Utunk, 1979 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1979-12-14 / 50. szám
• TAR KÁROLY RIPORTJA Szabad legyen most elkép■ telnem, hogy egyszer valami- I kér, valamilyen egészen lé- I nyegre törő ellenőrzés minden fontos kérdésre sürgős választ I kér. És akkor könnyen meg- I lehet, hogy itt, éppen ebben a I faluban valaki erélyes moz- I dulattal halomnyi munkatervre mutat, majd a helyi hivatalosságnak szegzi a kérdést: " Mi a helyzet a világirodalom- s mai?! Vezetők, könyvelők és önkéntes felelősök szájából a már-már kitüremlő adatok, a gyorsan váltó koponyákban hirtelen előkészített tömör beszámolók akkor egyszeriben fölöslegessé válnak. Nem kerülhet szóba a gabonaföldek, a zöldséges és a gyümölcsös hozama, de még az állatállomány sem. A faluszépítés, a közellátás és a beiskolázás ismérveivel talán lehet valamit kezdeni a kérdés megválaszolásakor. Ám a számonkérő nem enged időt a mellébeszélésre. Mutatja a leltárkönyvben: Született itt a zseniális költőtől harminc-valahány vers. Ebből kettő a világirodalom legszebb versei közül való. Aztán van közöttük egy kiváltképpen nekünk szóló, de ugyanakkor mindenkit illető költemény. (Iparkodjunk. A század viselés. / Születni fognak nagyszerű napok.) Akad néhány máig érvényes tanácsokat hordozó alkotás is. (Tanuljátok meg, mi a költő / És bánjatok szépen vele; / Nyelvünk egyetlen kincsünk ... stb.) Itt van a Tíz pár csókot egyvégből... kezdetű dal, amit jókedvében énekel az ember. Be van írva egy örökké emlékezetes szerelem is . .. És egy kipróbált barátság. A költő ittlétét köszönhetjük a szabadságharcos „vad gróf“-nak, Petőfi iránt tanúsított barátságának. Háromszor járt Petőfi Sándor itt, az egykori Telekikastélyban. De Táncsics Mihály neveltje, Liszt Ferenc és Victor Hugó barátja, Bem. és Garibaldi segédtisztje, a szabadságharcos és író Teleki Sándor külön is figyelmet érdemel. Voltak továbbá más, emlékezésre méltó emberek, akik éltek vagy itt megfordultak. Lássuk csak, miként gazdálkodtak emlékükkel?! Életük tanulságait megőrizték-e az utókornak, gyarapították-e velük a maguk igazságait? Hányat ismernek Petőfi Sándor itt alkotott verseiből? Gyerekeik, a fiatalság hányat tud betéve, büszkén elmondani? Emlékirataiban Teleki Sándor huszonnyolc költeményt említ, amiért e „kis falu mindig geográfiai nevezetesség lesz“, de ha tüzetesebben összeszámoljuk, az elkallódott Cigány Ferenc, a négyes kocsis és a Mézeshetek címmel nyilvántartottakon kívül harminckét vers, egy kis kötetre való Petőfi-alkotás keletkezési helye Koltó. (Az emlékház okos gazdája talán egyszer majd kiadja ezt a kis kötetet, hogy az egyre sűrűbben idelátogatóknak örömet szerezzen.) Hiszek az ilyen és ehhez hasonló kérdések jogosságában, keresni a választ rájuk — nem tartom korainak. A lét és tudat rugóin zötykölődünk előre, járművünk hatalmas teherbírású, országnyi öröm és gond jól megfér rajta, de a kiegyensúlyozottságra magunknak kell ügyelnünk. Nekem már az is öröm, hogy az idéntől végre aszfaltos út vezet Koltóra. S az sem furcsa, hogy az út dicséretét az autóbuszjárat bírálatával a gyárakba és bányákba ingázó helyiektől, valamint a városból naponta kijáró tanároktól hallom, nem pedig az utolsó négyes kocsistól, Sebők Mihálytól. Mihály bácsi apjától örökölte a parádés kocsis posztot. Közel a nyugdíjhoz már a harmadik pályaváltására gondol. Úgy érzem, kell abban valami tanulságosnak lennie, hogy építésvezetőként évtizedekig a falut szépítette, most meg egyre gyakrabban önkéntes idegenvezetőként Petőfi és a Telekiek emlékét ápolja. Nem, nem az esetleges ellenőrzés miatt teszi. Nem azért, mert — mint kiderítettük — azzal a néhai Sebestyén Katával rokon, akit Stőfi Sándor és felesége a koltői templom keresztvize alá tartott. Mihály bácsinak mása is ,van az önként vállalt ügyködésre. Jussa van a költő szelleméből. A szülőfaluja iránti tisztelet és ragaszkodás tanítja hagyományőrzésre. Életének értelme könnyen megfogalmazható, mert egyetlen ki nem mondott, de tettekkel bizonyított óhajtás: szolgálni azt a közösséget, amelyben eddigi küzdelmes életét megélhette. Egy esetleges ellenőrzés könnyen kiderítheti, hogy igyekezetében Mihály bácsi nincs egyedül, példamutatása nem hiábavaló. A látogatónak jólesik elidőzni a halhatatlan vers keletkezésének színhelyén. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok ...“ Jó körbejárni az egykori Teleki-kúriát, amit nemrég iskolaépületként felújítottak, s jó elképzelni a költőt az emeleti sarokszoba ablakában, ahonnan a Lápos völgyére látni és „tiszta időben tizennyolc falunak fehér tornya látszik“, háttérben az ősz Ciblessel, Rozsállyal, a háromágú Gutinnal és a sátor alakú Sátorheggyel... „A táj olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet“. Az azóta eltelt idő a nagybányai tömbházak idelátszó erdejével mérhető, és a hegyek lábánál húzódó több száz hektáros gyümölcsös tájat gazdagító képével. Azzal, ahogyan a falvak közelebb kerültek egymáshoz és a városhoz. Emlékezésében Teleki Sándor költőt „Nagybányától egy órányira“ jelöli, most — igaz, négy ló helyett négy hengerrel vágtató kocsin — tíz perc is elegendő ehhez a jó úton. A látogató úgy érzi, nem megy el innen üres kézzel, ha látta az épület bejárata mellett a kicsi márványtáblát, amely kétnyelvűen hirdeti, hogy legboldogabb napjait élte itt a költő; ha megtekinthette az idén bő termést adó somfát az iskolaudvar szegletében, amit az elmúlásból hozott vissza a gondoskodás azzal, hogy kettérepedt törzsét cementtel fogta össze. Magával viszi a látogató az emlékszobába gyűjtött tárgyak hangulatát és az eredményes igyekezet fölötti örömét, hogy az emlékszobához adott tárgyak és adományok nem egy, hanem három szobát díszítenek már, és a tornácra is jut belőlük. E nevezetes hely jutalma, hogy Petőfi Sándor és Teleki Sándor nevének közelében említhetjük néhány olyan ember nevét, aki a hagyományápolásban, a múlt értékeinek megőrzésében önzetlenül kitűnt. A jelen hűt fiainak mindegyre érezhető jelenléte az emlékhely körül megnyugtató. Ugyanis a kastély még néhány évvel ezelőtt csaknem romba dőlt. Persze hogy nem az ellenőrzés hiánya miatt. Sokkal inkább a szűklátókörűség következtében. Az összefüggéseket szemináriumokon értjük és elfogdjuk, hogy aztán az együvé tartozó teendőknek sorrendet szabva, múltunkról, amely jövőnket is meghatározza, megfeledkezzünk, időt, energiát, anyagit sajnáljunk ápolására fordítani. Koktó jó példa arra, hogy a hagyományápolás aprómunkáját nem kell felülről várni, hanem érezni és tenni kell. Azoknak kell kezdeményezni, akiket a szülőföld iránti szeretete és önbecsülés erre késztet. Ők a közösségben formálódó új ember lelkének alakítói. Erre másra, ha nem a közülünk valókra figyelünk?! e Koltő fogalom a magyar irodalom történetében — olvasom a Petőfi Erdélyben című könyvben. Hogy az maradjon továbbra is, az iskola tehet érte a legtöbbet. Minden valószínűség szerint így gondolkozott a költői iskola régi igazgatója, amikor nyugdíjba vonulása után nem sokkal az emlékszoba létesítését kezdeményezte. Már akkor nagyon beteg lévén, a jó elgondolást Varga Rozália fizikatanárnő és Sebők Mihály bácsi valósította meg. Az iskola, a termelőszövetkezet és a megyei néptanács jóindulatú támogatásával. Az épület rendbetételével egyidőben gazdagodott az emlékszoba leltára: az iskola tanulói minden régi holmit öszszegyűjtöttek a faluban. A sokféle, szinte fel sem sorolható akadály elhárításáért Varga Rozália százszor is megjárta Nagybányát, ezerszer kérte és kapta a termelőszövetkezet elnökének segítségét, így került az ágyra takaró, a falakra kép, a képekhez keret, az ablakra függöny, a falakra függönytartó. A nyolcosztályos iskola nagyobb tanulói végzik a takarítást, az udvar karbantartását. Mihály bácsi gondol egyet, továbbadja a tanárnőnek, s ha jó az ötlete, biztos, hogy megvalósul, így alakult és alakul most is az emlékszoba képe. Varga Rozália, amikor a varsági tanyavilágból a költői iskolába jött, s ugyanakkor házassága Kolozsvárhoz kötötte, a kétheti ingázások között úgy megismerte és megszerette ezt a falut, hogy nem esett nehezére elvállalni az emlékszoba dolgát. S ha már megkezdte és jól csinálta, kollégái ráhagyták, ne unatkozzon költői estéin. Eleinte a látogatók csak bírálták. Nem sértődött meg, komolyan vette, akitől csak tudott, segítséget kért, így került köröndi és csíkdánfalvi kerámia az emlékszobába. Várvédő István Petőfit ábrázoló bronz mellszobra, Bitay-Krajnik Ilona Szeptember végén című festménye. Az idősebb Bagosi, nagybányai fazekasmester ajándéka. Szamosardóról kilenc tányér, Tamás Gáspár írótól könyvek, fotókópiák. A szekrényre Sebők Miklósné kötött csipkét, a drapériát Bence Béla felesége készítette, Kassay doktor négyszáz lejt adott, árából kovácsoltvas lámpa készül, Bod Mária tanárnő visói tányérokat adományozott, az iskola takarítónője 100 lejt, egy nagybányai címfestő ellenszolgáltatás nélkül átfestette a somfa alatti feliratot. A korán sem teljes felsorolás is bizonyítja: a jó intéző körül mozdul a jóakarat, felsorakozik a szolgálatra készek serege. A Petőfi-szoba emlékkönyvében sorakozó bejegyzések is ezt tanúsítják. „Bámulattal és hálával állunk meg a romjaiból feltámasztott költői kastélyban, amely híven restaurált köntösében újra mosolyogva várja látogatóit, azokat, akik akárcsak Petőfi, Munkácsy, Jókai, Liszt és a többi régiek tisztelték és szerették a házat és annak a szabadság, a fejlődés és a becsületes együttélés érdekében ha kellett fegyvert is fogó gazdáját, Teleki Sándort. Emlékezetünkbe véssük mindazoknak nevét, akik élen jártak, hogy ez az egyetemes kulturális kincs megmaradjon és ne menjen veszendőbe, s akinek éber szelleme és szocialista felelőssége nélkül ma romok felett járnánk. De ne felejtsük el azokat sem, akik névtelenül adtak vagy munkás kezükkel segítettek az újjáépítésben.“ A bejegyzés annál értékesebb, hogy nem hazai, hanem a távoli Ausztráliából érkező vendég írta. Az ilyen távolról jött látogatók jelenléte nem véletlen. Varga Rozália és Sebők Mihály a restaurálás és az egykori berendezés visszaállításának érdekében levelezést folytattak a Teleki család leszármazottainak még életben lévő tagjaival. A falazással, átrendezéssel kialakított emlékszoba és a következő hónapokra, évekre kigondoltak mutatják majd, hogy ez a fáradságuk sem hiábavaló. Költőn úgy alakult az élet, hogy valamirevaló tett nem születhet Incze Imre nélkül. A termelőszövetkezet elnöke nemrég benn volt Nagybányán és újságírók előtt fogadkozott: — Nemsokára robbantok, ránk fog figyelni a világ! Ha majd megtudják, hogy egy normára hatvan lejt fizet a termelőszövetkezet, tudom, visszatérnek hozzánk a fiatalok ... Az elnök tudja, mit beszél. A termelőszövetkezet melléküzemében ládakészítő, fékfolyadék-termelő, gépkocsi-alkatrészeket előállító részleg van. Igaz, egyelőre a városból járnak ide ki dolgozni a nyughatatlan nyugdíjas szakmunkások. Egy-két országos hírű újítás is fűződik már a nevükhöz. Azt mondják, dől a pénz a munkájuk nyomán. Lementem egy délután a kisipari szinten felszerelt öntödébe. Apjok Gábor a gyári nyolcórai munkája után bejött, tolni egy kicsit a termelőszövetkezet szekerét is. Miközben az öntőkanalak javításához kezdett, mutatta, hogy micsoda jó minőségű öntvényeket készítenek ebben a kócerájban... Horváth János iskolaigazgatótól tudom, hogy a tavalyi nyolcadikosok is jó úton járnak. Továbbtanulnak. A két évtizede a faluban letelepedett Hintalan házaspár számon tartja, hogy az évszázadokig zsellérfalu fiai előtt csak most nemrégen nyíltak meg a felsőbb iskolák. Két kezünkön összeszámolhatjuk az innen kikerült egyetemet végzetteket. Falujából nem szívesen távozó nép a költői. Ha teheti, inkább otthonát gazdagítja. És volt mit dolgoznia az elmúlt évtizedek alatt, amíg a szalmatetős házak helyére mást állított. Mihály bácsi „főépítészi“ minőségében úgy tudja, hogy még egyetlen szalmatetős öreg ház van a faluban, és összesen nyolc olyan, amit nem a felszabadulás után építettek. Van, aki már másodszor bontja és építi újra a házát. Kiváló zöldségtermelő vidék ez. Az anyagiak utáni törekvés nem bontotta meg a falu erkölcsét. Kalákában, egymást segítve építik házaikat, napszámot ezért el nem fogadnak. És a városba ingázás sem lazítja kötődésüket, erkölcsi tartásukat. Nem véletlen az, hogy Hintalan kultúrigazgató télen a klubba beszoruló fiataloknak az öltözködésről, a viselkedésről, országismeretről javasol beszédtémát. Színjátszó kör is működik, és amire a kipróbált kultúrigazgató különösen büszke, a helység nemrég felújított kultúrotthonában a hazai magyar színházak közül csak a váradiakat és a sepsiszentgyörgyieket nem sikerült még vendégül látniok. Na de ami késik, nem múlik. És itt újra szóba kerül a téesz elnökének a neve. Mert ő az, aki minden segítséget megad, ha művelődésről, szórakozásról van szó. A Koltó olyan forrás, amelyből érdemes minél többször meríteni. Az idelátogatók és az innen elkerülők számára egyaránt. Érthetetlen, hogy ez nem mindig sikerül. Az idén például nem úgy sikerült a szeptember eleji, hagyományos Petőfi-bál, ahogyan azt eltervezték. Az eszem-iszomban, a mulatságban nem volt hiba. De valakinek — késve — az is eszébe jutott, hogy a bál úgy esemény igazán, ha műsor előzi meg. Például Petőfi Sándor költőn írott verseiből nyújthatnának egy csokorra valót a helyi műkedvelők vagy meghívott művészek. Az előadáshoz természetesen engedély kell. Ezt nem sikerült idejében megszerezni. Az emlékszoba előszobájában egy nagybányai újság fotókópiájáról megtudhatjuk, hogy 1939- ben kevesebb sütnivalóval és innivalóval, mint most, de sokkal több hatásos, szép és okos szóval tartottak ünnepélyt. Az egyik értő szónok Józsa Béla volt. Mondom, az idei Petőfi-bál a maga módján sikerült. A gyomor megkapta a magáét, és vidám nótázás is volt. A lét és tudat együvé tartozását, összefonódásának szükségességét közhelyként hiába hangoztatjuk. Koltő ereje a semmiről meg nem feledkezésünkben van. Az idén százharminc éve halt hősi halált a költő. Nekünk jó, ha bizonyítani tudjuk a jelképes igazságot: közöttünk él. A bekerített somfa mellett állunk. Mihály bácsi mutatja, hogy a betonfallal kerített hely Lápos völgyére néző bal sarkában volt Teleki Sándor sírja. Rokonai még 1936 őszén, amikor nem tudták, mi lesz a kastély sorsa, elköltöztették. A falu temetőjében, a sírok között egyszerű fekete márványlap alatt nyugszik a kalandos életű, forradalmi optimizmusú, a haladásba vetett rendíthetetlen hitű szabadságharcos és író. Csetri Elek írta róla: „...a népek testvérisége, liberális-demokrata gondolatok, harcos republikanizmus, a nemzeti és világszabadságért való lelkesedés táplálták. Ezek révén méltán tarthat számot a múlt században élt Teleki Sándor a ma emberének rokonszenvére és megbecsülésére.“ Egyik felén besüllyedt a márványlap. Mihály bácsi a maga költségén kijavította. Rendbe tette a Teleki Sándorné sírhelyét is. Megyünk visszafelé a temetői csendben. Hallgatunk. Végül csak kimondjuk, amit Teleki Sándor végakaratának tisztelete sugall: — Ott a helye a somfa alatt... Amióta a fiamon elhatalmasodott az olvasási mánia, mindenféle rejtélyesebbnél rejtélyesebb könyvek akadnak a kezembe. Gombáskönyv, az egysejtűek élete, az ötödik dimenzió és Ponciánus császár históriája esik reám a könyvespolcról, ha valamit keresek, és ezek a magasságbeli meglepetések vagy lelki ajándékok naponta bővítik műveltségemet. Ezekbe a könyvekbe ott olvasok bele, ahol kinyílnak, és pár mondat után barátságot kötök Piszkos Freddel vagy a papucsállatkával, és néhány percig beleszerülök valamilyen ismeretlen, teljesen elgörbült térbe. Kirándulásaim nem tartanak sokáig, csak addig, amíg az új és meglepő közleményekből egy jóízűt kortyintok, s azzal elbúcsúzom a neutrínóktól vagy az úszó réttáblán sikló kutyaszántól. Ezeket a tüneményeket — mint mindent, amibe nincs beleszólásom — már tejességgel megszoktam és elismerem fejem fölötti uralmukat, különösen, ha reám esnek és nem tudok védekezni ellenük. A tegnap is egy szótár utánt kutattam és arra lettem figyelmes, hogy egy fekete album alakú könyv zuhan az orromra. Miután a földön kinyílt, fölvettem és a sorstól kijelölt részeket azonnal böngészni kezdtem, mint a gondviselés által előírt kötelező olvasmányt. Az elmulaszthatatlan közlemény a következőképpen hangzott: „Az áll benyomható T szemébe, fejünk hátsó részével orrba vághatjuk T-t.“ „Lábbal bárhova, sarokkal T heréjére, a láb külső élével T lábszárcsontjába rúghatunk.“ Ennyivel bővítettem T-vel kapcsolatos hiányos ismereteimet és még egy futó pillantást vetettem arra a bekezdésre, amely az áll fölütésével , nyelvének saját maga által történő elharapására (és talán lenyeletésére) vonatkozott. Ezután visszahelyeztem a rejtelmes könyvet és erősen gondolkozni kezdtem az ismét elgörbült térségeken. Arra hamarosan reájöttem, hogy egy olyan dimenzióba kukucskáltam be, ahol egy T betűvel jelölt egyénnel nemcsak mindent meg lehet, de meg is kell csinálni. T-nek ki kell tapogatni a vakbelét és föl kell tekerni egy spurnira. T-nek az ülepébe kell rúgni, azután megperdíteni és térddel teljes erővel meg kell nyomni a gyomorszáját. Mindezt pedig úgy, hogy T ne tegyen bíráló megjegyzést, ezért lehetőleg meg kell etetni vele a tulajdon nyelvét, mígnem csak annyit tud mondani, hogy „köszönöm“. Az igazsághoz még egy apróság tartozik: a T kínzását előíró mondatok mellett elmosódó képek is voltak, ezen láthatóvá vált a hasba rúgott T, valamint az az illetékes személy, aki T-t hasba rúgta. A képen nem lehetett felismerni a féktelen gyűlölet indokoltságát, mert T ugyanolyan árnyalak volt, mint a Nem T. Elgondolkoztam a történteken, vagy eszményített helyzeteken és azt próbáltam kitalálni, hogy tulajdonképpen ki lehet T. Első gondolatom az volt, hogy T egy háborús bűnös, aki tömegeket irtott ki valamelyik megsemmisítő táborban. Ezt a föltevést azonban el kellett vetnem, lévén hogy T mellett nem volt látható az védője, derék ügyvédje, aki bebizonyítja: T a tömeggyilkosságot parancsa tette és így tettéért egyáltalán vagy csak alig felelős. Ezután úgy vélekedtem, hogy T Hitlernek az álneve, de a szerző igen okosan egyetlen betűvel jelöli, mert a világ unja, hogy az őrület és gonoszság minta példányaként állandóan ezt a titáni fajankot emlegetik. Ez a föltevés első pillanatban logikusnak tűnt, mert ha egy vadállatot sokszor a nevén neveznek, akadnak málé-filantrópok, akik finomabb ítéletet követelnek, sőt a pusztulásra érett szörnyet igyekeznek valamiféle védelem alá helyezni. A kor híres gyilkosainak mindig akadtak őrző angyalai, akik igyekeztek megakadályozni, hogy védencüket jól ülesen rúgják, vagy pláne egy mozdulattal, „sarokkal a heréjébe való rúgás által" megfosszák rosszul értelmezett férfiasságától. Ő mindenképpen gonosztevőnek tűnt az eljárások szerint, ha a század egyáltalán ismerné egyértelműen a fogalmat. De nem ismeri. Vannak gátlásos emberek, akik szerencsétlen körülményeik folytán mások pusztításában lelik örömüket, de ezeket a lélekbúvárok megvizsgálják és kimutatják, hogy serdülésük abból származik, amiért gyermekkorukban rájuk nézett a kakas. Ezek a gonosztevők — a filantróp tudósok szerint — saját áldozataik áldozatai. Áldozataik díszes temetést, ők maguk pedig szánalmat és gyógykezellést érdemelnek. n?" Az sincs kizárva, hogy T üldözési mániás, akit nem megfelelő módon próbálnak megjavítani, ha a század törvényei ennek nem mondanának ellent. A legnagyobb paranoiásokat ugyanis nem ágyékon rúgták, hanem Führernek, vezérnek és kancellárnak nyilvánították a fejetlen tömeg ütemes üvöltözése közepette. De hát végül is ki lehet T, akit hátba, hasba, ágyékon és fejbe lehet rúgni? Feltevésem szerint T legnagyobb bűne, hogy gyöngébb, ügyetlenebb, tehetségtelenebb verekedő, mint aki gyomorszájon vágja. Korunk, kalandfilmjeink, sikeres történeteink a keményöklűek himnuszát zengik. A világon T-ellenes hangulatot sugároznak a rádiók, a televízióállomások. T korszerűtlen, népszerűtlen. Én is orrba vágom, csak dugja elém az orrát, jöjjön a közelembe. Venczel Árpád: A tánc BAJOR ANDOR