Utunk, 1981 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1981-02-06 / 6. szám
#/a szőlőt szerettük igazán" A borítón — Pusztai Péter munkája — egy lepke látható, amelynek jobb szárnyát hatalmas ollóval épp kettőbe nyisszantja egy kéz. Fülszöveg helyett pedig csak a szőlőt című vers olvasható, mely eképpen hangzik: még roskadoztak a szilvafák / a szomszéd kertjében a szögesdróton / át kilestük miként hasadnak / boldogan a túlérett gyümölcsök / a férgek neszezését is hallani / véltük csak a dróton azok a szögek / ne lettek volna különben / szívből utáltuk a szilvát mi / a szőlőt szerettük igazán A kép és a szöveg jelzése egybevágó és egyértelműen a tiltás jegyében, érzetében fogant. De hát a költő számára mi lehet tiltott? Elméletileg semmi. Adva vannak számára a szavak és ezáltal az érzelmek, hangulatok, tények kimondásának, megfogalmazásának lehetőségei, s a megközelítés, a látószög megválasztásának szubjektív és látszólagos szabadsága. Ezek után a költőn múlik — tehetségén, teremtő erején, emberi tartásán, írástudó felelősségérzetén, elkötelezettségének fokán stb. — hogy mit, mennyit és hogyan és kiknek mond el és ki. Tapogatózhat, kísérletezhet, alkudozhat, elefántcsont-toronyba menekülhet, szóvirágokat puffogtathat elandalíthat és felrázhat, kizárhatja magát a társadalmi problémákból, a poros hétköznapokból — egyszóval az alapállás, a téma megközelítése, a kiválasztott látószögeezeregyféle lehet. dobravert énem panaszkodik hogy / elege van a felhajtásból / annyiszor vetkőzött meztelenre hogy / jólesne néha felöltözve járni / egy csöndes zug sem ártana ahol / néha reszkető kezével gyérülő / hajába túrna hogy / senki se lássa — sóhajt fel Cseke Gábor Ellenállás■* 44 című legújabb verseskötetének 88. lapján. Az elérhetőséget, a megvalósíthatóságot újra a tiltás, a belső tiltás teszi lehetetlenné: szépen igazul elvszerűen sose önzőn bátran lelkesülten bölcsen másokért is makacsul utolsó leheletig mintha csak egy nap lenne az élet (6. lap) Ars poetica et és egyszersmind ars vitae. Ennek vallása és vállalása eleve kizárja a „csendes zugot“, s teljesen közömbössé válik a megelőző * Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980. „voltam ami voltam“-állapot a jövőre nézve. Cseke Gábor pontosan tudja, mit akar és kinek akar szólni; versei nem légüres térben született lombik-költemények, nem szóhalmazok, üresjáratú blablák, nyakatekert értelmetlenségek tárházai. Pontosan meghatározott időben és térben születtek, pontosan meghatározható időhöz és térhez (is) kötődnek, anélkül hogy lemondanának e konkrét időn és téren való túlmutatásról. (Mert, ugyebár, nem minden provinciális, ami konkrétan kötődik térhez és időhöz.) A közös gondokban talpaló, sáros-poros hétköznapokban fürkésző publicistát, újságírót e kötet költője sem „tagadja le“. De miért is tenné, ha gondjaik, törekvéseik, az igazság megfogalmazása és kimondása, felmutatása, egy etnikai közösség lelkületének gazdagítása, tudati gyarapítása stb. azonosak. Ilyen emberi problémák kötik le a költő Cseke Gábor figyelmét is. Legújabb kötetének főbb témái tehát ezek lennének: a megtartó anyanyelv őrzése és ápolása (az Összes műveim című ciklus gondolatgazdag verseiben főleg), a táj emberi, valamint emberei arcának-sorsának felmutatása, s mindenekelőtt az örök költői téma: az önmarcangolás, a hitet erősítő emberi kétely. És újra megfogalmazódik ezek összefüggéseiben az ars poetica— ars vitae: forró égövön élni volna jó / szelíd időket élni volna jó // gesztenyeként beérni volna jó / burokból földre hullni volna jó // halk szavakkal beszélni volna jó / ha válaszszal beérni volna jó // és mert hidegben élünk légy kemény / halálig tartó hangos vélemény (17. lap) A magyar költészet nagy hagyományaihoz kötődik Cseke Gábor költészete, amikor politizáló, társadalmi, erkölcsi kérdésekben szavát hallatja, véleményt nyilvánít , s ennek érdekében megfogalmazásában egyértelmű és közérthető is. Cseke Gábor „hangos véleményét“ általában halkan, higgadtan mondja el legújabb kötetének verseiben. De mondja, elmondja, kimondja következetesen és makacsul. Mert a higgadt, csendes hang nem jelent közömbösséget. Jelzi viszont e költészet letisztulását, erőteljes, egyéni hangúvá válását. Cseke az esetek többségében már-már „direktbe“ fogalmaz, elhagyván a stiláris pózokat, költői „mesterfogásokat“, a bonyolultabb áttételeket. Jelző, jelzős szerkezet, hasonlat is alig lelhető fel ezekben a versekben, talán a metafora és a szimbólum csak, amit megőriz a „külsődleges" stiláris eszközökből. Ezek viszont mindig erőteljesek, „telitalálatok“, „dombok / keletien agyagcipők“, vagy: „apák / kérdőjelek az időben // anyák / halkuló darvak elmenőben“ stb. Cseke Gábor „eszköztelensége“ látszólagos. Ami „kívülről“ hiányzik, azt a versek „belsősége" igyekszik pótolni, s ez a legtöbb esetben sikerül. Elsősorban a versek dinamikájára, olykor erőteljes, máskor el-elhalkuló ritmusára gondolunk. Cseke szívesen és tudatosan, következetesen mond le a „külsőségekről“, a versre „aggatható cifraságokról, sallangokról“, hogy a költemény hangulati-érzelmi és értelmi töltetét erősítse fel. Ez érvényes a klasszikus stílusban építkező és a szabadversekre is. Hangvétele is széles skálán mozog: olykor „tudományosan" szikár, máskor pedig nosztalgikus kesernyés, avagy kesernyésen csípős, már-már ironikus, így „pőrére vetkőztetett“ verseinek sajátos hangulatuk van. Egyébként ez a gondolatot aláhúzó, kiemelő hangulatteremtés talán legfőbb erőssége és sajátossága e kötet verseinek. A kötet elvitathattlan erényei mellett fel kell figyelnünk az olykor-olykor — szerencsére ritkán — megkísértő deklamálásra, a közhelyes megfogalmazásokra is. Az ilyenszerű sorokra, szakaszokra gondolunk, ám ha egymást jól megértjük jöhet szél árvíz fergeteg amit gondolunk kibeszéljük fitymálva ferde lelkeket testvér frate brúder mondom nem a szó számít csak a tett együtt játszunk akár a grundon de ez a játék vérre megy (69. lap) A gondolat, a nemes eszmeiség megfogalmazása jelszószövegre emlékeztet (de nem sokkal sikerültebb a csend világa című pátoszos hangvételű, olykor banalitásokat mondó hosszabb lélegzetű poéma sem). Az Ellenállás című kötet gyengéi örvendetes módon messze eltörpülnek az erények mellett, amelyek egy sajátos hangvételű, egyéni látásmóddal rendelkező, szókimondó költővel ismertetnek meg. Cseke Gábor stílusa kiforrott, férfias, szikár hangja egyéni hang. MOLNOS LAJOS „Tárgyilagos harmadik te nézd szemünket áldozatot és bakóét Közös sötét Lásd leszámol az arctalan mindennel minek arca van Érezzük hatalmas arcát a A világ mégis ép A képek törnek (Oláh István: Képrombolók) Oláh István könyve a következetesen a gyakorlatban megvalósuló módszer miatt tűnik első olvasásra is egységesnek. Az, hogy a címe: Sötétkamra*, csak „magas labda" a kritikusnak ahhoz, hogy nyugodtabban tehessen említést a módszer mibenlétéről. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a módszer következetes alkalmazása nem minden vers — egyes vers — esetében jelent értékmérőt, ugyanis van olyan verse Oláh Istvánnak, amelyik vétedésénél fogva nem fér bele ebbe a módszerbe, ám ilyenkor — nem is kevésszer — a költő-szerkesztő arbitrárisan „faragja" a kirívó verset a kötet alkalmazott módszeréhez. Sötétkamra — térjünk rá a címben is megfogalmazott költői eljárásra —, azaz Oláh óhaja az, hogy kötetében végig megvalósítsa a „fényképszerűséget", amiből három dolog következik, szinte már kényszerítő erővel: 1. a teljes objektivitásra való törekvés, a láttatásmód tökéletes szenvtelensége. 2. Az egészből kiragadott („lefényképezett") látványszekvencia lekerekítése úgy, hogy e „lefényképezett“ részlet azért egyben utaljon a nagy egészre, vagy azzal való összefüggéseire is. És: 3. a „lefényképezett" látványszegmentum egyszerivé, a maga nemében megismételhetetlenné tétele a „fényképversben“. A „tárgyilagos harmadik" metaforájaként mindjárt kínálkozik is az „objektív“, a lencse, „az arctalan“, mely épp azért képes „leszámolni“ áldozattal, bakóval egyaránt, mert azoknak „gyakorlatába“, bármily szerepet is játszanak, mindig és minden látszólagos szenvtelenség ellenére ott lappang az érzelmi mozzanat. Ám Oláh István azt is tudja, hogy a láttatás tökéletes tárgyszerűsége merő illúzió bármely költő esetében, ő — ennek tudatában — csak a lehető legmegközelítőbb eredményt szeretné fölmutatni, amit költő egyáltalán fölmutathat. Sőt azt is mondhatnék, hogy az egész kötet mindössze játék egy lehetőséggel, próbálkozás, kísérlet, mondjuk olyanszerű, mint a művészetek aszexuálissá tételének kísérlete. Ebből a következetességből eredeztethető aztán, hogy „a játék hevében“ a költő olykor olyan túlzásokra ragadtatja magát, hogy az objektivitás hajhászásában nem csak az emfatikus 4 Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980. máz, de a poézist is száműzni akarja a versből. A tárgyias líra körébe vonható tehát Oláh e könyvbe foglalt verseinek javarésze, s ha a tárgyszerűség tökélyre vitele miatt néha bocsánatos túlkapásokra ragadtatja magát, az nem lenne túlzottan kirívó. Ám a szenvtelenség mellett még az intellektualitás mozzanatával is dúsítani akarja azt, aminek természeténél fogva nem kellene föltétlenül mindig annyira hivalkodóan előtérbe kerülnie ebben a verstípusban, még akkor sem, ha a szerző szándéka szerint — immár indulása pillanatától — tárgyias-intellektuális lírát akar művelni. Ebből a szempontból csak azt jegyeznék meg, hogy verseiben túl sok az olyan rejtett utalás, amely nemhogy „feldobná“ a költeményt, csak zegzugosabbá, érthetetlenebbé teszi ott, ahol ez igencsak kívülről bevittnek hat, még ha az olvasó egyből föl is fedezi a rejtett utalás lényegét. Sőt talán emez olvasónak van nehezebb dolga, hiszen annak, aki úgymond „gyanútlanul" olvassa a verseket, nem kell még külön is elhelyeznie tudatában ezen utalások miértjét, irányulását, nem kell eltűnődnie azok létjogosultságán vagy éppen a versegésszel való inkongruenciájukon. Ám gyorsan meg kell jegyeznünk: ebből a szempontból talán kissé túl sokat is idéztünk a sikertelen kísérletek eredményénél. Ugyanis az a fajta képiség, amely az utalások láncolatát tekintve olykor egyegy vers sikerületlenségét vonja maga után, másutt éppen fölerősíti, kiteljesíti a képet, a verset: „Piros ló rúgtat a vízbe, / nincs idő érteni szeszélyét. / Patájával finom harangot, / megzengeti a vizek mélyét.“ (Tajtékos vágta) Itt a metafora ugyan önmagában is elfogadható, még ha meglehetősen szokványos is. Ám hogy egyszersmind belejátszik még a legendára való utalás is a képbe, így az polivalens jelleget nyer, továbbá az egyszerű metafora és a legendára való utalás nem összeférhetetlen a szóképben. Mint ahogy nem összeférhetetlen az eredeti költői szándékkal — a szenvtelenség minél teljesebb megvalósításával — az sem, ha a szerző egy csöppnyi engedményt tesz (még ha akaratlanul is). Az állóképben hasonlat rejtőzik, ám e képet csupán annyival teszi emberibbé, hogy e hasonlat alternatív lesz, amivel a kép mindjárt veszít is merevségéből, „átlagfotó“ jellegéből: „Uborka alakú (hm) s -színű víznél / vigyázzban áll és néz a férfi / Csíkos fürdőtrikója tigrisre emlékeztet / és egy századelői nyárra Abbáziában." (Korai Vénusz) Bár a két hasonlat kapcsolatos viszonyban áll egymással (persze grammatikailag), a két hasonlító merőben ellentétes. A hasonlatok közötti ellentettség ily módon, bár jelöletlenül, veszít éléből, s a két ellentétes fogalom egyben közelít is egymáshoz. A „versfénykép“ így nyert e „technikában". Valami vibrálás keletkezik, s a versben ennek körülbelül az a hatása, mint az ún. „dutó“fényképnek. Rész-egész bennerejlésének, egymásban lételének példája a Tévé a szabadban című vers ötlete, ahogy a bizonyosságokat a költő az állandó nyomatékcserével egyre inkább elmossa. Bár az ötlet nem az Oláh István trouvaille-ja, mégis érdemes idéznünk a vers egy részletét: hogyan mosódik el a különbség az eredeti és a kép között, a benne rejlés át- és át-ismétlésével: „Egy tévé függ a szabadban mint a / cinke fészke a még belátható múltban / Bemutatja / 1. a természet szépségeit / 2. az embert aki tévézik a természetben / 3. a tévét amelyben a műsor valódi / természet a teszmészet a természet / közepében elnyújtózik egy ember / figyeli a fa ágán függő szerkezetet / amely csöppet sem véletlenül / az egy és igazi természetet mutatja [...] szinte álomban nézi / a madarak el- és hazaköltözését / r. • •] Aztán feláll a fához közelít / leakasztja a tévét“. A kötet olvasásakor leginkább az tűnt föl, hogyan — s milyen sokrétűen — kapcsolódik Oláh István a mai hazai fiatal(abb) költők törekvéseihez. Leszámítva a nem túl gyakori Lászlóffy Aladárhatást, képszerkesztési, versalkotási módja gyakorta rokonítható a Kenézével (pl. Lassú virágének). Gittái kihagyásos vagy mellérendeléses verstöredékeivel, Markó Béla olykor áradó, olykor pedig egyetlen ötletre építkező korábbi verseivel (A magdeburgi féltekék), vagy éppen Cselényi Béla néha fantáziát csigázó, aztán az olvasóra hagyatkozó ötleteivel (pl. Küszöb). Minden fenntartásunk ellenére, Oláh Istvánnak sajátos helye van kísérletező (fiatalabb) költőink sorában. És minden bizonnyal egy nagyobb költő a közösségben is. Itt a jegy, amely megkülönbözteti másoktól a költőt, de ugyanakkor valakikkel közös társaságba is vonja. S ő tudja ezt: „Barbár lennék ki gondolkodni is tud / Ember kinek nyelve / egyformán cinkosa és leleplezője / Két hangot mondok most barátom A hosszú / ő-t és az ű-t Máris tudod ki vagyok / mi szél vetett egymás mellé minket / ebben az időtlen hullámverésben“. (Időtlen hullámverésben) MÓZES ATTILA „...cinkosa és leleplezője..." ...] földnek Csokonai és Paulet Kovács Ferenc cikkének folytatása az I. oldalról hát megérhette, hogy kötetben is megjelenjenek versei, és a január első napjaiban megjelent könyvből megtudhatjuk, amit a legjelesebb Csokonaikutatók is csak sejtettek, hogy sokkal több híve és rajongója volt Vitéz Mihálynak, mint azt sejtettük. A Pauleti által románra átültetett három Csokonai-vers: A méhekhez (Către Albine), A tanúnak hívott liget (Codru chemat mărturie) és Az alvó Lilla felett (Spre dormitoarea N.) A Guarini után szerzett Csokonai-vers címe pedig: Amor. A Csokonai hatására született Pauleti-vers címe: Amorul. De míg Csokonai 13 sorban, szabad rímben ültette át a verset magyarra, Pauleti két hatsoros versszakba öltöztette a mondanivalót és a rímképlet: aabcöb/aabccb. De a hangulat a magyar versnél és a román versnél is azonos. íme az első három sor: Egykor, hogy a köpüböl Mézet lepinta Ámor, Megcsípte őtet egy méh. Cirul Amor odinioară Miere din un stup furată L-au muşcat o albinea. A nagybeteg, tüdőbajos Pauleti a kórházi ágyán, Csokonai verseskötet nélkül is Csokonai Lilláját idézi, őhozzá fordul, neki sírja el bánatát, számára is Lilla a megálmodott női eszménykép. A Lila-i în inima mea című Pauleti-vers első négy sora Az esztendő négy szakasza című Csokonai-verset juttatja eszünkbe. Íme: Ziua’-n noaptea-n zori şi-n seară Toamna, iarnă’n primăvară Lila, în inima mea Frumosu-ţi chip voi avea. Csokonai és Pauleti. Ha lenne idő rá, a költői párhuzamon túlmenően emberi párhuzamot is vonhatnánk kettőjük között. Pauleti 30 esztendőt élt, és Csokonai csak 2 évvel élt többet. Mindkettőjüket a tüdőbaj vitte el. Ez persze véletlen. Az viszont nem, hogy Pauleti XIII. Elégiájában az igazságnak tesz panaszt, s egy gazdagabb mezőt meg boldogabb évet kíván nemzetének, hogy aztán egy egész versesfüzetet szenteljen népének, s akárcsak Csokonai, ő is azt vallja, hogy „Az ember a poesis első tárgya.“ S mikor verset ír a balázsfalvi iskola ifjú tanáraihoz, miként Csokonai Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című versében egy Új Helikonról álmodik. Az Echinox Horváth Sz. István cikkének folytatása az 1. oldalról deményezésekről. (Ez utóbbiról román nyelven.) Ugyanezt el merném mondani a román olvasók nevében is — azaz nekik is alkalmuk adódik megismerkedni a jelenkori romániai magyar irodalom egy sajátos, jellegzetes vonulatával. Nem hiszem, hogy a leltárszerű számbavétel valamivel is többbet mondhatna a lapszámról. Annál inkább érdemes odafigyelni arra, hogy műfajilag mi az, ami a román olvasókhoz eljut benne. Vers és tanulmány (esszé?) az uralkodó műfajok, a próza — egyetlen kivételtől eltekintve — csak a kritikákból ismerhető meg. Szerepel még Szilágyi Domokos utolsó interjúja és Egyed és Szőcs Méliusz-interjúja is. Helyenként ingadozás észlelhető az abbeli szándékban, hogy egy egységes és jellemző Echinox-képet nyújtsanak, és ilyenkor az összeállítás kitágul egy amolyan ismeretterjesztő mindentmarkolás felé. A román oldalakon olvashatunk néhány személyes jellegű vallomást, meleg hangú portrét is, ami az alkotók közötti emberi kapcsolatokat tárja fel. Ehhez két megjegyzést fűznék. Elsősorban azt, hogy a magyar nyelvű hasábokon is szívesen olvastunk volna valami hasonlót, másodszor pedig azt, hogy az egyik ilyen jellegű írásban minden jószándék ellenére tárgyi tévedések íródnak le. PL: Kinizsi—Kenéz—Chinezu, akárhogy forgatjuk, nem ugyanaz a név. S hadd említsük meg azt is, hogy bántóan sok a sajtóhiba, nevekben is. Tulajdonképpen apróságokat tesznek szóvá a fenti megjegyzések. Előfordult már eddig is hasonló elírás — másutt is. Amiért mégis fontosnak tartottam kitérni rájuk, az a lapszám célkitűzéseiből adódik. Úgy vélem, nem megengedhető, hogy egy hasonló vállalkozás hitelét ilyen és ehhez hasonló elnézések rontsák. Egy ilyen lapszám óhatatlanul felhívja a figyelmet még egy — egyáltalán nem mellékes — kérdésre. Nevezetesen arra, hogy ki, kik fordították a benne szereplő anyagokat? Ezt böngészve tűnt fel az is, hogy a magyar és német oldalakon hiányoznak az egymástól kölcsönösen átvett írások. Csak kétféleképpen magyarázom: vagy a fordítók (fiatal fordítók!) teljes hiánya — amit nem hiszek, vagy valamilyen érthetetlen szerkesztői koncepció. Ugyanis különösen a magyar oldalak szellős szedése nem enged helyhiányra következtetni. De visszatérve a fordítók ügyére, úgy látszik, és ez megnyugtató, hogy van elegendő utánpótlás román—magyar vonatkozásban. Illetve, csak a kép egyik oldala megnyugtató, hiszen magyarul tudó román echinoxos nem nagyon mutatkozik ezeken az oldalakon ... Lehet, valamilyen elvont „illem“ szerint nem illett volna ennyi kritikai megjegyzés ebbe a rövid lapszemlébe. Úgy érzem azonban, hogy az ilyenszerű nyitások alapvető jegye az őszinteség, a nyílt és felelősségteljes véleménykimondás és -vállalás. Ezt szem előtt tartva tehát szívből köszöntjük az Echinox kezdeményezését. Idomok — Bartha Árpád felvétele