Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1975-05-30 / 22. szám

4 MAROSI PÉTER: Még meg se ittuk az 1974-es Pezsgő-díjat Bodor Ádámmal, sőt az igazat megvallva, még az 1973-as Pezsgő-díjas Sütő And­rással se koccintottunk mi, kritikusok, azaz lesz mit fizetnünk májusban. A Hét dupla oldalán kívül még fel se köszöntöttük igazából akadémiai díjas esztétáinkat, Bretter Györgyöt, Kán­tor Lajost és Láng Gusztávot; amikor e beszélgetésre most sor kerül, még össze se ült az írószövetségi zsűri, hogy javaslatot tegyen az 1974-es irodalmi díjakra , és máris új könyveket szeretnénk bevinni, ezzel a szerkesztőségi beszélgetéssel is, a szó legtágabb értelmében vett irodalmi köztudatba. Két jelen­tős könyvről kívánunk ugyanis szól­ni, bár eleve kijelenthet­jük, hogy nem a díjazásukról lesz szó. Mert tankönyveket nem szoktak díjazni, csak szidni, ez a hagyomány. Mi pedig két tankönyvet értékelni jöttünk össze, sőt azt reméljük, meggon­­dolkoztató tanulságokat is kínál majd e két könyv megbeszé­lése. Antal Árpádnak és Kocziány Lászlónak a líceumok má­sodikos tanulói számára irt s a magyar irodalom tizenkilence­dik századával foglalkozó tankönyvét tesszük tehát ki az asz­talra, és Láng Gusztávnak a líceumok harmadikos tanulói szá­mára írt, a huszadik század magyar irodalmával foglalkozó tankönyvét. Mindenekelőtt e kötetek jelentőségére szeretnénk utalni — a romániai magyar dolgozók szocialista tudatának alakítása szempontjából. Adassák először illő tisztelet irodalomtanára­inknak, akik sok időn át egy-egy szöveggyűjteményre — meg házikönyvtárukra! — támaszkodva diktálták diákjaiknak a ta­­nulnivalót. Pontosabban: diktálta mindenki a maga tanköny­vét. Ebben persze a kiváló tanár számára nagy lehetőség is rejlett, de minden tanár tudja, hogy milyen, néha az erőket meghaladó szakmai és állampolgári felelősséggel is járt mind­ez. Meg kell vallanom, nem tudtam meghatódottság nélkül kéz­bevenni ezt a két könyvet. Lehet ez öregkori érzelgősség is nálam, de nem bánom. Mert ahhoz, hogy itthon érezzük ma­gunkat országunkban, nagy mértékben hozzájárulhat az is, hogy a kor színvonalán álló tankönyvet vehessenek kezükbe a ro­mániai magyar diákok; tankönyvet irodalmunk legdrágább kin­cseiről, amelyek nélkül nem is tekinthetjük magunkat annak, amik vagyunk. Ebből a szempontból tartom tehát jelentős ese­ménynek magyar irodalmi tankönyveink megjelenését, a romá­niai magyar irodalomtudomány hozzájárulását emberségünk, öntudatunk kiteljesítéséhez. E két könyv­ — az egyetemes mű­vészettörténetből, a magyar és a román képzőművészetek tör­ténetéből vett reprodukciókkal! — igen fontos tette a buka­resti Didaktikai és Pedagógiai Kiadónak. És éppen ilyen fontos ez a két könyv új nemzedékek eszté­tikai nevelése szempontjából is. Itt azonban már különbsége­ket kell tennünk az egyes könyvek, illetve fejezetek értékelé­sénél. Mind a három szerző munkája jelzi, hogy birtokában van irodalomtörténetírásunk legújabb eredményeinek. A kü­lönbséget tehát nem a három szerző tárgyi ismereteiben, ha­nem egyéni mondanivalóik mértékében és súlyában kell keres­nünk. Hogy tudniillik Kocziány László is jó szintézist kínál; az ő fejezetei a legtankönyvszerűbbek a szó régi, rutinos értel­mében (és sokkal érettebbek eddigi tankönyv-kezdeményezése­inknél), de újat, sajátosat nemigen tud nyújtani diákjainak, tanárkollegáinak az eddigi szintézisekhez viszonyítva. Ezzel szemben Antal Árpád az eddigi tankönyveknél sokkal élesebb társadalomtörténeti megvilágításba helyezi a XIX. század má­sodik felének magyar irodalmát s benne az esztétikai törekvé­sek történetét is — anélkül, hogy bármilyen engedményt is tenne az irodalomtörténetírásban gyakori szociologizálásnak, vulgarizálásoknak. Ezzel a kötettel kapcsolatban azonban fel­merül egy fontos kérdés. Antal Árpád Arany János-fejezete sokkal gazdagabb esztétikai és társadalomtörténeti összefüggé­seiben, mint Kocziány László Petőfi Sándor-fejezete, így aztán az egész kor összképe módosul a könyvben. Bizonyos mérték­ben Arany-centrikussá válik, mert Petőfi forradalmi népiessé­ge, a kor modernizmusa nem tárgyaltatik a kötetben az Arany­­fejezethez mérhető színvonalon. Szerb Antalnál ugyanez a je­lenség szemléleti okokból következett be. A másodikos tan­könyv újrakiadásakor érdemes lenne tehát e kérdéssel bőveb­ben foglalkozni, hiszen ebben az esetben nincs már szemléle­ti eltérésekről szó. Aztán lapozzuk végig a harmadéveseknek írt könyvet, az Adytól Déryig terjedő magyar irodalom történetének tanköny­vét, Láng Gusztáv munkáját. Egyetlen­ kitűnő tanulmánynak fogható fel az egész kötet, amely tulajdonképpen arról szól, hogy azok az esztétikai jelenségek és írói törekvések, amelyek nyugaton dekadens megnyilvánulásokként jöttek létre, hogyan váltak Közép- és Kelet-Európában — ahol a polgári forradalmak derékba törtek — a társadalmi haladást, sőt a társadalmi forra­dalmat elősegítő esztétikai jelenségek és írói törekvések ihle­tőivé. Ezt a fő mondanivalóját Láng Gusztáv következetesen viszi végig kötetében. És róla azt is elmondhatjuk, hogy nem­csak irodalomtörténeti tárgyismerete és orientációja újszerű és korszerű, hanem a műelemzés különféle modern iskoláinak eredményeit is bőven felhasználja irodalomtörténeti és pedagó­giai feladatának megoldásánál. A Szerb Antal olvasmányos iro­dalomtörténetéről írt helikoni bírálóbizottsági jelentésében utalt arra Babits Mihály (még a jeligés levél felbontása előtt), hogy a szerző birtokában van az irodalomtudomány modern vívmá­nyainak, de nem dicsekszik ezzel, mint a sznobok, úgyhogy fel­­készültségét csak felkészült olvasó mérheti fel igazából. Így van ez valahogyan a Láng Gusztáv új tankönyvével is. Különben vannak tanárok és diákok, akik szerint nehezek ezek a könyvek. Nehezen taníthatók és tanulhatók. Túl sok esz­tétikai és irodalomelméleti ismeretet kell menetközben hozzá­juk tanulni, hogy megtanulhatókká váljanak. Hogyan is állunk ezzel a kérdéssel? Anekdotikus válaszom: A még mindig használatban levő XH-es szöveggyűjtemény­ben én írtam többek között a Gaál Gáborról szóló bevezetőt. Bárki utánanézhet. Pofonegyszerű, (általam) „iskolásan“ leegy­szerűsített szöveg. És tíz éve minden iskolai találkozón elpa­naszolják nekem: milyen nehéz ez a kis fejezettöredék. Szám­talanszor visszakérdeztem, mi a baj vele? Ilyen válaszokat kaptam: olyan kifejezések fordulnak elő benne, mint hogy: ... expresszionizmus!? Komolyra fordítva a szót: Mindenki természetesnek tartja, és nemcsak számtantanárok, hanem mi, esztéták is, hogy gyermekeinket kicsi koruktól egy­re jobban rá kell nevelnünk a matematikai gondolkozásra, meg kell tanítanunk középiskolás fokon is a lehető legmagasabb matematikai elvonatkoztatásra. Vajon ugyanekkor nem kell ta­nárnak, tankönyvírónak, mindenkinek mindent megtennünk azért, hogy diákjaink esztétikai igényeit is minél magasabbra emeljük, hogy irodalmi ízlését is minél jobban kialakítsuk, hogy minél alkalmasabbá tegyük diákjainkat önálló esztétikai ítéletformálásra? Nincs alkotó marxista, aki az eljövendő kom­munista társadalomban élő — és feltehetően igen magas ma­tematikai elvonatkoztatásokra képes — dolgozókat úgy képzel­né el, hogy azokból addigra szerencsésen ki is vész a szép iránti érzék. Sokszor beszélünk arról, hogy a szocializmust építő tár­sadalmak többek között azt a világtörténelmi feladatot­­is vál­lalták, hogy megújítják a kommunista építésre felkészülő nem­zedékek esztétikai szemléletét. Mert lehet, hogy a humánum XIX. századi modelljei elavulóban vannak, de a szocialista tár­sadalomnak kell az emberség új modelljeit kialakítania — és ehhez millió s egy dolog mellett könyvre éhes ifjú olvasókra is szüksége van világunknak. Az új tankönyvek tehát leveszik tanáraink válláról a szak­mai és állampolgári felelősség egy részét, ugyanakkor minden eddiginél nehezebb feladat elé állítják őket. Ebben­ az olva­sásra nevelésnek, az esztétikai, irodalmi ízlés megalapozásának, megújításának felmérhetetlen munkájában mindenképpen mel­lettük kell állanunk, segítenünk kell őket. Például új tanköny­vekkel. Ennyit a beszélgetés néhány témájáról. De ki áll majd meg ennyinél a hozzászólók közül? Mit érez a tanár, amikor végre, évek óta először, tankönyvet tart a kezében é­s jó tankönyvet? Elsősorban is megkönnyeb­bülést! Amíg a líceumok II. évfolyama számára írt könyvet tanulmányoztam, határozottan jól éreztem magam, mert arra gondoltam, végre eldobhatom bőröndnyi jegyzetemet, „saját tankönyvemet“, melyből évekig tanítottam. Valóban helyesen látja Marosi Péter, hogy az új tankönyvek leveszik vállunkról a szakmai és állampolgári felelősség egy részét. Hiszen az An­tal—Kocziány-féle tankönyvben elsősorban igen jó a társada­lomrajz, a román—magyar kapcsolatok taglalása a reformkor­ban, Széchenyi, Kossuth — és mások — szerepének tárgyila­gos bemutatása. Szép Petőfi, Arany, Kemény Zsigmond, Jósika, Jókai portréja. Aki nem a tanár szemszögéből nézi ezt a könyvet, az való­ban elérzékenyülhet, mint Marosi Péter, de azt hiszem, sokan lesznek — és vannak — akik nem érzékenyülnek el, mert tud­ják, hogy mindezt meg kell tanítaniuk. A szerzők derekas mun­kát végeztek, de valószínű, amikor ezt a könyvet készítették, nem tudták, vagy nem gondoltak arra — s ebben nem hibá­sak—,hogy az I. és II. líceumi év (az új tanügyi átszervezés sze­rint az alsó fokozat) kötelező, tehát mindenkinek el kell vé­geznie. És itt van a legnehezebb kérdés. A nyolcadik osztály után nincs felvételi, csak azokban a középiskolákban, ahol lét­számon felüli a jelentkező. Ott lehet válogatni. De a legtöbb középfokú iskolában ez a szelekció elmarad. Valóságos sziszi­fuszi munkát végez az a tanár, aki olyan tanulókkal áll szem­ben, akik a VIII. osztályt „minél hamarabb megszabadulni tő­lük, annál jobb“ alapon végezték el. A II-es tankönyv kortörténeti fejezetei, az esztétikai és iro­dalomelméleti részek azért lesznek nehezek, mert VIII.-ig mi­nimálisat kívántunk meg a diáktól. Úgy érzem, ha a követke­ző, most növögető nemzedéktől megköveteljük, mert meg kell követelnünk a magasabb igényű elvonatkoztatást, a logikus gon­dolkodást, a lényeglátást, a szintetizálásra való készséget, ak­kor remélhetőleg egy-két év múlva ez a tankönyv se tanár­nak, se diáknak nem lesz nehezen tanítható vagy tanulható. Az átmeneti periódust pedig átvészeljük. Szerintem éppen most, az új tanügyi reform idején kell min­den tanárnak hivatásának magaslatán állnia, s alkotó módon használnia a tankönyvet. S bár én nem érzem a II.-es könyv Arany-centrikusságát olyan hangsúlyozottan, mint Marosi, megkockáztatnék egy kér­dést: nem lehetne-e egy szerzőre bízni egy tankönyv megírá­sát? Így nem merülne fel senkiben sem a szemlélet­, sem a színvonalbeli különbség gondolata. S most néhány szót a III. év Láng Gusztáv által írt könyvé­ről. Ezt a könyvet azok a tanulók tanulják és fogják kézbe venni, akik érettségi után egyetemre, főiskolára stb. készülnek, tehát jogosan követelhetünk tőlük többet. Bár ebben az osz­tályban az idén nem tanítok, s a könyvet csak olvastam (né­hány kollégám év elején megjegyezte: ember legyen a talpán, aki ezt a betűtengert megtanítja!) mégis megkockáztatnék egy vallomást. Minden tanárnak a tantárgyán belül van „kedvenc" anyag­ része, az enyém a XX. század irodalma napjainkig. Az izgalmas századfordulót, a sokféle „izmust“ mindig nagy kedv­vel tanítottam, és zokszó nélkül cipeltem egy-egy órára 3—4 könyvet, albumot, hogy illusztrálhassam az impresszionizmust, futurizmust, expresszionizmust stb. képen, szövegen keresztül. Minderre most már nemigen lesz szükség — legalábbis, ami a szövegillusztrációt illeti. (A képekről később!) Ugyanis minden megvan ebben a valóban remek tankönyvben, amely most el­olvasva — igazán nem tűnik betűtengernek, hanem olyan kézi­könyvnek, amely megkíméli és segíti a tanárt a korszak társa­­dalmi-politikai-irodalmi-művészeti kérdéseinek megtanításában. Ami elkerülhetetlen volt a II. év könyvénél — a két szerző esetében — a korszak összképének bemutatásakor, az ebben a könyvben egységes, zökkenőmentes. Az természetesen megint a tanár alkotó módszerére tartozik, mennyit tanít meg egy-egy íróról, költőről, annyit-e, amennyi a könyvben van (mert ezt a tanterv is előírja), vagy többet, ha lehet! Mert — ha már vallomással kezdtem, azzal is foly­tatom — én biztos nem fogom kihagyni Radnóti legszebb — de a korszak legszebb! — hazafias versét, a Nem tudhatom címűt, amelyet a tankönyv nem említ — csak lábjegyzetben van rá utalás, s szerencsére a Szöveggyűjteményben megtalál­ható. És nem fogom kihagyni Szabó Lőrinc gyönyörű alkotá­sát, a Mozart hallgatása közbeni, mert másként nem tudom el­képzelni egyik költőnk teljes portréját sem. S ha már a portré szót említettem, hadd maradjak a szónál. Mi, irodalomtanárok mindig bajban voltunk a szemléltetéssel Félszáznál több író-költő portrém van, amelyet bemutathatok tanítványaimnak, de vajon van-e minden kollégámnak? Ezek­től a tankönyvektől azt igényeltük volna, hogy olyan illusztrá­ciós anyagot mutasson be, amely még jobban felkelti a tanulók érdeklődését. Technikailag a könyv igen gyarló. Nincs hely a felsorolásra, csak két kirívó példát említenék: Csontváry cso­dálatos és világhírű festménye, a valóságban lenyűgöző méretű és mondanivalójú Zarándoklás a cédrushoz — rettenetes ebben a reprodukcióban, de ennél is riasztóbb Maurice de Vlaminck Piros fák­ja. Ezek helyett jobb lett volna valamilyen szénrajz­­illusztráció másoktól e korból, amelyet technikailag jobban meg lehetett volna oldani, vagy — s ez lett volna a legideálisabb — a könyv végén színes reprodukciókat közölni, főleg azoktól az impresszionista stb. festőktől, akiknél a szín dominál. (A IV. év tankönyvíróinak, szerkesztőinek figyelmébe!) Végül: mit mondhatna egy tanár annyi tankönyv nélküli év után, mint hálás köszönetét ezekért a könyvekért a szerzők­nek, kiadónak?! ÉS­­ mindenkinek jó munkát hozzá! Ma még felbecsülhetetlen az az eredmény, amelyet két új tankönyvünknek köszönhet majd a hazai magyar irodalomok­tatás. De hogy ez valóban számottevő legyen, legalább annyira függ a tanároktól, mint a kétségkívül nagy segítséget adó tan­könyvek minőségétől. Ezután sorsuk, az ifjúság irodalomszere­­tetét tápláló és szemléletét alakító valóságos életük most már tanáraink kezébe van letéve, általuk kezdhetnek el hatékonyan élni és általuk válhatnak élettelen segédeszközökké is, bár­mennyire vitathatatlan irodalomszemléletük korszerűsége és tárgyalásmódjuk kitűnő színvonala.­­ Engedtessék meg nekem, hogy e két tankönyv ürügyén végre kimondjam — vehetik tanári ars poeticámnak is —, hogy a tanári foglalkozás sikerének feltételét a tananyag értelmes és alkotó szemléletén túl az ihletre való képességben látom. A művészetek ss a tudomány mellett ez az a foglalkozás, amely szerintem elképzelhetetlen a személyiség minden rétegének is­­, .. .^ mozgósítása nélkül. Kell ez a mesterséghez általában, de külön minden órára is, s ezért oly szép és oly kimerítő a ta­­na-M­arunka’ az ,az a szellemi felajzottság, a tudás átadásához szükséges hordozóenergia-, összpontosítás- és idegfeszültség-több­­let, amely nélkül a tanítás nem a tudás közvetítése, hanem be­­csen megtanult dolgok puszta reprodukálása lenne. Kü­lönösen így van az irodalom esetében, amelyhez nem lehet pusz­tán gondolati úton közeledni, hiszen az esztétikai és érzelmi élmény kiváltásához az értelmesen tárgyilagos okfejtés még nem elég Éppen ezért úgy érzem, bármennyire fontos is, hogy ezentúl a felelősség megoszlik a tankönyv és a tanár között, mégis a tanári ihlet vagy ihletképtelenség dönt a megtanítan­dó anyag sorsa felől. Mert az irodalomtanítás olyan magvetés, melynek a terméslehetősége nem a talajba hullás után, hanem már a hintés közben eldől. Nos, a szóban forgó két tankönyv szerintem nemcsak anyag­gazdagsága, módszeressége, színessége és világossága révén vál­hat értékes segítséggé, hanem mert ihletforrás is lehet azok számára, akik­ esetleg rászorulnak. Ezt úgy értem, hogy a meg­bízhatóan, időtállóan összegzett adatszerű tudnivalók mellett eleven és­­helyes irodalomszemléletet nyújt; nem egyfajta sta­tikus nézőpontot, amely mindig tételességhez szokott vezetni, hanem sokféle nézőpont dinamikus egységét, vagyis az irodal­mi jelenségeket természetüknek megfelelően történeti és szink­ron, társadalmi és esztétikai tényezők fókuszába gyűjti. Ennek az az előnye, hogy a jó tanárnak nem köti meg a kezét, viszont — és ez nem a tankönyv hátránya — nem adja a tételesség mankóit sem azok kezébe, akiknek erre szükségük van. Ennek a két tankönyvnek az igazi hasznosítása a szakmai és tanári igényesség viszonylag magas mércéjét feltételezi, és csak bék­lyót jelenthet azok számára, akik az anyagon kívül kevésbé ké­pesek a szemléletet is — kellően tudatosítva — magukévá ten­ni. Viszont, ha az utóbbi sikerül, akkor a tanár nem a tanköny- SERES ZSÓFIA, CS. GYIMESI ÉVA. Beszélgetés az UTUNK szerkesztőségében Részt vett: Marosi Péter, Seres Zsófia, Cs. Gyímesi Éva, Szász János, Rácz Győző

Next