Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-03-02 / 9. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! UTUNK ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVIII. ÉVFOLYAM • 9. (1270.) SZÁM • ARALEJ • KOLOZSVÁR, 1973. MÁRCIUS 2. \\ 7/V / / Szövetség Sír is jelezhet eleven irodalmi életet, mint fenn itt az útkanyarban Sipos Domokosé a Küküllő menti város felett, a költő városa felett ezen a ködös-borongós téli délutánon, mikor találkozni megyünk a várossal, iskolával, diáks tanárolvasókkal. Ők ápolják a sírt, ők tették rendbe, kerítették be vaskerítéssel, pusztulás, rongálás, szemét ellen ők védik, diákok, tanárok, egész pontosan: a 2-es Líceum diákjai és oktatói, függetlenül attól, hogy melyik tantárgyat tanulják szívesebben, vagy hogy éppen mit tanítnak, irodalmat, tornát vagy matematikát. Sipos Domokos városában az iskola aranykönyvét is elvitte a hetvenes nagy árvíz, szétmosta a Küküllő a diákverseket, az irodalmi kör egész, sok évi termését. Talán ezért, ezt pótlandó (ezt is!) a nagyra nőtt érdeklődés a könyv, az alkotás iránt, az éber, ifjú figyelés irodalmunk mai eredményeire, s ezért a féltő gond is tán: megóvni, ápolni, továbbadni minden értékes örökséget. A „vágtató halál“ ellen védik a korán halt költőt diákok, tanárok a Küküllő partján, biztosítni — hisz oly keveset élt! — bár utóéletét. És hogyan is születik a költő? Mi a titka a tehetségnek, hogyan nyithatnánk nagyobb ablakot a szellem szép s messzibb tájaira is — íme, egy régi kisváros mai ifjú érdeklődése. Nem mehetünk olyan gyakran, mint ahogy szeretnénk, mint ahányszor hívnak a Küküllő parti iskolába, s nem a többibe se, de miközben írjuk, szerkesztjük a lapot, gondjainkban mindig ott vannak az iskolák. S hisszük, hogy érzik ezt. Mint ahogy mi is érezzük mindig biztató szövetségüket. LÉTAY LAJOS omnia regit Sol Csutak Levente. SÜTŐ ANDRÁS Anyajegyes irodalom Ceruzajegyzetek Asztalos Istvánról A kép, mit az utókor — a jelenünk egyúttal — Asztalos Istvánról kialakított, még nem végleges. Nem is lehet. Néhol pontatlan is, ez elkerülhetetlen. Az idő keze azonban dolgozik, gyúródeszkáján szinte hallani még a tenyércsattogást. Ez jó jel; a használhatatlan agyagot rendszerint már a temetés napján sutba hajítja. Jegyzeteimmel a készülő-alakuló portréhoz sugallnék csupán néhány vonást. Néhol orcafényesítőt, másutt árnyékosat. Heves-viharos természetével, rendkívüli szuggesztivitásával ugyanis nemcsak az erényeit, hibáit is elfogadtatta velünk. Míg élt, kölcsönös vélekedésre ritkán kerülhetett sor közöttünk. Különben is: közös ügyben lobogva, szemünket nem egymásra — holmi értékrendben kijelölt helyünkre —, hanem a célra függesztettük. A falra, melyen az írott szónak át kellett hatolnia; mindkettőnk felnevelő közösségének tudatára, melynek jelzéseit Asztalos mindenkor többre becsülte a belterjes kritikánál. Falusi könyvtárakban az első polc — akár egy kis mezőségi indóház — vele indította vonatait Tolsztoj széles vágányai felé. Egy pillantás, egy mozdulat, s a ronggyá olvasott kötetben máris rábukkant a lapszéli felkiáltójelre, az aláhúzott mondatokra, a soron következő olvasónak ajánlott lelkesítő szavakra. Ezek hozták őt is látható izgalomba: megannyi céltáblán a gondolat telitalálatai. S hiába mocorgott a vele szemben mindinkább felgyülemlő várakozás, hogy megkísérli ő is lerázni magáról a korszak szemléletbeli nehezékeit. Amikor pedig — oly konok, gyors mozdulattal, ahogyan az ajtót szokta néha bevágni maga mögött — váratlanul elment közülünk, lesújtott a gyász, és megbénított a kegyelet. Újra csak nem szólhattam arról, amit mindannyiunkra nézve fontosnak — minőségi ugráslehetőségnek — éreztem. Még fülemben a szunyatagságot mindig széjjelugrasztó, felkapott hangja: „Hát idehallgass, barátocskám! Nagyon tévedsz, ha azt gondolod..Egy kritikai észrevételem, amivel védeni akartam inkább, mint támadni, olyannyira a szívére szállott, hogy időlegesen másfél évtizedes barátságunkra is árnyékot vetett. Épp arról esett szó, aminek ő sem volt híve: a nyomorromantikáról. Annak irodalmi vetületéről, melyben az ember állattá aljasul. Asztalost a nyomor nevelte íróvá; lumpen világban kellett megmaradnia embernek is, mi több: a helyzetén felülemelkedő emberségnek, ami pedig nemcsak a vergődő indulatnak, hanem a poézisnek is forrása. Hogyan is szólt az a régi, baráti észrevétel? „Asztalos Istvánnak A tehén című novelláját olvasom az Utunkban. A végére érve vegyes érzelmekkel teszem le a lapot; nem hiszem el neki ezt a történetet, hogy a parasztnak a tehénhez való viszonyulása emberi, az édesanyjához való viszonyulása állati. Pedig a társadalmi jelenség, mely az írót megihlette, tagadhatatlan. Múlt és jelen az emberi magatartásban nem aszerint válik el, hogy miként korszakoljuk a világtörténelmet. A határvonalat itt vonalzóval nem lehet meghúzni. Csakhogy Asztalos az anyag megmunkálásában valahol félrevágott, s a megsejtett igazság — az elembertelenedés a magántulajdon viszonyai között — eltorzult a keze alatt. A kép, melyet elénk tart, hamis. Nem azért, mert rosszat mond a parasztról, hanem mert ebben a rosszban, az író ostorának nyomaival az orcáján, úgy áll elibénk, ahogyan őz a kívülálló szemlélődés nemegyszer megrajzolta már a naturalizmus eszközeivel. Asztalos pedig oly sok szép és maradandó írásában nem a kívülálló ámuldozásával beszélt a parasztról. Ezért csodálkozom a helycserén: úgy tűnik föl, mintha ezúttal nem a friss és megrázó élmény parancsára, hanem inkább hallomásból adna hírt régi ismerőseiről. ... az én falum — sok nemes erénynek és bűnnek hordozója — ilyenre példát nem mutatott. S bár a magántulajdon nemcsak éhes gyomrokat, hanem embertelen ösztönöket is táplált, a romlás mégis emberibb volt. Fájdalmasabb, érthetőbb és bonyolultabb. S gyakran az szenvedett köztünk többet, aki a szenvedést okozta. Asztalos novellájában ez az igazság csupaszon, tételszerűleg mered az olvasó elé. A paraszti embertelenség romantikus fölnagyításának nyomasztó hagyományai vannak. Maupassant-nak sem hiszem el, hogy igaza lenne, mikor az unokákkal a tehenőbe fektetett halott nagyapjukon rendezteti meg a karácsonyi vigíliát. Az már csak a nyomor paródiája, mikor az »adta marha parasztja« így védekezik: »Hogy osztán máma elpatkótt, aszontuk, hogy aszongya, az öreg mán üsse tud rólla, hát minek hagyyuk itt az ágyba? Hónapig ellehet a tehenőbe, mi meg éccakára befekszünk az ágyba, mer hogy nagyon hideg van. Tekintetes uram, csak nem alhatunk egy ágyba a halottal...«. S a szerző kacagva lép ki az ajtón. Az emberi érzéseikből kivetkőzött unokák már szánalmat sem érdemelnek. A szánalomra Asztalos tehenesgazdája sem méltó. Nem is ez a baj. De belső lélekrajza helyett puszta bírálatát kapjuk. Csak a paraszt fölött megsuhogtatott ostor csattogását halljuk; a torkon ragadott ember — mivel egyetlen bűnné egyszerűsödött, s ilyenformán az író nem is kíváncsi emberi mivoltára — némán remeg az ítélet előtt. Nem fölmentést és együttérzést vártam. Csupán az író megértését. S ha erre volt is szándék benne, ez a szándék puszta lehetőség maradt. Az emberség nevében elhangzott szavak — bűnei helyett magát az embert ütik. A bonyolult és ellentmondásokkal teli magánparaszti sors (amely kirekedt az írásból) így válik a parasztságnak mint társadalmi kategóriának háza elé ütött jelzőtáblává: »Vigyázat! Az anyját sem kíméli!«“ (Igaz Szó, 1958) Hozzátehetném még, hogy föltevésem szerint ez a vasvillaindulat miféle hatásra szökkenhetett novellába. Rengeteg vád érte Asztalost is, hogy szemlélete avult, vagyis anekdotikus. Az a kritikai szellem, amely az író szándéka és megvalósítása helyett saját szándékait szokta vizsgálat alá venni, Móricz „barbárainak“ komorságát kérte számon egy olyan írói kedélyvilágtól, amelyben A tejes ember sírásba hajló kacagása fogant. Számítsuk hozzá a korszak irodalompolitikájának ökonomista jellegét is: az optimizmust, amelynek káprázatában az írott szó — a művészi persze — mármár varázslatként, az olvasó tudatából egyenest az esztergapadokba szikrázott át, fölgyorsítván azok fordulatszámát. Másfajta ábrándok szerint az igazi költemény a piaci árak alakulását is lehetőségei közé sorolhatta. A Csen(Folytatása a 6—7. oldalon) . XX. századi német költők versei Szabálytalan folytatás A véletlen kínálja az alkalmat a szükségszerű összevetésre. Titus Popovici új keletű kisregénye, az Ipu két halála magyar fordításban szinte azonos időben jelent meg első jelentős művének, az Idegennek negyedik, javított kiadásával. A pályakezdő és a friss alkotás születése között tizenöt esztendő telt el, mialatt a szerző — miután megjelentette az Idegent folytató Éhséget — főként dráma- és forgatókönyvírással foglalkozott. Nem kisebb sikerrel, mint írói pályája legelején a regényírással, mely az ötvenes évek második felében a huszonéves írót egyszeriből ismertté és elismertté tette. Öt esztendő alatt — 1955 és 1959 között — három kiadást ért meg az Idegen, lefordították hat nyelvre és bekerült a tankönyvekbe. Aztán másfél évtizedig keveset emlegették regényeit — legfennebb megfilmesítésükkor —, és a fiatalok főként kötelező olvasmányként forgatták. Most feltámadt az idegen, Titus Popovici lényeget nem módosító stiláris és tartalmi változásokat eszközölt szövegén, és az Eminescu Könyvkiadó 1972- ben 65 000 példányban újra kiadta. Előzőleg a hűtlenkedő epikus újból bizonyította prózaírói mivoltát, kisregénye, az Ipu két halála meglepően széles körű elismerő visszhangot váltott ki mind az olvasók, mind a kritikusok körében, így egymás mellett az idős és fiatal mű nagyon különbözik egymástól: az Ipu két halála alig tizedrésze az Idegennek, formanyelvük pedig anynyira elüt egymástól, mintha nem is lennének testvérek. Holott feltétlenül azok, nem csupán azáltal, hogy Titus Popovici tollából születtek, hogy cselekményük színhelye nagyrészt azonos, és több szereplőjük közös, hanem mindenekelőtt alkotójuk változatlan életszemlélete és mondanivalója avatja őket testvérekké. Mondhatnám úgy is: a kisöcs más hangnemben, a maga egyénisége szerint színezve és átköltve újramondja a bátyjától hallott történetet. Mivel a megformálás elválaszthatatlanul kötődik a mondanivalóhoz, nyilván tartalmi módosulásokat is felfedezünk a másként előadott eszmei mondanivalóban. Az Ipu két halála inkább folytatása tehát az Idegennek, semmint megismétlése, de ugyanakkor mégsem tagadása vagy cáfolata a régebbi formanyelvnek, hanem az elsőszülött mű továbbgondolása. Nem szokványos, kitaposott úton járó folytatása, hanem újszerű és szabálytalan kiegészülése az életműnek. A két mű egyezései és eltérései Titus Popovici epikusi fejlődésének jellegzetes vonásait tárják elénk. Titus Popovici nem írta át az Idegent, nem módosította elsőszülöttje eredeti eszmei és formai arculatát. Legfennebb mondanivalója árnyaltabb, stílusa gondozottabb lett, maga a mű azonban megmaradt olyannak, amilyennek 1955-ben berobbant az irodalomba: a szocialista eszmeiségben fogant realista „nagyepikának“, mely egyaránt nyújt hűséges kor(Folytatása a 6—7. oldalon) KOVÁCS JÁNOS