Utunk, 1989 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1989-01-20 / 3. szám
TÓTH MÁRIA — ■ ■■—■■■■ .................. — IP -t Rault, az egykori híres embert, amikor — olyan jó két évtizeddel ezelőtt — megismertem, nem azért szerettem meg, mert befolyásolt volna ismerősök róla alkotott véleménye, hanem mert döbbenetesen hasonlított az emberi elmúlással járó, nem éppen kellemes és magasztosult utánjárásokról alkotott véleményünk. A hegyek között ősz volt, délután lesétáltunk az írók házából egészen a várost megközelítő műútig. A nagy hegy már őszhüvös árnyékban várta az estét, de ránk még melegen sütött a nap. Raul a hegyre nézett s azt mondta: „Látod azt a sziklát?“ Több sziklát is láttam, ám sietve mégis igenlőn bólintottam, hogy percipiálom az általa megjelölt bizonyos sziklát. Rault ez a spontán hazugság megnyugtatta, s szinte suttogva hozta tudtomra a nagy titkot: „Ide figyelj, Mária, amikor majd érzem, hogy eljött az ideje, felmegyek arra a sziklára s leugrom a mélybe. Ne bajlódjon senki velem, sírom se legyen, szűnjek meg a természet kellős közepén, ott egyesüljek a természet elemeivel. Ahogyan a japánok, az eszkimók teszik, kiülnek a hegyre. Egyszerűen, bátran.“ Emlékszem, a meghatottságtól majdnem arcon csókoltam, magamban istenítettem Rault: letisztult bölcsességet, lelki finomságot, jóérzést feltételez, hogy megkíméljük a környezetünket, a hozzánk tartozókat a néha kellemetlen teendők, utánjárások sorozatától. Raul volt a nap embere számomra. Már elözvegyült, túl az első szemműtéten, túl a jóég tudja hányadik orrműtéten (holmi polipok nőttek vissza csökönyösen az orrnyálkahártyájára), de jól tartotta magát, a főleg nagyon diszkréten szállingóztak a hírek azokról a bizonyos, titokzatos műtétekről, amelyeken éppen átesett. Tőle panaszt sose hallottam. Hogy baj van a látásával, azt abból következtettem ki, ahogyan bizonytalanul járkált, mintha mezítláb tapicskolna. Amikor az uramnak elárultam, mily gyöngéd érzelmeket táplálok szívemben az öreg költő és műfordító iránt, lakonikusan rábólintott: „Mindez szép és jól is hangzik, de lássuk, hogy az öregnek működik-e majd az időérzéke?“ Az uramnak sose szabad elmondanom szép elvárásaimat, dédelgetett novellatémáimat, mert ő szerkesztőhöz méltó józan okosságával menten leszállít a földre. De nyomban, de azonnal. S teszi mindezt almahámozás közben, fenséges nyugalommal. Raul nem látványosan öregedett el. Egy kicsit mindig is aggastyán volt, finom humorral megáldott, önsanyargató aggastyán. Hírek újabb szemműtétekről. Amikor még autónk volt, amikor az orvos még javallta a tengert, Rault mi szállítottuk le a tengerparton álló írók házába. Ő sosem kérte ezt tőlünk, mi viszont mindig fölajánlottuk neki. S ő elfogadta. Kicsi bőrönddel szállt be a kocsiba s az út közepe táján, amikor már túljutottunk a Duna-hídon, nagyon finom csokoládé bonbont vett elő, azzal vendégelt meg bennünket hálája jeléül. S az időérzéke kitűnően működött, sejtette, hány órás vezetés után kezd kidögleni a jó idegzetű úrvezető, no nem a lefutott táv hosszától, hanem a stressztől, hogy bravúrosan kivédje mások szabálytalanságait, megszabaduljon frontális összeütközésektől, csak azért, mert mások versenyt futnak minden autóval, mert ha egy autó fölött rendelkeznek, az utak urának érzik magukat. Sőt, a nagyon diszkrét költő meg is ajándékozott egy-egy bizalmas közlésével, ami főleg az életére, a múltjára vonatkozott. Tudomást szereztem róla, hogy utálta a sógorát s az viszont, őt. A sógornője szerint Raulnak semmi komoly baja nincs. Erre a közlésére nem válaszoltam a hölgynek. Egyszer látogatóba mentem hozzá, s a karikalábú, lapított arcú nőszemély, aki amolyan bejáró mindenes volt a költőnél, vihogva, nagy hangon mesélte a lépcsőházban, hogy Rault a múlt héten megvizsgálta egy orvos, „de tetőtől talpig megvizsgálta aztán", és ő is jelen volt a vizsgálatnál. Kedélyesen kommentálta, hogyan néz ki az öreg költő teste. Álltam a felvonóra várakozva és elborzadtam. A sógornőjétől, aki hozzátartozója, vonakodik Raul, de lám, egy ilyen perszónának kiszolgáltatja magát. Ez vajon mit sejtett? A családja megkímélésére utal, vagy arra, hogy képtelen megválogatni azt, akire rábízza magát? Benyitottam Raulhoz. A szobában elképesztő rendetlenség. Nem olyan lezser, reggeli órák rendetlensége, hanem a sok napon át szétdobált holmik zagyvasága. Az ágy vetetlen, az ágynemű szaga áporodott. A falon ott függött a festmény. A költő fiatal feleségét ábrázolta. Ettől a festménytől sorozatos költözködései alkalmával sose vált meg, pedig a szobája fala mind kisebb lett. Az asszony — ruhája után ítélve a harmincas években készülhetett a kép — ült a napfényes verandán, két fehér keze az asztalon, s tenyerét úgy tárja ki a nap felé, a világ felé, mintha ezzel is érzékelni akarná a pillanat szépségét, így csak a fiatal és boldog asszonyok sütkéreznek a napfényben. Mondom Raulnak, milyen csodálatos ez a kép... S itt hatásszünetet tartottam, hadd teremtsen a költő kapcsolatot az asszony tisztasága meg a koszlott szoba között. Raul rendíthetetlen nyugalommal, napszemüveggel a szemén ült egy strandszékben (ennyi fért el a szobában) s felnevetett, de úgy, ahohogyan eddig sohase hallottam tőle. „Tudod te, hogy nekem fogalmam sincs, kit ábrázol ez a kép, ez a mamától maradt rám. Iszol egy kávét, Mária? Van ám valódi kávém..." Becsörtetett a szobába a rossz arcú mindenes, és kijelentette, hogy sürgősen takarítani óhajt. „Raul, feküdj vissza az ágyba, ne lábatlankodjál itt. ..“ — mondta inkább tegező stílusban, s még odakanyarított a mondat végére egy „matale" szócskát, amellyel a román nyelv elkerüli a tegezést, de hivalkodóan nem is zárja ki a lehetőségét. Ergo: Anioara a tudtomra hozta, hogy tűnjek a fészkes fenébe, mert ő most es rögtön tüsténkedni fog. Indultam, Rauld sem köszönt tőlem, szapora nyögdécselések közepette elvackolta magát a díványon. A rugók tiltakoztak, a takaró ráborult az öreg fejére. A gacsos lábú mindenes csípőre tette a kezét és vihogott. „Domnule, acuma ce faci? Acuma ce-mi veni?“ És kedélyesen nézte, hogy az öreg mind jobban belegabalyodik a takaróba, pontosan úgy, akár a kisgyerekek. Lerohantam a hetedik emeletről. Másnap telefonáltam. Raul azt ismételgette a készülékbe: „Viki, te vagy az? Honnan beszélsz?“ (Vikinek hívták a feleségét.) Hamarosan kórházba került, de mivel konkrét szervi bajt nem állapítottak meg nála, átszállították egy elfekvő szanatóriumba, ahová a többnyire magányos öregek jutnak, akik nincsenek pénzhiányban. Az uram hallani sem akart róla, hogy elkísérjen a látogatására, így hát magam vágtam neki az útnak. A szanatórium a város végében állt, zöld fák között, zöld csendben, olyan klorofill illatú csendben. Az allékon öregek sétáltak. Néhol egy férfi s egy nő ült a padon. Boldog állapot, amikor kilencven felé férfi és nő látszatát keltik az öregek, naponta bár egy órára, háromtól négyig. Olcsó kölni illata. Aszszonyok hajában csat, kerekfésű, nyakukon fekete bársony pánt. Tudtam, hogy Raul nem jár ki a szobájából. Előző napon a sógornőjével beszéltem telefonon. „Látogassa csak meg, elvégre maga bizalmasa volt neki!“ — fullánkolta a rokon. Igyekeztem túltenni magam a maliciózus hangvételen. A szobában ott ült Raul. Éppen az éjjeliedényen ült, de ennek nincs semmi jelentősége. „Ki az?“ — kérdezte inkább kiabálva, mint normális emberi hangon, s meg sem várva a válaszomat, szövegelt: „Jöjjön a szolgáló s emeljen fel engem innen, micsoda disznóság, hogy a szogláló soha nem hallja meg, ha én kiáltom . . .“ Elmentem a szolgálatos nővér szobájáig, érdeklődtem, mi is a helyzet Raullal. Megjelent az orvosnő .„Asszonyom, láthatja maga is, minden nap ágyat húzunk, minden nap lemondatjuk, tisztát adunk rá, de mindhiába. Megvakult, elvesztette a szaglóérzékét, a hallása még olyan, amilyen. Sokat eszik, tömi magába az ételt, s előfordul, hogy étkezés után hasmenést kap, az emésztése már nem a legjobb.“ Amíg az ápolónő Rault tette tisztába, álltunk a folyosón s beszélgettünk, bentről nyögés, jajgatás hallatszott. Az orvosnő azt mondta: „Egész éjjel így jajgat, most menjünk be hozzá!“ Széket húztam az ágya mellé és leültem. Végre felfogta, hogy én vagyok s megszorította a kezemet. „Nesze, itt van ez a csésze, fogd meg jól, nehogy összetörjön, mert ezek itt nagy cirkuszt csinálnak mindenből.“ Biztosítottam, hogy átvettem tőle a csészét, ami nem létezett. Aprósüteménnyel kínáltam s ő falánkul tömte magába, utána hirtelen álomba merült. Az orvosnő megérintette a vállamat: „Mehetünk is, asszonyom. Legalább egy órát aludni fog.“ Eszébe hajlott az idő. Gyéren közlekedtek a villamosok. Sokára értem haza. Iskolás koromban országos hírű magyartanárom volt. F. IJ., aki nem rajongott értem sem akkor, sem később, s amit becsültem a jellemében, ebből nem csinált titkot. Egyszer szánt szándékkal meg is bántott: „Nézze, Tóth (mindig így nézze, Tóth, sose másként), ma olvastam J. Z. novelláját. Zseniális ember, zseniális tehetség. Belőle még egészen nagy író lesz egyszer, ezt jegyezze meg magának, Tóth. Igaz is, nem érdekli, miről szól az írás? Kérem, majd elmondom magának: egy kéz és láb nélküli szerencsétlen, aki süketnéma, sőt vak is, érti, Tóth, vak is, ül a konyhában a padlón, ül a pokrócon. Csak szaglóérzéke van. Nos, hogyan érzékeli ez a nyomorult a világot, sőt még boldog is? Ezt írta meg J. ,„ aki magánál két évvel idősebb. Fenomenális novella.“ Egy hang a múltból. Jóslás a javából. Fogalmam sincs róla, miért gondolok rá éppen most? Aztán rádöbbenek, hazafelé hosszú az út: azért foglalkoztat ez a novella, mert kíváncsi lennék rá, ha csak egyetlen érzékszervünk marad ép, hogyan élhetünk tovább? Nagyon sajnálom, hogy J. Z. iskolatársam novelláját annak idején nem habzsoltam föl. Most, lám, fogalmam lenne róla, mi is történik barátommal, Raullal. Nagyokat hallgattam egész este. Az uram, mint mindig, most is úriember módjára viselkedett, nem kérdezett az égvilágán semmit tőlem. Este, lámpaoltás után hangtalanul sírva fakadtam. S akkor az uram megkereste a kezemet a takarón és megszorította. „Neked még korai elindulnod a hegyre.“ Majd fel, a hegyre... SBH — — ............ Fellegvár Nevezhetem!' utópiának azt, ami csak a múltba játszódhatott le? P. Lengyel József regénye („tényleges és leszerelt kamaszoknak“) azt szemlélteti, hogy talán: igen!“ Ha az utópia olyan elképzelés, amit „nem lehet megvalósítani sem most, sem a jövőben“, akkor miért zárnánk ki ez alól a múltat? Ugyanis nem „egy múltbeli utópista kísérlet kudarcáról“ van szó, noha első látszatra úgy hat a történet. A második világháború utolsó hónapjaiban egy — vagy több — „meseautó“, duba, azaz rabszállító gépkocsi utasai, egy — vagy több — javító intézetnek, vagy kiskorúak börtönének, vagy menhelyfélének kiürített (vagy deportálandó?) volt lakói, eltévedt tüzérségi lövedékek következtében megszabadultak őreiktől. Menekülők közben az arcvonalak közé ékelődött, elhagyott városkára, egy aranybányatelepre bukkannak. Valahol az Erdélyi Érchegységben, a felső Aranyos, vagy a Fehérkörös forrásvidéke táján, Belsőzarándban képzelhető el ez a városka, egy rejtett sziklakatlanban, csak egyetlenegy hágón át közelíthető meg. A főútvonalaktól teljesen félreesve, biztonságos menedékhelynek látszik, s néhány, már nagykorúságra hajló süldő bűnöző ötletére, a menekülők kikiáltják itt a „Csavargók birodalmát“. Ha most valaki úgy képzelné, hogy ettől kezdve a Fiúk Váraidnak, a Valahol Európában című negyven év előtt népszerű filmnek, avagy A pedagógiai hőskölteménynek, netán a Legyek urának egy kriterionizált helyi változata következik, akkor tévedni fog; annak ellenére, hogy vannak eleinte nyomok is a regényben, mintha a szerző mindezekkel a lehetőségekkel * * P. Lengyel József: Fellegvár. Regény. Kriterion Könyvkiadó, 1988. kacérkodni szeretne. Az olvasó is sokáig erre van felkészülve, aztán csakhamar — s végig — valami egészen más gomolyog elő e csapdába került „csőcselékszerű“ csoport viselkedéséből. Akár moralizáló példázatom történetnek, metaforának, allegóriának, vagy hiperbolának, vagy jelképes történelemrajznak fognánk fel a regényt, mindig elérkeznénk egy olyan pontra, ahol a bizonyítás vagy a jellemzés léket kapna. Szatírának, társadalmi-történeti karikatúrának sem nevezhetjük, mert nincsen benne sehol szikrányi túlzás sem — sőt, mindenütt a túlzástól, a szélsőséges torzrajztól és vad fordulatoktól való feltűnő tartózkodás, a néha az olvasót már ingerültté tevő mértéktartás ütközik szembe. Ám ebben a visszafogottságban szerzői koncepció valósul meg. Minden korlát, zabola, fék alól kiszabadult, neki vadult bűnözök rémuralmára készül fel az olvasó, de ahogyan a nagyra nőtt csavargók bánnak itt az aprónéppel, az nemcsak nem haladja meg, de el sem éri azt a fokot, ahogy előkelő tiszti nevelőintézetek vagy patinás kollégiumok felsősei sanyargatták a fikákat, közkézen forgó regények szerint is. A menedékhelynek ígérkező és pokolnak bizonyuló sziklakatlanban még a halál is mértéktartóan fordul csak elő, előbb egy ismeretlen (akasztott) katona képviseli — de az is kívülről származik, a háborúból, a történeelmből, aztán meghal egy szegény orbáncos, ótvaros csavargócska, de annak is a sorsa már eleve, azaz előzőleg elrendeltetett. (Különben irodalmunkra mindég is jellemző, hogy a gonosztettet, s bűncselekményt nem szokta, nem szereti, vagy nem meri, vagy nem tudja kinagyítva közelképbe hozni, kivéve talán Mózes Attilát.) Igaz, hogy ennek a gyereknek a pöröskalpját az egyik csavargó letépi, s így meggyorsítja halálát, s ez olyan ijesztő és undorító, hogy traumatizáló hangulata, emotív tartaléka végig kitart a regény folyamán, akkor is, amikor a felszínen már rég megfeledkeztünk róla. A koncepció és a „műforma“ kulcsa is abban a módban van, ahogy a regény bujdosó szereplői a háborúhoz viszonyulnak. A háború odakinn, fenn, a gerinceken, a hágón zajlik, s fokozatosan nyomul egyre közelebb és szűkíti a menekülők életterét; ám ez a háború éppen olyan elvonatkoztatva, személytelenül működik, mint az időjárás, mint egy természeti csapás; nem érdemes szembenézni vele, sőt, elgondolkozni sem rajta — mármint a regény szereplőinek. A völgykatlanba, a csavargó társadalomba egyaránt bezúdulnak ordas eszmék és progresszív gondolatok, de nem jelképezik, nem karikírozzák, nem szatirizálják az odakinti történelmet, a nagyvilágot, csak bágyadtan, komikusan, ügyefogyottan visszhangozzák: a csavargóbanda főnökei, ezek a „vezérfejek“ „führerek“ nem rémalakok, csak piszkos kis figurák, sőt, kifejezetten fajdagok, akikben nem működik semmi olyan eszme, vagy ambíció, ami igazán gonosszá tehetné őket. Nem torzkép tehát az, hanem megható gyerekrajz: a gyermekiesség azonban nem a szerző naivságából származik, hanem abból az elmélázó szeretetből, amellyel a történelemből kiesett társadalmak életérzését és világképét tanulmányozza. Ennek az életérzésnek a néplélek legmélyebb rétegeiben szívós hagyományai vannak; az ösztönszerűen menedékhelyet, üreget, gödröt, zugot, mocsarat kereső önment életformának — rheobázis? — a szemlélete eb, amit legbájosabban a tiszavidéki tanyasiaknak az a meteorológiai megfigyelése jellemez, hogyha nagyon sárga alkonyatkor az, ég alja, az sok — németet jelent! Valahányszor fenyegető dübörgés, fényjelenség vagy ijesztő gondolat csap le rájuk — ászka-, rák-, vagy féregszerűen húzódnak vissza minden fellelhető üregbe, legyen az a terep, vagy az eszmék felszínének folytonossági hiánya. Úgy is meghatározhatnánk, hogy ez a Fellegvár című regény bátor, de elérzékenyülésre is hajlamos elmélkedés azokról az emberpopulációkról, amelyektől a történelem nagy krízisek idején megtagadta, hogy felnőtt módon viselkedjenek; ezért álifjúsági regény, mert az álgyermekség problémáit feszegeti, amely a felfoghatatlan valóság elől álromantikus jelmezekbe menekül; mint ahogy a regény rongyos csavargóbandája felölti magára a bányászzenekar egyenruháját, és éppen e gödör, e katlan, e Feketekút nevű telep legmélyebben fekvő s ezért legbiztosabbnak látszó épületét s annak pincéit Fellegvárnak! P. Lengyel József írói módszerének egyes sajátosságai ez alkalommal meglepő módon szolgálják a regény koncepcióját: mindig a „mérsékelt valóság“ valószerűségének a keretein belül maradva, a csupa „alacsony“ tárgyból, banális valóság-elemből aprózó tollvonásokkal összerótt kép a valóság fölé emelkedő, fantasztikus, eltévült, látomássá erősödik, anélkül, hogy irracionáis, szürrealista elemeket kombinálna a történetbe; illetve úgy, hogy csak egészen apró, mérsékelt valószínűtlenségekhez is csak a történet legvégén folyamodik: például lövedék híján egy gyerekfogat tesznek a géppisz belefulladt a nyelvi jellemzés kényszerének gubancaiba.) Viszont nem akarom elhallgatni mély elégedetlenségemet, amely azonban nemcsak P. Lengyel e könyve ellen irányul, hanem egész kriterionos-utunkos-igazszós irodalmi gyakorlatunk megrögzött mintáira. Éppen erre a mértéktartásra, az erősebb fordulatok, harsányabb színek óvatos kerülésére; és nemcsak a tragikus, a súlyos, a megrázó, az iszonyú mozzanatok kifakítására, hanem az ellenkező végén is: arra, hogy ezek az irodalmi hősök képtelenek a győzelemnek még csak a gondolatára is; és a nagy fájdalmat is könnyebben elviselik, mint a nagy örömöt! A konkrét esetben nemcsak arra gondolok, hogy a regénynek abban a fejezetében, amikor kiderül, hogy az ellenbanda csak egy álöltözetű női menhelyegyüttes, holmi nagy felujjongásnak, szaturnáliának, orgiasztikus örömszerző támadásnak még a gondolata sem fut át senkin, és a két alvilági banda átalakul egy koedukációs szociológiai szemináriummá, hanem arra is gondolok, hogy sehol, senkiben, egyetlen szereplőben sem tud soha felívelni, felszárnyalni az öröm, a reménykedés, de még a fantáziálás sem; mindig mindenki gutgesinnt, megvert kutya. Mintegy visszájára fordítva a híres mondást: az ember, ha regényhős (novellahős), arra születik, hogy legyőzzék... Mintha az lenne a vezérszabály: (művészileg) minden jó, ha (a cselekménynek) rossz a vége... Ismétlem, ezt nemcsak P. Lengyel ellen, hanem az irodalomban-művészetben modorosan uralkodó szabványizlés ellen mondom. Legalább mesében merjünk nagyok lenni. Nem beszélve arról, hogyha őseink-elődeink mind olyan enerváltak lettek volna, mint irodalmi „hőseink“, akkor már rég nem lenne kinek regényt írni vagy mesét mondani... A vidám túlélés tehát a múltheti sem bizonyult utópiásnak. SZŐCS ISTVÁN EGYED EMESE JANUÁR Varjak havas dolmányán szikrázik a regigei. Arany derű pereg rám téli napmeleggel. Fenyőmag gyűl a havon nyíló tobozokból. Jégindás az ablakom: jégliliom, kosbor. Kösd fel, karcsú január, világfutó léced! Fagy vetett és fagy kaszál: érik már vetésed. Helyükön a hegyek mind. A völgyek is ébren. fegyelem van bent és kint. Most indulnak értem. Hintázz, ezer fenyőág! Zöldet élessz, hajnal! Könnyét törli a világ égre néző arccal. 3