Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-05-30 / 22. szám
4 MAROSI PÉTER: Még meg se ittuk az 1974-es Pezsgő-díjat Bodor Ádámmal, sőt az igazat megvallva, még az 1973-as Pezsgő-díjas Sütő Andrással se koccintottunk mi, kritikusok, azaz lesz mit fizetnünk májusban. A Hét dupla oldalán kívül még fel se köszöntöttük igazából akadémiai díjas esztétáinkat, Bretter Györgyöt, Kántor Lajost és Láng Gusztávot; amikor e beszélgetésre most sor kerül, még össze se ült az írószövetségi zsűri, hogy javaslatot tegyen az 1974-es irodalmi díjakra , és máris új könyveket szeretnénk bevinni, ezzel a szerkesztőségi beszélgetéssel is, a szó legtágabb értelmében vett irodalmi köztudatba. Két jelentős könyvről kívánunk ugyanis szólni, bár eleve kijelenthetjük, hogy nem a díjazásukról lesz szó. Mert tankönyveket nem szoktak díjazni, csak szidni, ez a hagyomány. Mi pedig két tankönyvet értékelni jöttünk össze, sőt azt reméljük, meggondolkoztató tanulságokat is kínál majd e két könyv megbeszélése. Antal Árpádnak és Kocziány Lászlónak a líceumok másodikos tanulói számára irt s a magyar irodalom tizenkilencedik századával foglalkozó tankönyvét tesszük tehát ki az asztalra, és Láng Gusztávnak a líceumok harmadikos tanulói számára írt, a huszadik század magyar irodalmával foglalkozó tankönyvét. Mindenekelőtt e kötetek jelentőségére szeretnénk utalni — a romániai magyar dolgozók szocialista tudatának alakítása szempontjából. Adassák először illő tisztelet irodalomtanárainknak, akik sok időn át egy-egy szöveggyűjteményre — meg házikönyvtárukra! — támaszkodva diktálták diákjaiknak a tanulnivalót. Pontosabban: diktálta mindenki a maga tankönyvét. Ebben persze a kiváló tanár számára nagy lehetőség is rejlett, de minden tanár tudja, hogy milyen, néha az erőket meghaladó szakmai és állampolgári felelősséggel is járt mindez. Meg kell vallanom, nem tudtam meghatódottság nélkül kézbevenni ezt a két könyvet. Lehet ez öregkori érzelgősség is nálam, de nem bánom. Mert ahhoz, hogy itthon érezzük magunkat országunkban, nagy mértékben hozzájárulhat az is, hogy a kor színvonalán álló tankönyvet vehessenek kezükbe a romániai magyar diákok; tankönyvet irodalmunk legdrágább kincseiről, amelyek nélkül nem is tekinthetjük magunkat annak, amik vagyunk. Ebből a szempontból tartom tehát jelentős eseménynek magyar irodalmi tankönyveink megjelenését, a romániai magyar irodalomtudomány hozzájárulását emberségünk, öntudatunk kiteljesítéséhez. E két könyv — az egyetemes művészettörténetből, a magyar és a román képzőművészetek történetéből vett reprodukciókkal! — igen fontos tette a bukaresti Didaktikai és Pedagógiai Kiadónak. És éppen ilyen fontos ez a két könyv új nemzedékek esztétikai nevelése szempontjából is. Itt azonban már különbségeket kell tennünk az egyes könyvek, illetve fejezetek értékelésénél. Mind a három szerző munkája jelzi, hogy birtokában van irodalomtörténetírásunk legújabb eredményeinek. A különbséget tehát nem a három szerző tárgyi ismereteiben, hanem egyéni mondanivalóik mértékében és súlyában kell keresnünk. Hogy tudniillik Kocziány László is jó szintézist kínál; az ő fejezetei a legtankönyvszerűbbek a szó régi, rutinos értelmében (és sokkal érettebbek eddigi tankönyv-kezdeményezéseinknél), de újat, sajátosat nemigen tud nyújtani diákjainak, tanárkollegáinak az eddigi szintézisekhez viszonyítva. Ezzel szemben Antal Árpád az eddigi tankönyveknél sokkal élesebb társadalomtörténeti megvilágításba helyezi a XIX. század második felének magyar irodalmát s benne az esztétikai törekvések történetét is — anélkül, hogy bármilyen engedményt is tenne az irodalomtörténetírásban gyakori szociologizálásnak, vulgarizálásoknak. Ezzel a kötettel kapcsolatban azonban felmerül egy fontos kérdés. Antal Árpád Arany János-fejezete sokkal gazdagabb esztétikai és társadalomtörténeti összefüggéseiben, mint Kocziány László Petőfi Sándor-fejezete, így aztán az egész kor összképe módosul a könyvben. Bizonyos mértékben Arany-centrikussá válik, mert Petőfi forradalmi népiessége, a kor modernizmusa nem tárgyaltatik a kötetben az Aranyfejezethez mérhető színvonalon. Szerb Antalnál ugyanez a jelenség szemléleti okokból következett be. A másodikos tankönyv újrakiadásakor érdemes lenne tehát e kérdéssel bővebben foglalkozni, hiszen ebben az esetben nincs már szemléleti eltérésekről szó. Aztán lapozzuk végig a harmadéveseknek írt könyvet, az Adytól Déryig terjedő magyar irodalom történetének tankönyvét, Láng Gusztáv munkáját. Egyetlen kitűnő tanulmánynak fogható fel az egész kötet, amely tulajdonképpen arról szól, hogy azok az esztétikai jelenségek és írói törekvések, amelyek nyugaton dekadens megnyilvánulásokként jöttek létre, hogyan váltak Közép- és Kelet-Európában — ahol a polgári forradalmak derékba törtek — a társadalmi haladást, sőt a társadalmi forradalmat elősegítő esztétikai jelenségek és írói törekvések ihletőivé. Ezt a fő mondanivalóját Láng Gusztáv következetesen viszi végig kötetében. És róla azt is elmondhatjuk, hogy nemcsak irodalomtörténeti tárgyismerete és orientációja újszerű és korszerű, hanem a műelemzés különféle modern iskoláinak eredményeit is bőven felhasználja irodalomtörténeti és pedagógiai feladatának megoldásánál. A Szerb Antal olvasmányos irodalomtörténetéről írt helikoni bírálóbizottsági jelentésében utalt arra Babits Mihály (még a jeligés levél felbontása előtt), hogy a szerző birtokában van az irodalomtudomány modern vívmányainak, de nem dicsekszik ezzel, mint a sznobok, úgyhogy felkészültségét csak felkészült olvasó mérheti fel igazából. Így van ez valahogyan a Láng Gusztáv új tankönyvével is. Különben vannak tanárok és diákok, akik szerint nehezek ezek a könyvek. Nehezen taníthatók és tanulhatók. Túl sok esztétikai és irodalomelméleti ismeretet kell menetközben hozzájuk tanulni, hogy megtanulhatókká váljanak. Hogyan is állunk ezzel a kérdéssel? Anekdotikus válaszom: A még mindig használatban levő XH-es szöveggyűjteményben én írtam többek között a Gaál Gáborról szóló bevezetőt. Bárki utánanézhet. Pofonegyszerű, (általam) „iskolásan“ leegyszerűsített szöveg. És tíz éve minden iskolai találkozón elpanaszolják nekem: milyen nehéz ez a kis fejezettöredék. Számtalanszor visszakérdeztem, mi a baj vele? Ilyen válaszokat kaptam: olyan kifejezések fordulnak elő benne, mint hogy: ... expresszionizmus!? Komolyra fordítva a szót: Mindenki természetesnek tartja, és nemcsak számtantanárok, hanem mi, esztéták is, hogy gyermekeinket kicsi koruktól egyre jobban rá kell nevelnünk a matematikai gondolkozásra, meg kell tanítanunk középiskolás fokon is a lehető legmagasabb matematikai elvonatkoztatásra. Vajon ugyanekkor nem kell tanárnak, tankönyvírónak, mindenkinek mindent megtennünk azért, hogy diákjaink esztétikai igényeit is minél magasabbra emeljük, hogy irodalmi ízlését is minél jobban kialakítsuk, hogy minél alkalmasabbá tegyük diákjainkat önálló esztétikai ítéletformálásra? Nincs alkotó marxista, aki az eljövendő kommunista társadalomban élő — és feltehetően igen magas matematikai elvonatkoztatásokra képes — dolgozókat úgy képzelné el, hogy azokból addigra szerencsésen ki is vész a szép iránti érzék. Sokszor beszélünk arról, hogy a szocializmust építő társadalmak többek között azt a világtörténelmi feladatotis vállalták, hogy megújítják a kommunista építésre felkészülő nemzedékek esztétikai szemléletét. Mert lehet, hogy a humánum XIX. századi modelljei elavulóban vannak, de a szocialista társadalomnak kell az emberség új modelljeit kialakítania — és ehhez millió s egy dolog mellett könyvre éhes ifjú olvasókra is szüksége van világunknak. Az új tankönyvek tehát leveszik tanáraink válláról a szakmai és állampolgári felelősség egy részét, ugyanakkor minden eddiginél nehezebb feladat elé állítják őket. Ebben az olvasásra nevelésnek, az esztétikai, irodalmi ízlés megalapozásának, megújításának felmérhetetlen munkájában mindenképpen mellettük kell állanunk, segítenünk kell őket. Például új tankönyvekkel. Ennyit a beszélgetés néhány témájáról. De ki áll majd meg ennyinél a hozzászólók közül? Mit érez a tanár, amikor végre, évek óta először, tankönyvet tart a kezében és jó tankönyvet? Elsősorban is megkönnyebbülést! Amíg a líceumok II. évfolyama számára írt könyvet tanulmányoztam, határozottan jól éreztem magam, mert arra gondoltam, végre eldobhatom bőröndnyi jegyzetemet, „saját tankönyvemet“, melyből évekig tanítottam. Valóban helyesen látja Marosi Péter, hogy az új tankönyvek leveszik vállunkról a szakmai és állampolgári felelősség egy részét. Hiszen az Antal—Kocziány-féle tankönyvben elsősorban igen jó a társadalomrajz, a román—magyar kapcsolatok taglalása a reformkorban, Széchenyi, Kossuth — és mások — szerepének tárgyilagos bemutatása. Szép Petőfi, Arany, Kemény Zsigmond, Jósika, Jókai portréja. Aki nem a tanár szemszögéből nézi ezt a könyvet, az valóban elérzékenyülhet, mint Marosi Péter, de azt hiszem, sokan lesznek — és vannak — akik nem érzékenyülnek el, mert tudják, hogy mindezt meg kell tanítaniuk. A szerzők derekas munkát végeztek, de valószínű, amikor ezt a könyvet készítették, nem tudták, vagy nem gondoltak arra — s ebben nem hibásak—,hogy az I. és II. líceumi év (az új tanügyi átszervezés szerint az alsó fokozat) kötelező, tehát mindenkinek el kell végeznie. És itt van a legnehezebb kérdés. A nyolcadik osztály után nincs felvételi, csak azokban a középiskolákban, ahol létszámon felüli a jelentkező. Ott lehet válogatni. De a legtöbb középfokú iskolában ez a szelekció elmarad. Valóságos sziszifuszi munkát végez az a tanár, aki olyan tanulókkal áll szemben, akik a VIII. osztályt „minél hamarabb megszabadulni tőlük, annál jobb“ alapon végezték el. A II-es tankönyv kortörténeti fejezetei, az esztétikai és irodalomelméleti részek azért lesznek nehezek, mert VIII.-ig minimálisat kívántunk meg a diáktól. Úgy érzem, ha a következő, most növögető nemzedéktől megköveteljük, mert meg kell követelnünk a magasabb igényű elvonatkoztatást, a logikus gondolkodást, a lényeglátást, a szintetizálásra való készséget, akkor remélhetőleg egy-két év múlva ez a tankönyv se tanárnak, se diáknak nem lesz nehezen tanítható vagy tanulható. Az átmeneti periódust pedig átvészeljük. Szerintem éppen most, az új tanügyi reform idején kell minden tanárnak hivatásának magaslatán állnia, s alkotó módon használnia a tankönyvet. S bár én nem érzem a II.-es könyv Arany-centrikusságát olyan hangsúlyozottan, mint Marosi, megkockáztatnék egy kérdést: nem lehetne-e egy szerzőre bízni egy tankönyv megírását? Így nem merülne fel senkiben sem a szemlélet, sem a színvonalbeli különbség gondolata. S most néhány szót a III. év Láng Gusztáv által írt könyvéről. Ezt a könyvet azok a tanulók tanulják és fogják kézbe venni, akik érettségi után egyetemre, főiskolára stb. készülnek, tehát jogosan követelhetünk tőlük többet. Bár ebben az osztályban az idén nem tanítok, s a könyvet csak olvastam (néhány kollégám év elején megjegyezte: ember legyen a talpán, aki ezt a betűtengert megtanítja!) mégis megkockáztatnék egy vallomást. Minden tanárnak a tantárgyán belül van „kedvenc" anyag része, az enyém a XX. század irodalma napjainkig. Az izgalmas századfordulót, a sokféle „izmust“ mindig nagy kedvvel tanítottam, és zokszó nélkül cipeltem egy-egy órára 3—4 könyvet, albumot, hogy illusztrálhassam az impresszionizmust, futurizmust, expresszionizmust stb. képen, szövegen keresztül. Minderre most már nemigen lesz szükség — legalábbis, ami a szövegillusztrációt illeti. (A képekről később!) Ugyanis minden megvan ebben a valóban remek tankönyvben, amely most elolvasva — igazán nem tűnik betűtengernek, hanem olyan kézikönyvnek, amely megkíméli és segíti a tanárt a korszak társadalmi-politikai-irodalmi-művészeti kérdéseinek megtanításában. Ami elkerülhetetlen volt a II. év könyvénél — a két szerző esetében — a korszak összképének bemutatásakor, az ebben a könyvben egységes, zökkenőmentes. Az természetesen megint a tanár alkotó módszerére tartozik, mennyit tanít meg egy-egy íróról, költőről, annyit-e, amennyi a könyvben van (mert ezt a tanterv is előírja), vagy többet, ha lehet! Mert — ha már vallomással kezdtem, azzal is folytatom — én biztos nem fogom kihagyni Radnóti legszebb — de a korszak legszebb! — hazafias versét, a Nem tudhatom címűt, amelyet a tankönyv nem említ — csak lábjegyzetben van rá utalás, s szerencsére a Szöveggyűjteményben megtalálható. És nem fogom kihagyni Szabó Lőrinc gyönyörű alkotását, a Mozart hallgatása közbeni, mert másként nem tudom elképzelni egyik költőnk teljes portréját sem. S ha már a portré szót említettem, hadd maradjak a szónál. Mi, irodalomtanárok mindig bajban voltunk a szemléltetéssel Félszáznál több író-költő portrém van, amelyet bemutathatok tanítványaimnak, de vajon van-e minden kollégámnak? Ezektől a tankönyvektől azt igényeltük volna, hogy olyan illusztrációs anyagot mutasson be, amely még jobban felkelti a tanulók érdeklődését. Technikailag a könyv igen gyarló. Nincs hely a felsorolásra, csak két kirívó példát említenék: Csontváry csodálatos és világhírű festménye, a valóságban lenyűgöző méretű és mondanivalójú Zarándoklás a cédrushoz — rettenetes ebben a reprodukcióban, de ennél is riasztóbb Maurice de Vlaminck Piros fákja. Ezek helyett jobb lett volna valamilyen szénrajzillusztráció másoktól e korból, amelyet technikailag jobban meg lehetett volna oldani, vagy — s ez lett volna a legideálisabb — a könyv végén színes reprodukciókat közölni, főleg azoktól az impresszionista stb. festőktől, akiknél a szín dominál. (A IV. év tankönyvíróinak, szerkesztőinek figyelmébe!) Végül: mit mondhatna egy tanár annyi tankönyv nélküli év után, mint hálás köszönetét ezekért a könyvekért a szerzőknek, kiadónak?! ÉS mindenkinek jó munkát hozzá! Ma még felbecsülhetetlen az az eredmény, amelyet két új tankönyvünknek köszönhet majd a hazai magyar irodalomoktatás. De hogy ez valóban számottevő legyen, legalább annyira függ a tanároktól, mint a kétségkívül nagy segítséget adó tankönyvek minőségétől. Ezután sorsuk, az ifjúság irodalomszeretetét tápláló és szemléletét alakító valóságos életük most már tanáraink kezébe van letéve, általuk kezdhetnek el hatékonyan élni és általuk válhatnak élettelen segédeszközökké is, bármennyire vitathatatlan irodalomszemléletük korszerűsége és tárgyalásmódjuk kitűnő színvonala. Engedtessék meg nekem, hogy e két tankönyv ürügyén végre kimondjam — vehetik tanári ars poeticámnak is —, hogy a tanári foglalkozás sikerének feltételét a tananyag értelmes és alkotó szemléletén túl az ihletre való képességben látom. A művészetek ss a tudomány mellett ez az a foglalkozás, amely szerintem elképzelhetetlen a személyiség minden rétegének is, .. .^ mozgósítása nélkül. Kell ez a mesterséghez általában, de külön minden órára is, s ezért oly szép és oly kimerítő a tana-Marunka’ az ,az a szellemi felajzottság, a tudás átadásához szükséges hordozóenergia-, összpontosítás- és idegfeszültség-többlet, amely nélkül a tanítás nem a tudás közvetítése, hanem becsen megtanult dolgok puszta reprodukálása lenne. Különösen így van az irodalom esetében, amelyhez nem lehet pusztán gondolati úton közeledni, hiszen az esztétikai és érzelmi élmény kiváltásához az értelmesen tárgyilagos okfejtés még nem elég Éppen ezért úgy érzem, bármennyire fontos is, hogy ezentúl a felelősség megoszlik a tankönyv és a tanár között, mégis a tanári ihlet vagy ihletképtelenség dönt a megtanítandó anyag sorsa felől. Mert az irodalomtanítás olyan magvetés, melynek a terméslehetősége nem a talajba hullás után, hanem már a hintés közben eldől. Nos, a szóban forgó két tankönyv szerintem nemcsak anyaggazdagsága, módszeressége, színessége és világossága révén válhat értékes segítséggé, hanem mert ihletforrás is lehet azok számára, akik esetleg rászorulnak. Ezt úgy értem, hogy a megbízhatóan, időtállóan összegzett adatszerű tudnivalók mellett eleven éshelyes irodalomszemléletet nyújt; nem egyfajta statikus nézőpontot, amely mindig tételességhez szokott vezetni, hanem sokféle nézőpont dinamikus egységét, vagyis az irodalmi jelenségeket természetüknek megfelelően történeti és szinkron, társadalmi és esztétikai tényezők fókuszába gyűjti. Ennek az az előnye, hogy a jó tanárnak nem köti meg a kezét, viszont — és ez nem a tankönyv hátránya — nem adja a tételesség mankóit sem azok kezébe, akiknek erre szükségük van. Ennek a két tankönyvnek az igazi hasznosítása a szakmai és tanári igényesség viszonylag magas mércéjét feltételezi, és csak béklyót jelenthet azok számára, akik az anyagon kívül kevésbé képesek a szemléletet is — kellően tudatosítva — magukévá tenni. Viszont, ha az utóbbi sikerül, akkor a tanár nem a tanköny- SERES ZSÓFIA, CS. GYIMESI ÉVA. Beszélgetés az UTUNK szerkesztőségében Részt vett: Marosi Péter, Seres Zsófia, Cs. Gyímesi Éva, Szász János, Rácz Győző