Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1985-08-23 / 34. szám

Ács Ferenc festőiskolája Kolozsvár magániskolái kö­zött kiemelt hely és rang il­leti meg az Ács Ferencet. Mű­ködése időjem is nagy távol­ságon, több stíluskorszakon ível át. Művészetünk memo­árirodalmában pedig úgy ér­­tékelik, min­t a modern fes­tészet szálláscsinálóját, a ké­p­­naturalizmus és impresszio­­nizmus útjának egyengetőjét. Kicsit visszalépve az idő­én, korábbi alapításokról is hírt adhatunk. A múlt század végén és századunk elején Csorna Ilona, Pap Gábor, Csermely János magániskolái működtek Kolozsváron. Hiva­tásuk szerint nyújtottak segít­séget a rajzkultúra fönntartá­sához, a művészeti alapisme­retek terjesztéséhez. Ács kez­deményezése azért tűnik fon­tosabbnak, mert ő személyes példaadással egyben közvetí­tette is a modern művészet­nek errefelé még nagyon is új és megszívlelendő tanulsá­gait. Ács magániskolája­­­­ az első világháború előtt ala­kult meg. Működött a háborús esztendők alatt is, majd újra­szerveződött a húszas illetve harmincas években. Ács Ferenc (1876—1949) szü­lővárosának megtartó emléke­zetében Kolozsvár első imp­resszionista festője volt. A lényegre egyszerűsítő fogal­mazás mögött azt a nagy él­ményt kell keresnünk, ame­lyet képei és kiállításai jelen­tettek a művészi ízlésében sokáig konzervatív városban. Pályakezdése idején az aka­­démizmus állásai még megin­gathatatlannak látszottak itt. Műteremben készült sötét, barna képek és a mindenható zsáner uralták a kiállításokat. Az ő művészete pedig — épp­úgy, mint a nagybányaiaké — a szabadba lépő festésze­tet, az elbeszélő tartalom he­lyett a tiszta látásélményeket közvetítette. Kezdettől erőssé­ge volt a szín, s festészete a levegő, a napfény hatására átalakuló­ változó látványt, a természet érzelemteli képét rögzítette a vásznon. Kora legképzettebb alkotói között tarthatták számon őt, aki a nagybányaiak útját kö­vetve jutott el a későnatura­lizmusig és az impresszioniz­musig. Budapesten Székely Bertalannál tanult, majd­­Münchenben Herterichnél és Lenbachnál dolgozott. Életre szóló élménye lett a Hollósy­­kör és a nagybányai kolónia­­alapítók baráti társasága. Bár Réti István névsorai nem jel­zik jelenlétét Nagybányán (az első évekről hiányos kimuta­tások maradtak fenn), más forrásokból pontosan kiderít­hető, hogy ő is részt vett a Hollósy-hívek táborverő csa­patában. Hazatérése után pár évvel, 1911-ben szervezi meg szülő­városában nagy visszhangú tárlatát, önéletrajzi feljegy­zéseiben erről ő maga is úgy emlékezik, mint „Kolozsváron az első impresszionista plein air kiállításról“. S noha Ács festészetének súlya, jelentősé­ge a későbbiek során csök­kent — a fiatalok a szélre so­dorták — úttörő vállalkozá­sa kijelölte helyét művésze­tünk történetében. Iskolája bemutatkozó tárla­ta idején már működött. Erről több adatunk is van. Egy vá­rosi lakásjegyzék 1910-ben a Tivoli (ma Bolyai) utca 5. szám alatt tünteti föl iskola­­műtermét. 1912-­ben már nö­vendékeivel együtt állított ki az Ipariskola egyik termében. Magániskolája fönnállásá­nak erről, a szakaszáról Resch­­iv­r Gyula grafikus és D. Berde Arnás festőnő jegyzett föl és hagyott ránk értékes beszámolót. Reschner 1913- ban ismerkedett meg a fes­tővel, akinek akkor már fő jövedelemforrása festőiskolája volt. Mintegy tizennégy-ti­­zenöt növendékről tud, akik följártak hozzá. Ács Nagysze­benben katonáskodott egy ideig, de iskolája nem szűnt meg. 1915 és 1918 között biz­tosan tudjuk, hogy D. Berde Árnás itt képezte magát. Az 1976-ban elhunyt festőnő em­lékezése szerint tanítójuk, merész színei miatt, a moder­nek közé tartozott. Iskolája akkor már az akkori Kossuth Lajos utcai családi házukban (34. szám) működött. Ács szülei módos kolozsvá­ri vendéglősök voltak, akik nemcsak taníttatták művész­pályát választó fiúkat, de ha­zatérte után műtermet is be­rendeztek számára. Egy két­emeletes ház hátsó, udvari traktusán épült föl a korsze­rű, üvegtetős (mára a fölis­­merhetetlenségig átalakított) műterem. A családi vagyon azonban elúszott a pénzzel bánni nem tudó bohém mű­vész kezén, s a festő így gyakori lakásváltoztatásokra kényszerült. Közvetlenül az első világháború után műter­met bérelt a sétatéri korcso­­lyapavilonban (a földszinti bal oldali termet), majd a Bolyai és Kossuth Lajos utca sarkán levő épületbe költö­zött. Utóbbi helyen, az uni­tárius egyháztól bérbe vett első emeleti nagy szobában fogadta utoljára festőiskolája növendékeit. Műtermeinek berendezését tanítványainak leírásából s egy-két fényképfelvételről is­merjük. Festmények sorakoz­tak az állványokon és fala­kon, befejezett vagy megkez­dett munkák, s rengeteg kalo­­taszer­ s varrottas meg párna. Bárhova költözött a festő, magával vitte feleségéről ké­szített pompás kalapos port­réját (ma a kolozsvári Művé­szeti Múzeumban), mely ön­maga számára is a minőség magasra állított mércéje volt. Növendékeit tehetségpróbá­val vette fel az iskolába. Rendszerint egy-egy rajzot készíttetett velük a műterem­ben levő tárgyakról. Munka közben, tanítás alatt termé­szetesen modellt is beállítot­tak, fejrajzot és aktot készí­tettek a növendékek. Ács so­ha sem korrigált bele a raj­zokba, inkább szóval, találó megjegyzésekkel bátorított. A legnagyobb elismerés az volt, emlékeznek rá egybehang­zóan tanítványai (T. Kará­csony Emmy, Méder Ilona), ha azt mondta valamelyikük rajzára: „Van benne, van benne...!“ Különösebb művészpedagó­gusi ambíciók nem fűtötték Ács Ferencet. Ennek ellenére műterme, otthona, személyi­sége rendkívüli módon von­zották növendékeit, pályatár­sait. Valami lelki ráhangolt­ság hozta össze a tanárt és tanítványt. „Értett minket és mi — értettük őt“ — írta na­gyon találóan T. Karácsony Emmy, Virághegy című élet­rajzi emlékezéseiben. Növen­dékei leginkább abból tanul­tak, hogy nézhették, miként dolgozik mesterük egy-egy elkezdett képen. Ez a szem­léltető oktatás végül is lé­nyeges dolgokra vezette rá ta­nítványait. Már kezdettől so­kan jártak föl hozzá az 1925- ben alakult Képzőművészeti Iskola, a Belle-Arte növendé­kei közül. Aes tudása, jártas­sága, a müncheni akadémián elsajátított alapos mesterség­beli tájékozottsága csak hasz­nukra lehetett, ha eszmény­képeik mások is voltak már. Műtermi beszélgetések során Ács gyakran emlegette Holló­­syt. Fölidézte táborozásaikat, esti beszélgetéseiket, azokat a szimpozionszerű együttléteket, amelyek oly emlékezetessé tették a nagybányai kolónia­­alapító mester társaságát. Ezen a „fakultatív" oktatási módszeren Ács valószínűleg csak akkor változtatott, ami-­­kor Popp Alexandrával (Popp Sándorral) közösen nyitottak szabadiskolát. Kettejük vállalkozása, az állami alapokból támogatott szabadiskola voltaképp előz­ménye, kényszerű helyettesí­tője volt a nehéz vajúdással megszülető kolozsvári képző­művészeti főiskolának. Egyre halasztódott az intézményes képzést biztosító főiskola megnyitása, és a Budapestről hazahívott Papp Alexandru elkeseredetten vette tudomá­sul, hogy a megígért tanári katedra és intézményvezetői tisztség helyett másodrendű feladatokat bíznak rá. Áccsal közösen szervezett szabad iskolájuk mintegy elő­készítő kurzusa lett a főisko­la megnyitására váró növen­dékeknek. A szabadiskola lét­rehozását alkotóinak közössé­ge szorgalmazta, a javaslatok előterjesztésére Emil Isac mű­vészeti főfelügyelőt kérték föl. Isac tervezetét 1922 ok­tóberében hagyta jóvá a kul­tuszminisztérium, s nyomban ezután a sajtó már hírül is adta a „képzőművészeti sza­badiskola“ tényleges megala­kulását. A Malom utcai Iparmúzeum épületében egy tágas, szép termet sikerült biztosítani a tanítás céljaira. Hézagpótló volt az alapítás, tényleges szükség hívta életre. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az a tény, hogy az iskolát minden különösebb népszerűsítés nél­kül huszonöt-harminc növen­dék látogatta rendszeresen mű­ködésének két esztendeje alatt. Egyik napon Ács Ferenc, a másikon Papp Alexandra kor­rigálta a növendékeket. Az 1923-as év elejétől már akt modell után dolgozhattak a tanítványok, s ugyanakkor le­hetőség nyílt arra, hogy jósze­­rint kész művészek is bejár­janak dolgozni. Az eddigi mű­vészettörténeti föltárás figyel­mét elkerülte egy rendkívül érdekes tudósítás az iskola munkájáról, növendékeiről. Székely Béla, a Keleti Újság művészeti szemleírója beszá­molójából (1922. december 24.) kiderül, hogy Romul La­­dea (a Képzőművészeti Főis­kola későbbi szobrászat ta­nára) rendszeresen bejárt a sza­badiskolába, s tehetségét ki­magaslónak ítélték. Az Áccsal beszélgető Székely Béla így írt e szobrásznak a műterem­ben látott alkotásáról: „Gro­teszken karakteres fej, ha­tározottan erőteljes és biz­tató munka. Ladea Ro­­mulusnak hívják a fia­tal szobrászt." Ács Ferenc ki­fejtette: „Arra is van remény, hogy közelebbről a szobrász­képzésre is gondot fordíthat­nak, és ez a szabadiskola külön tagozata lesz.“­­Az iskola növendékei tandí­jat fizettek, de a fenntartásra más forrásból, kultuszminisz­tériumi alapból is segítséget kaptak. Támogatásra számít­hattak végül a sajtó és a mű­vészetpártoló közönség részé­ről. A Keleti Újság egy 200 és egy 150 lejes díjat tűzött ki haladó illetve kezdő nö­vendékek legszebb rajzára, s a közönség támogatását kér­te, hogy nyárára a két leg­jobb diáknak ösztöndíjat biz­tosítsanak. A Patria (1922. november 23.) véleménye sze­rint: „Ez a szabadiskola, a­­mely nemzetiségi különbség nélkül fogadja majd a festé­szet elkötelezettjeit, megköny­­nyíti művészi fejlődésüket és megerősíti őket hajlamaik­ban.“ A növendékek munkáiból tanév végén kiállítást rendez­tek a sétatéri korcsolyapavi­lonban. Az erről szóló saj­tóbeszámolókban nagyrészt o­­lyan diákok nevével találko­zunk (Balázs László, Elena Chiffa, Teodor Iacobele, Be­­rényi Margit, Vágó Gáborné, Csíky Bella, Dévay Margit, Szakáts Lajos, Porst Rozália), akik később a Képzőművé­szeti Főiskolának is növendé­kei lettek. A szabadiskola megszűnése után Ács Ferenc újraindítot­ta magániskoláját. Egy 1931 novemberében föladott újság­­hirdetés arról tájékoztatta az érdeklődőket, hogy Ács Fe­renc „rajz- és festőtanfolya­mára, a Bolyai (akkor Vlahu­­vá) utca 5. szám alatt lehet beiratkozni. Nyilvánvaló, hogy ez a műterem azonos volt az­zal a helyiséggel, amit a fes­tő húsz évvel korábban (a hajdani Tivoli utcában) bé­relt. Növendékei, bár műkö­döt­t főiskola, most is akad­tak. Ioan Sima, T. Karácsony Emmy, Botár István, Méder Ilona járt föl rendszeresen a Bolyai utcai műterembe. A növendékek között sok volt a nő, főleg úrilányok — emlékezett Méder Ilona —, akik „több-kevesebb művészi áhítattal, talán csak főképpen divatból, szórakozásból“ jár­tak a festőiskolába. Ez jellem­ző volt a kor többi magánis­kolájára is, ideértve Ács el­ső rajz- és festészeti kurzu­sát. Jelentősebb egyéniségre azonban rábukkanunk a nők népesebb táborában is. Ács iskolájának első korszakából Dóczyné Berde Árnás, Sárossy Eta (Ferenczy Valérié) és a tehetséges szobrász Szabó Ve­ra vallotta magát Ács Ferenc tanítványának. Fennállásának utolsó korszakában a szobrász Botár István és a nemrég el­hunyt Ioan Sima köszönhet igen sokat az Ács-festőiskolá­nak. Ács Ferenc újra megnyitott magániskolája csak rövid ideig működött. Kortársi em­lékezések szerint a gazdasági válság legsúlyosabb esztende­jében, 1933-ban szűnt meg. MURÁDIN JENŐ Ács Ferenc: Feleségem olvas A sikeres Adela Félreértés ne essék: nem a hölgy, még csak nem is a róla szóló valamikori könyv lépett újból a siker útjára, hanem a róla készült film­­adaptáció. Az idén ugyanis a sanremói filmfesztivál nagydíját Mircea Veroiunak Adela című filmje nyerte, m­­elyet Garabet Ibraileanu a­ 7 mos című regénye alap­jain alkalmazott filmvászonra. ■Szerzői filmről lévén szó, a nemzetközi elismerésből most egy sugárnyi a klasszikus ro­mán író-kritikusra is hull, ami távolról sem csökkenti Mircea Veroiu érdemét, csű­réin jelzi, hogy a rendező jó érzékkel szelektál, amikor a ■ ■ ,.irókönyv írására szánja el magát. Így volt ez már tíz é­vel ezelőtt is, amikor két filmjéhez is Agribiceanu egy­­egy elbeszélését vette alapul, és a mórvidéki élet felejthe­tetlen klasszikusának két el­beszélését olyan sikerrel vitte filmvászonra, hogy ugyancsak Sanromóban, a rövid játék­filmek fesztiválján akkor is díjat nyert. De az közös munka volt; a kőországi la­kodalmat és az Arany szel­lemét Dán Pitával közösen alkották. Az Adela viszont az első tollvonástól az utolsó képsorig eredeti szerzői film, amely az utóbbi évek legelő­kelőbb filmdíját nyerte el Romániának a szerzői filmek nemzetközi versenyén. Már a három említett film­cím is jelzi, hogy a mind­össze 44 éves Mircea Veroiu tematikájában fontos helyet foglal el a múlt. Mircea Veroiu tud és mer nagy kérdéseket fel­tenni, s az ember egyedi sor­sát befolyásoló vagy eldöntő nagy kérdésekre nagy formá­tumú válaszokat adni. S bár ez inkább a történeti fogan­tatás­ filmjeire igaz, azért minden filmjében ott a tár­sadalmi kihívásra adott vá­lasza, aszerint, hogy éppen mit hallott meg, mit ér­tett meg, és adott lehetősé­gei és képességei szerint mit tudott kifejezni a múltból vagy saját korából. Még fő­iskolás, amikor az első hiva­tásos elismerés éri. Akkor még nem a történelmi, ha­nem a legszigorúbb értelem­ben vett aktuális téma érde­kelte. 1970 kórikás tavaszán olyan filmet készít az orszá­got elárasztó nagyvizekről, a­­mely a napi zsurnalizmus, a képi dokumentumok minden követelményének megfelel, és mégis művészi hatást gyako­rol a nézőre. Nyilván azért, mert Mircea Veroiu művészi érzékenységgel rezonál mind a múlt, mind kora kérdései­re. .. víz, mint egy fekete bi­valy kollektív dokumentum­film, borongós, tragikus han­gulata ellenére, hiszen a kí­méletlenül pusztító árvízről szólt, mint műalkotás orszá­gos revelációvá vált. Már ak­kor érezni lehetett, hogy a fiatal rendezőnek sajátos ké­pi-nyelvi kifejezésmódja és saját válasza van a kérdések­re. Aztán jött a történelmi szemlélet, amely művészem­ber számára sok mindenre jó: távolról tisztábban látsza­nak a nagy vonulatok, az idő kontrolljával sokkal jobban szemügyre lehet venni a lé­nyeget, s aki a múlton is a jelent kéri számon, az bizo­nyos mértékig léptéket ad a holnaphoz is. Ami most már a kitüntetett filmet illeti, az Adela egyfaj­ta elégikus dráma, amelyet gyönyörű képekben, színek­ben és tónusokban fogalma­zott meg a szerző, s amely­ben még a reménytelen sze­relem is reményteljessé válik — valahol a huszadik század elején. A sanremói zsűri az­zal indokolta a nagydíjat odaítélő döntését, hogy „a ro­mán filmrendező tökéletes egyensúlyt teremt az autenti- MOZI IF.Ci­ kus érzelmek expresszív ki­fejezése és az érzékletes pszi­chológiai elemzés formái kö­zött, mesterien idézi meg azt a régi, kedves, elégikus vilá­got, amelyen a történelmi fejlődés rég túllépett ugyan, de amelyet át- meg áthatott a poézis fénye­. Ez bizony elég dagályos szakmai indoklás; egy kicsit arra az emlékezetes esetre ha­sonlít, amikor Einsteint kvan­tum-mechanikai felfedezései­ért tüntették ki Nobel-díjjal, s nem azért, mert megalkotta a hu­s­adik század legnagyobb hor­derejű fizikai elméletét. Szerencsére az olasz Guido Cincotti kritkus, a zsűri elnö­ke a fesztivál záróakkordja­ként kiegészítette a hivatalos méltatást azzal, hogy „a szer­zői filmek 28. sanremói fesz­tiváljának külön sajátossága és érdeme, hogy egy sikeres antológikus előadás-sorozat u­­tán Mircea Veroiu személyé­ben felfedezett egy rendkí­vüli tehetségű filmrendez­őt.“ A Fesztivál igazgatója, Nino Zuchelli aztán újabb dicsé­retekkel toldotta meg a mél­­„Noha Mircea Veroiu egyike a legfiatalabb film­rendezőknek — mondotta — aki számára itt retrospektív­­előadást szerveztünk, a vetí­tések bebizonyították, hogy kezdeményezésünk helyes volt. Az Adela című film és Ve­rolu más műveinek nagy si­kere igazolta helyes törekvé­seinket, amikor mind a­ kö­zönség, mind a filmkritika számára lehetőséget teremtet­tünk arra, hogy megismerjen és méltányoljon egy olyan román filmrendezőt, s vele együtt egy egész ország film­­művészetét, amely szellemé­ben és érzékenységében oly közeli rokonságban áll a m­i latin kultúránkkal.“ Kétségtelen, hogy Veroiu rendezői stílusában van vala­mi közös az új­latin orszá­gok mélyen gyökerező ha­gyományaival. Nevezetesen, a szertartásos játék, a múlt nosztalgikus megidézése, a je­len átitatása egyfajta szelíd elégikus fénnyel, és végül egy olyan filmdramaturgia al­kalmazása, amely a valóságot szürrealista beütésekkel ele­gyíti, a realitást már-már egy­bemossa a képzeletbelivel. A kiszámított szépségnek ezt a fajta megtervezését és felidé­zését, amelynek során a valós elemek a filmtechnikára o­­lyan jellemző átsejlésekkel szinte önkéntelenül kevered­nek az álmok, vágyak hite­les, de valóságfeletti líraisá­­gával, úgy látszik, jobban szeretik az európai új-latin országokban, mint idehaza. Jelek szerint ugyanis Verolu filmjeinek nimbusza erősebb a külországokban, mint ott­honában. És ez nem egysze­rűen a hazai próféták köz­mondásos csődje, hanem egy kicsit a kritika mulasztása is. Az Adela idehaza amolyan se hideg, se meleg, szenvtelen kritikát kapott, hogy az olasz sajtó aztán valóságos diadal­menetet rendezzen számára és a rendkívüli rendezői te­hetség kapcsán „egy nagy hu­manistáról", „a képek mágiá­járól", „egy nagy kortárs sti­lisztáról" beszéljen, aki szel­lemiségében, táji-etnikai áb­rázolásában a legmélyebb nemzeti hagyományokból táp­lálkozik, de emberi üzenete és a nyelv, amelyet beszél, univerzális. A magyar Gyön­­gyössy Imre például éppen ebben látja Veroiu nagysá­gát: abban, hogy a nemzeti sajátosság képi ábrázolásá­val olyan mesterien bánik, hogy témái és mondandói e­­gyetemes érvényűek marad­nak. Ezért lett egyből „nem­zetközi mozis szaktekintély“. A sanremói szerzői film­­fesztivál eddigi kitüntetettjei között olyan nevek szerepel­nek, mint Vera Chytilova, Krzisztof Zanussi, Jean Ma­ria Straub, Jan Nemec, Mé­száros Márta és mások, akik ma már a filmszakma nem­zetközileg elismert személyi­ségei. De itt fedezték fel a nemzetközi hírnévnek Ilmaz Güneyt, a török film nagy megújítóját, aki két évvel ez­előtt már Cannes-ban is nagydíjat nyert. Kíváncsian nézünk most már Mircea Ve­roiu hazai és nemzetközi pá­lyafutása elé. Az igazsághoz tartozik, és végül erről is illik tájékoztat­ni a közönséget, hogy a mos­tani nagydíjat nemcsak az Adela egymaga kapta, hanem egy kicsit az egész Vero­u­­életmű, amely eddig tizen­négy filmet foglal magába. Köztük a hazai viszonylatban korszakos jelentőségű, már említett két Agrrbiceanu­­film, továbbá a Hét nap, a Hyperion, a Túl a hídon, A művésznő, a dollárok és az erdélyiek, a Párhuzamos tük­rök között, A kígyó jele, a Vonatra várva, Az éjszaka vége, a Düh és a Belehalni az élet szerelmébe. Ezek kö­zül csak a Hét nap volt bu­kás mind a közönség, mind a kritika előtt. Most a nemzet­közi elismeréssel, úgy hi­szem, újabb élvonalbeli kép­viselővel gyarapodott a ro­mán filmgyártás. ábrahám janos - -KXVWW* r..* WfWWW*. Wtv. \dela — a címszereplő Marina Proc­opie 7

Next