Utunk, 1978 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1978-09-29 / 39. szám

Nagy Szabó Ferenc modernsége kiforrott elmével, az érzel­mek hatásától is megtisztulva, életének alkonyán, 1653. feb­ruár 20-án kezdte el minutái­­nak (napi jegyzéseinek) fel­dolgozását Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi polgár, ami­nek befejezésében az 1658. au­gusztus 28-án, a Bodza-szoro­son betört és a Marosvásárhe­lyen is pusztító török-tatár had akadályozta meg. Nagy Szabó Ferencről ezután már nem hallunk. Az akkor már hetvenhét éves, de még ere­jének és szellemi képességei­nek teljében lévő, a város vé­delmét szervező emlékírót tra­gikus körülmények között ér­hette utol a halál Azzal a meggyőződéssel kez­dett neki az írásnak, hogy ez­zel családi hagyományokat folytat, de tapasztalataival a közjót is szolgálja. Anyai nagyapja, a krónikaíró Borsos Sebestyén, nagybátyja, Borsos Tamás portai követ, írásaik­kal a polgári irodalom hajtá­sait bontogatták, és Nagy Sza­bó Ferenc nem titkolta szán­dékát, hogy elődjének munká­ját kívánja folytatni. Emlék­irata az 1583-as esztendővel kezdődik, ott, ahol Borsos Se­bestyén krónikája lezárult. U­­tolsó bejegyzését 1658. augusz­tus 28-án keltezte. Memoárjai­nak megírásakor nem gondolt a maga mentegetésére, hiszen nem tartozott felsőbb körök­höz, hogy ezáltal bepillantást nyerhessen a politikai élet cselszövényeibe. Hosszú élete során viselt tisztségei, a ma­rosvásárhelyi lovasság másod­­hadnagysága, a görgényi ura­dalom tiszttartósága és egyéb, különleges helyzetekből adódó megbízatásai idején csak a politikai életnek a nép köré­ből visszaverődő hullámai keltettek érdeklődést benne és váltottak ki állásfoglalást be­lőle. A szemtanúság jogán szól az olvasóhoz: „Ezeket szeme­immel néztem“ (az 1596-os székely felkelés megtorlását), vagy „ ... azt én jól tudom, mert jelen voltam sok dolgok­ban“. Így korabeli tudósításo­kat csak fönntartással fogad el, és óva inti az olvasót, hogy azok sokszor elkendőzik az igazságot. A mezőkeresztesi csatáról (1596) szóló jelenté­seket egyenesen bírálja a tár­gyilagosság hiánya miatt: „... el ne hidd azt, mert sem­mi az ki török elveszett — főképpen német — ... De olyan a mi dolgunk, hogy a mi gya­lázatunkat csak hazug írással akarjuk fedezni.“ Írásával nem hízelgett személyiségek­nek, az események megítélé­sében a nép és elsősorban a feltörekvő polgárság érdekeit képviselte, melynek célkitűzé­seit mindvégig tudatosan át­­érezte. Nagy Szabó Ferenc már szokásaiban és életmódjá­ban is polgár, bár városi fog­lalkozása mellett mezei gaz­dálkodást is folytat, de a falu nosztalgiája ismeretlen szá­mára, és amikor a görgényi uradalom igazgatásával bízzák meg, csak nehezen illeszkedik új környezetébe, melyet meg­szokni alig tud. .......nagy ke­serves bánattal, úgy hogy bámban csaknem megbolon­dultam“. A polgárság tudatos önértékelését és társadalmi el­ismerésének szükségszerűsé­gét szentenciózus tömörséggel fogalmazza meg: „nem va­gyunk mi székelyek, hanem városiak“. Nagy Szabó Ferenc szemlé­letében az egyéni szabadság, korának körülményei között, elválaszthatalan a városi é­­let közösségformáló erejétől, melyben a „bíróné, polgárnő, papné, pap, bíró, nagy és ki­csit“ egyenlő felekként köte­lesek hozzájárulni a közös ér­dekek megvédéséhez. A biz­tonságérzés föltételeit, melyek a középkorban annyira hiá­nyoztak, Nagy Szabó Ferenc fölfogásában az egyén és kö­zösség sorsfonódása teremti meg, ezért is fáradozik egy é­­leten át az egység összeková­csolásán és szűkebb pátriája védelmén, melyet „... sok ve­szedelmes napokon építettük, mert a szablya éjjel-nappal oldalunkon volt, és a puska a kezünkben: hun a tatár, hun a török, hun a bolon s hun a hajdú közülünk forgott.“ Nagy Szabó Ferenc menta­litását a korabeli polgárság puritán életfelfogása határoz­ta meg: családi élete mindvé­gig kiegyensúlyozott, özvegyen újból nősült és kilenc gyerme­ket mondhatott magáénak; kapcsolataiban megfontolt és körültekintő, gondolkodásmód­ja gyakorlatias, bár elméleti kérdések is foglalkoztatják: po­litikai, társadalmi és valláser­kölcsi jellegűek, melyeket ol­vasmányai révén vizsgál, de mindent a „látott és hallott“ egyén tapasztalataiból szár­mazó életbölcsességen szűr át. Mint gyakorlati ember féltő gonddal figyeli vagyoni hely­zetének alakulását, takarékos­ságával a bizonytalan jövőt látta megelőzhetőnek. A múlt éveket figyelmesen állítja mérlegre; följegyzéseiben az anyagi bőség és hiány kimu­tatása váltakozik. Korának gazdasági életét az előre nem látható körülmények befolyá­solták: sáskajárások, pestisek, pusztító hadjáratok, a politi­kai élet fluktuációja rapszo­­dikus ingadozásokat idéztek elő, melyek végső fokon egy­fajta létbizonytalanságot táp­láltak. A körülmények alaku­lása, a számtalanszor átélt ve­szély tudata, az örökös éber­ség és készenléti állapot fo­kozza szemléletét életbölcses­séggé, tisztánlátássá. Nagy Szabó Ferenc utolsó bejegyzé­seiből is ezt olvassuk ki: „Szomorú memoriale főkép­pen nékem ...“ Memoriáléja kora áremelke­­déseinek-süllyedéseinek jegy­zőkönyve is, melyben az ér­ték kifejezője az általános igényt kielégítő pénz. Nagy Szabó Ferenc gazdasági szem­léletében és gyakorlatában a pénz, sőt a hitelgazdálkodás kerül előtérbe; mindez pedig az új társadalmi réteg növek­vő tevékenységét jelzi. Nagy Szabó Ferenc hitt a pénz min­denható erejében, s alkalom­­adtán nem tudja elhallgatni személyes gondjait, mint 1648-ban fején esett sérülését, me­lyet „négy forintért gyógyí­tottak meg*­, míg máskor „summa szerént kétezerötszáz forintot tett volna a károm“. Másodszori nősülését is a pénz tükrében méri: „Elég szegény árva asszonyt vettem el“. Az emlékíró, aki városi lég­körben nőtt fel, mások sza­badságát is magától értetődő­nek tartja, legyen az polgár, székely vagy havaselvi kur­tán. Ebből fakad humanizmu­sa is, mely a szabadságukat vesztett székelyek iránti ő­­szinte részvéttel a szenvedők­nek segítséget nyújtó bátor föllépésig terjed. A törökök ál­tal üldözött és Marosvásár­helyre menekült havaselvi kurtánokat (curtean) találé­konyságával és merész föllé­pésével menti meg a bosszúál­lástól, „mert elkutattam őket szalmába, hogyha a török szinte házunkra is berontana, ne találja fel őket“. Eljárása nem volt rendhagyó, hasonló­képpen cselekedtek más ma­rosvásárhelyi polgárok is. Nagy Szabó Ferenc polgári memoriáléjának művészi szint­je nem érhette el a korabeli próza, tanult és a társadalom ranglétráján is előkelőbb he­lyet elfoglaló művelőinek ki­finomodott stílusát. Munkás­sága azonban úttörő jellegű, mert a szélesebb tömegek szemléletét, a városi civilizá­ció pragmatikus szellemét öm­lesztette irodalmi életünk vér­keringésébe. KISS FERENC Szenyei Sándor riportjának folytatása az 1. oldalról egyikünk lelkesedése sem lan­kad. A hetvennyolc évemmel az együttes korelnöke vagyok, de nagyszerűen érzem magam fiatal barátaim között, akik apaként tisztelnek-szeretnek. És meg-megcsodálják persze örökségemet, az emlékezőte­hetségemet; kívülről tudom az általunk is ismert-játszott színdarabok szerzői utasítá­sait is. Üsse csak fel Bródy Sándor A tanítónő című szín­darabjának első felvonása előtt a szín leírását: „Meszelt szoba, gerendás padmaly. Bú­bos. A szoba szalon, ebédlő és háló egyben. Szűk, fényezett ágy, fehér terítővel. Ripszgar­­nitúra, stikkelt védőkkel. A nagy, kerek ebédlőasztal ott­hon szőtt abrosszal leterítve. A falon litográfiák: Kossuth Kápolnánál, Batthány Lajos halála és egy külföldi színnyo­mat ...“ És így tovább. A tavaly áprilisban, a Bo­londos vasárnap előadásának első felvonása után, az össze­csapódó függöny újra szétnyí­lik, s én, aki kifelé igyekez­tem a színpadról, újra a kö­zönség felé fordulok és meg­hajolok. Technikai hibára gon­doltam ... Ami azután történt, arra már csak homályosan emlékszem. Hatalmas kosarat hoztak a színpadra, negyven szál szegfűvel. Az együttes tagjai elhalmoztak ajándékok­kal. Többen is méltatták negy­venéves műkedvelő tevékeny­ségem, mondani szerettem vol­na én is néhány szót, vála­szolni az elhangzottakra, meg­köszönni a figyelmességet, vál­lalni azt, hogy amíg csak e­­römből és egészségemből te­lik... — nem tudtam beszél­ni... Ezt a szerepet — ön­magamat, érzelmeimet — nem tudtam eljátszani. De hallot­­tam-láttam, hogy a közönség, műkedvelő barátaim így is megértettek. Otthon a feleségem egy, a címemre érkezett táviratot mutatott, Juhász István egy­kori brassói nyomdász gyer­mekei kívántak benne erőt, egészséget negyvenéves mű­kedvelői múltam alkalmából. Ültem az asztalnál, a szegfű­vel tele kosár, az ajándékok, a távirat előtt, és arra gondol­tam, hogy lám, az emberek nem felejtenek. Juhász István­nak a negyvenes évek ele­jén baloldali érzelmei miatt menekülnie kellett Brassóból. Feleségét és három gyermekét másfél esztendeig én gondoz­tam, nálunk laktak-kosztoltak. Az asszonyom véleménye volt: ahol öt ember eszik, ott még négynek van helye. Az asszo­nyom, akivel ötvenegy évet éltünk le a legnagyobb egyet­értésben, anélkül, hogy akár tíz percre is haragban lettünk volna. Imreh István cikkének folytatása az 1. oldalról ,­­mi­ hogy mit kínál újat, ismeret­lent ez a monográfia — vá­laszként azt mondhatnám: el­sősorban is összképet. Ez az egységbe ötvözöttség meggyő­zően tanúsítja, hogyan lehet az összegezés több az őt alkotó részletek summájánál. Elsősor­ban is azért, mert folyamat­ba ágyazottan az ismert csele­kedetek, történések többlet­ ér­telemmel gazdagodtak, hi­szen ebben a formában érzé­kelhetővé válik kapcsolatrend­jük is. A szerző erről a célki­tűzéséről így szól: „E könyv nemcsak az 1848 őszi és téli Habsburg-ellenes önvédelem, hanem az 1848/49-es forrada­lom háromszéki története is.“ Még akkor is, ha Egyed Ákos maga utal arra, hogy a kezdet és a folytatás szűkreszabot­­tabb a március tizenötödike óta történtek összekapcsolása a magárahagyatottságában az önvédelmi harcot oly bátran vállalók küzdelmének kibon­takozásával sok új elemet tar­talmaz. A történelmet emberek csi­nálják, ezt Marx sohasem fe­ledhető igazságként ajánlotta figyelmünkbe. Ebben a könyv­ben valóban szóhoz jutnak ők is, név szerint és sokoldalúan jellemzetten. Éppen a népi mozgalom erőinek képviselő­jeként a legszámosabb réteg, a határőrkatona székelység választottjaként válik például Berde Mózes szerepe ebben a történelemformáló egyediségé­ben és mégis a tömegmozga­lomba kapcsoltságában igen fontossá. Egyed Ákos, csak helyeselhetően, eléggé közpon­ti kérdésként tárgyalja a kü­lönböző társadalmi osztályok, rétegek egységfrontjának kér­dését. Ez az egység azonban nem most születik és nem ma­gától valósul meg. A forrada­lom nyilvánvalóan nem te­remti, csak érleli, kibontakoz­tatja a latens erőket, a székely társadalomban lehetőségként már benne rejlő irányzatokat. Ezek megvalósulásán munkál Berde Mózsa, akinek éppen központi (az alsó és felső ré­tegek közötti) helyzete köny­­nyíti meg az egység, az össze­fogás megvalósítását. Ezért ő, a kortársak szerint is, az „e­­gyedül lehetséges ember“. A forradalomban lehet a legra­dikálisabb, lehet az utat törő, a jövendőnek új csapást vágó a számunkra legkedvesebb, mégsem ők, hanem az összes lehetséges és a győzelemhez szükséges erőket tömöríteni tudók alkalmasak a vezetésre. A győzelem érdekében ugyan­is a negyvennyolcas évben, Európa keletén, széles társa­dalmi összefogásra kénysze­rült a nem csupán társa­dalmi felszabadulásért küzdő, hanem szabadságharcot is vívó nép. Ezért oly fontos Berde Mózes szerepe, ezért jó, hogy Egyed Ákos megkísérelte való­ságos jelentőségében megmu­tatni őt. Érdeméül tudható be a szer­zőnek a törekvése is, hogy a társadalom belső szerkezete, annak mozgásrendje felől kí­sérli meg felderíteni a törté­neti folyamat magyarázó té­nyezőit. Valóban osztályok, rétegek, rendek küzdelmét, a célok, az érdekek összecsapá­sa rendjén kialakuló szövetsé­get, érdekegységre alapozódó egybefogást láttat ott, ahol a korábbi, polgári szemlélet csu­pán a felszínen lejátszódó ese­ményeket sorjáztatta. Ily mó­­don a valóságot hívebben tük­rözővé válik a történetértel­mező tevékenysége is. Nem csak egyes embereknek — jól­lehet igen lényeges — szerepe kerül így előtérbe, s nem ki­zárólagosan a nép döntő súlyú részvétele — bár ő a forra­dalom alapja, mozgatóereje—, hanem­ az a kapcsolatrend is, ami a forradalmi vezetők az őket támogató politikai tömö­rülések és a tágabban értel­mezett tömegek között kiala­kul. Ebben az összefonódott­­ságban azután igazabbul is­merhető meg főként Berde Mózes, és annyi más döntő súlyú személyiség szerepe, va­lamint az az erő, áldozatkész­ség, amit a nép képviselt, de azok a kis politikai tömörülé­sek is, amelyek a radikális, népi elkötelezetteket, a forra­dalmárokat egyesítették Azo­kat, akik a nép felé célokat tudatosító, tennivalókat kije­lölő és harcra mozgósító, a vezetők felé pedig előrelendítő erőgócként működtek. A „kis­­komité“ szerepének felismeré­sére gondolok itt elsősorban. A székely hadilapokról gyűj­tögetve adatokat e kis csopor­tosulás tagjai közül Bíró Sán­dort ismertem meg közelebb­ről magam is. Az ő és társai ra­dikalizmusát Egyed Ákos sze­rint a közöttük vezéri státusú Gál Dániel közvetítette a ve­zető Berde Mózes felé. Bíró Sándor szerint i s ezt a szer­ző ugyan némi túlzással szöve­­gezettnek ítéli, de elfogad­ja­: „a forradalmár Gál Dá­niel a reformer szabadelvű Berde Mózesnek »fenyítő dé­mona­" volt“. Lehetetlen nem gondolnunk arra, hogy milyen szerepe volt a forradalom és szabadságharc történetében a „márciusi fiatalokénak, azok­nak, akik Petőfi lángoló sza­vaival is előre tudták lendí­teni és a társadalmi forrada­lom kiteljesítése felé szorítani a kormányt. Mindezt úgy ösz­­szegezhetnék, hogy Egyed Ákos a társadalmi osztályok, a politikai csoportosulások és az élre kerülő történeti szemé­lyiségek időnkénti szerepét, jelentőségét, az események a­­lakulásában való részvételét sokoldalúan írja le, gonddal mérlegelőn elemzi.­­ Ugyanúgy vizsgálja az ön­védelmi harcnak a szervezési feltételeit is, egyebek között azt a legendás hadiipart, a­­melynek egyik oly nagyszerű munkása éppen Gábor Áron volt. Egyed Ákos ezt a kérdés­kört is igyekszik józanul, mér­téktartással, sőt romanti­kus túlzásokra érzékenyen realálón, azokra rögtön le­­csapóan mutatni be. (Jellemző ez a néhány összefoglaló jel­legű mondata is: „az önvédel­mi harc társadalmi-politikai és technikai feltételei nem a semmiből alakultak ki, egyik pillanatról a másikra, ahogyan a romantikus történetszemlé­let állította, hanem a társadal­mi erők és csoportok, egyes kiemelkedő vezetők harca nyomán valósultak meg. En­nek eredményeként létrejött a társadalmi erők szövetsége, egységes fellépése, ami bizto­sította, hogy az önvédelem el­határozása ne legyen megala­pozatlan lelkesedés, vagy egy­szerűen a kétségbeesés követ­kezménye, hanem józanul, a viszonyokhoz mérten jól elő­készített forradalmi tett“.­ Végezetül azt is el kell még mondanom, hogy éppen hely­­történeti jellege miatt — jól­lehet az általános hazai törté­net számára is sok újat mond — elsősorban azokat az ese­ményeket világítja meg, a­­melyekről marxista jellegű összefoglalás, részletesebb e­­lemzés nem jelent meg, és így a nemzetiségi szocialista tudat formálásában is jelentős sze­repet vállal, a nemzetiségi ön­ismeret elmélyítése, a forra­dalmi hagyományok tudatosí­tása révén. • Az 1953-as esztendőben Ta­mási Áron elkészítette Gábor Áronról és az önvédelmi harc­ról szóló munkájának a terve­zetét. A hagyatékából előke­rült könyv­vázlatban — amely helyett a Hazai tükör valósul­hatott meg — olvashatjuk a következő sorokat: „A lényeg a regénynek az a vezető gon­dolata, eszmei áramlása len­ne, hogy a nép szabadsága a legfőbb jó, melyet az adott helyzetnek legmegfelelőbb, ha­tékony módon kell védelmezni. Ennek az eszmei áramlásnak át kell fűtenie az egész re­gényt, ami sem fejtegető, sem magyarázó szöveggel nem tör­ténhetik sikeresen, hanem csak az elbeszélésnek olyan művészi eszközeivel, melyek az értelemhez, az érzelmekhez és a képzelethez egyaránt szólnak. Ezeket a szavakat kellett idéznem, hiszen elöljá­róban arról szólottam, hogy Klió és Kalliopé hívei gyak­ran együtt fáradoznak azon, hogy újra egybeötvözzék szét­hullott elemeiből a múltat, hogy a művészet eszközeivel ősöket elevenítsenek, újjáte­remtsenek, hogy hozzánk szól­hassanak, hogy a párbeszédre sor kerülhessen. Olyan, ame­lyikben valóban egybekapcso­ló az a hit, hogy a legfőbb jó a nép szabadsága, s ezért valljuk — együtt válaszolva Egyed Ákossal — az elődökkel társalkodva kérdéseket felte­vőknek — érdemes volt meg­vívni a forradalmat és sza­badságharcot. 2 Egy antológia margójára örvendetes módon egyre szaporodnak az irodalmi és művelődési alkotó körök, s nem egy közülük figyelemre méltó szerepet tölt be egy-egy kisebb vagy nagyobb közös­ség közművelődési életében; más estben pedig irodalmat és művészetet kedvelők találko­zó helye lett, valamint kezdő tollforgatók irodalmi műhelyé­vé, szereplési lehetőséget biz­tosító fórumává. A kör, amely hétről hétre — éveken át — vonzza őket vitatkozni, hall­gatni, felolvasni és újra vi­tatkozni saját és mások írása­in, stíluseszményeken és köz­érdekű közművelődési prob­lémákon. Temesváron az Ady Endre Irodalmi Kör vonzza, tömörí­ti az irodalombarátokat és kezdő tollforgatókat. Műhely szerepet vállalt és az is lett. Ezt bizonyítja a Lépcsők* cí­mű antológia, amelyben nem­régiben léptek legjobb írásaik­kal az olvasó nagyközönség e­­lé e „műhely“ tagjai. Szám­­szerint harminchárman jegy­zik a kötet írásait: verseket, novellákat, karcolatokat, mű­fordításokat és tanulmányo­kat, kisesszéket, regény- és önéletrajzi vallomás-részlete­ket. Amint azt a kötetet szer­kesztő Bálint-Izsák­ László ír­ja bevezetőjében: régi álma, vágya vált valósággá a kör tagjainak e kötet megjelenésé­vel. Véleményünk szerint is jó ügyet pártolt fel a Népi Al­kotások és a Művészeti Tö­megmozgalom Temes Megyei Irányító Központja azzal, hogy lehetőséget és anyagi feltéte­leket teremtett a bánáti nem hivatásos magyar tollforgatók­­nak is — akik közül nem egy­nek a nevével irodalmi lap­jainkban is találkoztunk már — a nyilvánosság elé lépésre. Hogyan sikerült hát a kör tagjainak első közös bemutat­kozása? „Az olvasó (...) induló í­­rók kötetét tartja kezében. Szakmunkások, technikusok, mérnökök, mtsz-tag, tanítók, tanárok, tudományos kutatók, orvosok — íme, ilyen változa­tos antológiánk munkatársai­nak szociográfiája. A kifeje­zetten szépirodalmi anyag szerzőinek többsége a húsz és negyvenöt év közöttiekből áll« — írja a már említett be­vezetőben a kötet szerkesz­tője. Antológiát szerkeszteni, ösz­­szeválogatni, nyilván, nem könnyű dolog, s főleg akkor nem, ha nem hivatásos írók műveiről van szó, olyan í­­rásokról, amelyek legtöbb e­­setben éppencsak sejtetik: szerzőjében „mocorog valami“. A szerkesztő ilyenkor kétféle­képpen járhat el. Vagy csak a már kétségtelenül tehetséget bizonyító írásokat válogatja • Lépcsők. A temesvári Ady Endre Irodalmi Kör antológi­ája. Szerkesztette Bálint-Izsák László. Temesvár, 1977. be a kötetbe, vagy pedig bi­zalmat előlegez a kevésbé si­került írások szerzőinek is, mondván: hátha, hátha..., ki tudhatja, melyik bokorból ug­rik majd ki ama bizonyos­­ remekmű?! Nos, véleményünk szerint, a szerkesztő Bálint-Izsák Lász­ló az utóbbi szerkesztői eljá­rást választotta. Ezzel ma­gyarázható, hogy sok az an­tológiai színvonalán is alul­maradó írás e kötetben. Per­sze elismerjük, nem könnyű dolog nagy kínok­ból válogat­ni, illetve eldobni írásokat, s azt is elismerjük, hogy az i­­lyen gyűjteménynek elsősor­ban lelkesítő szerepet kell be­töltenie, erősítenie kell az ön­bizalmat mindazokban, akik­ben valamelyen tehetség fel­fedezhető. Ám, mindezeket el­ismerve és figyelembe véve, mégis azon az állásponton maradunk, hogy jelen esetben is a kevesebb több lett volna. A fentebb mondottokból pe­dig az is kiderül: jelen an­tológia „felszíne“ meglehető­sen egyenetlen. A valóban mo­dern hangvételű írások mel­lett jócskán találni modernke­­dőket, mint ahogy az úgyne­vezett hagyományos, klasszi­kus stílusban írott jók mellett ósdinkat, gyermetegeket is. A gyenge és rossz írásokon az­tán még az sem segít, hogy — úgymond — a szerző benne él a mában, érzi a mai életet, gondolkodásmódja korszerű és egészséges, az írás témája pe­dig hétköznapi valóságunk. A művészi kivitelezéssel, a meg­formálással van a baj. A vers­ből hiányzik — ezekben az e­­setekben — a líra, a poézis, a novellából, karcolatból a szer­kezet — s mindkettőből a nyelvi erő. Szép számmal találni azon­ban elfogadható, sőt jó írá­sokat is e kötetben (amelyek indokolttá teszik az antológia megjelenését). Ezek már e­­gyéni stílust sejtetnek, egyéni és sajátos látásmódot, s nyel­vezetük is érettebb, erőtelje­sebb a többieknél. Gondolok például Oberten János gro­teszk novellájára, B. László Ildikó Gyalog című karcolatá­ra, Pataki Sándor verseire, Dőry Jolán, Kovách Géza í­­rásaira, Sróth Ödön, Esztere István, Kiss András egyik-má­sik sikerültebb versére, Ran­­gecz Éva visszaemlékezésére — és még sorolhatnék azokat, akiknek egy-egy jól sikerült költői képe, novellarészlete tetszett. Külön érdekessége a kötet­nek a Fórum rovat, amelyben tanulmányok, jegyzetek, val­lomások olvashatók. Némelyik hasznos kultúrtörténeti ada­lék. Egyenetlenségei ellenére is hasznos könyv. Leginkább a­­zért, mert néhány tehetséges tollforgatónak lehetőséget biz­tosított a nyilvános bemutat­kozásra, s emellett a bánáti i­­rodalom lehető utánpótlásáról is tudósít. MOLNOS LAJOS

Next