Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-03 / 1. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! 59 Q61 Morfondírozás újév reggelén Nem is olyan rég, ilyenkor én is különböző fogadalmakat tettem magamban, mi mindent valósítok meg az új esztendőben, amit eddig elmulasztottam, mit csinálok majd ezután másképpen, mint eddig. Nem is olyan rég, számomra is, mint annyi embertársam számára, újév napja volt az a holnap, amikor — mint Karinthy bukott diákja — visszavásárolom majd az elkótyavetyélt gumiguttit. Hogy, hogy nem, egy ideje már nem fogadkozom. Az öregedés jele lenne? Az átlagos életkorhoz viszonyítva még egyáltalán nem számítok öregnek. De szinte kamaszkorom óta gondolkozásmódomban, viselkedésemben, szinte külsőmben is öregebb voltam koromnál- Egyre gyakrabban kapom magam rajta azon, hogy öreges gondolataim vannak. Megfigyeltem, például, hogy egészen másképpen reagálok a közhelyekre, mint egykor. No persze, nem akármilyenekre. Nem azokra a szokványos frázisokra, amelyek oly makacsul belegubancolódtak mindennapos érintkezéseinkbe és amilyeneket Ionesco fűzött egybe híres darabjaiban. Azokra a közhelyekre gondolok, amelyek csak látszólag, mondhatnám formailag azok, valójában nagy élettapasztalatot és életbölcsességet sűrítenek magukba. Azokra az elemi igazságokra, amelyek éppen azért hatnak közhelyszerűen, mert elemi igazságok. Ha azt mondom: az élet nem gyermekjáték — ez közhely. Ám éppen úgy lehet tényleges élettapasztalat, egy emberélet leszüremlett következtetése. Formailag nagy és maradandó igazságok is közhelyszerűen hatnak. Nemrég a Le Monde ankétot rendezett az értelmiségi helyzetéről. Arra a kérdésre, hogy mi az értelmiségi fő feladata, ilyen válaszok születtek: „Értelmiségi az, aki nem fogad el egyetlen olyan tényt, egyetlen olyan eszmét sem, amelyet nevetne alá a tapasztalat és a kritikus értelem együttes vizsgálatának" (Étiemble); „Az értelmiségi funkciója állandóan megkérdőjelezi azt, amit már elértünk“ (Maurice Clavel); „Az értelmiségi elsődleges feladata, hogy ne hazudjon sem másoknak, sem magának“ (Gabriel Matzneff); „Az értelmiségi összpontosítson a maga által választott útra“ (Claude Lévi-Strauss). Folytathatnám a felsorolást. Nem elemi igazság valamennyi? Nem közhely-e valamennyi? Meglehet, hogy a fiatalok azért vélik közhelynek az öregek intelmeit, a sűrített élettapasztalatokat, mert valóban azok. Pontosabban. (Folytatása a 2. oldalon) KALLÓS MIKLÓS Györkös Mányi Albert: Újévi köszöntő F UTÓNK K ORAMA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXX. ÉVFOLYAM • 1. (1366.) SZÁM • ARALEJ • KOLOZSVÁRi-NAPOCA, 1975. JANUÁR 3. J 3oo 1 ti I,i n ^ * \ Küldjük el a levelet Soha ne mulasszunk el semmit. A néni a Nyúl utcából kapott egy levelet, zenész barátja írta, és a néni elhatározta, ha válaszol, az olyan lesz, méltó a kapott levélhez — barátja nemcsak a hangszerével, a szavakkal is mesteri fokon tudott bánni. Csak nehezen fogalmazódtak a válaszsorok, és amikor a levél elkészült, a néni csak pünkösdre akarta elküldeni. Kapta közben az értesítést, a zenész többé már nincs. Állott a néni kétségbe esve, kezében a hoszszúkás, hófehér borítékkal. Most hova küldje? Milyen címre? Jártam így én is- öreg barátom megbántott, küldte utánam engesztelő sorait, de én késlekedtem a válaszadással. És aztán már csak annyit tehettem, hogy bandukoltam a tömegben koporsója után. Úgy szeretne elmenni valahova, mondta egy idős hölgy, ismerős volt, nem volt rokon. Csak egy ekkora helyet lásson, csak egy ekkora fenyőerdőt. Egyszer életében ne kelljen este hazajönnie. Egyetlenegy éjszakát ne kelljen az ágyában eltöltenie , hogy annál inkább belekívánkozzon. Na, ki kell zökkenteni, gondoltam. — Hova vigyem? Aztán öt percen belül eldőlt, hogy semerre nem tudom elvinni, mert éppen semmire sincs időm. És itt egy levél, az elején még örvend anyám, hogy van három szobám, s hogy írom, most már jöhet, van neki is hely, s a levél végén már azt írja, hála istennek, a kamarája tele van fával és jöhet a tél, ő ott központi fűtés nélkül sem fagy meg és kibírja a telet. Érződik minden során, ő azt csak igényli, hogy hívjuk, hogy írjunk, mert akkor többé nincs egyedül. Hát mi az én együgyűnek látszó kicsike kis újévi kívánságom? Ne mulasszunk el semmit, és halogatás nélkül küldjük el a leveleket, kortársunk — szülőanyánkat is beleértve — ennyit igazán megérdemel tőlünk. Kornyák József Ez az év is azoké volt, akik adták, s 1975 is azoké lesz, akik adni tudnak Adni. Milyen egyedül maradt szó- Micsoda hallatlanul régi mozdulat neve, szótükre, hangalakja; az emberiség talán éppen így mondta legelőször, amikor adott. Ajándékot adni — könnyű. Ne ajándékot adjunk egymásnak, hanem a tartozás felelősségét. Hiába szűnik meg a szegénység, ha elfelejtünk adni. Amire a legnagyobb szükségünk van, abból kell adni, hogy soha ne érezzük szűkösnek a világot. Naponta mindent elveszíthetünk. Naponta mindent újrafogalmazhatunk. Ebben a varázslatban hihetünk. Ez az utolsó varázslat, amiben hihetünk. Ne kényelmesedjünk el anynyira, hogy elveszítsük hitünket ebben a varázslatban. Veszítettünk szavakat az óévben? Nem. Akkor ne hallgassunk, mert a hallgatás a szavak halála. S hiába éljük túl a szavakat,a némára kevesen emlékezünk. Nekünk sok szavunk van, mert az idők két- ADNI hetétől fogva sokszor a szavaink mentek, a szavainknak kellett helyettük kilépniük a Pódiumra vagy a Térre. A táj szűkül körülöttünk, de a szavak tágulnak bennünk. Egy-egy szó, mint a mágnes: kimondod vagy leírod, s a hozzátapadó idő- vagy térrögök millió gombostűként sebeznek. Ez a mi tűszúrásos gyógymódunk- A szavak kirurgiája. Az újesztendei tennivaló: a szavak tökéletesítése, a szavak útjainak a szélesítése, a szavak raktárainak a kitakarítása és feltöltése a leghidegebb kultúrházakig. A nyitott ablakon beáramlik a köd, de amint megszólalok, eloszlik. Megszólalsz, s a becsukott ajtó kinyílik. A ház azé, aki szóra bírt. Az újságok naponként köztik a ranglistákat; az országos, európai és világelsők, világmásodikok és világtizedikek pontosan megméretve menetelnek át 1974-ből 1975-be. Hatalmas áldozatot hoztak az emberiség teljesítőképességéért. De én még mindig nem tudom tíz másodperc alatt futni a 100-at. És az év is azoké volt, akik adtak, s 1975 is azoké lesz, akik adnak. A történelem progresszív. A sors konzervatív. BANNER ZOLTÁN Térj vissza,múzsa Éjféltájt érkezett, leült a feltúrt, sör- és konyakpecsétes asztalhoz, kávét kért, szűrő nélküli cigarettát és bölényfüves lengyel vodkát; kifogásolta késznek hitt regényem terjedelmét, túlbeszéltnek ítélte és túlságosan parabotisztikusnak elhal a szoba — mondotta célzatosan —, ha nyitva áll az ajtaja........................................ Nem marasztaltam, mégis velem marad, és megérkezett március is, akkor már merészen szétlebbenő pongyolában járt, ölelkezés után hárfa alakú kontyba kötötte a haját, visszahevert a pamlagra, olvasott, de folyton szemmel tartott, ő sugalmazta a következő gondolatot: miért kerülnek mögénk oly fáradtan az imént még repesve felénk iramodó napok . . . Áprilisban Szomoryt olvasta, megnyerte tetszését Harry Russel-Dorian, az utolsó patetikus mondat őt is elgondolkoztatta, s azóta úgy éltem az asztalom mellett, hogy mindennap meghaltam egy keveset, és elolvasta a hadseregért írt rekviemet, a Mohács utáni tíz évet, a Talpalatnyi földet és egyebeket........................ Közben facsemetét ültettünk, amikor már mandulaszagot pállott a föld, és szedtünk barackot nyárban, melynek molyhos vágata pajzán képzelgéseket sugallt; vásott fogú gereblyével kitakartuk a huppant mellű ágyásokat, gúlába gyűjtöttük a zörgő avart, s fújtuk a lanyha tüzet, melynek olyan szagú volt a füstje, mint suhanc vigyorú agglegények hajléka: mosdatlan szomorúságszag . . . .......................... (Folytatása a 2. oldalon) KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN ET ÜTÜNK Boldog ! • Új esztendős! Porka havak hulladoznak vagy eső szemerkél, de itt megint, itt az új esztendő a futás időben. Gyorsan eltelt az év, fogyott az életből, hozzáadódott az élethez egy esztendő megint a ki ahogy éppen felfogja ebben a pillanatban. S én nem tudom, miért gondolok most ezekben a napokban egyre többet apámra. Ült a kanapén az asztal mellett, ceruza a kezében, számokat írt, egy-egy dűlőnevet, néha felnézett az irkájából: itt ez volt s ennyi lett, aztán ide tavasszal ezt vetünk, oda meg amazt. Emléke az évből — a munka volt. Ez volt az időből legnagyobb emléke. Porka havak hulladoztak, eső nemigen szemerkélt, inkább fagyott akkoriban, villogtak a jégben a lábnyomok, emberé, állaté egymás mellett, csillagosan rigók, pacsirták léptei. Óév estefele aztán, számadásai végeztén felkelt apám az asztal mellől, s behordtuk a színből a csontkemény bükkfatönköket: belőlük lett óesztendő éjszakáján a tűz, aminek égnie kellett, átlobogva az új évbe, átsütve lánggal, piros parázzsal, égnie kellett minden tűzhelyen, úgy, ahogyan valamikor, idesütve hozzánkk nagy messzi időkből. Ennek a tűznek a melegénél ébredtem valaha újévi első reggelekre, s szeretném ha megéreznék ezt a meleget most szavaimban, a kézszorításban mindazok, akik hozzánk tartoznak, rokonok, barátok, ismerősök, e lap olvasói, munkatársai, akiknek a beállt újévben szeretnék szívemből minden jót kívánni. Boldog új esztendőt! LÉTAY LAJOS