Utunk, 1981 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1981-04-10 / 15. szám
FÜLÖP MIKLÓS I • •• m KOZOTT TISZTAKOK — Felgyalogolhatnánk — mondta az aszszony, felmutatott az erdő csúcsára. — Van bátorsága? — Nem tudom — felelte a férfi, — én már kezdek bátortalan lenni, nem szeretem a kockázatos vállalkozásokat. — Pedig nagyon szép lenne, sokszor álmodtam, hogy felkapaszkodtam, ott fönn leültem megpihenni, szép lehet a kilátás, álmomban szépnek találtam, a valóságban szebb lehet. Az asszony előre ment, kitaposott ösvényen haladt, az erdőben átszűrt fény, kellemes édesfanyar illat terjengett. — Két ember vagy az első pillanatban barátságot köt, vagy megette a fene az egészet — mondta az asszony. — A mi esetünkben nem ette meg — felelte a férfi. Cammogva követte az asszonyt. — Ez az ösvény felvezet a csúcsra? — Felvezet, egészen biztosan felvezet. — Az asszony bevárta a férfit. — Ott fönn menedékház van, talán sört is kapunk. — Vajon? — kérdezte a férfi, megállt az asszony mellett, riadtan körülnézett. — Hallotta ezt a vijjogást? — Nincs mitől félnie, madarak vijjognak, amikor megzavarják a nyugalmukat, vijjognak. — Azt sem tudom, hogy errefelé van-e medve, például, vagy farkas. — Az nincs — felelte az asszony. — Ezek, esetleg vaddisznók, talán. — És kígyók? — Nem tudom — felelte az asszony. — Azt hiszem, kígyó van — mondta a férfi. — Nagyon szép itt, kígyókkal, vaddisznókkal, vijjogó madarakkal, mindennel együtt, szeretnék itt lakni egy kis faházikóban, maga nem? — Magának is, nekem is, emberek között kell élnünk, szükségünk van rájuk, kell ápoljanak, kezeljenek, most, hogy leléptünk, baj lesz, meglátja. — Most ne okoskodjunk, éljük bele magunkat, hogy jó lenne itt élni, ebben ez az élvezet, ha sikerül elképzelnünk, akkor elfeledünk mindent. — Azt is, hogy nem vagyunk fiatalok? — Öregek vagyunk? — Tudom is én... Én például hatvanat töltöttem. — Erről ne beszéljünk, nem tudja komolyan elképzelni, beleélni magát, hogy nem úgy van, ahogy van, hanem másként? — Nem vagyok hajlandó képzelődni, a valósághoz tartom magam, már megszoktam, ezen nehéz változtatni; idős korban csak az állandóság jelent megnyugvást. — Idős kor? Nem tudom, miről beszél. — Magunkról, először is. Nem rémüldözik a gondolattól, hogy mit forgat a fejében? — Egyáltalán nem rémüldözöm. Mi nem öregedtünk meg, kettőnk között a távolság megmaradt. Akarat dolga az egész, most megállhatnánk egy fa mögött és csókolózhatnánk, itt senki sem lát. — Akkor meg minek beállni egy fa mögé? — Illúzió, nem tudja, mi az? — De igen. Álljunk hát be egy fa mögé, és csókolózzunk, nem bánom. — „Nem bánom." Hogy lehet így beszélni? Mindent elront, ezért kár volt meglógnunk, akár vissza is fordulhatunk. — Most már ne forduljunk vissza, menjünk tovább. — Jól esik hallani, hogy határozott, talán néhány száz méterrel odébb a férfi is felébred magában. — Ne ringassa magát. — Én vettem rá, hogy meglógjunk, nekem köszönheti, hogy itt van, erejéből többre is telne, higgye el, csak az önbizalmával van baj, azt kell noszogatni, a végén még leteper, istenem, leteper a földre. — Hiszem, nem nagyon élvezné, ha leteperném. — Viaskodnék magával, segítségért kiabálnék, itt lehet, az ördög se hallja, a tüdőmnek jót tenne a vnsibálás, aztán nem bánnám, bármit csinálhatna velem, megsimogatnám a fejét és szorosan magamhoz ölelném. — Szép, amit mond, igazán birizgál, de csak ennyi az egész. — „Birizgál“, csúnyán mondta, mintha gúnyolódna, én igazán őszintén mondtam magának, életem nagy élménye lenne: erdőben, száraz, puha pázsiton, istenem ... — Utolsó élménye lenne, végkép kiábrándulna emberből, istenből, mindenből. — Újra kezdenénk, hogy ne legyen az utolsó. — Vegye úgy, asszonyom, hogy amit mondott, nem hallottam. — Förmedvényeket beszélek? — Beteg vagyok — nyögte a férfi —, vérnyomás, érszűkület, asztmám is van. — És én? Azt hiszi, nálam minden rendben van? A tavaly vették ki a lépemet, mutassam meg magának, mekkora vágásom van? — Kivették a lépét? Úristen, és maga ilyen kalandokba bocsátkozik? •— Ne hüledezzen, a lép nem létfontosságú szerv. — Úristen, úristen ... Most már kezdek megbarátkozni a gondolataival, ráérzek, hogy mit hajszol maga itt ebben az erdőben, a múlt ébredt fel magában, ami természetes is valahol, elvégre mi is voltunk fiatalok, tudjuk, mit jelent fiatalnak lenni, még akkor is, ha nem éltünk kellőképpen az adott lehetőségekkel. — Nem szeretném, ha megsértődne, de én még mindig fiatalnak érzem magam. Mi a véleménye? — Az én véleményemre kíváncsi? Ha ... Kicsit mániákus, nem gondolja? Felébredt magában a fiatalság, hát persze... Itt könnyű, itt nincs tükör, nincsenek fiatalok, akik lenézően megbámuljanak, itt csak magunk vagyunk, egészen rajtunk múlik, hogy mit s mennyit tudunk egymással elhitetni, emberek között eszünkbe jutna a lényeg, minden bizonnyal, itt csak bogarak, mókusok, fekete rigók látnak, nem zavarnak, riadtan menekülnek előlünk, ez ugyancsak hiúságunkat melengeti, itt mi vagyunk a Mindenható, függetlenül korunktól, arcunk ráncaitól, bőrünk petyhüdségétől, lábaink visszereitől; ha ügyelünk, nem beszélünk korunkhoz illően, vagyis nem komolyan, higgadtan, megfontoltan viselkedünk, akkor maga szerint lehetséges, hogy leteperem, így gondolja? — Pontosan így gondolom. Még azt is tegye hozzá: elhisszük, hogy nem vagyunk meggyötörve, nem vagyunk betegek, nem kínoz a ... tudja maga. — Tudom. Egészen rosszul értelmezi beleegyezésemet ebbe a kirándulásba, én csak levegőzni akartam, mozogni, egyhangú életem nem sok érzelmet ébresztgetett bennem az utóbbi időben, ha valami mocorogna is bennem, az csak az emlékezés halovány árnyéka, ha rám is gondolna, és nemcsak önmagára, akkor legyűrné téves képzeteit, feladná reményeit, hogy most isten igazában kitombolja magát, megbosszulja a kihagyott lehetőségeket. — Hát igen, maga egyáltalán nem tud udvarolni, ez a véleményem. — Nem, én egyáltalán nem tudok, asszonyom. Ellenben tudom, hogy felesleges a hóhullást hólavinának, az égboltot lepedőnek, vagy a fogfájást világfájdalomnak tekinteni. Ráncainkat sem tudjuk letörölni, mégoly sok életkedvvel, akarattal sem. Egy villanás, a gyufa fellángolása nem jelenti a naprendszer fényét, ragyogását. — Ez engem, látja, mint általában a nőket, nem érdekel, vagyis az okoskodás, a magyarázat nem érdekel, unom, ilyen vagyok, amit nem szeretek, az untat, azt hiszem, sokkal praktikusabban gondolkodom, mint maga. Az idő, a kor, a problémák nem érdekelnek, öregségemre könnyelmű lettem, mit szól hozzá? — Semmit. — Nem unalmas egy megfontolt, nagyon kimért és nagyon öreg valaki? Ez éppen a fiataloknak állna jól, csak hogy ők nem tudnak kimértek, higgadtak lenni, mi már tudunk, nem áldatlan valami ez? Hagyni, hogy úgy legyen, ahogy annak lennie kell? — Harcolni akar, asszonyom, küzdeni? És ha most egy betyár kezében késsel vagy pisztollyal clinkbe állna: pénz, vagy élet! Mit csinálna? — Megmutatnám neki a diagnózisomat igazoló papírokat, a látleleteket, és itt van a zsebemben a gyógyszer, méregdrága ampullák, csak elhinné, hogy rossz helyen kopogtatott. — Nálam is van gyógyszer, az a dinamit, nitroglicerin. — Azt hiszem, elmenekülnének, megijednének, nem mernék elvenni kezünkből a pénzt. — Egy igazi útonálló nem lehet finnyás, nem úgy volt nevelve. De itt nincsenek rablók, asszonyom, ez nekik nem „munkaterület“, itt felkopna az álluk. — Képzelje, én még soha nem találkoztam rablóval. — Pech. Ha nagyon akarjuk, most ez is megeshetik, titkos vágyai is lehetnek az embernek, például megbirkózni egy rablóval, vagy akár egy egész rablóbandával, rém izgalmas lehet. — Belém akarja verni a frászt? — Nem hallotta? Valami recsegett a közelben. — Valaki követ? Létezne? — Meglehet, asszonyom, minden meglehet, forduljunk vissza? — Most már nem, kár lenne, majdnem a fele utat megtettük. — A fele utat? A java csak most kezdődik, az emelkedő egyre meredékesebb, ide már táblát kéne kitenni, 60 éven felülieknek nem ajánlott. Álljunk meg egy csöppet. Megfoghatom a kezét? — Már mindjárt hogy elindultunk, ezzel kellett volna hogy kezdje, ha már induláskor megfogja a kezemet, nem is tudja elképzelni, milyen jó benyomást gyakorol rám, ez nálam sokat számít, nagyon érzéki vagyok. — Most megint kezdi, asszonyom. — Megint kezdem, persze, hiába akarja elterelni a figyelmemet holmi rablómesékkel, jogom van rácáfolni arra a bizonyos tévhitre, miszerint egy bizonyos koron túl az embernek már csak enni, ülni és sétálni van joga. Készüljék meghalni? — Félrebeszél, asszonyom. — Egyáltalán nem beszélek félre. Mi lenne, ha törvénybe vennék: hatvan éves korában az ember kap egy injekciót és kampec. Megüljük a hatvanadik szünnapot, eszünk, iszunk, aztán megjelenik hivatalból a fehér köpenyes nővérke és ünnepélyesen beadja a biztos adagot. — Most igazán félrebeszél. — Így legalább mindenki tudná, hogy mihez tartsa magát. Humánus megoldás lenne. — Akkor mi most a mennyországban sétálnánk, asszonyom. — Már igen. — Hogy miket összehord, nem is tudom, mit gondoljak magáról. — Most jobban megszorította a kezemet, miért? — Éreztetni szeretném magával, hogy jó kezekben van. Hallgattak. Csöndben nézték egymást. Az asszony elindult, a férfi fellépésnyire lemaradva követte. — Minden túlzást leszámítva — mondta az asszony —, ha komolyan, korunkhoz illően viselkednénk, és keserű emlékeinket idézgetnénk, rögvest elfáradnánk, minden, ami életünkben kellemetlen volt, most eszünkbe jutna, még sírni is kedvünk kerekedne, ezért kell túltegyünk magunkon, tisztában vagyunk egymás gyengéivel, de nem vesszük tudomásul, csak így tudjuk elérni azt, amit akarunk. — Mit akarunk, asszonyom, mit tudunk mi akarni? — Fiatalok lehetünk, újból. — Van ennek valami értelme, asszonyom? A mi korunkban? — Van, nincs, kell legyen, ha mi ketten most így akarjuk. Talán utoljára ebben az életben, ha már nem jön az ápoló azzal az injekcióval. Nos? — Könyörgöm, asszonyom, csak nem gondolja komolyan, hogy itt... — De igen, komolyan gondolom. — Majdnem megcsúszott, asszonyom, síkos a talaj, nedves, ahol nem éri a fény, nedves, csúszós. — Gödörbe léptem, ha kimegy a bokám, mi lesz? A hátára vesz? Tudja, hány kiló vagyok? — Hagyjuk a kilókat, asszonyom, ne lépjen félre, egyszerű. —■ Az én felszabadulása, tudja, mit jelent? — Tudom. Altatás. — Most nagyon gyűlöl, lefogadom. Egy jó vihar kéne, de egy olyan, hogy a fákat tövestül kicsavarja, mi pedig behúzódjunk egy barlangba, a tomboló vihar pedig legalább hét nap és hét éjszakán át dühöngjön, de úgy, hogy az egész erdőt letarolja, ez lenne az igazi. — Enyhén szólva, maga kegyetlenül mazochista, szívem. — Szívem. Ezt nagyon szépen mondta. — Igen, mert sajnálom. Minduntalan arról ábrándozik, ami nincs, fiatalság, életerő, tettvágy, vihar... Éppen mint a gyerekek, amit elképzel, elhiszi, hogy rögtön teljesül. Az én felszabadítása karhatalommal, önkénnyel nem lehetséges. — Erőszakkal! Ez az, így akarom. Szorítsa meg a kezemet. — Szorítom, ennél jobban nem tudom szorítani; kerülgetjük a fákat, bukdácsolunk, mint két szerencsétlen. — Mondtam, hogy itt lehet, nem lát senki. — És mi? Mi magunk vakok vagyunk? — Mint két szerencsétlen, így mondta? Ez sértés. Azt hiszi, nem volt esetem az életben? Ahányszor egy-egy piszok alak le akart fektetni, nem hagytam. Elhiszi? — És ezt most visszasírja? — Közönségesen beszél. A legszívesebben lehülyézném. — Ezt ne tegye, érzékeny vagyok. Lefogadom, hogy egyszer sem csalta meg a férjét. — Nevetek. Jön, hogy nevessek ... — Nyugodtan, asszonyom. — Fiatal koromban sokáig úgy tudtam, hogy (Folytatása a 4. oldalon) olyan szavak, amelyeket finnugor eredetűnek mondanak a nyelvészek: a költői nyelven beszélők gyakrabban s szívesebben szólnak örök, tehát ősi dolgokról, mint olyanokról, amelyeket hoz és aztán elvisz az idők szele. Ebből a szempontból nézve a kenyérmadár minden bizonnyal a „legfinnugorabb" nyelvű könyv, amelyet nálunk az utóbbi negyedszázadban felnőttek vagy gyermekek számára írtak. Még csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az örök és ősi jelző szóhasználatomban — akárcsak a kötetben — nem föltétlenül egy, már régen felcserélt élet- és termelőmód emlékeire vonatkozik (de persze azokra is, tehát az olyan „pásztori versekre“ is például, mint az Alig pirkad, a Hajt a csordás stb.); a verselő jó részét illetően azokat az örök és ősi élményeket jelenti, amelyekben naponta lehet része mai, városlakó gyermekeknek is: a természet arcának számtalan változását s a lélek ezt kísérő sok finom rezdülését (Kopár fa, Kelj föl nap stb.). Ezekkel a versekkel Kányád! egységet teremt gyermekeinknek az előttük voltakkal való azonossága és önmagukkal való azonossága között. SZERKEZET ÉS NYELV Egy másfajta, formai egység is megvalósul a könyvben. Miután elolvastam, egyelőre magamnak s egyházamban, egy kerek napig töprengtem azon, honnan van több mint száz versének, meséjének, történetének műfaji tarkaságát, tartalmi változatosságát összefogó tömbszerűsége. Gondoltam arra, hogy már említett egységes népmeséi világképétől, ennek azonban ellentmondott az az érzésem, hogy a kötet tömbszerűsége formai természetű; aztán gondoltam arra, hogy a költői beszéd honfoglalásától a próza területén, jelesül attól, hogy a mesék nagyobb része is versszövegnek minősíthető ritmikus, rímes próza (Fából vaskarika, Pacsirtapor, Egy legény meg egy kalász stb.), aztán másnap, amikor újra leültem a könyv mellé, amelyet ezúttal a tartalomjegyzéknél ütöttem fel, hirtelen rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb — és sokkal bonyolultabb — dologról van szó. Mégpedig arról, hogy a kötet voltaképpen kalendárium, hogy szerkezeti elve az évszakok egymásutánja. Első pillantásra — vagy másodikra, mint esetemben — ez az egyszerű dolog a természeti jelenségekről szóló versek sorrendjéből derül ki. De a többi vers és mese elhelyezése sem véletlenszerű: a Mátyás-napi vásár például, ez az egyetlen rímpárra felépített, sokoldalúan remek vers ott kerül sorra, ahol a szomszédos versekből a télutó sejthető, Mátyás napja lévén február 24-én. (Egyébként ezen az egy, sokak előtt rejtve maradó információn kívül a vers egy árva szóval sem utal semmiféle évszakra; Deák Ferenc szép illusztrációján a vásári jelenet talán ezért nincsen is téli tájban.) Máshol más köti a hésziodoszi rend, a „munkák és napok“ rendje adott helyéhez az adott, nem természeti tárgyú verset vagy mesét; kedves foglalatosság volna mindeniknél megkeresni, hogy mi is. Csakhogy erre nincs idő, s talán nem is szolgálna túl fontos tanulsággal; fontosabbal semmiesetre, mint az az ennyiből is ,már bátran levonható, hogy így kell kötetet szerkeszteni. Ilyen teljes összhangba hozva a tartalmi és formai elemeket, ilyen funkcionális és — ettől bonyolult a dolog — ugyanakkor ilyen mély tartalmi jelentésre szert tevő, keretet találva egy vegyes vers- és prózaválogatásnak. Mert az év leforgása itt nemcsak a kötet ügyes rendezőelve, hanem egyszersmind a kötetben újrateremtett világ kozmikus életrend-kerete — sőt, ameddig nem szakadunk el végképp a természettől, valamennyire a mienk is. S ezért a kenyérmadár amolyan szertartáskönyv-féle, akár a hagyományos világban a kalendárium, olvassunk fel belőle minden este a gyermekeinknek s az unokáinknak, és adjuk is a kezükbe, mert tele van csodálatos képekkel. (Deák Ferenc rajzait nem tudom szakszerűen méltatni; hadd mondjak csak annyit, hogy nem is illusztrációk, mint fentebb neveztem egyiküket, hanem a Kányádi-versek és mesék ihletett továbbgondolásai, ugyanazt a szellemiséget ugyanazon a szinten sugárzó grafikai művek.) Mivel pedig „több nap, mint kolbász“, a kötet száz-egynéhány írását osszuk be úgy, hogy legyünk mindig szinkronban az évszakok váltakozásával. Olvassunk fel egy-egy verset, mesét kétszer is, háromszor is kicsinyeinknek, okosan kihasználva, hogy ezt többnyire ők maguk is így kérik. A mihamar tapasztaljuk majd, nagy kórusban fújják velünk a szövegeket, különösen az olyan, nyelvileg és logikailag egyaránt hibátlanul kerekre csiszolt rövid verseket, mint a Betemetett a nagy hó, a Róka-mondóka stb. (és talán kevésbé az olyan finoman utánérzett weöresi sziporkákat, mint a Feketerigó vagy a Két vén fáról). S ennél többet, azt hiszem, semmivel sem tehetünk gyermekeink jövő századba átszármazó anyanyelvi kultúrájának szilárd megalapozásáért — hacsak azzal nem, hogy egy másik, ugyanilyen jó vagy ennél jobb könyvből olvasunk fel nekik naponta. KONTEXTUS Ilyen könyv azonban nincs. Nemcsak hogy ugyanilyen jó vagy ennél jobb romániai magyar gyermekkönyv nincs, de nincs ezzel összemérhető, egy napon emlegethető, egy pulton árulható vagy árult sem már hónapok óta — egy bizonyos kis rúgkapáló, néha a szakállamba markoló fickó megszületése óta — a könyvesboltokban. Hallottam egy Bajor-kötetről, nem sikerült megvásárolnom, s az különben is az esemény előtt jelent meg; adja az ég, hogy az ilyen lett volna. Bajortól kitelik. De hol a többi? S hol van maga Kányádi Sándor új verseivel, hova lett hónapok vagy talán már félévek óta írét gyermeklapunk hasábjairól? Jó volna nem okozni rosszérzést senkinek, most legkevésbé épp Kányádinak, s elhallgatni azt, hogy könyve nagyon gyér és nem nagyon színvonalas mezőnyben, egy önmaga belső és külső lehetőségeitől messze lemaradt gyermekirodalom kontextusában áll helyt magáért. De meg kell mondani, mert így van. S tán mert akkor is helytállna, ha költőink és íróink nemcsak a vakarékból sütnék gyermekeinknek mindennapra szükséges szellemi kenyérmadarakat. KIRÁLY LÁSZLÓ VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR József Attila Most már csak kint a tüzes ég alatt. Semmi találkozás. Semmi emberek között egy európai. Semmi koponyák között egy emberarc. Csak az ég. Egyedül, vagy ezren-egyedül. A készülődő szikraesőben. Mikor még szerettük a szikraesőt. Kardok emlékével Mikor még bámulhattuk a kardokat. Valaki szólít és hív. De hová? Integetek egy láthatatlan képen. Mi mi vagyunk, de ti? Vessétek alá magatok az inkvizíciónak. Alávetettük. És akkor mi van? Nem lett belőlünk más, csak annyi, hogy ez meg ez vagyunk. És a sok beszéd. De gyűlnek az egyetértők, reméljük. S a versek, mint a forradalmárok. Összehozva egy régvárt parolázást. íme itt vagyunk. Tudjuk, ki mi és micsoda. Nyugalom hát és figyelemhez kell. Kitérni fegyverek látómezejéből. Sebezhetők, sebezhetetlenek. És az ének nem mindenkié. Karinthy Trelleborg felé fut egy fél fekete eb. Köd zabálja a fákat. Egyre nehezebb. Őszi tejben leng a világ bizonytalanul. Megőszülsz ósdi becsületben — lopni tanulj. Találomra belövöldözünk sejthető házak ablakán. Hűtlen szeretőinket eltalálhatjuk talán. Becsapottak, jégre csaltak fojtó nappali éje ez. Hiszékeny harcosok hős homlokára hűsítő hahota permetez. S jól lenne, ha nem volna nem jól. És könnyű — de egyre nehezebb. S a sinek között Trelleborg felé csak lohol, lohol a fél fekete eb. Al. Nyezvanov: A vendég Nem tehet róla, messziről érkezett. Más nemzések mögötte, más halálok. Azt hallja, hű, és hirtelen sírni kezd. Mint az örömre sosem találok. Ne kérdezd, nem szól, néma lett. Vadul elkerülik az álmok. Figyeld a dicsfényt feje felett Csak földi sorsa mostoha, álnok. G. ismerem én e halállal áldott Fajtát — dülöngél, mint a mérgezett. Megjelenik, s szemében furcsa világok ... Megjelent — és mit se kérdezett. 1981. március 31.