Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-23 / 34. szám
Ács Ferenc festőiskolája Kolozsvár magániskolái között kiemelt hely és rang illeti meg az Ács Ferencet. Működése időjem is nagy távolságon, több stíluskorszakon ível át. Művészetünk memoárirodalmában pedig úgy értékelik, mint a modern festészet szálláscsinálóját, a képnaturalizmus és impresszionizmus útjának egyengetőjét. Kicsit visszalépve az időén, korábbi alapításokról is hírt adhatunk. A múlt század végén és századunk elején Csorna Ilona, Pap Gábor, Csermely János magániskolái működtek Kolozsváron. Hivatásuk szerint nyújtottak segítséget a rajzkultúra fönntartásához, a művészeti alapismeretek terjesztéséhez. Ács kezdeményezése azért tűnik fontosabbnak, mert ő személyes példaadással egyben közvetítette is a modern művészetnek errefelé még nagyon is új és megszívlelendő tanulságait. Ács magániskolája az első világháború előtt alakult meg. Működött a háborús esztendők alatt is, majd újraszerveződött a húszas illetve harmincas években. Ács Ferenc (1876—1949) szülővárosának megtartó emlékezetében Kolozsvár első impresszionista festője volt. A lényegre egyszerűsítő fogalmazás mögött azt a nagy élményt kell keresnünk, amelyet képei és kiállításai jelentettek a művészi ízlésében sokáig konzervatív városban. Pályakezdése idején az akadémizmus állásai még megingathatatlannak látszottak itt. Műteremben készült sötét, barna képek és a mindenható zsáner uralták a kiállításokat. Az ő művészete pedig — éppúgy, mint a nagybányaiaké — a szabadba lépő festészetet, az elbeszélő tartalom helyett a tiszta látásélményeket közvetítette. Kezdettől erőssége volt a szín, s festészete a levegő, a napfény hatására átalakuló változó látványt, a természet érzelemteli képét rögzítette a vásznon. Kora legképzettebb alkotói között tarthatták számon őt, aki a nagybányaiak útját követve jutott el a későnaturalizmusig és az impresszionizmusig. Budapesten Székely Bertalannál tanult, majdMünchenben Herterichnél és Lenbachnál dolgozott. Életre szóló élménye lett a Hollósykör és a nagybányai kolóniaalapítók baráti társasága. Bár Réti István névsorai nem jelzik jelenlétét Nagybányán (az első évekről hiányos kimutatások maradtak fenn), más forrásokból pontosan kideríthető, hogy ő is részt vett a Hollósy-hívek táborverő csapatában. Hazatérése után pár évvel, 1911-ben szervezi meg szülővárosában nagy visszhangú tárlatát, önéletrajzi feljegyzéseiben erről ő maga is úgy emlékezik, mint „Kolozsváron az első impresszionista plein air kiállításról“. S noha Ács festészetének súlya, jelentősége a későbbiek során csökkent — a fiatalok a szélre sodorták — úttörő vállalkozása kijelölte helyét művészetünk történetében. Iskolája bemutatkozó tárlata idején már működött. Erről több adatunk is van. Egy városi lakásjegyzék 1910-ben a Tivoli (ma Bolyai) utca 5. szám alatt tünteti föl iskolaműtermét. 1912-ben már növendékeivel együtt állított ki az Ipariskola egyik termében. Magániskolája fönnállásának erről, a szakaszáról Reschivr Gyula grafikus és D. Berde Arnás festőnő jegyzett föl és hagyott ránk értékes beszámolót. Reschner 1913- ban ismerkedett meg a festővel, akinek akkor már fő jövedelemforrása festőiskolája volt. Mintegy tizennégy-tizenöt növendékről tud, akik följártak hozzá. Ács Nagyszebenben katonáskodott egy ideig, de iskolája nem szűnt meg. 1915 és 1918 között biztosan tudjuk, hogy D. Berde Árnás itt képezte magát. Az 1976-ban elhunyt festőnő emlékezése szerint tanítójuk, merész színei miatt, a modernek közé tartozott. Iskolája akkor már az akkori Kossuth Lajos utcai családi házukban (34. szám) működött. Ács szülei módos kolozsvári vendéglősök voltak, akik nemcsak taníttatták művészpályát választó fiúkat, de hazatérte után műtermet is berendeztek számára. Egy kétemeletes ház hátsó, udvari traktusán épült föl a korszerű, üvegtetős (mára a fölismerhetetlenségig átalakított) műterem. A családi vagyon azonban elúszott a pénzzel bánni nem tudó bohém művész kezén, s a festő így gyakori lakásváltoztatásokra kényszerült. Közvetlenül az első világháború után műtermet bérelt a sétatéri korcsolyapavilonban (a földszinti bal oldali termet), majd a Bolyai és Kossuth Lajos utca sarkán levő épületbe költözött. Utóbbi helyen, az unitárius egyháztól bérbe vett első emeleti nagy szobában fogadta utoljára festőiskolája növendékeit. Műtermeinek berendezését tanítványainak leírásából s egy-két fényképfelvételről ismerjük. Festmények sorakoztak az állványokon és falakon, befejezett vagy megkezdett munkák, s rengeteg kalotaszer s varrottas meg párna. Bárhova költözött a festő, magával vitte feleségéről készített pompás kalapos portréját (ma a kolozsvári Művészeti Múzeumban), mely önmaga számára is a minőség magasra állított mércéje volt. Növendékeit tehetségpróbával vette fel az iskolába. Rendszerint egy-egy rajzot készíttetett velük a műteremben levő tárgyakról. Munka közben, tanítás alatt természetesen modellt is beállítottak, fejrajzot és aktot készítettek a növendékek. Ács soha sem korrigált bele a rajzokba, inkább szóval, találó megjegyzésekkel bátorított. A legnagyobb elismerés az volt, emlékeznek rá egybehangzóan tanítványai (T. Karácsony Emmy, Méder Ilona), ha azt mondta valamelyikük rajzára: „Van benne, van benne...!“ Különösebb művészpedagógusi ambíciók nem fűtötték Ács Ferencet. Ennek ellenére műterme, otthona, személyisége rendkívüli módon vonzották növendékeit, pályatársait. Valami lelki ráhangoltság hozta össze a tanárt és tanítványt. „Értett minket és mi — értettük őt“ — írta nagyon találóan T. Karácsony Emmy, Virághegy című életrajzi emlékezéseiben. Növendékei leginkább abból tanultak, hogy nézhették, miként dolgozik mesterük egy-egy elkezdett képen. Ez a szemléltető oktatás végül is lényeges dolgokra vezette rá tanítványait. Már kezdettől sokan jártak föl hozzá az 1925- ben alakult Képzőművészeti Iskola, a Belle-Arte növendékei közül. Aes tudása, jártassága, a müncheni akadémián elsajátított alapos mesterségbeli tájékozottsága csak hasznukra lehetett, ha eszményképeik mások is voltak már. Műtermi beszélgetések során Ács gyakran emlegette Hollósyt. Fölidézte táborozásaikat, esti beszélgetéseiket, azokat a szimpozionszerű együttléteket, amelyek oly emlékezetessé tették a nagybányai kolóniaalapító mester társaságát. Ezen a „fakultatív" oktatási módszeren Ács valószínűleg csak akkor változtatott, ami-kor Popp Alexandrával (Popp Sándorral) közösen nyitottak szabadiskolát. Kettejük vállalkozása, az állami alapokból támogatott szabadiskola voltaképp előzménye, kényszerű helyettesítője volt a nehéz vajúdással megszülető kolozsvári képzőművészeti főiskolának. Egyre halasztódott az intézményes képzést biztosító főiskola megnyitása, és a Budapestről hazahívott Papp Alexandru elkeseredetten vette tudomásul, hogy a megígért tanári katedra és intézményvezetői tisztség helyett másodrendű feladatokat bíznak rá. Áccsal közösen szervezett szabad iskolájuk mintegy előkészítő kurzusa lett a főiskola megnyitására váró növendékeknek. A szabadiskola létrehozását alkotóinak közössége szorgalmazta, a javaslatok előterjesztésére Emil Isac művészeti főfelügyelőt kérték föl. Isac tervezetét 1922 októberében hagyta jóvá a kultuszminisztérium, s nyomban ezután a sajtó már hírül is adta a „képzőművészeti szabadiskola“ tényleges megalakulását. A Malom utcai Iparmúzeum épületében egy tágas, szép termet sikerült biztosítani a tanítás céljaira. Hézagpótló volt az alapítás, tényleges szükség hívta életre. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az a tény, hogy az iskolát minden különösebb népszerűsítés nélkül huszonöt-harminc növendék látogatta rendszeresen működésének két esztendeje alatt. Egyik napon Ács Ferenc, a másikon Papp Alexandra korrigálta a növendékeket. Az 1923-as év elejétől már akt modell után dolgozhattak a tanítványok, s ugyanakkor lehetőség nyílt arra, hogy jószerint kész művészek is bejárjanak dolgozni. Az eddigi művészettörténeti föltárás figyelmét elkerülte egy rendkívül érdekes tudósítás az iskola munkájáról, növendékeiről. Székely Béla, a Keleti Újság művészeti szemleírója beszámolójából (1922. december 24.) kiderül, hogy Romul Ladea (a Képzőművészeti Főiskola későbbi szobrászat tanára) rendszeresen bejárt a szabadiskolába, s tehetségét kimagaslónak ítélték. Az Áccsal beszélgető Székely Béla így írt e szobrásznak a műteremben látott alkotásáról: „Groteszken karakteres fej, határozottan erőteljes és biztató munka. Ladea Romulusnak hívják a fiatal szobrászt." Ács Ferenc kifejtette: „Arra is van remény, hogy közelebbről a szobrászképzésre is gondot fordíthatnak, és ez a szabadiskola külön tagozata lesz.“Az iskola növendékei tandíjat fizettek, de a fenntartásra más forrásból, kultuszminisztériumi alapból is segítséget kaptak. Támogatásra számíthattak végül a sajtó és a művészetpártoló közönség részéről. A Keleti Újság egy 200 és egy 150 lejes díjat tűzött ki haladó illetve kezdő növendékek legszebb rajzára, s a közönség támogatását kérte, hogy nyárára a két legjobb diáknak ösztöndíjat biztosítsanak. A Patria (1922. november 23.) véleménye szerint: „Ez a szabadiskola, amely nemzetiségi különbség nélkül fogadja majd a festészet elkötelezettjeit, megkönynyíti művészi fejlődésüket és megerősíti őket hajlamaikban.“ A növendékek munkáiból tanév végén kiállítást rendeztek a sétatéri korcsolyapavilonban. Az erről szóló sajtóbeszámolókban nagyrészt olyan diákok nevével találkozunk (Balázs László, Elena Chiffa, Teodor Iacobele, Berényi Margit, Vágó Gáborné, Csíky Bella, Dévay Margit, Szakáts Lajos, Porst Rozália), akik később a Képzőművészeti Főiskolának is növendékei lettek. A szabadiskola megszűnése után Ács Ferenc újraindította magániskoláját. Egy 1931 novemberében föladott újsághirdetés arról tájékoztatta az érdeklődőket, hogy Ács Ferenc „rajz- és festőtanfolyamára, a Bolyai (akkor Vlahuvá) utca 5. szám alatt lehet beiratkozni. Nyilvánvaló, hogy ez a műterem azonos volt azzal a helyiséggel, amit a festő húsz évvel korábban (a hajdani Tivoli utcában) bérelt. Növendékei, bár működött főiskola, most is akadtak. Ioan Sima, T. Karácsony Emmy, Botár István, Méder Ilona járt föl rendszeresen a Bolyai utcai műterembe. A növendékek között sok volt a nő, főleg úrilányok — emlékezett Méder Ilona —, akik „több-kevesebb művészi áhítattal, talán csak főképpen divatból, szórakozásból“ jártak a festőiskolába. Ez jellemző volt a kor többi magániskolájára is, ideértve Ács első rajz- és festészeti kurzusát. Jelentősebb egyéniségre azonban rábukkanunk a nők népesebb táborában is. Ács iskolájának első korszakából Dóczyné Berde Árnás, Sárossy Eta (Ferenczy Valérié) és a tehetséges szobrász Szabó Vera vallotta magát Ács Ferenc tanítványának. Fennállásának utolsó korszakában a szobrász Botár István és a nemrég elhunyt Ioan Sima köszönhet igen sokat az Ács-festőiskolának. Ács Ferenc újra megnyitott magániskolája csak rövid ideig működött. Kortársi emlékezések szerint a gazdasági válság legsúlyosabb esztendejében, 1933-ban szűnt meg. MURÁDIN JENŐ Ács Ferenc: Feleségem olvas A sikeres Adela Félreértés ne essék: nem a hölgy, még csak nem is a róla szóló valamikori könyv lépett újból a siker útjára, hanem a róla készült filmadaptáció. Az idén ugyanis a sanremói filmfesztivál nagydíját Mircea Veroiunak Adela című filmje nyerte, melyet Garabet Ibraileanu a 7 mos című regénye alapjain alkalmazott filmvászonra. ■Szerzői filmről lévén szó, a nemzetközi elismerésből most egy sugárnyi a klasszikus román író-kritikusra is hull, ami távolról sem csökkenti Mircea Veroiu érdemét, csűréin jelzi, hogy a rendező jó érzékkel szelektál, amikor a ■ ■ ,.irókönyv írására szánja el magát. Így volt ez már tíz ével ezelőtt is, amikor két filmjéhez is Agribiceanu egyegy elbeszélését vette alapul, és a mórvidéki élet felejthetetlen klasszikusának két elbeszélését olyan sikerrel vitte filmvászonra, hogy ugyancsak Sanromóban, a rövid játékfilmek fesztiválján akkor is díjat nyert. De az közös munka volt; a kőországi lakodalmat és az Arany szellemét Dán Pitával közösen alkották. Az Adela viszont az első tollvonástól az utolsó képsorig eredeti szerzői film, amely az utóbbi évek legelőkelőbb filmdíját nyerte el Romániának a szerzői filmek nemzetközi versenyén. Már a három említett filmcím is jelzi, hogy a mindössze 44 éves Mircea Veroiu tematikájában fontos helyet foglal el a múlt. Mircea Veroiu tud és mer nagy kérdéseket feltenni, s az ember egyedi sorsát befolyásoló vagy eldöntő nagy kérdésekre nagy formátumú válaszokat adni. S bár ez inkább a történeti fogantatás filmjeire igaz, azért minden filmjében ott a társadalmi kihívásra adott válasza, aszerint, hogy éppen mit hallott meg, mit értett meg, és adott lehetőségei és képességei szerint mit tudott kifejezni a múltból vagy saját korából. Még főiskolás, amikor az első hivatásos elismerés éri. Akkor még nem a történelmi, hanem a legszigorúbb értelemben vett aktuális téma érdekelte. 1970 kórikás tavaszán olyan filmet készít az országot elárasztó nagyvizekről, amely a napi zsurnalizmus, a képi dokumentumok minden követelményének megfelel, és mégis művészi hatást gyakorol a nézőre. Nyilván azért, mert Mircea Veroiu művészi érzékenységgel rezonál mind a múlt, mind kora kérdéseire. .. víz, mint egy fekete bivaly kollektív dokumentumfilm, borongós, tragikus hangulata ellenére, hiszen a kíméletlenül pusztító árvízről szólt, mint műalkotás országos revelációvá vált. Már akkor érezni lehetett, hogy a fiatal rendezőnek sajátos képi-nyelvi kifejezésmódja és saját válasza van a kérdésekre. Aztán jött a történelmi szemlélet, amely művészember számára sok mindenre jó: távolról tisztábban látszanak a nagy vonulatok, az idő kontrolljával sokkal jobban szemügyre lehet venni a lényeget, s aki a múlton is a jelent kéri számon, az bizonyos mértékig léptéket ad a holnaphoz is. Ami most már a kitüntetett filmet illeti, az Adela egyfajta elégikus dráma, amelyet gyönyörű képekben, színekben és tónusokban fogalmazott meg a szerző, s amelyben még a reménytelen szerelem is reményteljessé válik — valahol a huszadik század elején. A sanremói zsűri azzal indokolta a nagydíjat odaítélő döntését, hogy „a román filmrendező tökéletes egyensúlyt teremt az autenti- MOZI IF.Ci kus érzelmek expresszív kifejezése és az érzékletes pszichológiai elemzés formái között, mesterien idézi meg azt a régi, kedves, elégikus világot, amelyen a történelmi fejlődés rég túllépett ugyan, de amelyet át- meg áthatott a poézis fénye. Ez bizony elég dagályos szakmai indoklás; egy kicsit arra az emlékezetes esetre hasonlít, amikor Einsteint kvantum-mechanikai felfedezéseiért tüntették ki Nobel-díjjal, s nem azért, mert megalkotta a husadik század legnagyobb horderejű fizikai elméletét. Szerencsére az olasz Guido Cincotti kritkus, a zsűri elnöke a fesztivál záróakkordjaként kiegészítette a hivatalos méltatást azzal, hogy „a szerzői filmek 28. sanremói fesztiváljának külön sajátossága és érdeme, hogy egy sikeres antológikus előadás-sorozat után Mircea Veroiu személyében felfedezett egy rendkívüli tehetségű filmrendezőt.“ A Fesztivál igazgatója, Nino Zuchelli aztán újabb dicséretekkel toldotta meg a mél„Noha Mircea Veroiu egyike a legfiatalabb filmrendezőknek — mondotta — aki számára itt retrospektívelőadást szerveztünk, a vetítések bebizonyították, hogy kezdeményezésünk helyes volt. Az Adela című film és Verolu más műveinek nagy sikere igazolta helyes törekvéseinket, amikor mind a közönség, mind a filmkritika számára lehetőséget teremtettünk arra, hogy megismerjen és méltányoljon egy olyan román filmrendezőt, s vele együtt egy egész ország filmművészetét, amely szellemében és érzékenységében oly közeli rokonságban áll a mi latin kultúránkkal.“ Kétségtelen, hogy Veroiu rendezői stílusában van valami közös az újlatin országok mélyen gyökerező hagyományaival. Nevezetesen, a szertartásos játék, a múlt nosztalgikus megidézése, a jelen átitatása egyfajta szelíd elégikus fénnyel, és végül egy olyan filmdramaturgia alkalmazása, amely a valóságot szürrealista beütésekkel elegyíti, a realitást már-már egybemossa a képzeletbelivel. A kiszámított szépségnek ezt a fajta megtervezését és felidézését, amelynek során a valós elemek a filmtechnikára olyan jellemző átsejlésekkel szinte önkéntelenül keverednek az álmok, vágyak hiteles, de valóságfeletti líraiságával, úgy látszik, jobban szeretik az európai új-latin országokban, mint idehaza. Jelek szerint ugyanis Verolu filmjeinek nimbusza erősebb a külországokban, mint otthonában. És ez nem egyszerűen a hazai próféták közmondásos csődje, hanem egy kicsit a kritika mulasztása is. Az Adela idehaza amolyan se hideg, se meleg, szenvtelen kritikát kapott, hogy az olasz sajtó aztán valóságos diadalmenetet rendezzen számára és a rendkívüli rendezői tehetség kapcsán „egy nagy humanistáról", „a képek mágiájáról", „egy nagy kortárs stilisztáról" beszéljen, aki szellemiségében, táji-etnikai ábrázolásában a legmélyebb nemzeti hagyományokból táplálkozik, de emberi üzenete és a nyelv, amelyet beszél, univerzális. A magyar Gyöngyössy Imre például éppen ebben látja Veroiu nagyságát: abban, hogy a nemzeti sajátosság képi ábrázolásával olyan mesterien bánik, hogy témái és mondandói egyetemes érvényűek maradnak. Ezért lett egyből „nemzetközi mozis szaktekintély“. A sanremói szerzői filmfesztivál eddigi kitüntetettjei között olyan nevek szerepelnek, mint Vera Chytilova, Krzisztof Zanussi, Jean Maria Straub, Jan Nemec, Mészáros Márta és mások, akik ma már a filmszakma nemzetközileg elismert személyiségei. De itt fedezték fel a nemzetközi hírnévnek Ilmaz Güneyt, a török film nagy megújítóját, aki két évvel ezelőtt már Cannes-ban is nagydíjat nyert. Kíváncsian nézünk most már Mircea Veroiu hazai és nemzetközi pályafutása elé. Az igazsághoz tartozik, és végül erről is illik tájékoztatni a közönséget, hogy a mostani nagydíjat nemcsak az Adela egymaga kapta, hanem egy kicsit az egész Verouéletmű, amely eddig tizennégy filmet foglal magába. Köztük a hazai viszonylatban korszakos jelentőségű, már említett két Agrrbiceanufilm, továbbá a Hét nap, a Hyperion, a Túl a hídon, A művésznő, a dollárok és az erdélyiek, a Párhuzamos tükrök között, A kígyó jele, a Vonatra várva, Az éjszaka vége, a Düh és a Belehalni az élet szerelmébe. Ezek közül csak a Hét nap volt bukás mind a közönség, mind a kritika előtt. Most a nemzetközi elismeréssel, úgy hiszem, újabb élvonalbeli képviselővel gyarapodott a román filmgyártás. ábrahám janos - -KXVWW* r..* WfWWW*. Wtv. \dela — a címszereplő Marina Procopie 7