Utunk, 1989 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1989-01-20 / 3. szám

TÓTH MÁRIA — ■ ■■—■■■■ .................. — I­­P -t Rault, az egykori híres em­bert, amikor — olyan jó két évtizeddel ezelőtt — megismer­tem, nem azért szerettem meg, mert befolyásolt volna isme­rősök róla alkotott véleménye, hanem mert döbbenetesen ha­sonlított az emberi elmúlással járó, nem éppen kellemes és magasztosult utánjárásokról alkotott véleményünk. A he­gyek között ősz volt, délután lesétáltunk az írók házából e­­gészen a várost megközelítő műútig. A nagy hegy már ősz­­hüvös árnyékban várta az es­tét, de ránk még melegen sü­tött a nap. Raul a hegyre né­zett s azt mondta: „Látod azt a sziklát?“ Több sziklát is lát­tam, ám sietve mégis igenlőn bólintottam, hogy percipiálom az általa megjelölt bizonyos sziklát. Rault ez a spontán ha­zugság megnyugtatta, s szin­te suttogva hozta tudtomra a nagy titkot: „Ide figyelj, Má­ria, amikor majd érzem, hogy eljött az ideje, felmegyek ar­ra a sziklára s leugrom a mélybe. Ne bajlódjon senki velem, sírom se legyen, szűn­jek meg a természet kellős kö­zepén, ott egyesüljek a ter­mészet elemeivel. Ahogyan a japánok, az eszkimók teszik, kiülnek a hegyre. Egyszerűen, bátran.“ Emlékszem, a meg­hatottságtól majdnem arcon csókoltam, magamban istení­tettem Rault: letisztult böl­csességet, lelki finomságot, jó­érzést feltételez, hogy megkí­méljük a környezetünket, a hozzánk tartozókat a néha kel­lemetlen teendők, utánjárások sorozatától. Raul volt a nap embere számomra. Már elöz­­vegyült, túl az első szemmű­téten, túl a jóég tudja hánya­dik orrműtéten (holmi polipok nőttek vissza csökönyösen az orrnyálkahártyájára), de jól tartotta magát, a főleg nagyon diszkréten szállingóztak a hí­rek azokról a bizonyos, titok­zatos műtétekről, amelyeken éppen átesett. Tőle panaszt so­se hallottam. Hogy baj van a látásával, azt abból következ­tettem ki, ahogyan bizonyta­lanul járkált, mintha mezítláb tapicskolna. Amikor az uramnak elárul­tam, mily gyöngéd érzelmeket táplálok szívemben az öreg költő és műfordító iránt, la­konikusan rábólintott: „Mind­ez szép és jól is hangzik, de lássuk, hogy az öregnek mű­ködik-e majd az időérzéke?“ Az uramnak sose szabad el­mondanom szép elvárásaimat, dédelgetett novellatémáimat, mert ő szerkesztőhöz méltó józan okosságával menten le­szállít a földre. De nyomban, de azonnal. S teszi mindezt almahámozás közben, fensé­­ges nyugalommal. Raul nem látványosan öre­gedett el. Egy kicsit mindig is aggastyán volt, finom hu­morral megáldott, önsanyar­gató aggastyán. Hírek újabb szemműtétekről. Amikor még autónk volt, amikor az orvos még javallta a tengert, Rault mi szállítottuk le a tengerpar­ton álló írók házába. Ő so­sem kérte ezt tőlünk, mi vi­szont mindig fölajánlottuk ne­ki. S ő elfogadta. Kicsi bő­rönddel szállt be a kocsiba s az út közepe táján, amikor már túljutottunk a Duna-hí­­don, nagyon finom csokoládé bonbont vett elő, azzal ven­dégelt meg bennünket hálája jeléül. S az időérzéke kitűnő­en működött, sejtette, hány órás vezetés után kezd kidög­­leni a jó idegzetű úrvezető, no nem a lefutott táv hosszá­tól, hanem a stressztől, hogy bravúrosan kivédje mások szabálytalanságait, megszaba­duljon frontális összeütközé­sektől, csak azért, mert má­sok versenyt futnak minden autóval, mert ha egy autó fö­lött rendelkeznek, az utak urá­nak érzik magukat. Sőt, a na­gyon diszkrét költő meg is a­­jándékozott egy-egy bizalmas közlésével, ami főleg az éle­tére, a múltjára vonatkozott. Tudomást szereztem róla, hogy utálta a sógorát s az viszont, őt. A sógornője szerint Raul­nak semmi komoly baja nincs. Erre a közlésére nem válaszol­tam a hölgynek. Egyszer látogatóba men­tem hozzá, s a karikalábú, la­pított arcú nőszemély, aki a­­molyan bejáró mindenes volt a költőnél, vihogva, nagy han­gon mesélte a lépcsőházban, hogy Rault a múlt héten meg­vizsgálta egy orvos, „de tető­től talpig megvizsgálta aztán", és ő is jelen volt a vizsgálat­nál. Kedélyesen kommentál­ta, hogyan néz ki az öreg köl­tő teste. Álltam a felvonóra várakozva és elborzadtam. A sógornőjétől, aki hozzátartozó­ja, vonakodik Raul, de lám, egy ilyen perszónának kiszol­gáltatja magát. Ez vajon mit sejtett? A családja megkímé­­lésére utal, vagy arra, hogy képtelen megválogatni azt, a­­kire rábízza magát? Benyitottam Raulhoz. A szo­bában elképesztő rendetlen­ség. Nem olyan lezser, reggeli órák rendetlensége, hanem a sok napon át szétdobált hol­mik zagy­vasága. Az ágy ve­­tetlen, az ágynemű szaga ápo­­rodott. A falon ott függött a festmény. A költő fiatal fele­ségét ábrázolta. Ettől a fest­ménytől sorozatos költözködé­sei alkalmával sose vált meg, pedig a szobája fala mind ki­sebb lett. Az asszony — ru­hája után ítélve a harmincas években készülhetett a kép — ült a napfényes verandán, két fehér keze az asztalon, s te­nyerét úgy tárja ki a nap felé, a világ felé, mintha ezzel is érzékelni akarná a pillanat szépségét, így csak a fiatal és boldog asszonyok sütkérez­nek a napfényben. Mondom Raulnak, milyen csodálatos ez a kép... S itt hatásszünetet tartottam, hadd teremtsen a költő kapcsolatot az asszony tisztasága meg a koszlott szo­ba között. Raul rendíthetetlen nyugalommal, napszemüveggel a szemén ült egy strandszék­ben (ennyi fért el a szobá­ban) s felnevetett, de úgy, aho­­hogyan eddig sohase hallottam tőle. „Tudod te, hogy nekem fogalmam sincs, kit ábrá­zol ez a kép, ez a mamá­tól maradt rám. Iszol egy kávét, Mária? Van ám va­lódi kávém..." Becsörtetett a szobába a rossz arcú min­denes, és kijelentette, hogy sürgősen takarítani óhajt. „Ra­ul, feküdj vissza az ágyba, ne lábatlankodjál itt. ..“ — mond­ta inkább tegező stílusban, s még odakanyarított a mondat végére egy „matale" szócskát, amellyel a román nyelv elke­rüli a tegezést, de hivalkodó­an nem is zárja ki a lehető­ségét. Ergo: Ani­oara a tud­tomra hozta, hogy tűnjek a fészkes fenébe, mert ő most es rögtön tüsténkedni fog. Indul­tam, Raul­­d sem köszönt tőlem, szapora nyögdécselések köze­pette elvackolta magát a dí­ványon. A rugók tiltakoztak, a takaró ráborult az öreg fe­jére. A gacsos lábú mindenes csípőre tette a kezét és viho­gott. „Domnule, acuma ce faci? Acuma ce-mi veni?“ És kedélyesen nézte, hogy az ö­­reg mind jobban belegabalyo­dik a takaróba, pontosan úgy, akár a kisgyerekek. Lerohan­tam a hetedik emeletről. Másnap telefonáltam. Raul azt ismételgette a készülék­be: „Viki, te vagy az? Hon­nan beszélsz?“ (Vikinek hív­ták a feleségét.) Hamarosan kórházba került, de mivel konkrét szervi bajt nem álla­pítottak meg nála, átszállítot­ták egy elfekvő szanatórium­ba, ahová a többnyire magá­nyos öregek jutnak, akik nin­csenek pénzhiányban. Az u­­ram hallani sem akart róla, hogy elkísérjen a látogatásá­ra, így hát magam vágtam neki az útnak. A szanatórium a város végében állt, zöld fák között, zöld csendben, olyan klorofill illatú csendben. Az allékon öregek sétáltak. Né­hol egy férfi s egy nő ült a padon. Boldog állapot, ami­kor kilencven felé férfi és nő látszatát keltik az öregek, na­ponta bár egy órára, háromtól négyig. Olcsó kölni illata. Asz­­szonyok hajában csat, kerek­­fésű, nyakukon fekete bár­sony pánt. Tudtam, hogy Raul nem jár ki a szobájából. Elő­ző napon a sógornőjével be­széltem telefonon. „Látogassa csak meg, elvégre maga bizal­masa volt neki!“ — fullánkol­­ta a rokon. Igyekeztem túlten­ni magam a maliciózus hang­vételen. A szobában ott ült Raul. Ép­pen az éjjeliedényen ült, de ennek nincs semmi jelentősé­ge. „Ki az?“ — kérdezte in­kább kiabálva, mint normális emberi hangon, s meg sem várva a válaszomat, szövegelt: „Jöjjön a szolgáló s emeljen fel engem innen, micsoda disz­­nóság, hogy a szogláló soha nem hallja meg, ha én kiál­tom . . .“ Elmentem a szolgála­tos nővér szobájáig, érdeklőd­tem, mi is a helyzet Raullal. Megjelent az orvosnő­ .„Asszo­nyom, láthatja maga is, min­den nap ágyat húzunk, min­den nap lemondatjuk, tisztát adunk rá, de mindhiába. Meg­vakult, elvesztette a szaglóér­­zékét, a hallása még olyan, amilyen. Sokat eszik, tömi ma­gába az ételt, s előfordul, hogy étkezés után hasmenést kap, az emésztése már nem a leg­jobb.“ Amíg az ápolónő Rault tette tisztába, álltunk a folyo­són s beszélgettünk, bentről nyögés, jajgatás hallatszott. Az orvosnő azt mondta: „Egész éjjel így jajgat, most menjünk be hozzá!“ Széket húztam az ágya me­l­­lé és leültem. Végre felfogta, hogy én vagyok s megszorí­totta a kezemet. „Nesze, itt van ez a csésze, fogd meg jól, nehogy összetörjön, mert ezek itt nagy cirkuszt csinálnak mindenből.“ Biztosítottam, hogy átvettem tőle a csészét, ami nem létezett. Aprósüte­ménnyel kínáltam s ő falán­kul tömte magába, utána hir­telen álomba merült. Az or­vosnő megérintette a válla­mat: „Mehetünk is, asszo­nyom. Legalább egy órát a­­ludni fog.“ Eszébe hajlott az idő. Gyé­ren közlekedtek a villamosok. Sokára értem haza. Iskolás koromban országos hírű ma­gyartanárom volt. F. IJ., aki nem rajongott értem sem ak­kor, sem később, s amit be­csültem a jellemében, ebből nem csinált titkot. Egyszer szánt szándékkal meg is bán­tott: „Nézze, Tóth (mindig így­ nézze, Tóth, sose más­ként), ma olvastam J. Z. no­velláját. Zseniális ember, zse­niális tehetség. Belőle még egészen nagy író lesz egyszer, ezt jegyezze meg magának, Tóth. Igaz is, nem érdekli, miről szól az írás? Kérem,­­ majd elmondom magának: egy kéz és láb nélküli szerencsét­­len, aki süketnéma, sőt vak is, érti, Tóth, vak is, ül a konyhában a padlón, ül a pok­rócon. Csak szaglóérzéke van. Nos, hogyan érzékeli ez a nyo­morult a világot, sőt még bol­dog is? Ezt írta meg J. ,„ aki magánál két évvel idő­sebb. Fenomenális novella.“ Egy hang a múltból. Jóslás a javából. Fogalmam sincs róla, miért gondolok rá éppen most? Aztán rádöbbenek, ha­zafelé hosszú az út: azért fog­lalkoztat ez a novella, mert kíváncsi lennék rá, ha csak egyetlen érzékszervünk ma­rad ép, hogyan élhetünk to­vább? Nagyon sajnálom, hogy J. Z. iskolatársam novelláját annak idején nem habzsoltam föl. Most, lám, fogalmam len­ne róla, mi is történik bará­tommal, Raullal. Nagyokat hallgattam egész este. Az uram, mint mindig, most is úriember módjára vi­selkedett, nem kérdezett az égvilágán semmit tőlem. Este, lámpaoltás után hangtalanul sírva fakadtam. S akkor az uram megkereste a kezemet a takarón és megszorította. „Ne­ked még korai elindulnod a hegyre.“­ ­Majd fel, a hegyre... SBH — —­­­­­­ ............ Fellegvár Nevezhetem­!' utópiának azt, ami csak a múltba ját­szódhatott le? P. Lengyel Jó­zsef regénye („tényleges és le­szerelt kamaszoknak“) azt szemlélteti, hogy talán: igen!“ Ha az utópia olyan elképze­lés, amit „nem lehet megva­lósítani sem most, sem a jö­vőben“, akkor miért zárnánk ki ez alól a múltat? Ugyanis nem „egy múltbeli utópista kísérlet kudarcáról“ van szó, noha első látszatra úgy hat a történet. A máso­dik világháború utolsó hónap­jaiban egy — vagy több — „meseautó“, duba, azaz rab­szállító gépkocsi utasai, egy — vagy több — javító inté­zetnek, vagy kiskorúak börtö­nének, vagy menhelyfélének kiürített (vagy deportálandó?) volt lakói, eltévedt tüzérsé­gi lövedékek következtében megszabadultak őreiktől. Me­nekülők közben az arcvona­­lak közé ékelődött, elhagyott városkára, egy aranybánya­­telepre bukkannak. Valahol az Erdélyi Érchegységben, a fel­ső Aranyos, vagy a Fehérkö­rös forrásvidéke táján, Bel­­sőzarándban képzelhető el ez a városka, egy rejtett szikla­katlanban, csak egyetlenegy hágón át közelíthető meg. A főútvonalaktól teljesen félre­esve, biztonságos menedék­helynek látszik, s néhány, már nagykorúságra hajló sül­dő bűnöző ötletére, a mene­külők kikiáltják itt a „Csa­vargók birodalmát“. Ha most valaki úgy kép­zelné, hogy ettől kezdve a Fiúk Váraidnak, a Valahol Európában című negyven év előtt népszerű filmnek, avagy A pedagógiai hősköltemény­­nek, netán a Legyek urának egy kriterionizált helyi válto­zata következik, akkor téved­ni fog; annak ellenére, hogy vannak eleinte nyomok is a regényben, mintha a szerző mindezekkel a lehetőségekkel * * P. Lengyel József: Felleg­vár. Regény. Kriterion Könyv­kiadó, 19­88. kacérkodni szeretne. Az olva­só is sokáig erre van felké­szülve, aztán csakhamar — s végig — valami egészen más gomolyog elő e csapdába ke­rült „csőcselékszerű“ csoport viselkedéséből. Akár moralizáló példázatom történetnek, metaforának, al­legóriának, vagy hiperbolá­nak, vagy jelképes történe­­lemrajznak fognánk fel a re­gényt, mindig elérkeznénk egy olyan pontra, ahol a bi­zonyítás vagy a jellemzés lé­ket kapna. Szatírának, társa­dalmi-történeti karikatúrának sem nevezhetjük, mert nin­csen benne sehol szikrányi túlzás sem — sőt, mindenütt a túlzástól, a szélsőséges torzrajztól és vad fordulatok­tól való feltűnő tartózkodás, a néha az olvasót már inge­rültté tevő mértéktartás üt­közik szembe. Ám ebben a visszafogottságban szerzői koncepció valósul meg. Minden korlát, zabola, fék alól kiszabadult, neki vadult bűnözök rémuralmára készül fel az olvasó, de ahogyan a nagyra nőtt csavargók bán­nak itt az aprónéppel, az nemcsak nem haladja meg, de el sem éri azt a fokot, a­­hogy előkelő tiszti nevelőin­tézetek vagy patinás kollé­giumok felsősei sanyargatták a fikákat, közkézen forgó re­gények szerint is. A mene­dékhelynek ígérkező és po­kolnak bizonyuló sziklakat­lanban még a halál is mér­téktartóan fordul csak elő, előbb egy ismeretlen (akasz­tott) katona képviseli — de az is kívülről származik, a háborúból, a történeelmből, aztán meghal egy szegény or­­báncos, ótvaros csavargócska, de annak is a sorsa már ele­ve, azaz előzőleg elrendelte­tett. (Különben irodalmunkra mindég is jellemző, hogy a gonosztettet, s bűncselek­ményt nem szokta, nem sze­reti, vagy nem meri, vagy nem tudja kinagyítva közel­képbe hozni, kivéve talán Mózes Attilát.) Igaz, hogy ennek a gyereknek a pörö­­skalpját az egyik csavargó le­tépi, s így meggyorsítja ha­lálát, s ez olyan ijesztő és un­dorító, hogy traumatizáló hangulata, emotív tartaléka végig kitart a regény folya­mán, akkor is, amikor a fel­színen már rég megfeledkez­tünk róla. A koncepció és a „műfor­­ma“ kulcsa is abban a mód­ban van, ahogy a regény bujdosó szereplői a háború­hoz viszonyulnak. A háború odakinn, fenn, a gerinceken, a hágón zajlik, s fokozatosan nyomul egyre közelebb és szűkíti a menekülők élette­rét; ám ez a háború éppen olyan elvonatkoztatva, sze­mélytelenül működik, mint az időjárás, mint egy természeti csapás; nem érdemes szembe­nézni vele, sőt, elgondolkozni sem rajta — mármint a re­gény szereplőinek. A völgy­katlanba, a csavargó társada­lomba egyaránt bezúdulnak ordas eszmék és progresszív gondolatok, de nem jelképe­zik, nem karikírozzák, nem szatirizálják az odakinti tör­ténelmet, a nagyvilágot, csak bágyadtan, komikusan, ügye­­fogyottan visszhangozzák: a csavargóbanda főnökei, ezek a „vezérfejek“ „führerek“ nem rémalakok, csak piszkos kis figurák, sőt, kifejezetten fajdagok, akikben nem mű­ködik semmi olyan eszme, vagy ambíció, ami igazán go­nosszá tehetné őket. Nem torzkép tehát az, ha­nem megható gyerekrajz: a gyermekiesség azonban nem a szerző naivságából szár­mazik, hanem abból az elmé­lázó szeretetből, amellyel a történelemből kiesett társadal­mak életérzését és világképét tanulmányozza. Ennek az élet­érzésnek a néplélek legmé­lyebb rétegeiben szívós hagyo­mányai vannak; az ösztönsze­­rűen menedékhelyet, üreget, gödröt, zugot, mocsarat kere­ső önment­­ életformának — rheobázis? — a szemlélete eb, amit legbájosabban a tiszavi­­déki tanyasiaknak az a me­teorológiai megfigyelése jelle­mez, hogyha nagyon sárga al­konyatkor az, ég alja, az sok — németet jelent! Valahány­szor fenyegető dübörgés, fényjelenség vagy ijesztő gon­dolat csap le rájuk — ászka-, rák-, vagy féregszerűen hú­zódnak vissza minden fellel­hető üregbe, legyen az a te­rep, vagy az eszmék felszíné­nek folytonossági hiánya. Úgy is meghatározhatnánk, hogy ez a Fellegvár című re­gény bátor, de elérzékenyü­­lésre is hajlamos elmélkedés azokról az emberpopulációk­ról, amelyektől a történelem nagy krízisek idején megta­gadta, hogy felnőtt módon vi­selkedjenek; ezért álifjúsági regény, mert az álgyermek­­ség problémáit feszegeti, a­­mely a felfoghatatlan valóság elől álromantikus jelmezekbe menekül; mint ahogy a regény rongyos csavargóbandája felölti magára a bányászzenekar e­­gyenruháját, és éppen e gö­dör, e katlan, e Feketekút nevű telep legmélyebben fek­vő s ezért legbiztosabbnak látszó épületét s annak pin­céit Fellegvárnak! P. Lengyel József írói módszerének egyes sajátossá­gai ez alkalommal meglepő módon szolgálják a regény koncepcióját: mindig a „mér­sékelt valóság“ valószerűségé­­nek a keretein belül maradva, a csupa „alacsony“ tárgyból, banális valóság-elemből apró­zó tollvonásokkal összerótt kép a valóság fölé emelkedő, fantasztikus, eltévült, láto­mássá erősödik, anélkül, hogy irracionáis, szürrealista ele­meket kombinálna a történet­be; illetve úgy, hogy csak egészen apró, mérsékelt való­színűtlenségekhez is csak a történet legvégén folyamodik: például lövedék híján egy gye­rekfogat tesznek a géppisz­ belefulladt a nyelvi jellemzés kényszerének gubancaiba.) Viszont nem akarom elhall­gatni mély elégedetlensége­met, amely azonban nem­csak P. Lengyel e könyve el­len irányul, hanem egész kriterionos-utunkos-igazszós i­­rodalmi gyakorlatunk megrög­zött mintáira. Éppen erre a mértéktartásra, az erősebb fordulatok, harsányabb színek óvatos kerülésére; és nemcsak a tragikus, a súlyos, a meg­rázó, az iszonyú mozzanatok kifakítására, hanem az ellen­kező végén is: arra, hogy ezek az irodalmi hősök képtelenek a győzelemnek még csak a gondolatára is; és a nagy fáj­dalmat is könnyebben elvise­lik, mint a nagy örömöt! A konkrét esetben nemcsak ar­ra gondolok, hogy a regény­nek abban a fejezetében, ami­kor kiderül, hogy az ellenban­da csak egy álöltözetű női menhelyegyüttes, holmi nagy felujjongásnak, szaturnáliá­­nak, orgiasztikus örömszerző támadásnak még a gondolata sem fut át senkin, és a két alvilági banda átalakul egy koedukációs szociológiai sze­mináriummá, hanem arra is gondolok, hogy sehol, senki­ben, egyetlen szereplőben sem tud soha fel­ívelni, fel­szárnyalni az öröm, a re­ménykedés, de még a fantá­­ziálás sem; mindig mindenki gutgesinnt, megvert kutya. Mintegy visszájára fordítva a híres mondást: az ember, ha regényhős (novellahős), arra születik, hogy legyőzzék... Mintha az lenne a vezérsza­bály: (művészileg) minden jó, ha (a cselekménynek) rossz a vége... Ismétlem, ezt nemcsak P. Lengyel ellen, hanem az iro­­dalomban-mű­vészetben modo­rosan uralkodó szabványizlés ellen mondom. Legalább me­sében merjünk nagyok lenni. Nem beszélve arról, hogyha őseink-elődeink mind olyan enerváltak lettek volna, mint irodalmi „hőseink“, akkor már rég nem lenne kinek regényt írni vagy mesét mondani... A vidám túlélés tehát a múlt­­heti­ sem bizonyult utópiásnak. SZŐCS ISTVÁN EGYED EMESE JANUÁR Varjak havas dolmányán szikrázik a regigei. Arany derű pereg rám téli napmeleggel. Fenyőmag gyűl a havon nyíló tobozokból. Jégindás az ablakom: jégliliom, kosbor. Kösd fel, karcsú január, világfutó léced! Fagy vetett és fagy kaszál: érik már vetésed. Helyükön a hegyek mind. A völgyek is ébren. f­egyelem van bent és kint. Most indulnak értem. Hintázz, ezer fenyőág! Zöldet élessz, hajnal! Könnyét törli a világ égre néző arccal. 3

Next