Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-03-23 / 12. szám
ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVIII. ÉVFOLYAM • 12. (1273). SZÁM • ARALEJ • KOLOZSVÁR, 1973. MÁRCIUS 23. Hajnal Miért jön divatba egy-egy iskola, mitől kap rangot, hírnevet, miért tájékozódnak feléje a diákok? Mi az oka annak, hogy a volt tanítvány olyan szeretettel emlékezik reá, az újdonsült pedig, aki épp’ bejuthatott a kapuján, máris, másról beszélve is az ő dicséretét fogalmazza meg: „... akkor más iskolába jártam, de igazán irigyeltem azokat, akik legalább iskolatársaiknak mondhatták a szavatokat." Mi lehet egy ilyen iskolában? Vajon valami tetszetős liberalizmus, netalán valami diákcsalogató, lazábbra hagyott fegyelem jelentené vonzóerejét, népszerűségét? De hiszen a lazaság, a fegyelmezetlenség eleve kizárná az eredményeket, amelyeket pedig az iskola országos szinten is elért s napról napra megtetéz minden téren s egyre szorosabb versenyekben ! A kolozsvári 11-es számú magyar tannyelvű liceum diáklapját olvasom, a Hajnalt. Minap jelent meg először (a keltezéséhez viszonyítva bizony eléggé megkésve) új folyamaként a száz év előtti kézírásos Hajnalnak — ezer példányban nyomtatásban. Az új diáklapból való egy IX. osztályos tanuló fentebb idézett vallomása. S itt bukkanok rá a következőkre: „Palkó Attila igazgató elvtárs egy vasárnapi kiránduláson ajó történész szemével nézte meg a hangyabolyt is.“ Az immár „veterán“ régész, Farkas Zoltán VII.C osztályos írja ezt a diákrégészek rovatában. Azt hiszem, valahol itt, az effélékben kell keresni a titkát egy iskolának. Abban, amit Farkas Zoltán ír. Abban, hogy a tanórai, ha talán nem is valamennyien, de nagy többségükben igazi tanárként, igazi nevelőként, igazi értő és látó szemmel nézik a „hangyabolyt“. Nyilván nyüzsög, nyugtalan ez (a kolozsvári 11-esben 839 diák, 30 osztály! — tudom meg a Tudod-e rovatból), de a Hajnal azt is példázza-forma, azt is kiolvasom belőle, hogy irányítható, szépen befogható, alakítható e nyugtalanság, csak épp módot, teret, „rovatot“ kell keresni és találni a számára. Mind újabb és újabb módozatokat, érzékenyen az időre, érzékenyen a hangyabolynak korából — korunkból is! — adódó kérdéseire, nyugtalanságaira, bölcsen mérlegelve s nem ridegen félreértve, félremagyarázva ártatlan és sokszor akaratlan ficánkolásait, szögletességeit. Hat diák s hat tanár szerkeszti a Hajnalt. De az első szám ötvenkét munkatársából ötven diák, övék a tér, ők intézik, osztják és szorozzák, írják, illusztrálják a lapot, mérik ki a rovatait tollhegyezőknek, monográfusoknak, történészeknek, reálszakosoknak, színjátszóknak, sportolóknak, s ki tudná mind elsorolni, mi mindennek s mindenkinek, hogy valamennyi tevékenység, minden diák, akiben csak mocorog valami, szóhoz jusson. Jó alkotóműhelyről ad hírt Hajnal, s hiszem, sok-sok diáknak fog alkalmat adni még, hogy kipirult arccal mutathassa fel iskolájának, társadalmának: „Tessék megnézni, mit találtam!“ LÉTAY LAJOS Mátyás József: Lakodalmasok Érdek és érték hosszú időn át szinte egymást kizárva jelentkezett az emberi közösségek elemzésében. Renan például tiszta erkölcsi képződménynek, örök értékek hordozójának tekintette a nemzetet, amelynek világából az anyagi tényezőket teljesen kirekesztette. Az osztályérdek abszolutizált felfogásának képviselői viszont magának a nemzeti érdeknek a lehetőségét tagadják, s ugyanakkor közömbösek maradnak a nemzeti sajátosságok, értékek iránt. Érdek és érték összefüggő megközelítését még az is akadályozta, hogy a marxista társadalomtudomány — különböző előjellel és mértékben — egyik kategóriát sem dolgozta ki a korszerű igényeknek megfelelően. Noha a klasszikusok megkülönböztetett figyelmet szenteltek az érdeknek, ennek az elmélet- és társadalompolitikai gyakorlat szempontjából egyaránt nagy fontosságú fogalomnak, csak az utóbbi másfél évtizedben találkozunk régebbi egyszerűsítő — vulgarizáló —értelmezéseit meghaladó kísérletekkel. Ami pedig az értéket illeti, ismeretes, hogy az axiológiának a közelmúltig a bölcseleti embertan, a szociológia és az etika sorsában kellett osztoznia. A nemzetközi és a hazai marxista gondolkodás biztató alakulását — többek között — éppen ezeknek a nem is oly rég hamupipőke-sorsra kárhoztatott fogalmaknak és kutatási ágaknak a felkarolása jelzi. A változás nem egyedül a megismerés belső erőinek köszönhető. Halasztást nem tűrő gyakorlati kérdések is megfelelő válaszokat sürgettek. Mi a viszony az anyagi érdekeltség és az erkölcsi ösztönzők között? Hogyan érvényesül a nemzeti s a nemzetközi érdekek dialektikája? Besorolható-e az érdek a nemzet ismérvei közé? Mi az érték és az eszmény szerepe a közösségek életében? A helyes, korrelatív válaszok megfogalmazását nem csupán az egyoldalú nézetek meghaladása, illetve az említett tudományágak fellendülése tette lehetővé. Kialakult s egyre jobban tért hódít az úgynevezett rendszerelméleti szemlélet, amely a túlzott szakosítás hátrányainak felismeréséből, valamint a soron levő tudományos és gyakorlati prob Érdek érték közösség témákhoz szükséges alapvető módszertani változás tudatosításából született meg. Ma már az általános rendszerelmélet termékenyítően érvényesül a különböző természet- és társadalomtudományok területén, s itt a „tudomány csontvázá“nak a funkcióját tölti be. „Az utóbbi években — állapítja meg Kenneth E. Boulding, akitől ez a meghatározás származik — növekvő igény támadt az olyan rendszer-jellegű elméleti konstrukciókra, amelyek a tapasztalatilag érzékelhető világ általános összefüggéseivel foglalkoznak. Ennek az igénynek a kielégítésére a rendszerelmélet képviselői hasonlóságokat igyekeznek megállapítani a különböző szakdiszciplínák elméleti konstrukciói között, s ezek alapján bizonyos elméleti modelleket dolgoznak ki, hogy így a „rendszerek rendszerének“ a megfogalmazásához jussanak el. Ettől viszont azt remélik, hogy ösztönözni fogja az elméleti modellek hézagainak felismerését és kitöltését. Az általános rendszerelmélet hívei tehát a szakosodás következtében egymástól eltávolodó kutatók közötti jobb megértést, a termékenyítő kommunikációt akarják szolgálni. Arra törekszenek, hogy egy olyan általános elméleti keretet dolgozzanak ki, amely nagymértékben elősegítené az elszigetelődő szaktudományok vonatkozásában a lényeges köítések továbbítását, illetve felvételét. Ily módon „az általános rendszerelmélet (...) inkább szemléletmód, semmint zárt doktrína“. (Vö. Kenneth E. Boulding: Az általános rendszerelmélet a tudomány csontváza. A rendszerelmélet mint szemléletmód, a Rendszerelmélet című kötetben. Budapest 1971. 95—97., 113.). Ebben az optikában pedig a társadalom is rendszerek komplexuma. E rendszerek, illetve alrendszerek bizonyos hierarchiában helyezkednek el, amelynek szintjein viszonylag nyitott, autonómiával rendelkező és egymással kölcsönhatásban levő egységekként foghatók fel. Az így értelmezett társadalom valamilyen cél elérésére irányuló stabil cselekvésrendszernek tekinthető. (Vö. Haralambienne: Valorile in perspectiva sistemelor. Revista de Filozofie, 1972. 11.) Ebben a megközelítésben az érték a cél szerepét tölti be. A finalitást biztosítja, amely megszabja a társadalmi cselekvés irányát, a cselekvésrendszer dinamikáját. Persze, sokféle érték van, az előbbi feladatot azonban főként az úgynevezett vezérérték teljesíti. Az alrendszereknek is van irányító értékük, s ennek közvetítésével vesznek részt az összrendszer vasárjól kialakításában, az összrendszer céljainak megvalósításában. A rendszerelmélet keretében az érték tehát már nem valaminő külső, felsőbbrendű tényező. Nincs ilyen értelmű autonómiája és nem a priori jellegű, hanem a cselekvésrendszer terméke, a társadalmi szükségleteket, érdekeket realizáló cselekvés eszmei kifejezése — mind az összrendszer, mind az alrendszerek eltérő szintjén. Már ebből a sommás ismertetésből is kitűnik, hogy a modern rendszerelmélet (amelynek társadalmi alkalmazását egyébként — mondhatni — Marx anticipálta) valóban az érdek és az érték kölcsönös összefüggéseinek vizsgálatát ösztönző elméleti modell. Kiválóan alkalmas arra, hogy e relációt a maga társadalmi hatékonyságában a gyakorlati alkalmazás finalitásával tegye megismerhetővé. A tudományköziséget sarkalló szemléletével pedig olyan együttműködést biztosíthat a történelmi materializmus, a szociológia, a társadalomlélektan és az axiológia művelői között, amely eredményeket ígér — többek között — a nemzet, a nemzetiség kutatásában. (Folytatása a 4—5. oldalon) GALL ERNŐ Mikiei Beniucs Emlékek tűzhelyén NEMZETISÉGI ÖSSZHANGZATTAN ötvenhat interjút tartalmaz Beke György Tolmács nélkül című könyve magyar és román íróktól, „születési sorrend“-ben — Kós Károllyal kezdődik, Szilágyi Domokossal végződik. A halál azonban nem mindig tartja be a sorrendet, s a névsorból a könyv megjelenése előtt a harmadikat, a tizenegyediket és a tizennegyediket ragadta el: Victor Eftimiut, Kemény Jánost, Jancsó Elemért. Ötvenhárman olvashatják hát az interjúalanyok közül a magyar és román nyelven 1972 és 1973 fordulóján megjelent könyvet. Az eredeti névsorból 47 író romániai (közülük 32 romániai magyar), 9 pedig magyarországi. A könyv 636 oldal terjedelmű, és 1007 íróra történik benne több ezer hivatkozás. Ennyit jellegéről és arányairól. Az interjú nem az irodalmi folyóiratok, hanem a napisajtó műfaja. „Laptudósító beszélgetése valakivel, rendszerint ismert személyiséggel abból a célból, hogy a beszélgetést nyilvánosság elé tárja.“ A Tolmács nélkül is kezdetben ilyen interjúsorozat volt, az Előre közölte éveken át A barátság húrjai címmel. Úgy dagadt kötetté, mint Huszár Sándor sorozata, Az író asztalánál, amelyet annak idején részleteiben az Utunk közölt. Mind a kettőnek az a sajátossága, hogy az interjúvoló „újságíró“ alaposan ismeri az írót, aki elé odatartja a mikrofont (gyakran barátja az író s vele második személyben beszélget), hogy töviről hegyire ismeri az író munkásságát és okosan kérdez. (A kérdésfeltevés gyakran fontosabb és nehezebb, mint a feleletadás.) Az a sajátossága, hogy a kérdező maga is író, tehát kortársakkal beszélget irodalomról, amelyet ő maga is művel. Ezért ha az ötvenhat interjú közül egy-egy külön nem is irodalom, az egész sorozat együttvéve azzá minősül. Vagy legalábbis irodalomtörténetnek számít. A Tolmács nélkül abban is különbözik az olyan interjútól, amelyben a kérdező a főszereplő (paródiáját lásd az Ütünk egy régi számában Szűcs Istvántól a Kacsó-interjúval kapcsolatban), hogy hagyja szabadon beszélni az írókat. Alig vannak ismétlődő kérdései. Mert gondoljuk el, mi volna, ha a szerző mindenkitől ugyanazt kérdezné. Ilyen interjú is van — ankétnak nevezik. Az adott esetben viszont az ismétlődő kérdések, pláne az olyanok, mint „fontosnak tartja-e a román-magyar irodalmi kapcsolatokat?“, közhelyek ismétlődéséhez vezetnének. Pezsgődíj helyett limonádédíjat érdemelne az ilyen könyv. De Beke György mindenkitől mást kérdez, egyéníti, testre szabja a kérdéseit, a válaszadás pedig alkalmul szolgál arra, hogy Gáli Ernő a nemzetiségi önismeretről nyilatkozzék, Sütő András román barátainak kislexikonát adja. Kemény János elmondja az Erdélyi Helikon rövid történetét. Vajon Beke György kérdezett-e így, vagy az írók mondták azt, ami számukra a legkedvesebb? Ne firtassuk! (Folytatása a 2. oldalon) MIKÓ IMRE