üvöltsék többé, amikor üvölteni szerettem volna. A kék daru Repülni akartam De éppen akkor voltak egyesek Kik levágták mind a szállni akarók szárnyait. Kék akartam lenni I­e pontosan akkor volt egy korom Mely feketébe vont mindent ami kék. Daru akartam lenni De éppen akkor voltak egyesek Kik összefogdosták és nyársra húzták a darvakat. Kérlek Ne dobjatok, könyörgök, ne vessetek többé Az 5 széles sárga csőrük elé. Akkor sem, ha megmentették a Capitoliumot. Ne vessetek, könyörgök, ne vessetek többé Az ő fehér hülyeségük elé. Hanem adjatok engem a lovaknak, csupán a lovaknak. Mígnem tűz lángja tör ki az orrlikakon, Míg dobogásuk alatt fölzeng mégegyszer a földben Az egész világtörténelem. Kérlek titeket, a lovaknak adjatok! KIRÁLY LÁSZLÓ fordításai Geo b­ogzának Amikor a költők teste meg­öregszik kissé, nehéz baráti szóval beállni az ünnepi alka­lomból kedvesen magyarázko­­dók közé; még nehezebb, ha sokkal fiatalabb, tehát az idő előnyének biztonságából üzenheti az ember, hogy bi­zony „ez jó mulatság, férfi­munka volt“, vigasztaljon, hogy szeretünk érte. Geo Bogza a mai román iro­dalom egyik nagy öregje. Az ilyen basszus zengésű óriások, akik mindig elöl mennek a szellem s a politika csatate­rein, nem is biztos, hogy örömmel veszik tudomásul, ha mégoly tisztelettel közli is velük a világ, hogy észrevette korukat, teszi valójuk külön­ben lényegtelen korát. Nemrég körkérdésre válaszol­tam, a nemzedékek szerepé­vel kapcsolatban is kérdezett a kör, és miközben a választ fogalmaztam, önellenőrzéskép­pen, mint a mélyre szívott ci­garettafüstöt, ízleltem, figyel­tem ott legbelül, hogy is állok, mit is tartok erről a kérdés alkalma nélkül elő nem sze­dett, m­eg nem fogalmazott dologról, s akkor több név és arc között, mellett, után, előtt­e két költőre gondoltam, egy hajdan egészen fiatal, ma is fiatal nemzedékből, két barát­ra azok közül az élő „öre­geink“ közül, akik közel áll­nak hozzám: Bogzára és Mé­­liuszra, két legénytermetű, le­­gényszívű, szervező lelkű és töretlen lelkületű emberre, a­­kik egyazon időben és egy­azon színhelyen tették s teszik a magukét egy nemzedék és sok nemzedék, egy korszak és sok korszak, egy művészi meg­győződés és egy ideológiai meggyőződés izgalmától és nyugalmától indíttatva. És­­ a képernyőmön átsuhanó élő árnyékuk, az ő leírt szavaik s a beszélgetéseinkből vissza­­csengő hangok is fogalmazták személyes szentenciámat arról, hogy igenis van nemzedéki összetartozás és nincs nemze­déki összetartozás; abban van, amiben megszűnik, amit a nemzedék adhat a ritmuson és lüktetésen túli egészhez. Az egész pedig azt írta elő, azt követelte Geo Bogza fiatal írótól, amit a mai Geo Bog­zának is előír, azon a leg­belső láthatatlan megrendelő­lapon: az értelmet hangosan juttatni szóhoz az emberiség s a hazai föld összefüggő és mindig is összeegyeztethető szolgálatára; szóhoz juttatni és képviselni, a művek szent ér­tékével és a humanizmus szent nevében megszerzett és egyre gyarapított tekintéllyel; szóhoz juttatni úgy, hogy haladó, erő­teljes, jó ügyekhez csatlakoz­ni, irányzatokat választani és másokkal élethalálharcot vívni a legjobb hatás, a tiszta be­széd, a felülkerekedő okos em­beri gondolat érdekében; szó­hoz juttatni úgy, hogy iskolát alapítni, melybe saját meg­szállott egymagában, művész­magadon kívül ha nem jár is senki, éppolyan kultúrgyőze­­lem, mint hogyha évtizedekig zeng tőle utána a préri. Bogza életműve, mint a jól épített hidak, csak feldübörög, mikor átmenetei rajta zárt alakza­tokban a hat és fél évtized, mint a történelem, nem történt semmi, a híd nem ilyen, a híd nem erre az ünnepi vagy ünnepközi alkalomra épült, és épül tovább, melyhez csak erőt és munkakedvet lehet kívánni az alkotónak. Mikor a költők teste megöregszik, s csak az idegek, a fej, a szó őrzi az anekdotákból mosolygó régi, jó, harsogó, fiús heccek és va­lódi élethalálküzdelmek roba­ját, akkor a világ jobban meg­rendülne egy pillanatra, ha minden költő teste egyszerre öregedne. De a költők, mint az évtizedek madársereglete, ta­lán éppen ezért szervezkedtek nemzedékekbe, az idő iskolái­ba, a művészet s a gondolat vitatársaságaiba, hogy ettől, legalább ettől az árnyalatnyi megpróbáltatástól mentesítsék a világot. Mert minden, amit vállal a költő, azért van, hogy valakit mentsen, valakit kí­méljen, valakit erősítsen. Mi­kor a költő teste megöregszik, a következők csak azt tudják üzenni: sebaj, nemsokára jö­vünk mi is az első hó örök­­poézisével a fejünkön, de nem a művek haján, s utánunk messze látszó sorban közeled­nek már az egészen újak, fel az örök hidakra. LÁSZLÓFFY aladÁr Kántor Lajost inkább az absztraktok felé húzná barát­ja a belgrádi Modern Múze­umban, ő azonban egyelőre McStrovicnál áll meg. „Őszin­tén szólva, nem a lenyű­­gözöttség révületében, inkább legendaoszlatásra hajlamosan, már-már igazat adva társam­nak. Mestrovic uralja a tere­ket, ezt láttam a Kalimegdán­­ban, ahol messze az emberek fölé, mondhatnám, a felhők közé magasodik egyik szobra, Újvidék főterén is az ő szob­­rászujja mutat a katolikus templom irányába, itt azon­ban, ahol közvetlenül mér­kőznie kell a modernebbekkel, klasszicista monumentalitása' mintha édeskés csiszoltságba, történelmi körülhatároltságba' zárulna.“ Még szerencse, hogy a „furcsa közép-kelet-európai dialektika“ Kolozsvárra is el­hoz egy Mestrovic-kiállítást, ahol különösen a Jób ember­­telenül­ emberi szenvedése mintegy ... „rehabilitálja“ Kántornál Mestrovicot, sőt a kritikus el is gondolkozik a „régi és új kizárólagosságai­nak hamis voltán“. Sine ira... idézem ezeket a sorokat Kántor Lajos új könyvéből — ebből a címe hosszúságával is egész Kelet- Közép-Európát átölelő, egé­szen sajátságos irodalompoli­tikai és műkritikai „útirajz­ból“ (Utazás a gyökerek kö­rül az Adriától a Balti-ten­gerig Útirajz a modern művé­szetekről Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár 1972) — attól tehát ne tartson senki, hogy Mes­­trovicot igyekszem „megvéde­ni“ Kántorral szemben, mert hát csak kisegíti magát Kán­tor Lajos is az ilyenszerű ké­nyes helyzetekből, nemhiába alakult ki ízlésvilága többek között a Tamási Áron, Szer­­váliusz Jenő és a Nagy Imre életművére való rácsodálko­­zásaiból. Mégis itt ütöm fel ezt a könyvet, éppen ennél a bekezdésnél, mert igen sokat mond Kántor Lajos szóban forgó útirajzáról, a modern szocialista művészeteknek er­ről a kedélyeskedő bédekke­réről. Néhány írószövetségi tapasz­talatcsere és néhány íróbaráti magánlátogatás élményeit, ju­goszláviai, magyarországi, csehszlovákiai és lengyelorszá­gi irodalmi utazások benyo­másait keveri ugyanis össze Kántor készakarva útirajzá­nak lapjain korábbi vagy ké­sőbbi itthoni, olvasói és álta­lában műélvezői emlékeivel. A látottak és hallottak s a hozzájuk társított emlékek la­za halmazából aztán annak a folyamatnak a széles képét igyekszik kibontani a turista­kritikus, amely Kelet-Európa és Közép-Európa minden szo­cialista kultúráját a huszadik század második fele világkul­túrájának eleven áramköreibe igyekszik — különösen az u­­tóbbi évtized során — jobban bekapcsolni, mint azelőtt. Ezért örvendezünk mindenek­előtt Kántor Lajos érzelmes esztétikai útirajzának. Hiszen ... olyan kevés köny­vünk van, amely irodalmunk­ról, művészetünkről szólva túl próbálna mutatni irodalmun­kon, művészetünkön s na­gyobb távlatokba igyekezne beállítani mindazt, amiről ná­lunk is szó van, hogy az ilyen­szerű szubjektív hangvételű publicisztikai beszámolók kü­lönösen jól tájékoztatják az olvasók, a műélvezők nagy táborát. Mi szerkesztők igen jól tudjuk, milyen olvasottak irodalmi, művelődési lapjaink „ország-világ“ rovatai. Egyre több az olvasó, aki mindenek­előtt tájékozódni akar az iro­dalomban (is), és csak azután olvas irodalmat (is), ha egyál­talán marad még erre ideje s kedve. Kántor Lajos könyve a domatörmelékekkel fűszere­zett monumentális Ország-Vi­lág „rovat“, amelyből az ol­vasó, ha pletykaéhes, azt is megtudja, hol, hogyan fogad­ják az íróvendéget Jugóban, Magyarban, Lengyelben, és hol, melyik városban, redak­cióban, írószervezetben ütnek meg (vagy nem ütnek meg) emberséges hangot a főszer­­kesztőhelyettesek s a tolmács­nők; de azt is megérti a fel­sorolások, utalások, visszau­talások, idézetek, felidézések, röpjellemzések és minielemzé­sek „millióiból“, hogyan ala­kul a szocialista társadalmak egyféle művészete. Ez az Úti­rajz ugyanis bőven felsorol­ja, mi újság tájainkon a szo­cialista művészetekben, ezért ajánlhatjuk az újdonságok kedvelőinek. Aki azonban azt szeretné tudni, mi a (valósá­gos és bonyolult) helyzet ezek­kel a művészetekkel, az ne keressen (sokoldalú és bonyo­lult) tájékoztatást Kántor La­josnál. Ami különben nem is volt célja irodalmi utazónknak. Nem írt komparativista mű­vészettörténeti vagy irodalom­­történeti tanulmányt, kézi­könyvet; nem vette szor­galmasan számba mindazokat az eredményeket, amelyekkel irodalmaink, művészeteink di­csekedhetnek; nem készített leltárt irányzatokról és áram­latokról, de irányzatok, áram­latok „lelkét“ se próbálta ér­zékeltetni rafinált esszékben. A szerző csak a modern szo­cialista művészetek kialakulá­sáról, alakulásáról ígért „úti­rajzot“, azaz a szocialista kul­túráié bizonyos, eleve megha­tározott területére szegődik mellénk útikalauznak. Ezt a feladatát pedig nem is értel­mezi szűkkeblűen. Kántor Lajos ugyanis nem tartozik (vagy nem tartozik már?) azok közé az esztéták közé, akik úgy elkötelezettjei egy-egy hagyományos vagy újszerű irodalmi irányzatnak, hogy ítélőképességüket is el­nyomja hovatartozásuk, azaz se látnak, se hallanak a lel­kesedésről, ha az „övéik“ al­kotásai kerülnek eléjük, vi­szont semmiféle tényleges ér­tékre sincsenek tekintettel, a­­mikor „mások“ műveiről van szó. Persze igazán nem ítélem el azokat (inkább irigylem ő­­ket!), akik örökös újítás szent hevületében élve könyörtelen következetességgel utasítanak el mindent, ami szerintük el­öregedett a művészetekben, mert előfordult már a művé­szettörténetben, hiszen ezek az elfogultak harcolnak legkövet­kezetesebben mindenféle epi­­gonizmus, megkövesedettség, akadémizmus és középszerű­ség ellen; sőt azoknak szere­pét se próbálom túlbecsülni, akik bölcs mindentudással emlékeztetnek szakadatlanul arra, hogy nincsen abszolút újdonság ezen a téren sem, hanem a szellem vándorútja­in — társadalmi és történelmi változások ritmusára — ugyan­azok a jelenségek ismétlőd­nek, más-más szinten és jel­leggel ... Mondom, Kántor La­jos nem sorolható az előbbi­ek közé (mint ahogy maga­mat se sorolnám a második csoportba), és ha e könyv a­­lapján kellene meghatároznom — persze csak az újításhoz való viszonyulása szempontjá­ból — az útirajz szerzőjének álláspontját, akkor azt mon­danám róla, hogy egyáltalán nem rabja valamilyen vegy­tiszta modernizmus előítéle­teinek, hanem inkább külön­féle modernista irányulások hatását keresi egy adott mű­vészettörténeti pillanat jelleg­zetes alkotásaiban. De hát ép­pen ezért kezdtem e sorokat annak a MeStrovicról szóló be­kezdésnek az idézésével. „Or­todox“ modernistánál éppo­lyan elképzelhetetlen lenne az a belső alku, amelyről Kán­tor Lajos vall abban a bekez­désben (és könyve sok más oldalán), mint mondjuk an­nál a műértőnél, aki Mestro­­vicig jutott el ízlésfejlődése során, és aztán mindent elítél, ami Mestrovic óta ment vég­be a művészetek történetében. Tanulságos lenne e könyv a­­lapján listát készíteni azok­ról a művészekről, akiket meg­ért és akiket meg szeretne ér­teni Kántor Lajos (természe­tesen a művészi megértésre gondolok ebben az esetben, s nem arra, amit annyiszor kompromittálnak a műalkotás .,megértésének“ vulgarizátorai), s mindjárt kiderülne, meny­nyire „parttalan“ az ő mo­dernizmusa, azaz milyen so­kan megférnek benne jeles realista művészek, akiket kü­lönféle modernista hatások is értek pályájuk során. És na­gyon tanulságos lista készül­hetne azoknak a romániai ma­gyar művészeknek a nevéből is, akik kimaradtak Kántor útirajzából, pedig hát bizonyos vonatkozásokban jelentőseb­bek, mint azok, akiket ugyan­ilyen vonatkozásokban sorol fel Kántor Lajos. Csakhogy ép­pen azért írok a szerző „ér­zelmes esztétikai útirajzáról“, mert elismerem jogát a szub­jektivitásra, hogy éppen a­­zokat szerethesse, akiket sze­retni akar, s éppen azokat büntesse elhallgatással, akiket elhallgat. Elvégre, ami több mint bűn, tehát hiba egy irodalomtörténeti összefogla­lásnál, az magától értetődik egy úti beszámolóban. Kán­tor Lajos ezzel a szubjektív hozzáállásával teszi ismét kér­désessé­gok megállapítását s valóban kedvet ébreszt ren­geteg kérdés megvitatására. Könyve így sajátos lépés iro­dalmunk önismeretének a ki­alakítása felé vezető úton; az irodalomról (művészetekről) való rendszeres gondolkodás, az irodalom (a művészetek) úgynevezett végső kérdéseire való állandó ráfelelés szüksé­gességének­­kétségtelen jele. Amikor tehát Kántor Lajos nem vaktában indul a nagy­világba, hanem éppen a mo­dern szocialista művészetek a­­lakulására figyelmezve uta­zik, akkor bizonyos közös ne­vezők felkutatásával és hang­­súlyozásával igen jó szolgá­latot tesz új irodalmi köztu­datunk formálóinak. Az irodalommal foglalkozó kutatásokban, vagy az iroda­lomról írt publicisztikában a­­zonban nem mindig hasznos a közös nevezők erőltetése. Lehetnek ugyanis közös neve­zők, amelyek a szellem sza­badabb mozgását akadályoz­zák. Ilyen értelemben érzem „átoknak“ Kántor Lajos szó­ban forgó könyvén a „gyöke­­resség“ kérdésének véget nem érő feszegetését. Vagy az uta­zások idején, vagy e kötet megírásakor a szerző figyel­me teljességgel arra az ál­problémákba fulladó vitára összpontosult (amely annyi za­vart okozott már a romániai magyar szellemi életben, a­­hogyan erre Láng Gusztáv utalt leghatározottabban A Hét­ben közölt vitaírásában), hogy az újszerűen korszerű művészi alkotások „idegenek­­e“ valóságunktól és írásmű­­vészetünktől, s micsoda ha­gyományokra támaszkodnak tulajdonképpen, azaz „gyöke­res“ lehet-e a modern művé­szet? Kántor Lajos tulajdon­képpen erre az egy kérdésre keres kedvező válaszokat hét határon át, illetőleg hetedhét országból gyűjtött bizonyíté­kokat tár az olvasók elé, hogy meggyőzze őket: a modernis­táknak is van apukájuk, sőt nagyapukájuk is, azaz a je­lentős modernista művészet mindig és mindenütt valóság­irodalom a maga módján, jól meghatározható hagyományok folytatása. Ezt a kérdést azon­ban annyira túlfeszíti Kántor, annyira ugyanazt a választ is­mételgeti egymástól teljesen elütő jelenségek esetében is hogy ezzel mintegy összemos olyan művészi pályákat és al­kotásokat is, amelyek fényé­vekre vannak különben egy­mástól, s amelyeket éppen sa­játosságaikban kellene bemu­tatnia. Így aztán inkább arra kerül a hangsúly ebben a könyvben, ami „közös“ pél­dául Tamási Áron vagy... u­­ram bocsá’... a Tolnai Ottó pályáján, és valahogyan el­halványul az az igazság, hogy a modernség is alkotói egyénisé­gek sokféleségében termi a maga gyümölcseit. Fentebb „listákat“ javasol­tam. Sajnos, olyan gyorslistát is készíthetne e könyv bírá­lója, amely Kántor Lajos nem egy bizarr vagy groteszk tár­sítását pécézné ki, hogy ki­ről ki jut eszébe és milyen alapon ... E lista helyett egyetlen i­­dézet álljon itt, a legkirívóbb példa. Kántor Lajos többször utal (joggal) Karinthy Frigyes­re, mint bizonyos modernista törekvések ősére a magyar i­­rodalomban. Szóval: sokat gondol Karinthyra. Aztán e­­szébe jut, hogy ő is utazik, meg Karinthy is utazott.. . Aztán elmosódik az iszonya­tos különbség (Karinthy agy­operációra ment, Kántor író­­szövetségi tapasztalatcserékre), és máris megindul az önké­nyességben kínos összefüggé­seket teremtő spekuláció: „Ka­rinthy sokkal biztosabb kala­uz — persze, őt még nehezebb követni, minthogy ő a saját koponyája körül utazik. Vagyis egy olyan koponyára volna szükségem, hogy érdekessé tudjam tenni vonataimat.“ Mi­vel azonban a koponyaátülte­tés egyelőre kilátástalan: „Ma­rad tehát egyetlen lehetséges megoldásként, hogy felszáll­­jak valóságos nemzetközi vo­natokra, amelyek (...) egye­lőre valóságos mozdonykere­kek dübörgését regisztráljá­k­, igyekeztem rögzíteni a látot­takat, az egyes leltártételek mellé odarajzolva magamat is. Karinthytól azonban legalább egy szerzői tanácsot engedtes­sék meg kölcsönvennem: »­Ve­gyítenem kell emlékeimet kör­nyezetemből kapott informá­ciókkal ...«“ Az ilyenszerű túlhajtottsá­­gok, erőltetettségek mind an­nak következményei, hogy Kántor Lajos beugrott vita­partnereinek, s egy egész jobb sorsra érdemes könyv anya­gát próbálta beszorítani abba a soványka problematikába, amelyet egyetlen újságcikkel kellett volna megvilágítania. Egy álvita erőszakolása he­lyett az életszerűséget, adomá­­zás jóízeit, vagy végső soron az okos műelemzéseket juttat­hatta volna uralomra útiraj­zában Kántor Lajos. Mert most bizony összehasonlíthatatlanul nagyobb könyve anyagának informatív értéke, mint a mo­dern művészetekről szóló úti­rajzának művészi önértéke. MAROSI PÉTER Közös nevezők áldása és átka ÚJÍTSA MEG A TA­K előfizetését A harmadik évnegyedre (július 1. — október 1.) szóló előfizetésmegújításokat és új előfizetéseket június 13-ig fogadnak el az önkéntes lapterjesztők és a posta lapterjesztő szervei

Next