Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-31 / 5. szám
BAJOR ANDOR (Az első üveg sör.) Éretlen fejjel sokszor megmosolyogtam a képet, amelyen szent Hubertus kitárt karral védelmezi a riadt őr két, arcán földöntúli mosollyal, szivében a rosszul célzó vadász nyílvesszejével. Ez a gyermekded ábrázolás később inkább csak zavarba hozott. Mert a kép vagy valami végzetes vadászbalesetet ábrázolt, vagy egy elmegyönge aggastyán együgyű és sikertelen természetvédő vállalkozását. És most éppen a szent remetéről elnevezett vendéglőben ülök, egy üveg sör mellett, amíg vadásznak álcázott pincérek a megvédelmezett őzike combját tálalják. Én nem rendeltem őzcombot. Egyrészt mert tisztelem Hubertust világra szóló sikertelenségében is, másrészt nyíltan megvallva, az őzcombot drágának is találtam. Emiatt nem kívántam a megvédelmezett, majd lelőtt őzikét szomorú levekben és részletekben megpillantani. Talán ennyivel tartozom a szelíd remetének, aki erősebbnek képzelte kitárt és védelmező karját, mint a fegyvereket. — Parancsol friss özcombot'’ — kérdi a vadásznak öltözött pincér, de én megmaradok az előbbi rendelésem mellett. (Még egy üveg sör.) Azt azonban meg kell adni, hogy Hubertus legendás személye különös átalakuláson ment át. Hajdanában átszellemült arccal pártfogolta az erdő félénk vadjait, mintha nem lenne erre elegendő a sok természetvédő törvény, a világ lelkes figyelme a pusztuló állatfajok iránt. Hubertus ennek a világmozgalomnak előfutára volt, bár nem ő futott elöl, hanem az üldözött, meghajszolt vadak szaladtak hozzá. Akkor úgy látszik, Hubertus azért pusztult el a vadakért, mert a természetvédelem egyéni — és hibás — utakon járó partizánja volt. Szép kezdeményezése eleve arra volt ítélve, hogy a fejlődés, a vadgondozás és a modern szemlélet meghaladja. Sajnálatos a szívébe fúródott nyílvessző ténye. De minden átalakuláshoz kellenek áldozatok is. Ilyen áldozat volt Hubertus, aki nem értette a fejlődést, sem a mellébe vágódó nyílvesszőt, sem a vadászat szükségszerűségét. Igyunk hát Hubertus emlékére és arra is, hogy a természetvédők ne pusztítsák a természetet jobban a szükségesnél. (Harmadik üveg sör.) Csak azt nem tudom fölfogni, hogy az őzikét saját élete árán menteni próbáló remete hogyan lett a vadászok legendás védelmezője? Éppen azoké, akik a vad helyett őt terítették le? Valószínűleg a nyílvessző hozta a vadászokkal meghitt kapcsolatba, és valami módon azért tisztelik, mert ők szabadították meg remeteségétől. Azáltal, hogy lenyilazták, hamarosan a patrónusuk lett, mintha ő vállalta volna a vadásztársaságok erélyes megszervezését. Az a benyomásom, hogy Hubertust a letűnt idők folyamán fölvették a vadásztársaságba, ahonnan képtelen kilépni, minthogy a vadászok jó előre lelőtték, számítva minden eshetőségre. Mert ha nem lövik le, ki tudja, mennyi akadályt gördített volna a hajtóvadászatok elé. Ha a sörrel kissé fölfrissítjük magunkat, látjuk, hogy középen van az igazság. Hiba volt Hubertust lelőni, de az ő megátalkodott magatartása se volt helyes, amikor az üldözött őzzel szolidarizál. A vadászok rájöttek a tévedésre és nemes elgondolással Hubertust szemelték ki patrónusuknak. Az pedig a leterített remete részéről volt nagyvonalú magatartás, hogy mindeddig nem tiltakozott. Nyilván elfogadta a díszelnökséget. (Az utolsó üveg sör.) Hát itt vagyunk mi vadász urak Hubertus vendéglőjében, és örvendezünk, amiért egy ilyen hős remete a pártfogónk. Az ő szellemi segélyével puffantgatjuk a nyulat, a vadrucát meg az őzikét Ha látná lelkes csapatunkat, Hubertus is bizonyára közénk állana. Mert ma a vadászat már nem a pusztítást szolgálja, hanem éppen Hubertus szellemét, a fejlődést, a vadak fokozott megbecsülését. Talán azért is tündökölt mosoly a régi ábrázaton a halovány képen, mert a szelíd remete sejtette a jövőt, a természet megbecsülését, a vadászok mai humanizmusát. (A legeslegutolsó üveg sör.) Gyönyörű a világ, gyönyörű a természet, és gyönyörű Hubertus merész átalakulása. Mert szembenézett a múltjával, remeteségével, és a vadak vak védelmezőjéből a vadászok és vadászvendéglők támogatójává és keresztapjává növekedett. Csodálatos újjászületés, lelkesítő példa volt, amikor a szent szelíd egyénisége megtelt vadászszenvedéllyel. Különben, pincér úr, hozzon nekem is őzcombot, abból a Hubertus-féléből, mert én Hubertust kimondhatatlanul tisztelem. Az ő útját járom, de ő az őzet vette magához, én pedig az őzcombot. Balla József: A festő (Folytatás az 1. oldalról) Marosvásárhelyen láttunk most 80 vagy 140 ifjút és 10 vagy 20 színészt, akik képről képre elhitették, hogy tízezrek vonulnak át a színpadon. Ahogyan indult is ez az előadás: az angyalok „mérhetetlen“ karának váratlan kitörése a színpad mélyéből, egyszeriben mozgásba hozta — bennünk — Madách egész kozmogóniáját. Mert e kitörésnek ritmusa, spontánnak tűnő, de igazából hallatlanul precízen megszabott és mindig művészi célra törő koreográfiája, mozgásművészeti eszköztára van. Ez a statisztéma nem rögtönöz, hanem szerepet játszik egy nagyszabású modern balettben. Ragyogóan játssza szerepét. Az athéni, római, bizánci színben is, de különösen az egyiptomiban, párizsiban és londoniban. Ez a statisztéma tehát művészi teljesítményével dicséri meg szervezőit és a meglepő ötletekből szinte kifogyhatatlan mozgatóit, de többet is bizonyít ennél. Először léptek ilyen számban s ilyen, az előadás sorsát eldöntő feladattal egyik nagy színpadunkra főiskolás és munkás színjátszó csoportok tagjai. Azok a tizen- vagy alig huszonévesek, akik a modern romániai magyar dráma avantgarde törekvéseihez, a modern európai színpad újszerű kifejezőeszközeihez szoktak hozzá eddigi művészkedésük során, ezért kínálhattak aztán kitűnő „emberanyagot“ Harag György expresszionisztikusan realista színpadi elképzeléseihez. Mrga a marosvásárhelyi díszlet különben vegyes érzelmeket vált ki a nézőből. Távolról sem olyan kimunkált, megoldott és szép, mint a Tragédia kolozsvári s váradi előadásainak színpada, vagy az Özönvíz előtt és a Moliere vásárhelyi díszlete volt. Romulus Peneș kerekeken gördülő hatalmas gúlaelemei és lépcsői — amelyekből különböző grandiózus képeket varázsol elő a díszletezőként is beváló statisztéra (s talán a statiszták közé vegyülő díszletezősereg) — nagyon praktikusak, de sokszor kimondottan csúnyák; nem keltenek, de nem is rombolnak illúziókat. A vászonfalakba vágott apró fülkeajtók például színpadi jelzések csupán. Annál szebbek és kifejezőbbek viszont a Romulus Penea által tervezett jelmezek. Nem csúfolkodom, elismerésként jegyzem fel: sohasem láttam még színpadjainkon a szürkének olyan szinergiáját, mint ez alkalommal. Romulus Penea nem színes fotók bántó tarkaságára emlékeztető folthatásokat hozott létre a szereplők s tömegszereplők öltöztetésével, hanem mély tónusú grafikai hatásokra törekedett. Acélkékek és rozsdabarnák végtelen skáláján játszott, amelyből hatalmasan tűnt elő egyegy fehér köpeny, fátyol vagy fityula. És a nagyszerű színpadi világítás játéka, amely először érzékeltette például nálunk az űrrepülés képét — látványosságként is. Sárossy Endre kísérőzenéje nem állítható az Oláh Tiboré mellé, de még a Vermesy Péterét sem közelíti meg. Nincs sajátos funkciója az előadásban. Helyenként betétszerű, máskor illusztratív. Néhányszor el is marad, amikor pedig átsegíthetne egy-két képváltás süket pillanatain. A kísérőzenének tehát ez alkalommal nem harsonázhat a kritika. A marosvásárhelyi előadás művészi megkomponálásáról, színpadi kivitelezéséről viszont általában a legjobbakat írhatja. * Aztán: a három főszereplő. Megformálásuk problematikája elvezet az egész előadás eszmei-művészi problematikájának lényegéhez. Vegyük először külön-külön őket. Számomra a legtöbbet Tanai Bella Évája nyújtotta. Hirtelenében nem tudom, hol olvashatnék utána, de azt hiszem, ilyenszerű lehetett, nem is külsőségeiben, hanem belső valérjeiben az Évát alakító Jászai Mari. Nyoma sincs itt semmi ősanyáskodásnak, dús bujaságnak vagy bájos kellemkedésnek. Ez az Éva idegeiben hordozza már mindannak a borzalomnak előérzetét, amivel a történelem lepi majd meg őt és élete párját. Ez az Éva éppen olyan mindentudó, felvilágosult, mint az a kolozsvári Lucifer volt, kilenc évvel ezelőtt. Nem Zichy Mihály illusztrációiról, hanem jellemző módon, valahonnét Brecht színpadi világából érkezik a mai Madách-jelenítésbe. Anyósán félti Ádámot; a filozófus egy amazonnal keveredik lázongásaiban, reménykedéseiben, rettegéseiben. Lohinszky Loránd Luciferé félúton állt meg a Gonosz Ördög s a Nagyvonalú Felvilágosító között. Mivel Ádám sem az Úrral csatázik ebben a Tragédiában, hanem lesújtó s felemelő új urával, a tömeggel, Lucifer szerepe ez alkalommal nem kerül úgy, olyan értelemben központba, mint Kolozsváron. Ennek a Lucifernek ilyenformán nincs egyértelmű funkciója avásárhelyi) drámában. Többnyire barátja, gondviselője „hűbéresének“, Ádámnak, néhol azonban a tagadás dühödt szellemévé válik, aki romboló kedvében mindjárt feláldozná szenvtelen kísérletének tárgyát — az Embert. Lohinszky valamilyen tiszta, racionális párlatát igyekezett adni végtelenül leegyszerűsített dikciójában mindannak, ami Madách gondolatmenetéből rá tartozik, s csak néha tört ki filozofikus önköréből. Luciferé azonban nem értékelhető önmagában, csak Ádám és az egész előadás értelmezésével kapcsolatban. Ezzel viszont eljutottunk a monumentális vásárhelyi bemutatóban felsejlő önellentmondáshoz. A hatalmas beállítás Adám tragédiáját igyekezett a dráma középpontjába állítani, ezt a terhet azonban az Ádámot megszemélyesítő Bács Ferenc nem bírta elhordozni. Az indításnál sokat ígért. Groteszk figura botorkált a paradicsomkert fái között — mintha Gopo vagy Eifel mappáiból lépett volna elénk. Előre ittam (magamban) a medve bőrére: hogyan nő majd ki ebből a félszeg újszülöttből, ebből az emberpalántából a nagy egyéniség, aki megvívja gigászi harcait a sorssal, a történelemmel. Csakhogy erre már nem futotta Bács erejéből. Távolról sem élte úgy, olyan kínzó bensőséggel létének drámáját, mint Tanai Évája. A paradicsomi újszülöttből hamarosan filmbeli szupersztár lett, így állott elő aztán helyenként az a furcsa helyzet, hogy a színpadi tömeg vált a szemünk előtt kollektív egyéniséggé, Ádám pedig elszürkült a tömegemberré. Ilyesmi azonban nem magyarázható bele Madáchba, s a rendezői intenciótól is láthatóan távol állott minden ilyen belemagyarázás. A kérdés azonban mégis túlmutat Bács Ferenc Adám-alakításán, s arra utal, amivel a kitűnő rendezés is adósunk maradt. Úgy látszik, Az ember tragédiája sohase szorítható be egyetlen dramaturgiai elképzelésbe, egyetlen rendezői vízióba. Most is nagy árat kellett fizetni a tömegek, a történelem nagyszerű jelentéséért. Arról van ugyanis szó, hogy amikor Bács Ferenc, Lohinszky Loránd és Tanai Bella valósággal önmagába fordulva mélyül el Madách szövegében, amikor az első képekben s az utolsókban nincsenek tömegszereplők a színen, akkor Bácsot is elfogadhatónak érzem, Lohinszkyt is egyértelműbbnek, Tanai kvalitásai pedig még jobban érvényesülnek. Rendkívül lassú ritmusban tagolják a szöveget. Három szó, három ütem csend, öt szó, három ütem csend, négy sor egy szuszra, három ütem csend, ismét három szó, három ütem csend és így tovább. Ezzel a szaggatással kényszerítik együttfilozofálásra a nézőt. A baj tehát csak ott kezdődik, amikor a képek többségében tömegek árasztják el a színpadot, hatalmas ütemre kap a játék , és a három főszereplő tovább filozofál, mint eddig, a maga interiorizált és szaggatott módján. Itt aztán már közös a felelősség. A rendező nem tudta eléggé koordonálni, egybehangolni a főszereplők s a tömegek hangvételét. Kolozsváron „nagyvonalú“, mert leegyszerűsített volt a megoldás. Nem hoztak tömeget a színpadra, illetőleg csak ímmel-ámmal jelezték a tömegek felléptét e drámában, hogy senki se zavarhassa Kovács György, László Gera és Vitályos Ildikó pompás vitáját. Harag György az ellenkező megoldásra vállalkozott, de nem tudta következetesen végigvinni elképzelését. Ezért kiteljesítetlen ez az eddig legnagyobbszabású színházi produkciónk. (Zárójelben: a főszereplők s a tömegek közé ékek hatalmas szereplőgárdáról. Csorba András például megtörte Senkálszky eddigi „monopóliumát“. Az Úr szava hatalmasan szárnyalt, és mégsem rítt ki az égi kar groteszk ábrázolásából. Aztán néhány szereplő, ahogy színpadra lépésük során sorban felfigyeltünk rájuk: Tóth Tamás, Ferenczy Csongor, Farkas Ibolya — főleg a római képben —, Adleff Ingeborg, Ferenczy István, Mózes Erzsébet, Illyés Kinga, Székely Anna, Tarr László — a bravúros fókatáncban. És ha többször megnézzük az előadást, bizonyára mind több ismerős hangra figyelünk fel. Főérdeme azonban ez alkalommal e kiváló társulatnak: azonosulni tudott a rendező elképzelésével, aki tömegszereplők közé gyúrta be őket, s a kísérlet nagyszerűen bevált. Mert érett, tudatos művészi céloknak alárendelt kísérlet volt,a többieket. Harag György nagyon jól tudta, hogy a Vörösmartytól eszme- és stílustörténetileg elválaszthatatlan Madáchot ma nem lehet úgy játszani, ahogyan Vörösmartyt szavalták száz éven át. Sőt, Vörösmartyt se lehet ma úgy szavalni, mint tegnap; példa erre megannyi felemás Vörösmarty-interpretáció. A kolozsvári előadás is szakítani próbált ezzel a Madách— Vörösmarty párhuzammal, bár megírtuk, milyen örömmel hallottuk ki kilenc évvel ezelőtt Madách mondatai mögül Vörösmarty felhangjait is. Szabó József Nagyváradon „kegyes csaláshoz“ folyamodott (ez volt nagyszerű kísérletének stílustörténeti lényege). Vörösmarty A vén cigánya mellől Arany János eszikéi mellé tette át — életérzésben, stílusban, hangvételben — a Tragédiát. Mindezt felmérhette Harag György is, és bizonyára ismeri a magyarországi s más országokbeli Madách-színpad és Madách-irodalom újdonságait. Opciója pedig egyértelmű: a XX. század második felének Shakespeare-színpada és Shakespeare-irodalma kortársává igyekezett tenni Madách-értelmezését. Ezért tolta háttérbe az élet és halál úgynevezett végső kérdéseiről s a mérlegelő intellektus és a merész cselekvés ellentmondásairól szóló puszta elmélkedéseket (amelyek a váradi s kolozsvári előadásokat uralták), és merészen a Shakespeare felé mutató drámai lényeget kereste az egyéniség és a tömeg konfliktusainak. Madáchnál minden rendezői manipuláció nélkül előtérbe állítható elemeiben. Hogy aztán ez a kísérlete nagyszabású expozíció maradt csak, s a fentebbi konfliktusokból kibomló tragikumból nem robbant még ki Ádám Madách igazi nagy tragédiája, az legfeljebb továbbmutat színjátszásunk következő fejezetei felé. De Harag György és a marosvásárhelyi együttes ezzel az előadással nagy lépést tett előre Madách modern értelmezése, egy korszerű színpad kimunkálása terén. Lohinszky Loránd nagy pillanatát idézzük az előadás utolsó képéből. Amikor a kétségbeesett ördög felismeri, hogy hiába fáradott, s irtózatos indulattal tör ki belőle e felismerés. Ez a hangvétel, a Madách drámai költeménye mélyén rejlő tragikumnak ez az erupciója jelzi, merre vezethet az az út, amelyen Az ember tragédiája legkönnyebben megközelíthetővé válik a mai színművész, a mai néző számára. A vásárhelyi bemutató nemigen vihető el más városokba. Nehezek, nagyok a díszletelemek. De erre való a televízió magyar adása. Ne közvetítsék az előadást, készítsenek televíziós játékot e színpadi alkotásból, természetesen a színházban. Jó operatőrrel Harag György bizonyára többet is mond majd Ádám korszerűen értelmezett tragédiájáról. Színházban voltunk. MAROSI PÉTER Főszereplő a tömeg Tanai Bella, Bács Ferenc és Lohinszky Loránd az előadás egyik jelenetében Nagyon egyszerű irodalomtörténeti és színháztörténeti egyenlegre szeretném redukálni a fentelenet a Párizsi színből (Marx József felvételei) 3