Utunk, 1981 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1981-04-10 / 15. szám

FÜLÖP MIKLÓS I • •• m KOZOTT TISZTAKOK — Felgyalogolhatnánk — mondta az asz­­szony, felmutatott az erdő csúcsára. — Van bátorsága? — Nem tudom — felelte a férfi, — én már kezdek bátortalan lenni, nem szeretem a koc­kázatos vállalkozásokat. — Pedig nagyon szép lenne, sokszor álmod­tam, hogy felkapaszkodtam, ott fönn leültem megpihenni, szép lehet a kilátás, álmomban szépnek találtam, a valóságban szebb lehet. Az asszony előre ment, kitaposott ösvényen haladt, az erdőben átszűrt fény, kellemes édesfanyar illat terjengett. — Két ember vagy az első pillanatban ba­rátságot köt, vagy megette a fene az egészet — mondta az asszony. — A mi esetünkben nem ette meg — fe­lelte a férfi. Cammogva követte az asszonyt. — Ez az ösvény felvezet a csúcsra? — Felvezet, egészen biztosan felvezet. — Az asszony bevárta a férfit. — Ott fönn mene­dékház van, talán sört is kapunk. — Vajon? — kérdezte a férfi, megállt az asszony mellett, riadtan körülnézett. — Hal­lotta ezt a vijjogást? — Nincs mitől félnie, madarak vijjognak, amikor megzavarják a nyugalmukat, vijjog­nak. — Azt sem tudom, hogy errefelé van-e med­ve, például, vagy farkas. — Az nincs — felelte az asszony. — Ezek, esetleg vaddisznók, talán. — És kígyók? — Nem tudom — felelte az asszony. — Azt hiszem, kígyó van — mondta a férfi. — Nagyon szép itt, kígyókkal, vaddisznók­kal, vijjogó madarakkal, mindennel együtt, szeretnék itt lakni egy kis faházikóban, maga nem? — Magának is, nekem is, emberek között kell élnünk, szükségünk van rájuk, kell ápol­janak, kezeljenek, most, hogy leléptünk, baj lesz, meglátja. — Most ne okoskodjunk, éljük bele magun­kat, hogy jó lenne itt élni, ebben ez az élve­zet, ha sikerül elképzelnünk, akkor elfeledünk mindent. — Azt is, hogy nem vagyunk fiatalok? — Öregek vagyunk? — Tudom is én... Én például hatvanat töl­töttem. — Erről ne beszéljünk, nem tudja komolyan elképzelni, beleélni magát, hogy nem úgy van, ahogy van, hanem másként? — Nem vagyok hajlandó képzelődni, a va­lósághoz tartom magam, már megszoktam, ezen nehéz változtatni; idős korban csak az állandóság jelent megnyugvást. — Idős kor? Nem tudom, miről beszél. — Magunkról, először is. Nem rémüldözik a gondolattól, hogy mit forgat a fejében? — Egyáltalán nem rémüldözöm. Mi nem öregedtünk meg, kettőnk között a távolság megmaradt. Akarat dolga az egész, most meg­állhatnánk egy fa mögött és csókolózhatnánk, itt senki sem lát. — Akkor meg minek beállni egy fa mögé? — Illúzió, nem tudja, mi az? — De igen. Álljunk hát be egy fa mögé, és csókolózzunk, nem bánom. — „Nem bánom." Hogy lehet így beszélni? Mindent elront, ezért kár volt meglógnunk, akár vissza is fordulhatunk. — Most már ne forduljunk vissza, men­jünk tovább. — Jól esik hallani, hogy határozott, talán néhány száz méterrel odébb a férfi is feléb­red magában. — Ne ringassa magát. — Én vettem rá, hogy meglógjunk, nekem köszönheti, hogy itt van, erejéből többre is telne, higgye el, csak az önbizalmával van baj, azt kell noszogatni, a végén még leteper, iste­nem, leteper a földre. — Hiszem, nem nagyon élvezné, ha leteper­­ném. — Viaskodnék magával, segítségért kiabál­nék, itt lehet, az ördög se hallja, a tüdőmnek jót tenne a vnsibálás, aztán nem bánnám, bár­mit csinálhatna velem, megsimogatnám a fe­jét és szorosan magamhoz ölelném. — Szép, amit mond, igazán birizgál, de csak ennyi az egész. — „Birizgál“, csúnyán mondta, mintha gú­nyolódna, én igazán őszintén mondtam magá­nak, életem nagy élménye lenne: erdőben, szá­raz, puha pázsiton, istenem ... — Utolsó élménye lenne, végkép kiábrán­dulna emberből, istenből, mindenből. — Újra kezdenénk, hogy ne legyen az utolsó. — Vegye úgy, asszonyom, hogy amit mon­dott, nem hallottam. — Förmedvényeket beszélek? — Beteg vagyok — nyögte a férfi —, vér­nyomás, érszűkület, asztmám is van. — És én? Azt hiszi, nálam minden rendben van? A tavaly vették ki a lépemet, mutassam meg magának, mekkora vágásom van? — Kivették a lépét? Úristen, és maga ilyen kalandokba bocsátkozik? •— Ne hüledezzen, a lép nem létfontosságú szerv. — Úristen, úristen ... Most már kezdek megbarátkozni a gondolataival, ráérzek, hogy mit hajszol maga itt ebben az erdőben, a múlt ébredt fel magában, ami természetes is valahol, elvégre mi is voltunk fiatalok, tud­juk, mit jelent fiatalnak lenni, még akkor is, ha nem éltünk kellőképpen az adott lehető­ségekkel. — Nem szeretném, ha megsértődne, de én még mindig fiatalnak érzem magam. Mi a vé­leménye? — Az én véleményemre kíváncsi? Ha ... Kicsit mániákus, nem gondolja? Felébredt magában a fiatalság, hát persze... Itt könnyű, itt nincs tükör, nincsenek fiatalok, akik lené­zően megbámuljanak, itt csak magunk va­gyunk, egészen rajtunk múlik, hogy mit s mennyit tudunk egymással elhitetni, emberek között eszünkbe jutna a lényeg, minden bi­zonnyal, itt csak bogarak, mókusok, fekete rigók látnak, nem zavarnak, riadtan menekül­nek előlünk, ez ugyancsak hiúságunkat melen­geti, itt mi vagyunk a Mindenható, függetle­nül korunktól, arcunk ráncaitól, bőrünk pety­­hüdségétől, lábaink visszereitől; ha ügyelünk, nem beszélünk korunkhoz illően, vagyis nem komolyan, higgadtan, megfontoltan viselke­dünk, akkor maga szerint lehetséges, hogy leteperem, így gondolja? — Pontosan így gondolom. Még azt is tegye hozzá: elhisszük, hogy nem vagyunk meg­gyötörve, nem vagyunk betegek, nem kínoz a ... tudja maga. — Tudom. Egészen rosszul értelmezi bele­egyezésemet ebbe a kirándulásba, én csak le­vegőzni akartam, mozogni, egyhangú életem nem sok érzelmet ébresztgetett bennem az utóbbi időben, ha valami mocorogna is ben­nem, az csak az emlékezés halovány árnyéka, ha rám is gondolna, és nemcsak önmagára, akkor legyűrné téves képzeteit, feladná remé­nyeit, hogy most isten igazában kitombolja magát, megbosszulja a kihagyott lehetőségeket. — Hát igen, maga egyáltalán nem tud ud­varolni, ez a véleményem. — Nem, én egyáltalán nem tudok, asszo­nyom. Ellenben tudom, hogy felesleges a hó­hullást hólavinának, az égboltot lepedőnek, vagy a fogfájást világfájdalomnak tekinteni. Ráncainkat sem tudjuk letörölni, mégoly sok életkedvvel, akarattal sem. Egy villanás, a gyufa fellángolása nem jelenti a naprendszer fényét, ragyogását. — Ez engem, látja, mint általában a nőket, nem érdekel, vagyis az okoskodás, a magyará­zat nem érdekel, unom, ilyen vagyok, amit nem szeretek, az untat, azt hiszem, sokkal praktikusabban gondolkodom, mint maga. Az idő, a kor, a problémák nem érdekelnek, öreg­ségemre könnyelmű lettem, mit szól hozzá? — Semmit. — Nem unalmas egy megfontolt, nagyon ki­mért és nagyon öreg valaki? Ez éppen a fia­taloknak állna jól, csak hogy ők nem tudnak kimértek, higgadtak lenni, mi már tudunk, nem áldatlan valami ez? Hagyni, hogy úgy legyen, ahogy annak lennie kell? — Harcolni akar, asszonyom, küzdeni? És ha most egy betyár kezében késsel vagy pisz­tollyal clinkbe állna: pénz, vagy élet! Mit csi­nálna? — Megmutatnám neki a diagnózisomat iga­zoló papírokat, a látleleteket, és itt van a zse­bemben a gyógyszer, méregdrága ampullák, csak elhinné, hogy rossz helyen kopogtatott. — Nálam is van gyógyszer, az a dinamit, nitroglicerin. — Azt hiszem, elmenekülnének, megijedné­nek, nem mernék elvenni kezünkből a pénzt. — Egy igazi útonálló nem lehet finnyás, nem úgy volt nevelve. De itt nincsenek rab­lók, asszonyom, ez nekik nem „munkaterület“, itt felkopna az álluk. — Képzelje, én még soha nem találkoztam rablóval. — Pech. Ha nagyon akarjuk, most ez is megeshetik, titkos vágyai is lehetnek az em­bernek, például megbirkózni egy rablóval, vagy akár egy egész rablóbandával, rém izgal­mas lehet. — Belém akarja verni a frászt? — Nem hallotta? Valami recsegett a közel­ben. — Valaki követ? Létezne? — Meglehet, asszonyom, minden meglehet, forduljunk vissza? — Most már nem, kár lenne, majdnem a fele utat megtettük. — A fele utat? A java csak most kezdődik, az emelkedő egyre meredékesebb, ide már táb­lát kéne kitenni, 60 éven felülieknek nem ajánlott. Álljunk meg egy csöppet. Megfogha­tom a kezét? — Már mindjárt hogy elindultunk, ezzel kellett volna hogy kezdje, ha már induláskor megfogja a kezemet, nem is tudja elképzelni, milyen jó benyomást gyakorol rám, ez nálam sokat számít, nagyon érzéki vagyok. — Most megint kezdi, asszonyom. — Megint kezdem, persze, hiába akarja el­terelni a figyelmemet holmi rablómesékkel, jogom van rácáfolni arra a bizonyos tévhitre, miszerint egy bizonyos koron túl az embernek már csak enni, ülni és sétálni van joga. Ké­szüljék meghalni? — Félrebeszél, asszonyom. — Egyáltalán nem beszélek félre. Mi lenne, ha törvénybe vennék: hatvan éves korában az ember kap egy injekciót és kampec. Megüljük a hatvanadik szünnapot, eszünk, iszunk, aztán megjelenik hivatalból a fehér köpenyes nő­vérke és ünnepélyesen beadja a biztos adagot. — Most igazán félrebeszél. — Így legalább mindenki tudná, hogy mi­hez tartsa magát. Humánus megoldás lenne. — Akkor mi most a mennyországban sétál­nánk, asszonyom. — Már igen. — Hogy miket összehord, nem is tudom, mit gondoljak magáról. — Most jobban megszorította a kezemet, miért? — Éreztetni szeretném magával, hogy jó kezekben van. Hallgattak. Csöndben nézték egymást. Az asszony elindult, a férfi fellépésnyire lemarad­va követte. — Minden túlzást leszámítva — mondta az asszony —, ha komolyan, korunkhoz illően viselkednénk, és keserű emlékeinket idézget­nénk, rögvest elfáradnánk, minden, ami éle­tünkben kellemetlen volt, most eszünkbe jut­na, még sírni is kedvünk kerekedne, ezért kell túltegyünk magunkon, tisztában vagyunk egy­más gyengéivel, de nem vesszük tudomásul, csak így tudjuk elérni azt, amit akarunk. — Mit akarunk, asszonyom, mit tudunk mi akarni? — Fiatalok lehetünk, újból. — Van ennek valami értelme, asszonyom? A mi korunkban? — Van, nincs, kell legyen, ha mi ketten most így akarjuk. Talán utoljára ebben az életben, ha már nem jön az ápoló azzal az injekcióval. Nos? — Könyörgöm, asszonyom, csak nem gon­dolja komolyan, hogy itt... — De igen, komolyan gondolom. — Majdnem megcsúszott, asszonyom, síkos a talaj, nedves, ahol nem éri a fény, nedves, csúszós. — Gödörbe léptem, ha kimegy a bokám, mi lesz? A hátára vesz? Tudja, hány kiló vagyok? — Hagyjuk a kilókat, asszonyom, ne lépjen félre, egyszerű. —■ Az én felszabadulása, tudja, mit jelent? — Tudom. Altatás. — Most nagyon gyűlöl, lefogadom. Egy jó vihar kéne, de egy olyan, hogy a fákat töves­tül kicsavarja, mi pedig behúzódjunk egy barlangba, a tomboló vihar pedig legalább hét nap és hét éjszakán át dühöngjön, de úgy, hogy az egész erdőt letarolja, ez lenne az igazi. — Enyhén szólva, maga kegyetlenül mazo­chista, szívem. — Szívem. Ezt nagyon szépen mondta. — Igen, mert sajnálom. Minduntalan arról ábrándozik, ami nincs, fiatalság, életerő, tett­vágy, vihar... Éppen mint a gyerekek, amit elképzel, elhiszi, hogy rögtön teljesül. Az én felszabadítása karhatalommal, önkénnyel nem lehetséges. — Erőszakkal! Ez az, így akarom. Szorítsa meg a kezemet. — Szorítom, ennél jobban nem tudom szorí­tani; kerülgetjük a fákat, bukdácsolunk, mint két szerencsétlen. — Mondtam, hogy itt lehet, nem lát senki. — És mi? Mi magunk vakok vagyunk? — Mint két szerencsétlen, így mondta? Ez sértés. Azt hiszi, nem volt esetem az életben? Ahányszor egy-egy piszok alak le akart fek­tetni, nem hagytam. Elhiszi? — És ezt most visszasírja? — Közönségesen beszél. A legszívesebben lehülyézném. — Ezt ne tegye, érzékeny vagyok. Lefoga­dom, hogy egyszer sem csalta meg a férjét. — Nevetek. Jön, hogy nevessek ... — Nyugodtan, asszonyom. — Fiatal koromban sokáig úgy tudtam, hogy (Folytatása a 4. oldalon) olyan szavak, amelyeket finn­ugor eredetűnek mondanak a nyelvészek: a költői nyelven beszélők gyakrabban s szíve­sebben szólnak örök, tehát ősi dolgokról, mint olyanokról, a­­melyeket hoz és aztán elvisz az idők szele. Ebből a szem­pontból nézve a kenyérmadár minden bizonnyal a „legfinnu­­gorabb" nyelvű könyv, ame­lyet nálunk az utóbbi ne­gyedszázadban felnőttek vagy gyermekek számára írtak. Még csak annyit szeretnék megje­gyezni, hogy az örök és ősi jelző szóhasználatomban — a­­kárcsak a kötetben — nem föltétlenül egy, már régen fel­cserélt élet- és termelőmód emlékeire vonatkozik (de per­sze azokra is, tehát az olyan „pásztori versekre“ is példá­ul, mint az Alig pirkad, a Hajt a csordás stb.); a ver­­selő jó részét illetően azokat az örök és ősi élményeket je­lenti, amelyekben naponta lehet része mai, városlakó gyermekeknek is: a természet arcának számtalan változását s a lélek ezt kísérő sok finom rezdülését (Kopár fa, Kelj föl nap stb.). Ezekkel a versek­kel Kányád! egységet teremt gyermekeinknek az előttük voltakkal való azonossága és önmagukkal való azonossága között. SZERKEZET ÉS NYELV Egy másfajta, formai egység is megvalósul a könyvben. Miután elolvastam, egyelőre magamnak s egyházamban, egy kerek napig töprengtem azon, honnan van több mint száz versének, meséjének, tör­ténetének műfaji tarkaságát, tartalmi változatosságát össze­fogó tömbszerűsége. Gondol­tam arra, hogy már említett egységes népmeséi világképé­től, ennek azonban ellent­mondott az az érzésem, hogy a kötet tömbszerűsége formai természetű; aztán gondoltam arra, hogy a költői beszéd honfoglalásától a próza terüle­tén, jelesül attól, hogy a me­sék nagyobb része is versszö­vegnek minősíthető ritmikus, rímes próza (Fából vaskarika, Pacsirtapor, Egy legény meg egy kalász stb.), aztán más­nap, amikor újra leültem a könyv mellé, amelyet ezút­tal a tartalomjegyzéknél ütöt­tem fel, hirtelen rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb — és sokkal bonyolultabb — do­logról van szó. Mégpedig ar­ról, hogy a kötet voltaképpen kalendárium, hogy szerkezeti elve az évszakok egymásután­ja. Első pillantásra — vagy másodikra, mint esetemben — ez az egyszerű dolog a termé­szeti jelenségekről szóló ver­sek sorrendjéből derül ki. De a többi vers és mese elhelye­zése sem véletlenszerű: a Má­tyás-napi vásár például, ez az egyetlen rímpárra felépített, sokoldalúan remek vers ott kerül sorra, ahol a szomszédos versekből a télutó sejthető, Mátyás napja lévén február 24-én. (Egyébként ezen az egy, sokak előtt rejtve mara­dó információn kívül a vers egy árva szóval sem utal sem­miféle évszakra; Deák Ferenc szép illusztrációján a vásári jelenet talán ezért nincsen is téli tájban.) Máshol más köti a hésziodoszi rend, a „munkák és napok“ rendje adott helyé­hez az adott, nem természeti tárgyú verset vagy mesét; kedves foglalatosság volna mindeniknél megkeresni, hogy mi is. Csakhogy erre nincs idő, s talán nem is szolgálna túl fontos tanulsággal; fonto­sabbal semmiesetre, mint az az ennyiből is ,már bátran le­vonható, hogy így kell kötetet szerkeszteni. Ilyen teljes össz­hangba hozva a tartalmi és formai elemeket, ilyen funkci­onális és — ettől bonyolult a dolog — ugyanakkor ilyen mély tartalmi jelentésre szert tevő, keretet találva egy ve­gyes vers- és prózaválogatás­nak. Mert az év leforgása itt nemcsak a kötet ügyes ren­dezőelve, hanem egyszersmind a kötetben újrateremtett világ kozmikus életrend-kerete — sőt, ameddig nem szakadunk el végképp a természettől, va­lamennyire a mienk is. S ezért a kenyérmadár a­­molyan szertartáskönyv-féle, akár a hagyományos világban a kalendárium, olvassunk fel belőle minden este a gyerme­keinknek s az unokáinknak, és adjuk is a kezükbe, mert tele van csodálatos képekkel. (Deák Ferenc rajzait nem tudom szakszerűen méltatni; hadd mondjak csak annyit, hogy nem is illusztrációk, mint fen­tebb neveztem egyiküket, ha­nem a Kányádi-versek és me­sék ihletett továbbgondolásai, ugyanazt a szellemiséget u­­gyanazon a szinten sugárzó grafikai művek.) Mivel pedig „több nap, mint kolbász“, a kötet száz-egynéhány írását osszuk be úgy, hogy legyünk mindig szinkronban az évsza­kok váltakozásával. Olvassunk fel egy-egy verset, mesét két­szer is, háromszor is kicsi­nyeinknek, okosan kihasznál­va, hogy ezt többnyire ők ma­guk is így kérik. A mihamar tapasztaljuk majd, nagy kó­rusban fújják velünk a szöve­geket, különösen az olyan, nyel­vileg és logikailag egyaránt hibátlanul kerekre csiszolt rö­vid verseket, mint a Beteme­tett a nagy hó, a Róka-mon­dóka stb. (és talán kevésbé az olyan finoman utánérzett weö­­resi sziporkákat, mint a Feke­terigó vagy a Két vén fáról). S ennél többet, azt hiszem, semmivel sem tehetünk gyer­mekeink jövő századba átszár­mazó anyanyelvi kultúrájának szilárd megalapozásáért — ha­csak azzal nem, hogy egy má­sik, ugyanilyen jó vagy ennél jobb könyvből olvasunk fel nekik naponta. KONTEXTUS Ilyen könyv azonban nincs. Nemcsak hogy ugyanilyen jó vagy ennél jobb romániai ma­gyar gyermekkönyv nincs, de nincs ezzel összemérhető, egy napon emlegethető, egy pul­ton árulható vagy árult sem már hónapok óta — egy bizo­nyos kis rúgkapáló, néha a szakállamba markoló fickó megszületése óta — a köny­vesboltokban. Hallottam egy Bajor-kötetről, nem sikerült megvásárolnom, s az különben is az esemény előtt jelent meg; adja az ég, hogy az ilyen lett volna. Bajortól kitelik. De hol a többi? S hol van maga Kányádi Sándor új verseivel, hova lett hónapok vagy talán már félévek óta írét gyermek­lapunk hasábjairól? Jó volna nem okozni rossz­érzést senkinek, most legke­vésbé épp Kányádinak, s el­hallgatni azt, hogy könyve na­gyon gyér és nem nagyon színvonalas mezőnyben, egy önmaga belső és külső lehető­ségeitől messze lemaradt gyer­mekirodalom kontextusában áll helyt magáért. De meg kell mondani, mert így van. S tán mert akkor is helytállna, ha költőink és íróink nemcsak a vakarékból sütnék gyermeke­inknek mindennapra szüksé­ges szellemi kenyérmadara­kat. KIRÁLY LÁSZLÓ VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR József Attila Most már csak kint a tüzes ég alatt. Semmi találkozás. Semmi emberek között egy európai. Semmi koponyák között egy emberarc. Csak az ég. Egyedül, vagy ezren-egyedül. A készülődő szikraesőben. Mikor még szerettük a szikraesőt. Kardok emlékével Mikor még bámulhattuk a kardokat. Valaki szólít és hív. De hová? Integetek egy láthatatlan képen. Mi m­i vagyunk, de ti? Vessétek alá magatok az inkvizíciónak. Alávetettük. És akkor mi van? Nem lett belőlünk más, csak annyi, hogy ez meg ez vagyunk. És a sok beszéd. De gyűlnek az egyetértők, reméljük. S a versek, mint a forradalmárok. Összehozva egy régvárt parolázást. íme itt vagyunk. Tudjuk, ki mi és micsoda. Nyugalom hát és figyelem­h­ez kell. Kitérni fegyverek látómezejéből. Sebezhetők, sebezhetetlenek. És az ének nem mindenkié. Karinthy Trelleborg felé fut egy fél fekete eb. Köd zabálja a fákat. Egyre nehezebb. Őszi tejben leng a világ bizonytalanul. Megőszülsz ósdi becsületben — lopni tanulj. Találomra belövöldözünk sejthető házak ablakán. Hűtlen szeretőinket eltalálhatjuk talán. Becsapottak, jégre csaltak fojtó nappali éje ez. Hiszékeny harcosok hős homlokára hűsítő hahota permetez. S jól lenne, ha nem volna nem­ jól. És könnyű — de egyre nehezebb. S a sinek között Trelleborg felé csak lohol, lohol a fél fekete eb. Al. Nyezvanov: A vendég Nem tehet róla, messziről érkezett. Más nemzések mögötte, más halálok. Azt hallja, h­ű, és hirtelen sírni kezd. Mint az örömre sosem találok. Ne kérdezd, nem szól, néma lett. Vadul elkerülik az álmok. Figyeld a dicsfényt feje felett Csak földi sorsa mostoha, álnok. G. ismerem én e halállal áldott Fajtát — dülöngél, mint a mérgezett. Megjelenik, s szemében furcsa világok ... Megjelent — és mit se kérdezett. 1981. március 31.

Next