Utunk, 1979 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1979-12-14 / 50. szám

• TAR KÁROLY RIPORTJA­ ­ Szabad legyen most elkép­­■ telnem, hogy egyszer valami- I kér, valamilyen egészen lé- I nyegre törő ellenőrzés minden­­ fontos kérdésre sürgős választ I kér. És akkor könnyen meg- I lehet, hogy itt, éppen ebben a I faluban valaki erélyes moz- I dulattal halomnyi munkaterv­­­­re mutat, majd a helyi hivata­­­­losságnak szegzi a kérdést: " Mi a helyzet a világirodalom- s mai?! Vezetők, könyvelők és­­ önkéntes felelősök szájából a már-már kitüremlő adatok, a gyorsan váltó koponyákban hirtelen előkészített tömör be­számolók akkor egyszeriben fölöslegessé válnak. Nem ke­rülhet szóba a gabonaföldek, a zöldséges és a gyümölcsös hozama, de még az állatállo­mány sem. A faluszépítés, a közellátás és a beiskolázás is­mérveivel talán lehet valamit kezdeni a kérdés megválaszo­lásakor. Ám a számonkérő nem enged időt a mellébeszélésre. Mutatja a leltárkönyvben: Született itt a zseniális köl­tőtől harminc-valahány vers. Ebből kettő a világirodalom legszebb versei közül való. Aztán van közöttük egy ki­váltképpen nekünk szóló, de ugyanakkor mindenkit illető költemény. (Iparkodjunk. A század viselés. / Születni fog­nak nagyszerű napok.) Akad néhány máig érvényes taná­csokat hordozó alkotás is. (Ta­nuljátok meg, mi a költő / És bánjatok szépen vele; / Nyel­vünk egyetlen kincsünk ... stb.) Itt van a Tíz pár csókot egyvégből... kezdetű dal, a­­mit jókedvében énekel az em­ber. Be van írva egy örökké emlékezetes szerelem is . .. És egy kipróbált barátság. A köl­tő ittlétét köszönhetjük a sza­badságharcos „vad gróf“-nak, Petőfi iránt tanúsított barátsá­gának. Háromszor járt Petőfi Sándor itt, az egykori Teleki­kastélyban. De Táncsics Mi­hály neveltje, Liszt Ferenc és Victor Hugó barátja, Bem. és Garibaldi segédtisztje, a sza­badságharcos és író Teleki Sándor külön is figyelmet ér­demel. Voltak továbbá más, emlékezésre méltó emberek, akik éltek vagy itt megfordul­tak. Lássuk csak, miként gazdálkodtak emlékükkel?! Életük tanulságait megőriz­ték-e az utókornak, gyarapí­­tották-e velük a maguk igaz­ságait? Hányat ismernek Pe­tőfi Sándor itt alkotott versei­ből? Gyerekeik, a fiatalság hányat tud betéve, büszkén el­mondani? Emlékirataiban Te­leki Sándor huszonnyolc köl­teményt említ, amiért e „kis falu mindig geográfiai neveze­tesség lesz“, de ha tüzeteseb­ben összeszámoljuk, az elkal­lódott Cigány Ferenc, a négyes kocsis és a Mézeshetek cím­mel nyilvántartottakon kívül harminckét vers, egy kis kö­tetre való Petőfi-alkotás kelet­kezési helye Koltó. (Az emlék­ház okos gazdája talán egyszer majd kiadja ezt a kis kötetet, hogy az egyre sűrűbben idelá­togatóknak örömet szerezzen.) Hiszek az ilyen és ehhez ha­sonló kérdések jogosságában, keresni a választ rájuk — nem tartom korainak. A lét és tu­dat rugóin zötykölődünk elő­re, járművünk hatalmas teher­bírású, országnyi öröm és gond jól megfér rajta, de a kiegyen­súlyozottságra magunknak kell ügyelnünk. Nekem már az is öröm, hogy az idéntől végre aszfaltos út vezet Kol­­tóra. S az sem furcsa, hogy az út dicséretét az autóbuszjárat bírálatával a gyárakba és bá­nyákba ingázó helyiektől, va­lamint a városból naponta ki­járó tanároktól hallom, nem pedig az utolsó négyes kocsis­tól, Sebők Mihálytól. Mihály bácsi apjától örökölte a pará­dés kocsis posztot. Közel a nyugdíjhoz már a harmadik pályaváltására gondol. Úgy érzem, kell abban valami ta­nulságosnak lennie, hogy épí­tésvezetőként évtizedekig a fa­lut szépítette, most meg egyre gyakrabban önkéntes idegen­­vezetőként Petőfi és a Teleki­ek emlékét ápolja. Nem, nem az esetleges ellenőrzés miatt teszi. Nem azért, mert — mint kiderítettük — azzal a néhai Sebestyén Katával rokon, akit Stőfi Sándor és felesége a koltői templom keresztvize alá tartott. Mihály bácsinak más­­­a i­s ,van az önként vállalt ügyködésre. Jussa van a költő szelleméből. A szülőfaluja iránti tisztelet és ragaszkodás tanítja hagyományőrzésre. Életének értelme könnyen megfogalmazható, mert egyet­len ki nem mondott, de tettek­kel bizonyított óhajtás: szol­gálni azt a közösséget, amely­ben eddigi küzdelmes életét megélhette. Egy esetleges el­lenőrzés könnyen kiderítheti, hogy igyekezetében Mihály bácsi nincs egyedül, példamu­tatása nem hiábavaló.­­ A látogatónak jólesik elidőz­ni a halhatatlan vers keletke­zésének színhelyén. „Még nyíl­nak a völgyben a kerti virá­gok ...“ Jó körbejárni az egykori Teleki-kúriát, amit nemrég iskolaépületként fel­újítottak, s jó elképzelni a költőt az emeleti sarokszoba ablakában, ahonnan a Lápos völgyére látni és „tiszta idő­ben tizennyolc falunak fehér tornya látszik“, háttérben az ősz Ciblessel, Rozsállyal, a há­romágú Gutinnal és a sátor alakú Sátorheggyel... „A táj olyan szép, mintha az én kép­zeletem után alkotta volna a természet“. Az azóta eltelt idő a nagybányai tömbházak ide­látszó erdejével mérhető, és a hegyek lábánál húzódó több száz hektáros gyümölcsös tá­jat gazdagító képével. Azzal, ahogyan a falvak közelebb ke­rültek egymáshoz és a város­hoz. Emlékezésében Teleki Sándor költőt „Nagybányától egy órányira“ jelöli, most — igaz, négy ló helyett négy hengerrel vágtató kocsin — tíz perc is elegendő ehhez a jó úton. A látogató úgy érzi, nem megy el innen üres kéz­zel, ha látta az épület bejára­ta mellett a kicsi márványtáb­lát, amely kétnyelvűen hirdeti, hogy legboldogabb napjait él­te itt a költő; ha megtekint­hette az idén bő termést adó somfát az iskolaudvar szegle­tében, amit az elmúlásból ho­zott vissza a gondoskodás az­zal, hogy kettérepedt törzsét cementtel fogta össze. Magá­val viszi a látogató az emlék­szobába gyűjtött tárgyak han­gulatát és az eredményes igye­kezet fölötti örömét, hogy az emlékszobához adott tárgyak és adományok nem egy, ha­nem három szobát díszítenek már, és a tornácra is jut be­lőlük. E nevezetes hely ju­talma, hogy Petőfi Sándor és Teleki Sándor nevének köze­lében említhetjük néhány o­­lyan ember nevét, aki a ha­gyományápolásban, a múlt ér­tékeinek megőrzésében önzet­lenül kitűnt. A jelen hűt fiai­nak mindegyre érezhető jelen­léte az emlékhely körül meg­nyugtató. Ugyanis a kastély még néhány évvel ezelőtt csaknem romba dőlt. Persze hogy nem az ellenőrzés hiánya miatt. Sokkal inkább a szűk­látókörűség következtében. Az összefüggéseket szemináriu­mokon értjük és elfogdjuk, hogy aztán az együvé tartozó teendőknek sorrendet szabva, múltunkról, amely jövőnket is meghatározza, megfeledkez­zünk, időt, energiát, anyagit sajnáljunk ápolására fordíta­ni. Koktó jó példa arra, hogy a hagyományápolás aprómun­káját nem kell felülről várni, hanem érezni és tenni kell. A­­zoknak kell kezdeményezni, a­­kiket a szülőföld iránti sze­­retete­ és önbecsülés erre kész­tet. Ők a közösségben formá­lódó új ember lelkének alakí­tói. Erre másra, ha nem a kö­zülünk valókra figyelünk?! e Koltő fogalom a magyar iro­dalom történetében — olvasom a Petőfi Erdélyben című könyvben. Hogy az maradjon továbbra is, az iskola tehet ér­te a legtöbbet. Minden való­színűség szerint így gondolko­zott a költői iskola régi igaz­gatója, amikor nyugdíjba vo­nulása után nem sokkal az emlékszoba létesítését kezde­ményezte. Már akkor nagyon beteg lévén, a jó elgondolást Varga Rozália fizikatanárnő és Sebők Mihály bácsi valósí­totta meg. Az iskola, a terme­lőszövetkezet és a megyei nép­tanács jóindulatú támogatásá­val. Az épület rendbetételével egyidőben gazdagodott az em­lékszoba leltára: az iskola ta­nulói minden régi holmit ösz­­szegyűjtöttek a faluban. A sokféle, szinte fel sem sorol­ható akadály elhárításáért Varga Rozália százszor is megjárta Nagybányát, ezerszer kérte és kapta a termelőszö­vetkezet elnökének segítségét, így került az ágyra takaró, a falakra kép, a képekhez ke­ret, az ablakra függöny, a fa­lakra függönytartó. A nyolc­­osztályos iskola nagyobb tanu­lói végzik a takarítást, az udvar karbantartását. Mihály bácsi gondol egyet, továbbadja a tanárnőnek, s ha jó az ötle­te, biztos, hogy megvalósul, így alakult és alakul most is az emlékszoba képe. Varga Rozália, amikor a varsági tanyavilágból a költői iskolába jött, s ugyanakkor házassága Kolozsvárhoz kötöt­te, a kétheti ingázások között úgy megismerte és megszeret­te ezt a falut, hogy nem esett nehezére elvállalni az emlék­szoba dolgát. S ha már meg­kezdte és jól csinálta, kollégái ráhagyták, ne unatkozzon köl­tői estéin. Eleinte a látogatók csak bírálták. Nem sértődött meg, komolyan vette, akitől csak tudott, segítséget kért, így került köröndi és csíkdán­­falvi kerámia az emlékszobá­ba. Várvédő István Petőfit áb­rázoló bronz mellszobra, Bi­­tay-Krajnik­ Ilona Szeptember végén című festménye. Az idő­sebb Bagosi, nagybányai faze­kasmester ajándéka. Szamos­­ardóról kilenc tányér, Tamás Gáspár írótól könyvek, fotó­kópiák. A szekrényre Sebők Miklósné kötött csipkét, a dra­périát Bence Béla felesége készítette, Kassay doktor négy­száz lejt adott, árából ková­csoltvas lámpa készül, Bod Mária tanárnő visói tányéro­kat adományozott, az iskola takarítónője 100 lejt, egy nagy­bányai címfestő ellenszolgál­tatás nélkül átfestette a som­fa alatti feliratot. A korán sem teljes felsorolás is bizonyítja: a jó intéző körül mozdul a jó­akarat, felsorakozik a szolgá­latra készek serege. A Petőfi-szoba emlékköny­vében sorakozó bejegyzések is ezt tanúsítják. „Bámulattal és hálával állunk meg a romjai­ból feltámasztott költői kas­télyban, amely híven restau­rált köntösében újra moso­lyogva várja látogatóit, azo­kat, akik akárcsak Petőfi, Munkácsy, Jókai, Liszt és a többi régiek tisztelték és sze­rették a házat és annak a sza­badság, a fejlődés és a becsü­letes együttélés érdekében ha kellett fegyvert is fogó gazdá­ját, Teleki Sándort. Emlékeze­tünkbe véssük mindazoknak nevét, akik élen jártak, hogy ez az egyetemes kulturális kincs megmaradjon és ne menjen veszendőbe, s akinek éber szelleme és szocialista fe­lelőssége nélkül ma romok fe­lett járnánk. De ne felejtsük el azokat sem, akik névtele­nül adtak vagy munkás ke­zükkel segítettek az újjáépí­tésben.“ A bejegyzés annál értéke­sebb, hogy nem hazai, hanem a távoli Ausztráliából érkező vendég írta. Az ilyen távolról jött látogatók jelenléte nem véletlen. Varga Rozália és Se­bők Mihály a restaurálás és az egykori berendezés visszaállí­tásának érdekében levelezést folytattak a Teleki család le­­származottainak még életben lévő tagjaival. A falazással, átrendezéssel kialakított em­lékszoba és a következő hóna­pokra, évekre kigondoltak mu­tatják majd, hogy ez a fárad­ságuk sem hiábavaló. Költőn úgy alakult az élet, hogy valamirevaló tett nem születhet Incze Imre nélkül. A termelőszövetkezet elnöke nemrég benn volt Nagybányán és újságírók előtt fogadkozott: — Nemsokára robbantok, ránk fog figyelni a világ! Ha majd megtudják, hogy egy normára hatvan lejt fizet a termelőszövetkezet, tudom, visszatérnek hozzánk a fiata­lok ... Az elnök tudja, mit beszél. A termelőszövetkezet mellék­üzemében ládakészítő, fékfo­­lyadék-termelő, gépkocsi-al­katrészeket előállító részleg van. Igaz, egyelőre a város­ból járnak ide ki dolgozni a nyughatatlan nyugdíjas szak­munkások. Egy-két országos hírű újítás is fűződik már a nevükhöz. Azt mondják, dől a pénz a munkájuk nyomán. Lementem egy délután a kisipari szinten felszerelt ön­tödébe. Apjok Gábor a gyári nyolcórai munkája után be­jött, tolni egy kicsit a terme­lőszövetkezet szekerét is. Mi­közben az öntőkanalak javítá­sához kezdett, mutatta, hogy micsoda jó minőségű öntvé­nyeket készítenek ebben a kó­­cerájban... Horváth János iskolaigazga­tótól tudom, hogy a tavalyi nyolcadikosok is jó­ úton jár­nak. Továbbtanulnak. A két évtizede a faluban letelepe­dett Hintalan házaspár szá­mon tartja, hogy az évszáza­dokig zsellér­falu fiai előtt csak most nemrégen nyíltak meg a felsőbb iskolák. Két kezünkön összeszámolhatjuk az innen kikerült egyetemet végzetteket. Falujából nem szívesen távozó nép a költői. Ha teheti, inkább otthonát gazdagítja. És volt mit dol­goznia az elmúlt évtizedek a­­latt, amíg a szalmatetős házak helyére mást állított. Mihály bácsi „főépítészi“ minőségében úgy tudja, hogy még egyetlen szalmatetős öreg ház van a fa­luban, és összesen nyolc o­­lyan, amit nem a felszabadu­lás után építettek. Van, aki már másodszor bontja és épí­ti újra a házát. Kiváló zöld­ségtermelő vidék ez. Az anya­giak utáni törekvés nem bon­totta meg a falu erkölcsét. Kalákában, egymást segítve é­­pítik házaikat, napszámot e­­zért el nem fogadnak. És a városba ingázás sem lazítja kötődésüket, erkölcsi tartásu­kat. Nem véletlen az, hogy Hintalan kultúrigazgató télen a klubba beszoruló fiatalok­nak az öltözködésről, a visel­kedésről, országismeretről ja­vasol beszédtémát. Színjátszó kör is működik, és amire a ki­próbált kultúrigazgató külö­nösen büszke, a helység nem­rég felújított kultúrotthonában a hazai magyar színházak kö­zül csak a váradiakat és a sepsiszentgyörgyieket nem si­került még vendégül látniok. Na de ami késik, nem múlik. És itt újra szóba kerül a téesz elnökének a neve. Mert ő az, aki minden segítséget megad, ha művelődésről, szórakozásról van szó. A Koltó olyan forrás, amely­ből érdemes minél többször meríteni. Az idelátogatók és az innen elkerülők számára egyaránt. Érthetetlen, hogy ez nem mindig sikerül. Az idén például nem úgy sikerült a szeptember eleji, hagyományos Petőfi-bál, ahogyan azt elter­vezték. Az eszem-iszomban, a mulatságban nem volt hiba. De valakinek — késve — az is eszébe jutott, hogy a bál úgy esemény igazán, ha mű­sor előzi meg. Például Pető­fi Sándor költőn írott versei­ből nyújthatnának egy csokor­ra valót a helyi műkedvelők vagy meghívott művészek. Az előadáshoz természetesen en­gedély kell. Ezt nem sikerült idejében megszerezni. Az em­lékszoba előszobájában egy nagybányai újság fotókópiájá­ról megtudhatjuk, hogy 1939- ben kevesebb sütnivalóval és innivalóval, mint most, de sokkal több hatásos, szép és okos szóval tartottak ünne­pélyt. Az egyik értő szónok Józsa Béla volt. Mondom, az idei Petőfi-bál a maga módján sikerült. A gyomor megkapta a magáét, és vidám nótázás is volt. A lét és tudat együvé tartozását, összefonódásának szükségessé­gét közhelyként hiába hangoz­tatjuk. Koltő ereje a semmi­ről meg nem feledkezésünk­­ben van. Az idén százharminc éve halt hősi halált a költő. Nekünk jó, ha bizonyítani tud­juk a jelképes igazságot: kö­zöttünk él. A bekerített somfa mellett állunk. Mihály bácsi mutatja, hogy a betonfallal kerített hely Lápos völgyére néző bal sarkában volt Teleki Sándor sírja. Rokonai még 1936 őszén, amikor nem tudták, mi lesz a kastély sorsa, elköltöztették. A falu temetőjében, a sí­rok között egyszerű fekete márványlap alatt nyugszik a kalandos életű, forradalmi optimizmusú, a haladásba ve­tett rendíthetetlen hitű sza­badságharcos és író. Csetri Elek írta róla: „...a népek testvérisége, liberális-demok­rata gondolatok, harcos repub­­likanizmus, a nemzeti és vi­lágszabadságért való lelkese­dés táplálták. Ezek révén mél­tán tarthat számot a múlt században élt Teleki Sándor a ma emberének rokonszenvé­­re és megbecsülésére.“ Egyik felén besüllyedt a márvány­lap. Mihály bácsi a maga költ­ségén kijavította. Rendbe tette a Teleki Sándorné sírhelyét is. Megyünk visszafelé a teme­tői csendben. Hallgatunk. Vé­gül csak kimondjuk, amit Te­leki Sándor végakaratának tisztelete sugall: — Ott a helye a somfa a­­latt... Amióta a fiamon elhatalma­sodott az olvasási mánia, min­denféle rejtélyesebbnél rejté­lyesebb könyvek akadnak a kezembe. Gombáskönyv, az egysejtű­ek élete, az ötödik dimenzió és Ponciánus császár históriá­ja esik reám a könyvespolcról, ha valamit keresek, és ezek a magasságbeli meglepetések vagy lelki ajándékok napon­ta bővítik műveltségemet. Ezekbe a könyvekbe ott ol­vasok bele, ahol kinyílnak, és pár mondat után barátságot kötök Piszkos Freddel vagy a papucsállatkával, és néhány percig beleszerülök valamilyen ismeretlen, teljesen elgörbült térbe. Kirándulásaim nem tartanak sokáig, csak addig, amíg az új és meglepő közleményekből egy jóízűt kortyintok, s azzal elbúcsúzom a neutrínóktól vagy az úszó réttáblán sikló kutyaszántól. Ezeket a tüneményeket — mint mindent, amibe nincs beleszólásom — már tejesség­gel megszoktam és elismerem fejem fölötti uralmukat, kü­lönösen, ha reám esnek és nem tudok védekezni ellenük. A tegnap is egy szótár utánt kutattam és arra lettem fi­gyelmes, hogy egy fekete al­bum alakú könyv zuhan az orromra. Miután a földön kinyílt, föl­vettem és a sorstól kijelölt részeket azonnal böngészni kezdtem, mint a gondviselés által előírt kötelező olvas­mányt. Az elmulaszthatatlan közle­mény a következőképpen hangzott: „Az áll benyomható T sze­mébe, fejünk hátsó részével orrba vághatjuk T-t.“ „Lábbal bárhova, sarokkal T heréjére, a láb külső élével T lábszár­csontjába rúghatunk.“ Ennyivel bővítettem T-vel kapcsolatos hiányos ismerete­imet és még egy futó pillan­tást vetettem arra a bekez­désre, amely az áll fölütésével , nyelvének saját maga által történő elharapására (és talán lenyeletésére) vonatkozott. Ezután visszahelyeztem a rejtelmes könyvet és erősen gondolkozni kezdtem az ismét elgörbült térségeken. Arra hamarosan reájöttem, hogy egy olyan dimenzióba kukucskáltam be, ahol egy T betűvel jelölt egyénnel nem­csak mindent meg lehet, de meg is kell csinálni. T-nek ki kell tapogatni a vakbelét és föl kell tekerni egy spurnira. T-nek az ülepébe kell rúg­ni, azután megperdíteni és térddel teljes erővel meg kell nyomni a gyomorszáját. Mindezt pedig úgy, hogy T ne tegyen bíráló megjegyzést, ezért lehetőleg meg kell etetni vele a tulajdon nyelvét, míg­nem csak annyit tud monda­ni, hogy „köszönöm“. Az igazsághoz még egy ap­róság tartozik: a T kínzását e­­lőíró mondatok mellett elmo­sódó képek is voltak, ezen láthatóvá vált a hasba rúgott T, valamint az az illetékes személy, aki T-t hasba rúgta. A képen nem lehetett felis­merni a féktelen gyűlölet in­dokoltságát, mert T ugyano­lyan árnyalak volt, mint a Nem T. Elgondolkoztam a történ­teken, vagy eszményített hely­zeteken és azt próbáltam ki­találni, hogy tulajdonképpen ki lehet T. Első gondolatom az volt, hogy T egy háborús bűnös, aki tömegeket irtott ki vala­melyik megsemmisítő tábor­ban. Ezt a föltevést azonban el kellett vetnem, lévén hogy T mellett nem volt látható a­z védője, derék ügyvédje, aki bebizonyítja: T a tömeggyil­kosságot parancsa tette és így tettéért egyáltalán vagy csak alig felelős. Ezután úgy vélekedtem, hogy T Hitlernek az álneve, de a szerző igen okosan e­­gyetlen betűvel jelöli, mert a világ unja, hogy az őrület és gonoszság minta példányaként állandóan ezt a titáni fajan­kot emlegetik. Ez a föltevés első pillanatban logikusnak tűnt, mert ha egy vadállatot sokszor a nevén neveznek, a­­kadnak málé-filantrópok, akik finomabb ítéletet követelnek, sőt a pusztulásra érett ször­nyet igyekeznek valamiféle védelem alá helyezni. A kor híres gyilkosainak mindig akadtak őrző angya­lai, akik igyekeztek megaka­dályozni, hogy védencüket jól ülesen rúgják, vagy pláne egy mozdulattal, „sarokkal a heréjébe való rúgás által" megfosszák rosszul értelme­zett férfiasságától. Ő mindenképpen gonoszte­vőnek tűnt az eljárások sze­rint, ha a század egyáltalán ismerné egyértelműen a fo­galmat. De nem ismeri. Vannak gátlásos emberek, akik szerencsétlen körülmé­nyeik folytán mások pusztí­tásában lelik örömüket, de e­­zeket a lélekbúvárok megvizs­gálják és kimutatják, hogy serdülésük abból származik, amiért gyermekkorukban rá­juk nézett a kakas. Ezek a gonosztevők — a filantróp tudósok szerint — saját áldo­zataik áldozatai. Áldozataik díszes temetést, ők maguk pe­­dig szánalmat és gyógykeze­l­lést érdemelnek. n?­­" Az sincs kizárva, hogy T üldözési mániás, akit nem megfelelő módon próbálnak megjavítani, ha a század tör­vényei ennek nem mondaná­nak ellent. A legnagyobb pa­ranoiásokat ugyanis nem á­­gyékon rúgták, hanem Füh­­rernek, vezérnek és kancel­lárnak nyilvánították a fejet­len tömeg ütemes üvöltözése közepette. De hát végül is ki lehet T, akit hátba, hasba, ágyékon és fejbe lehet rúgni? Feltevésem szerint T leg­nagyobb bűne, hogy gyöngébb, ügyetlenebb, tehetségtelenebb verekedő, mint aki gyomor­szájon vágja. Korunk, kalandfilmjeink, sikeres történeteink a kemény­­öklűek himnuszát zengik. A világon T-ellenes hangu­latot sugároznak a rádiók, a televízióállomások. T korszerűtlen, népszerűt­len. Én is orrba vágom, csak dugja elém az orrát, jöjjön a közelembe. V­e­n­c­z­el Árpád: A tánc BAJOR ANDOR

Next