Utunk, 1978 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1978-09-29 / 39. szám
Nagy Szabó Ferenc modernsége kiforrott elmével, az érzelmek hatásától is megtisztulva, életének alkonyán, 1653. február 20-án kezdte el minutáinak (napi jegyzéseinek) feldolgozását Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi polgár, aminek befejezésében az 1658. augusztus 28-án, a Bodza-szoroson betört és a Marosvásárhelyen is pusztító török-tatár had akadályozta meg. Nagy Szabó Ferencről ezután már nem hallunk. Az akkor már hetvenhét éves, de még erejének és szellemi képességeinek teljében lévő, a város védelmét szervező emlékírót tragikus körülmények között érhette utol a halál Azzal a meggyőződéssel kezdett neki az írásnak, hogy ezzel családi hagyományokat folytat, de tapasztalataival a közjót is szolgálja. Anyai nagyapja, a krónikaíró Borsos Sebestyén, nagybátyja, Borsos Tamás portai követ, írásaikkal a polgári irodalom hajtásait bontogatták, és Nagy Szabó Ferenc nem titkolta szándékát, hogy elődjének munkáját kívánja folytatni. Emlékirata az 1583-as esztendővel kezdődik, ott, ahol Borsos Sebestyén krónikája lezárult. Utolsó bejegyzését 1658. augusztus 28-án keltezte. Memoárjainak megírásakor nem gondolt a maga mentegetésére, hiszen nem tartozott felsőbb körökhöz, hogy ezáltal bepillantást nyerhessen a politikai élet cselszövényeibe. Hosszú élete során viselt tisztségei, a marosvásárhelyi lovasság másodhadnagysága, a görgényi uradalom tiszttartósága és egyéb, különleges helyzetekből adódó megbízatásai idején csak a politikai életnek a nép köréből visszaverődő hullámai keltettek érdeklődést benne és váltottak ki állásfoglalást belőle. A szemtanúság jogán szól az olvasóhoz: „Ezeket szemeimmel néztem“ (az 1596-os székely felkelés megtorlását), vagy „ ... azt én jól tudom, mert jelen voltam sok dolgokban“. Így korabeli tudósításokat csak fönntartással fogad el, és óva inti az olvasót, hogy azok sokszor elkendőzik az igazságot. A mezőkeresztesi csatáról (1596) szóló jelentéseket egyenesen bírálja a tárgyilagosság hiánya miatt: „... el ne hidd azt, mert semmi az ki török elveszett — főképpen német — ... De olyan a mi dolgunk, hogy a mi gyalázatunkat csak hazug írással akarjuk fedezni.“ Írásával nem hízelgett személyiségeknek, az események megítélésében a nép és elsősorban a feltörekvő polgárság érdekeit képviselte, melynek célkitűzéseit mindvégig tudatosan átérezte. Nagy Szabó Ferenc már szokásaiban és életmódjában is polgár, bár városi foglalkozása mellett mezei gazdálkodást is folytat, de a falu nosztalgiája ismeretlen számára, és amikor a görgényi uradalom igazgatásával bízzák meg, csak nehezen illeszkedik új környezetébe, melyet megszokni alig tud. .......nagy keserves bánattal, úgy hogy bámban csaknem megbolondultam“. A polgárság tudatos önértékelését és társadalmi elismerésének szükségszerűségét szentenciózus tömörséggel fogalmazza meg: „nem vagyunk mi székelyek, hanem városiak“. Nagy Szabó Ferenc szemléletében az egyéni szabadság, korának körülményei között, elválaszthatalan a városi élet közösségformáló erejétől, melyben a „bíróné, polgárnő, papné, pap, bíró, nagy és kicsit“ egyenlő felekként kötelesek hozzájárulni a közös érdekek megvédéséhez. A biztonságérzés föltételeit, melyek a középkorban annyira hiányoztak, Nagy Szabó Ferenc fölfogásában az egyén és közösség sorsfonódása teremti meg, ezért is fáradozik egy életen át az egység összekovácsolásán és szűkebb pátriája védelmén, melyet „... sok veszedelmes napokon építettük, mert a szablya éjjel-nappal oldalunkon volt, és a puska a kezünkben: hun a tatár, hun a török, hun a bolon s hun a hajdú közülünk forgott.“ Nagy Szabó Ferenc mentalitását a korabeli polgárság puritán életfelfogása határozta meg: családi élete mindvégig kiegyensúlyozott, özvegyen újból nősült és kilenc gyermeket mondhatott magáénak; kapcsolataiban megfontolt és körültekintő, gondolkodásmódja gyakorlatias, bár elméleti kérdések is foglalkoztatják: politikai, társadalmi és valláserkölcsi jellegűek, melyeket olvasmányai révén vizsgál, de mindent a „látott és hallott“ egyén tapasztalataiból származó életbölcsességen szűr át. Mint gyakorlati ember féltő gonddal figyeli vagyoni helyzetének alakulását, takarékosságával a bizonytalan jövőt látta megelőzhetőnek. A múlt éveket figyelmesen állítja mérlegre; följegyzéseiben az anyagi bőség és hiány kimutatása váltakozik. Korának gazdasági életét az előre nem látható körülmények befolyásolták: sáskajárások, pestisek, pusztító hadjáratok, a politikai élet fluktuációja rapszodikus ingadozásokat idéztek elő, melyek végső fokon egyfajta létbizonytalanságot tápláltak. A körülmények alakulása, a számtalanszor átélt veszély tudata, az örökös éberség és készenléti állapot fokozza szemléletét életbölcsességgé, tisztánlátássá. Nagy Szabó Ferenc utolsó bejegyzéseiből is ezt olvassuk ki: „Szomorú memoriale főképpen nékem ...“ Memoriáléja kora áremelkedéseinek-süllyedéseinek jegyzőkönyve is, melyben az érték kifejezője az általános igényt kielégítő pénz. Nagy Szabó Ferenc gazdasági szemléletében és gyakorlatában a pénz, sőt a hitelgazdálkodás kerül előtérbe; mindez pedig az új társadalmi réteg növekvő tevékenységét jelzi. Nagy Szabó Ferenc hitt a pénz mindenható erejében, s alkalomadtán nem tudja elhallgatni személyes gondjait, mint 1648-ban fején esett sérülését, melyet „négy forintért gyógyítottak meg*, míg máskor „summa szerént kétezerötszáz forintot tett volna a károm“. Másodszori nősülését is a pénz tükrében méri: „Elég szegény árva asszonyt vettem el“. Az emlékíró, aki városi légkörben nőtt fel, mások szabadságát is magától értetődőnek tartja, legyen az polgár, székely vagy havaselvi kurtán. Ebből fakad humanizmusa is, mely a szabadságukat vesztett székelyek iránti őszinte részvéttel a szenvedőknek segítséget nyújtó bátor föllépésig terjed. A törökök által üldözött és Marosvásárhelyre menekült havaselvi kurtánokat (curtean) találékonyságával és merész föllépésével menti meg a bosszúállástól, „mert elkutattam őket szalmába, hogyha a török szinte házunkra is berontana, ne találja fel őket“. Eljárása nem volt rendhagyó, hasonlóképpen cselekedtek más marosvásárhelyi polgárok is. Nagy Szabó Ferenc polgári memoriáléjának művészi szintje nem érhette el a korabeli próza, tanult és a társadalom ranglétráján is előkelőbb helyet elfoglaló művelőinek kifinomodott stílusát. Munkássága azonban úttörő jellegű, mert a szélesebb tömegek szemléletét, a városi civilizáció pragmatikus szellemét ömlesztette irodalmi életünk vérkeringésébe. KISS FERENC Szenyei Sándor riportjának folytatása az 1. oldalról egyikünk lelkesedése sem lankad. A hetvennyolc évemmel az együttes korelnöke vagyok, de nagyszerűen érzem magam fiatal barátaim között, akik apaként tisztelnek-szeretnek. És meg-megcsodálják persze örökségemet, az emlékezőtehetségemet; kívülről tudom az általunk is ismert-játszott színdarabok szerzői utasításait is. Üsse csak fel Bródy Sándor A tanítónő című színdarabjának első felvonása előtt a szín leírását: „Meszelt szoba, gerendás padmaly. Búbos. A szoba szalon, ebédlő és háló egyben. Szűk, fényezett ágy, fehér terítővel. Ripszgarnitúra, stikkelt védőkkel. A nagy, kerek ebédlőasztal otthon szőtt abrosszal leterítve. A falon litográfiák: Kossuth Kápolnánál, Batthány Lajos halála és egy külföldi színnyomat ...“ És így tovább. A tavaly áprilisban, a Bolondos vasárnap előadásának első felvonása után, az összecsapódó függöny újra szétnyílik, s én, aki kifelé igyekeztem a színpadról, újra a közönség felé fordulok és meghajolok. Technikai hibára gondoltam ... Ami azután történt, arra már csak homályosan emlékszem. Hatalmas kosarat hoztak a színpadra, negyven szál szegfűvel. Az együttes tagjai elhalmoztak ajándékokkal. Többen is méltatták negyvenéves műkedvelő tevékenységem, mondani szerettem volna én is néhány szót, válaszolni az elhangzottakra, megköszönni a figyelmességet, vállalni azt, hogy amíg csak erömből és egészségemből telik... — nem tudtam beszélni... Ezt a szerepet — önmagamat, érzelmeimet — nem tudtam eljátszani. De hallottam-láttam, hogy a közönség, műkedvelő barátaim így is megértettek. Otthon a feleségem egy, a címemre érkezett táviratot mutatott, Juhász István egykori brassói nyomdász gyermekei kívántak benne erőt, egészséget negyvenéves műkedvelői múltam alkalmából. Ültem az asztalnál, a szegfűvel tele kosár, az ajándékok, a távirat előtt, és arra gondoltam, hogy lám, az emberek nem felejtenek. Juhász Istvánnak a negyvenes évek elején baloldali érzelmei miatt menekülnie kellett Brassóból. Feleségét és három gyermekét másfél esztendeig én gondoztam, nálunk laktak-kosztoltak. Az asszonyom véleménye volt: ahol öt ember eszik, ott még négynek van helye. Az asszonyom, akivel ötvenegy évet éltünk le a legnagyobb egyetértésben, anélkül, hogy akár tíz percre is haragban lettünk volna. Imreh István cikkének folytatása az 1. oldalról ,mi hogy mit kínál újat, ismeretlent ez a monográfia — válaszként azt mondhatnám: elsősorban is összképet. Ez az egységbe ötvözöttség meggyőzően tanúsítja, hogyan lehet az összegezés több az őt alkotó részletek summájánál. Elsősorban is azért, mert folyamatba ágyazottan az ismert cselekedetek, történések többlet értelemmel gazdagodtak, hiszen ebben a formában érzékelhetővé válik kapcsolatrendjük is. A szerző erről a célkitűzéséről így szól: „E könyv nemcsak az 1848 őszi és téli Habsburg-ellenes önvédelem, hanem az 1848/49-es forradalom háromszéki története is.“ Még akkor is, ha Egyed Ákos maga utal arra, hogy a kezdet és a folytatás szűkreszabottabb a március tizenötödike óta történtek összekapcsolása a magárahagyatottságában az önvédelmi harcot oly bátran vállalók küzdelmének kibontakozásával sok új elemet tartalmaz. A történelmet emberek csinálják, ezt Marx sohasem feledhető igazságként ajánlotta figyelmünkbe. Ebben a könyvben valóban szóhoz jutnak ők is, név szerint és sokoldalúan jellemzetten. Éppen a népi mozgalom erőinek képviselőjeként a legszámosabb réteg, a határőrkatona székelység választottjaként válik például Berde Mózes szerepe ebben a történelemformáló egyediségében és mégis a tömegmozgalomba kapcsoltságában igen fontossá. Egyed Ákos, csak helyeselhetően, eléggé központi kérdésként tárgyalja a különböző társadalmi osztályok, rétegek egységfrontjának kérdését. Ez az egység azonban nem most születik és nem magától valósul meg. A forradalom nyilvánvalóan nem teremti, csak érleli, kibontakoztatja a latens erőket, a székely társadalomban lehetőségként már benne rejlő irányzatokat. Ezek megvalósulásán munkál Berde Mózsa, akinek éppen központi (az alsó és felső rétegek közötti) helyzete könynyíti meg az egység, az összefogás megvalósítását. Ezért ő, a kortársak szerint is, az „egyedül lehetséges ember“. A forradalomban lehet a legradikálisabb, lehet az utat törő, a jövendőnek új csapást vágó a számunkra legkedvesebb, mégsem ők, hanem az összes lehetséges és a győzelemhez szükséges erőket tömöríteni tudók alkalmasak a vezetésre. A győzelem érdekében ugyanis a negyvennyolcas évben, Európa keletén, széles társadalmi összefogásra kényszerült a nem csupán társadalmi felszabadulásért küzdő, hanem szabadságharcot is vívó nép. Ezért oly fontos Berde Mózes szerepe, ezért jó, hogy Egyed Ákos megkísérelte valóságos jelentőségében megmutatni őt. Érdeméül tudható be a szerzőnek a törekvése is, hogy a társadalom belső szerkezete, annak mozgásrendje felől kísérli meg felderíteni a történeti folyamat magyarázó tényezőit. Valóban osztályok, rétegek, rendek küzdelmét, a célok, az érdekek összecsapása rendjén kialakuló szövetséget, érdekegységre alapozódó egybefogást láttat ott, ahol a korábbi, polgári szemlélet csupán a felszínen lejátszódó eseményeket sorjáztatta. Ily módon a valóságot hívebben tükrözővé válik a történetértelmező tevékenysége is. Nem csak egyes embereknek — jóllehet igen lényeges — szerepe kerül így előtérbe, s nem kizárólagosan a nép döntő súlyú részvétele — bár ő a forradalom alapja, mozgatóereje—, hanem az a kapcsolatrend is, ami a forradalmi vezetők az őket támogató politikai tömörülések és a tágabban értelmezett tömegek között kialakul. Ebben az összefonódottságban azután igazabbul ismerhető meg főként Berde Mózes, és annyi más döntő súlyú személyiség szerepe, valamint az az erő, áldozatkészség, amit a nép képviselt, de azok a kis politikai tömörülések is, amelyek a radikális, népi elkötelezetteket, a forradalmárokat egyesítették Azokat, akik a nép felé célokat tudatosító, tennivalókat kijelölő és harcra mozgósító, a vezetők felé pedig előrelendítő erőgócként működtek. A „kiskomité“ szerepének felismerésére gondolok itt elsősorban. A székely hadilapokról gyűjtögetve adatokat e kis csoportosulás tagjai közül Bíró Sándort ismertem meg közelebbről magam is. Az ő és társai radikalizmusát Egyed Ákos szerint a közöttük vezéri státusú Gál Dániel közvetítette a vezető Berde Mózes felé. Bíró Sándor szerint i s ezt a szerző ugyan némi túlzással szövegezettnek ítéli, de elfogadja: „a forradalmár Gál Dániel a reformer szabadelvű Berde Mózesnek »fenyítő démona" volt“. Lehetetlen nem gondolnunk arra, hogy milyen szerepe volt a forradalom és szabadságharc történetében a „márciusi fiatalokénak, azoknak, akik Petőfi lángoló szavaival is előre tudták lendíteni és a társadalmi forradalom kiteljesítése felé szorítani a kormányt. Mindezt úgy öszszegezhetnék, hogy Egyed Ákos a társadalmi osztályok, a politikai csoportosulások és az élre kerülő történeti személyiségek időnkénti szerepét, jelentőségét, az események alakulásában való részvételét sokoldalúan írja le, gonddal mérlegelőn elemzi. Ugyanúgy vizsgálja az önvédelmi harcnak a szervezési feltételeit is, egyebek között azt a legendás hadiipart, amelynek egyik oly nagyszerű munkása éppen Gábor Áron volt. Egyed Ákos ezt a kérdéskört is igyekszik józanul, mértéktartással, sőt romantikus túlzásokra érzékenyen realálón, azokra rögtön lecsapóan mutatni be. (Jellemző ez a néhány összefoglaló jellegű mondata is: „az önvédelmi harc társadalmi-politikai és technikai feltételei nem a semmiből alakultak ki, egyik pillanatról a másikra, ahogyan a romantikus történetszemlélet állította, hanem a társadalmi erők és csoportok, egyes kiemelkedő vezetők harca nyomán valósultak meg. Ennek eredményeként létrejött a társadalmi erők szövetsége, egységes fellépése, ami biztosította, hogy az önvédelem elhatározása ne legyen megalapozatlan lelkesedés, vagy egyszerűen a kétségbeesés következménye, hanem józanul, a viszonyokhoz mérten jól előkészített forradalmi tett“. Végezetül azt is el kell még mondanom, hogy éppen helytörténeti jellege miatt — jóllehet az általános hazai történet számára is sok újat mond — elsősorban azokat az eseményeket világítja meg, amelyekről marxista jellegű összefoglalás, részletesebb elemzés nem jelent meg, és így a nemzetiségi szocialista tudat formálásában is jelentős szerepet vállal, a nemzetiségi önismeret elmélyítése, a forradalmi hagyományok tudatosítása révén. • Az 1953-as esztendőben Tamási Áron elkészítette Gábor Áronról és az önvédelmi harcról szóló munkájának a tervezetét. A hagyatékából előkerült könyvvázlatban — amely helyett a Hazai tükör valósulhatott meg — olvashatjuk a következő sorokat: „A lényeg a regénynek az a vezető gondolata, eszmei áramlása lenne, hogy a nép szabadsága a legfőbb jó, melyet az adott helyzetnek legmegfelelőbb, hatékony módon kell védelmezni. Ennek az eszmei áramlásnak át kell fűtenie az egész regényt, ami sem fejtegető, sem magyarázó szöveggel nem történhetik sikeresen, hanem csak az elbeszélésnek olyan művészi eszközeivel, melyek az értelemhez, az érzelmekhez és a képzelethez egyaránt szólnak. Ezeket a szavakat kellett idéznem, hiszen elöljáróban arról szólottam, hogy Klió és Kalliopé hívei gyakran együtt fáradoznak azon, hogy újra egybeötvözzék széthullott elemeiből a múltat, hogy a művészet eszközeivel ősöket elevenítsenek, újjáteremtsenek, hogy hozzánk szólhassanak, hogy a párbeszédre sor kerülhessen. Olyan, amelyikben valóban egybekapcsoló az a hit, hogy a legfőbb jó a nép szabadsága, s ezért valljuk — együtt válaszolva Egyed Ákossal — az elődökkel társalkodva kérdéseket feltevőknek — érdemes volt megvívni a forradalmat és szabadságharcot. 2 Egy antológia margójára örvendetes módon egyre szaporodnak az irodalmi és művelődési alkotó körök, s nem egy közülük figyelemre méltó szerepet tölt be egy-egy kisebb vagy nagyobb közösség közművelődési életében; más estben pedig irodalmat és művészetet kedvelők találkozó helye lett, valamint kezdő tollforgatók irodalmi műhelyévé, szereplési lehetőséget biztosító fórumává. A kör, amely hétről hétre — éveken át — vonzza őket vitatkozni, hallgatni, felolvasni és újra vitatkozni saját és mások írásain, stíluseszményeken és közérdekű közművelődési problémákon. Temesváron az Ady Endre Irodalmi Kör vonzza, tömöríti az irodalombarátokat és kezdő tollforgatókat. Műhely szerepet vállalt és az is lett. Ezt bizonyítja a Lépcsők* című antológia, amelyben nemrégiben léptek legjobb írásaikkal az olvasó nagyközönség elé e „műhely“ tagjai. Számszerint harminchárman jegyzik a kötet írásait: verseket, novellákat, karcolatokat, műfordításokat és tanulmányokat, kisesszéket, regény- és önéletrajzi vallomás-részleteket. Amint azt a kötetet szerkesztő Bálint-Izsák László írja bevezetőjében: régi álma, vágya vált valósággá a kör tagjainak e kötet megjelenésével. Véleményünk szerint is jó ügyet pártolt fel a Népi Alkotások és a Művészeti Tömegmozgalom Temes Megyei Irányító Központja azzal, hogy lehetőséget és anyagi feltételeket teremtett a bánáti nem hivatásos magyar tollforgatóknak is — akik közül nem egynek a nevével irodalmi lapjainkban is találkoztunk már — a nyilvánosság elé lépésre. Hogyan sikerült hát a kör tagjainak első közös bemutatkozása? „Az olvasó (...) induló írók kötetét tartja kezében. Szakmunkások, technikusok, mérnökök, mtsz-tag, tanítók, tanárok, tudományos kutatók, orvosok — íme, ilyen változatos antológiánk munkatársainak szociográfiája. A kifejezetten szépirodalmi anyag szerzőinek többsége a húsz és negyvenöt év közöttiekből áll« — írja a már említett bevezetőben a kötet szerkesztője. Antológiát szerkeszteni, öszszeválogatni, nyilván, nem könnyű dolog, s főleg akkor nem, ha nem hivatásos írók műveiről van szó, olyan írásokról, amelyek legtöbb esetben éppencsak sejtetik: szerzőjében „mocorog valami“. A szerkesztő ilyenkor kétféleképpen járhat el. Vagy csak a már kétségtelenül tehetséget bizonyító írásokat válogatja • Lépcsők. A temesvári Ady Endre Irodalmi Kör antológiája. Szerkesztette Bálint-Izsák László. Temesvár, 1977. be a kötetbe, vagy pedig bizalmat előlegez a kevésbé sikerült írások szerzőinek is, mondván: hátha, hátha..., ki tudhatja, melyik bokorból ugrik majd ki ama bizonyos remekmű?! Nos, véleményünk szerint, a szerkesztő Bálint-Izsák László az utóbbi szerkesztői eljárást választotta. Ezzel magyarázható, hogy sok az antológiai színvonalán is alulmaradó írás e kötetben. Persze elismerjük, nem könnyű dolog nagy kínokból válogatni, illetve eldobni írásokat, s azt is elismerjük, hogy az ilyen gyűjteménynek elsősorban lelkesítő szerepet kell betöltenie, erősítenie kell az önbizalmat mindazokban, akikben valamelyen tehetség felfedezhető. Ám, mindezeket elismerve és figyelembe véve, mégis azon az állásponton maradunk, hogy jelen esetben is a kevesebb több lett volna. A fentebb mondottokból pedig az is kiderül: jelen antológia „felszíne“ meglehetősen egyenetlen. A valóban modern hangvételű írások mellett jócskán találni modernkedőket, mint ahogy az úgynevezett hagyományos, klasszikus stílusban írott jók mellett ósdinkat, gyermetegeket is. A gyenge és rossz írásokon aztán még az sem segít, hogy — úgymond — a szerző benne él a mában, érzi a mai életet, gondolkodásmódja korszerű és egészséges, az írás témája pedig hétköznapi valóságunk. A művészi kivitelezéssel, a megformálással van a baj. A versből hiányzik — ezekben az esetekben — a líra, a poézis, a novellából, karcolatból a szerkezet — s mindkettőből a nyelvi erő. Szép számmal találni azonban elfogadható, sőt jó írásokat is e kötetben (amelyek indokolttá teszik az antológia megjelenését). Ezek már egyéni stílust sejtetnek, egyéni és sajátos látásmódot, s nyelvezetük is érettebb, erőteljesebb a többieknél. Gondolok például Oberten János groteszk novellájára, B. László Ildikó Gyalog című karcolatára, Pataki Sándor verseire, Dőry Jolán, Kovách Géza írásaira, Sróth Ödön, Esztere István, Kiss András egyik-másik sikerültebb versére, Rangecz Éva visszaemlékezésére — és még sorolhatnék azokat, akiknek egy-egy jól sikerült költői képe, novellarészlete tetszett. Külön érdekessége a kötetnek a Fórum rovat, amelyben tanulmányok, jegyzetek, vallomások olvashatók. Némelyik hasznos kultúrtörténeti adalék. Egyenetlenségei ellenére is hasznos könyv. Leginkább azért, mert néhány tehetséges tollforgatónak lehetőséget biztosított a nyilvános bemutatkozásra, s emellett a bánáti irodalom lehető utánpótlásáról is tudósít. MOLNOS LAJOS