Utunk, 1984 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-15 / 24. szám
A bekerített Fügedes Hogy a színpadi ábrázolás rendszerint felfokozza a szöveg hatását, olyan árnyalatokat és vonatkozásokat érzékeltet vagy érzékeltethet, amelyekre egyszeri olvasás alapján az ember nemigen gondol — az ma már a legismertebb (de változatlanul igaz, és helytálló) színházesztétikai közhelyek közé tartozik. Kevésbé ment át a köztudatba, hogy ellenkező irányú hatásmechanizmust is kiválthat: leronthatja, más irányba terelheti, egyes esetekben egyenesen hatálytalaníthatja a szöveget. Sajnos, ilyen példák is akadnak a végéhez közeledő színiévad előadásai között s a Vidám sirató egy bolyongó porszemért, a temesvári Sütőbemutató azok közé tartozik, amelyek e tekintetben számos tanulsággal szolgálhatnak. A kétrészes farsangi játékot a szöveg nyomtatásban való megjelenése és eddigi színpadi megszólalásai alkalmával a kritika részletesen elemezte. Voltak, akik a Lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, vagyis a tragikus hangvételű drámák és a Vidám sirató tematikai hasonlóságai és megformálásbeli különbségei alapján érdekes összehasonlításokra és különböző értékítéletek megfogalmazására is vállalkoztak, mások főként a Fügedes-história alkotóelemeinek súlyát és szerepét boncolgatták. Bármilyen megközelítési módot választottak és bármilyen eredményre is jutottak, abban egyetértettek, hogy a falu közösségének hátat fordító, boldogságát (sértett hiúságában) egy újrakeresztelkedő szekta soraiban kereső figura problematikája általánosabb vonatkozásokra is figyelmeztető, időszerű és jelentős drámai-vígjátéki téma, és egyetértettek abban is, hogy a komédia nyelvi rétege gazdag és pompázatos. Sütő nyelvezete — mint Bécsy Tamás kifejtette — azért bűvöl el szépségével, mert „ ... nagyon sok részprobléma vagy az alapproblémák sok variációja épül a mondatokba, így azok az élet gazdagságával, sokszínűségével lesznek dúsak. Más szóval: az élet tényszerűségei és az emberek vonatkozásai jelennek meg a szavakban, s ezek ragyognak a nyelvi szépségben“. (Magam azoknak a véleményét osztom, akik a tragikus hangvételű drámákat értékelik többre. Hét évvel ezelőtt, kevéssel a Vidám sirató nyomtatásban való megjelenése után, az ötvenéves Sütő Andrást az Igaz Szó hasábjain köszöntve, és a színpadi műveit a legmagasabbra értékelve, mellesleg azt is megjegyeztem: „...drámai munkásságának paradoxona, hogy ő, akinek humora — mind prózai, mind drámai műveinek tanúsága szerint — rendkívül ízes és eredeti, nem írt még tragikus árnyalatú drámáihoz fogható súlyú komédiát vagy tragikomédiát“. Komédiának és tragikomédiának humora ugyanis — egészíteném ki most a gondolatmenetet — főként a szellemes bemondások, replikák, poének szintjén jelentkezik, és kevésbé a vígjáték helyzeteit, menetét, fordulatait meghatározó elemként. Ettől függetlenül azonban a nyelvi gazdagságot, leleményt hangsúlyozókkal egyetértve, és gyakorlati példákra, egyebek között a marosvásárhelyi magyar együttes hosszú előadássorozatának tanulságra is támaszkodva, hozzátehetem: a replikák és poének önmagukban is elegendőek, hogy egy hangulatos és emlékezetes színházi esttel megajándékozzák a nézőket.) Klein Magdalena az előző évadban a Szünet után tör ki a háború című Danek-darab színpadra állításával mutatkozott b Temesváron (akkor még mint vendég) s rendezését a kritika egyértelmű nagyrabecsüléssel fogadta, külön is kiemelve színpadi jelrendszerének egységességét, expresszionista fogantatást kifejező eszközeinek hatásosságát, azokat a vonásokat, amelyeket az idén, a Brassóban megtartott kortárs dráma fesztiválon a zsűri is méltányolt, amikor nekik ítélte a legjobb férfialakítás díját, s a pályakezdő díszlettervezőt (Dan Horia Chindát) is megjutalmazta első munkájáért. Csakhogy ami jó, sőt kiváló lehet egy színházi miliőben játszódó, általános erkölcsipolitikai kérdéseket taglaló drámai képsor esetében, nem feltétlenül az, egy figuráiban, mondanivalójában, kifejező eszközeiben, egész jellegében olyan merőben különböző mű színpadra állításakor, mint a Vidám sirató. Márpedig a rendezőnő fő feladatát ezúttal is abban látta, hogy biztosítsa a dinamikus színpadi mozgást, jelképesnek vélt vizuális elemeket társítson a szöveghez. Hogy Fügedes groteszk elhatározásának mélyén mi rejlik, vesszőfutását mi teszi tragikomikussá, vagy hogy Prédikál mivel hat környezetére, hogy sikerül a tudatlan emberek sorából híveket, követőket, áldozatokat szednie — ezek a kérdések a rendezőnőt szemmel láthatóan nem túlságosan foglalkoztatták. Nem az átélés hiányát kifogásolom természetesen, amikor ezt mondom, nem azt fájlalom, hogy a közönség derülve és boszszankodva nem könnyezte meg hegyenként Fügedes sorsát, vagy hogy Prédikás nem toborzott híveket az ő soraikból is, hanem a figurák külső és belső hitelét érzem foghíjasnak, sablonosan beállítottalak, egyetlen színnel vastagon meghúzottnak, az adott jelrendszeren belül. Klein Magdalena Fügedesben egyszerűen az ember elidegenedésének esetét, önmagába zártságát, közlésképtelenségét, elszigetelődését látta, érzékelte, s megelégedett ezekkel a nagyon általános, a konkrét estben csaknem semmitmondó tüneteknek a regisztrálásával, érzékeltetésével. A bezártságot, kivetettséget, elmagányosodást érzékeltetendő, közepes magasságú, körülbelül egy méteres szélességű kerítés-darabokat, kerítés-szeleteket kreáltatott a díszlettervezővel, amelyekkel adott helyzetben körbe lehet rakni, be lehet keríteni, hol az egész szereplőgárdát, hol Fügedest, hol a lányok egyikétmásikat. Hogy az effajta színpadi „láttatás“ mennyire erőszakolt, milyen bántóan didaktikus, azt nem részletezem, megítélését az olvasó fantáziájára bízom. Előadási élményként azt tehetem hozzá, hogy aki nem közömbös kívülállóként nézi a színpadon eléje tárulkozó látványt, hanem maga is részt akar venni a játékban, az a kerítések mozgatásában próbál valamiféle törvényszerűséget, jelrendszert felfedezni, valamilyen értelmet kihámozni, mert eleinte nem akarja elhinni, hogy ilyen nyilvánvaló dolgokat magyarázgatnak neki, enynyire szájbarágó módon. Hátha abban van a pláne — gondolja —, hogy ki kit kerít be, ki teszi a saját kerítését a másik elé, ugorja át, esetleg bukik át rajta? És rövidesen rá kell jönnie, hogy a kerítést az veszi és teszi tovább, viszi ki, vagy hozza be, akinek éppen keze ügyébe esik, aki utolsónak megy ki, vagy elsőnek jön be, akinek épp nincs más dolga. De közben belegabalyodott a tevés-verés szemmel-követésébe, a szövegre nem tudott kellőképp figyelni, a poének el-elsiklottak a füle mellett, s hiába ad bele apait-anyait Makra Lajos (Fügedes) és Sinka Károly (Prédikás), hiába vetik csatasorba színészi tapasztalatuk valamennyi fegyverét és patronját (néha-néha kelleténél is többet), az ő erőfeszítéseik is csak félig-meddig visszhangzanak a megzavarodott, tanácstalanná vált nézőben. Legjobban az jár ezen az előadáson, aki nem akar részt venni a játékban, aki az egész kavargáson kívül helyezkedik, mert az legalább a szöveg szellemességét zavartalanul élvezheti. Ha eleinte vártuk a pillanatot, amikor az előadás meglep valamilyen előre nem látható dologgal, valami szokatlanabbal, vagy egyik-másik szereplő művel valami emlékezetesebbet, figyelemre méltóbbat azokkal a felszabdalt kerítésdarabokkal, most rá kell döbbenünk: itt bizony a darab mondanivalójának jelentős része, és a lehetséges hatás tetemes hányada esett át a kerítésen. Klein Magdalena ettől a félrerendezett előadástól, persze, nem vált kevésbé tehetségessé. Továbblépésének és — nemcsak az övének — feltétele azonban, hogy ráébredjen az eszköztár, amelyet elsajátított és többé-kevésbé egyénivé fejlesztett, nem minden zárat egyformán nyitó és csukó egyetemes kulcs, univerzális csodaszer, amelynek birtokában le lehet mondani egy-egy drámai alkotás sajátos világának tanulmányozásáról, és a legmegfelelőbb kifejező eszközök kereséséről. Ha annak tekintjük, óhatatlanul a szegényítés, a szürkítés, a sablon útján haladunk. PÁLL árpád Sinka Károly és Makra Lajos A kegyetlen Caragiale Majd minden hazai színház eljátszotta már az elmúlt évek-évtizedek folyamán a Zűrzavaros éjszakát, Caragialénak Az elveszett levél után joggal legnépszerűbb darabját, a legtöbbször be is járta vele az országot, úgy, hogy a jelentősebb városok közönsége nemcsak jól megismerhette, de a legkülönbözőbb művészi értelmezésekben láthatta ezt az ellenállhatatlanul mulatságos komédiát. Annyiféle színpadi megjelenítésben, hogy vajmi nehéz ma már újdonság erejével ható előadással meglepni. Tompa Gábornak mégis sikerült, s ez önmagában is érdeme a marosvásárhelyi magyar együttes bemutatójának. A fiatal rendező eredeti, egyéni felfogásban vitte színre a megközelítési lehetőségeiben már olyannyira kimerített darabot, s ehhez megtalálta azokat a színpadi eszközöket is, amelyek — egy zömében rendkívül szerencsés szereposztással párosulva — az újszerűséget magas színvonlú művészi élménnyé emelték. Az évek során látott sokféle előadásban minden különbségük ellenére is volt egy alapvető közös vonás: alkotóik lényegében bohózatnak vagy legjobb esetben jellemvígjátéknak tekintették a művet. Tompa Gábor úgy közeledett hozzá, mintha Az elveszett levéllel lett volna dolga, csípős társadalmi szatírát látott benne. Egy sajtónyilatkozatában ki is mondta félreérthetetlenül: a Zűrzavaros éjszakában a kegyetlen Caragialét akarja színre vinni, azt a szerzőt, aki kiveséző, kíméletlen kritikával leplezi le kora polgárságának fonákságait. Korlátolt, elmaradott, csökött ízlésű és erkölcsű, modatlan világot keltett életre a színpadon (sajnálhatjuk, hogy a darab végül nem az ehhez a felfogáshoz tervezett díszletben került közönség elé), a maga jellegzetes, provinciális figuráival; a szép Veta, aki körül a mozgalmas éjszaka bonyodalmai szövődnek — lompos, közönséges, érzéki kispolgár-asszony; Rico Venturiano, a politikai kalandor (neve is erre utal) joghallgató nem afféle kedvesen mulatságos balkáni szeladon, hanem kitömött fenekű, kopott és gyáva, szánalmas alak, akinek szerelmi buzgólkodása kiáltó ellentmondásban van hervadtságával és elhanyagolt külsejével. A szatirikus koncepció nemhogy csökkentette-tompította volna: inkább még fokozta a produkció komikai erejét — ha úgy tetszik: bohózati hatását. A „kegyetlen Caragiale“ érvényre juttatása érdekében a rendező nem riadt vissza az alakok és helyzetek végleges kiélezésétől, a legmerészebb játékötletektől sem. Amint már Albee egyfelvonásosában bebizonyította: kifogyhatatlan az ilyen ötletekben, a sokszor bizarr, de éppen bizarrságukban újszerűen ható, jelentéses és kacagtató játékok kitalálásában, a színpadi történés minden pillanatának kitöltésében. Szellemesen felépített és szilárd kézzel összefogott, magával ragadó előadást élvezhetnek a Zűrzavaros éjszaka nézői; tartál más és tartásos előadást, amelynek legkisebb eleme, az első pillantásra talán öncélúnak tetsző gag is a következetesen szem előtt tartott eszmei-művészi célt. Tompa Gábor Caragiale-értelmezésének hatásos közvetítését szolgálja. Nagy része van ebben a gondosan és túlnyomórészt kitűnően összeválogatott szereplőgárdának is. Mindenekelőtt Lohinszky Lorándnak, aki néhány hónappal ezelőtt a Leonida és a reakció főiskolai előadásán (mint rendező) és még azelőtt Az elveszett levélben (mint Farfuridi, Dan Alecsandrescu rendezésében) már megmutatta, milyen remek művészi eszközei vannak Caragiale megjelenítéséhez. Rico Venturiano alakítása kiváló komikus jellemszínészi tehetségének és fegyelmezetten csapongó játékkedvének olyan nagyszerű megnyilatkozása, amely két felejthetetlen régebbi csúcsteljesítményéhez, Filiberto bácsihoz (Különös történet) és Prédikáshoz, (Vidám sirató egy bolyongó porszemért) mérhető. Az előadás másik fő oszlopa Farkas Ibolya (Veta), aki művészi egyéniségének egy kevéssé ismert, értékes oldalát mutatja meg kitűnő karakter-alakításában. Jól átgondolt és hangulatos szerepformálással illeszkedik be a rendezés eszmei és stílus-koncepciójába a Tóth Tamás (Dumitrache), Győrffy András (Chiriac), Hunyadi László (Spiridon) hármas is. Zalányi Gyulának már kevésbé sikerült eltalálnia a rendőr szerepének pontos körvonalait; színészi munkájában több a modoros igyekezet, mint az ökonomikus célirányosság. Az előadás egységes művészi stílusán azonban csak Illyés Kinga (Zita) marad kívül, a bohózati szokványt idéző játékával. Tompa Gábor szellemi frisseségére, fiatalos merészségére gyakrabban volna szüksége a vásárhelyi Nemzeti Szín-Vibena Ír JÁNOSHÁZY GYÖRGY Lohinszky Loránd és Farkas Ibolya (Darabont Lili felvétele) sscclics Edit Schranz-Kunovits Számunkra jelkép volt: annak a lelkiségét testesítette meg, aki a világ e tenyérnyi szögletén lakó három nép nyelvén szolgálta a szülőföldet, akinek szótárában haza és emberiség egyet jelentett, s így tudta az Értől az Óceánig kiterjeszteni művészi gondolkodásának határát. Számára a legegyszerűbb munka is a szellem szabadsága kivívásának csatatere lett. Ennek varázslata áradt munkáiból. Mi csupán szemlélői lehettünk, hogyan elevenedett meg keze nyomán az anyag, amelyet végtelenül tisztelt, s hogyan változtatta ugyanolyan varázslatos könnyedséggel mindezt a színek és formák csodatevő erejévé a színpadon. Észre sem vettük, amikor nyugdíjba ment, hiszen végig itt volt közöttünk: még megalkotta Csiky Gergely darabjának színpadképét, aztán a Csongor és Tünde valóság és mese határán álló látomását, amelyet ő maga már nem tudott kivitelezni. Számára a nyugdíjba vonulás is a szabadság újabb állomását jelentette. „Hiszen csak a taposómalomhoz kötő láncok szakadtak el — ezentúl csak azzal kell foglalkoznom, amiben igazán kedvem telik, és meggyőződésemet fejezhetem ki“ — mondta a rá jellemző elpusztíthatatlan derűvel. Kevés olyan művészt ismerhettünk, aki enynyire tiszteli az örök törvényalkotó természetet, amely minden felesleges cicomát levet magáról, de éppoly sebezhető, mint maga az emberség. Nem azok közé a természetrajongók közé tartozott, akiknek harsány természetimádata titkos embergyűlöletet leplez: mindannyiunknál jobban átérezte, hogy minden eldobott gyufaszál, elejtett papírhulladék lelkünkön ülepedik meg és elhervasztja kulturális érzékünket. Azok közé tartozott, akik a természet kelléktárából varázsolják elő gondolataikat. Csak a tündérek élnek így: virágot tépnek, harmatcseppet kínálnak elborult gondolataink italául, és nemcsak a valóságot varázsolják mesévé, hanem a mesék világába csalogatnak bennünket is, hogy lelkünket megfürdessék az élet vizében és kicsalogassanak bennünket az elhasznált tárgyak és igazságok üledéke mögül, megszabadítsanak a közönyösség fojtogató indáitól. Közelében senki sem maradhatott közömbös. Kiapadhatatlan munkakedve a madarak elhullatott tollából is szárnyakat varázsolt céljaink örökös megkísérléséhez. Személye igényt és mércét jelentett. Jelenlétében szégyen volt a középszerűség apostolaként ágálni; egyetemes kultúrája riasztotta a provincializmusba süllyedőket, s a színház eredendő hivatásáról megfeledkező kufárok csak lesütött szemmel állhatták meg előtte. Igaz ember és igazi művész volt. E két fogalom örök időktől elválaszthatatlan. Ennek ötvözete avatta munkásságát a kolozsvári és hazai színházművészet kiemelkedő fejezetévé. S most, amikor szárnyaszegetten siratjuk, bizonyára valahol az űrben tisztogatja a kozmikus teret a civilizáció hulladékától, és csodálkozva néz vissza ránk: „csak nem temetésre készültök? Hiszen annyi, de annyi tennivaló van, amíg az élet nemesebbik arca felragyoghat a történelem Augiász-istállójában“. KÖTŐ JÓZSEF — LASZET GÉZA