Utunk, 1989 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1989-05-26 / 21. szám

„Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon. Messziről lobogva tenger pusztaságon, Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben.“ Erre érkezik Petőfi levele: „Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységé­ből egyszerre bukkansz ki?" Valóban ez a fellépés vetekszik a Petőfiével. De az ország­szerte ismert költő ezzel a verssel programot is ad Arany kezébe. „S ez az igaz költő, ki a nép ajkára hullatja keblének mennyei man­náját.“ Hiszen a Toldi, mint mondtam, csak hangütés. Nem rendelkezik azokkal a tulaj­donságokkal, melyeket Petőfi gondol versében: „dalod, mint puszták harangja, egyszerű“, a nép bánatát... „enyhítsük mi költők“. Arany vállalja ezt: „S mi vagyok én kérded? Egy népi sarjadék, Ki törzsömnek élek, érette, általa. Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék, Otthon leli magát ajakimon data.“ Mindez azonban nem jelenti, hogy Arany és Petőfi között nem vonható határvonal. Szin­te közhellyé vált a két költőt együtt emle­getni. Pedig Arany, Petőfi hitvallásából kiin­dulva — „ami egyszerű, az természetes, ami természetes az jó és szerintem szép is“ —, saját stílust alakított ki. És ez a stílus a de­mokratikus tartalmú népiesség. „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék.“ (Petőfi) Eggyé olvadt a néppel, érezte ennek a hatal­mas tengernek a hánykódását, lázas beteg pul­zusának lüktetését. Egyszóval: az érlelődő negyvennyolcat. Ezért mer „a szegény jobbágy“ visszafelelni az úri hintó kocsijának: „Ami volt körül­em, egy kevés zsiradék. Gyors hintóitokra mind felkenegetek.“ Arany életművében ez a demokratikus tar­talmú népiesség két funkciót tölt be; a negy­vennyolc előtti időszakban buzdít. Nem olyan mértékben, mint Petőfi költészete, hiszen tud­juk, hogy Arany csendesebb, halkabb hangú volt, mint költőbarátja, ki állandóan hangoz­tatta: „Véres napokról álmodom“. És a for­radalom ideje alatt kerül legközelebb Arany hangvétele a Petőfiéhez: „Hadnagy uram, had­nagy uram!“ Igazi népiessége azonban mégis a forradalom leverése után virágzik ki. Mint minden költő, pár évig hallgat. Utána pedig újból „tűzokádó gyanánt tenger mélységéből" bukkan fel. Megérti, hogy énekelni kell. Min­den áron. És népiességének ez a második funkciója a szabadságharc utáni években: a bátorítás. Az elkeseredés örvényéből valami újat hoz magával: a balladákat. A népről ír — a nép­nek. Úgy, ahogyan egykori barátja tanította. Annyira hűen, valószerűen elevenedik meg bennük a népi világ, hiedelmeivel, szokásai­val együtt, hogy éppen emiatt váltak epigo­­nokká, kik utánozni próbálták. Mint Négyessy László mondja: „Kevesebb szóval, leheletsze­­rűbb finomsággal alig lehetne többet monda­ni a középkori babonák világába zárt népi­ről.“ Arany demokratikus tartalmú népiességét, sőt egész­­művét jellemzi az, amit Kármán­ József egy írótól követelt: „Legyen bátor, vív­­jon meg a tudatlansággal és erőszakkal. Szi­szegjenek bár a kígyók, és köpködjék fekete mérgeiket, huhogjanak a sötétség madarai, krá­­kogjanak a varjak, vonítsanak a holdra az éjféli ebek ... ő szóljon igazat vagy hallgas­son.“ B.­ LASZLÓFFY ALADÁR: A HANG Kísértet—éles csillagos éjszakán átfut egy hang a suttogások álló aranyán. Mutassátok meg a költőket, akiket olvastok, s megmondom, kik vagytok. Mutassátok meg a költőket, akiket tiszteltek, s megmondom, kik voltatok. Nagyapáink szikár alakját látom el­viselhetetlennek tűnő korokban, mikor hervadt már ligetünk, s csak könyveink maradtak a télre. Mutassátok meg a költőket, akiket megvédtek, s megmondom, kik lesztek. (1974) SZILÁGYI N. ZSUZSA E vers olvastán egy másik Lászlóffy-vers­­részlet ötlik fel bennem: „Sebaj, az orráig lásson az ember, ha orra előtt a könyv van. Mindig a könyvig legalább, könyvtől könyvig elgyalogol valahogy az ember, a szív megáll — az ember nem áll meg, orcája verítékével emeli, beteszi könyvek nagykapuját“ (Professzor Apáczai — A nagykapu) Ebben a versben is megvan az a sajátos íze, hangulata a könyvnek és mindannak, amit a könyv jelent: irodalomnak, kultúrának, ami megszabja embervoltunkat. A vers emelkedett hangvétele, valamint nyelvezetének viszonylagos egyszerűsége lehe­tővé teszi az első olvasásra történő befogadást. Az egész vers érdekesen teljesíti a cím kel­tette elvárásokat. Az olvasó „arra számít“, hogy magáról a hangról lesz szó, ez azonban csak részb­en történik meg. Az első két sor után törésszerűen megszakad a gondolatmenet: „Kíséret-éles csillagos éjszakán átfut egy hang a suttogások álló aranyán. Mutassátok meg a költőket, akiket olvastok, s megmondom, kik vagytok.“ És nemcsak a gondolatmenet kap más irányú vektorizáltságot, hanem a nyelvezet is megvál­tozik, egyszerűbbé válik. A vershelyzet sokkal „kidolgozottabb“. Az éjszakához kapcsolódó jelzők valahogy átbillentik az egész művet egy „magasabb“, fiktívebb szférába, lehetővé téve a következő sorok érvényesülését. A hang mintha kettévágná az éjszakát és nem visz bele a sötétségbe; nem is szabad, hiszen az embernek (az Embernek) szól. E vers — idősíkjai alapján — három szer­kezeti egységre tagolható, amelyet a szakaszok felosztása is jelöl. Az első versszak a jelen­re, a második a múltra, a harmadik pedig a jövőre vonatkozik. A jelennel kapcsolatos állítás még eléggé természetesnek hangzik: „megmondom, kik vagytok“, bár kissé furcsának tűnik az a biz­tos tudás, amelyet kifejez. A felszólítás hatá­rozottsága tökéletesen illik a pontosan körvo­nalazható, „kísértet-éles csillagos“ éjszakához. A következő versszakban már a múlt idő­síkja jelenik meg és az elhangzó szózat egyre több profetikussággal töltődik. Ennek az az oka, hogy a megdöbbentő tudás a múltra is ki­terjed, képes az időben visszamenőleg is hatni. A szakaszon belül ez az összhatás csak foko­zódik, ugyanis megjelenik, mintegy ,,jelentéski­egészítőként“, illetve nyomatékosítóként egy újabb, nagy horderejű ige: „Nagyapáink szikár alakját látom, el­viselhetetlennek tűnő korokban, mikor hervadt már ligetünk, s csak könyveink maradtak a télre“. A Berzsenyi-parafrázis, „hervadt már lige­tünk“, újabb távlatokat nyit, felötlik a Köze­lítő tél hangulata, az a hatalmas értékvesztés, amelyet a tél jelent. Itt az egyetlen fennma­radó érték a könyv — ez különben eléggé gya­kori motívum Lászlóffy költészetében. A könyvbe menekülhet az ember a Tél, az ér­­tékkiüresedettség, pontosabban: az „elviselhetet­lennek tűnő korok“­elől. A Berzsenyire utaló rész csak nyomatéko­­sítja, hogy valóban a költőket kell „megmu­tatni“ a titokzatos számonkérőnek. És ez na­gyon szép gondolat: azt vallja, amit olyan ne­hezen hiszünk el rohanó hétköznapjainkban, hogy valakit kultúrája, leglényegibb ember­sége alapján is lehet értékelni. Annyi tovatű­nő értékünk van, olyan sokszor temetnünk kell, és annyiszor le kell mondanunk önazo­nosságunkról. Ez a perspektíva azonban új utat jelent. És járhatónak látszik. Ezt bizo­nyítja a következő versszak is, amely még a jövő idősíkja: „Mutassátok meg a költőket, akiket megvédtek, s megmondom, kik vagytok.“ A három végletes szféra — múlt, jelen és jövő — egymásba nyitása egyértelműen profé­­tikussá teszi a szózatot, óriási világ egyesül a titokzatos beszélőben, ugyanakkor a verset is lejárttá teszi, teljes mértékben érvényesíti a mű intenzív totalitás-jellegét. Érdekes, hogy az egyes idősíkhoz milyen igék kapcsolódnak: a jelenhez az „olvastok“, a múlthoz a „tiszteltek“, a jövőhöz pedig a „megvédtek“. És uralkodjék múlt, jelen és jövő fölött a könyv. „Hallom a vékony harangszót. Kinyitom az ablakot. Hallom. Már megfagyok a beáramló hidegben. Becsukom a könyvet és nem hallom többet“ XII. OSZTÁLY A.) JÓKAI MÓR ÍRÁSMŰVÉSZETÉNEK FEJ­LŐDÉSVONALA A ROMANTIKÁTÓL A REALIZMUSIG TOMPA ANDREA Értetlenül szembesülök Jókaival. Szeretnék rákérdezni népszerűségére, közérthetőségére. Miért találnak mindig egymásra a szerelme­sek, miért tudnak oly felháborítóan és ízléste­lenül boldogok lenni, miért megváltás a ha­lál, önfeláldozás, honnan ennyi tökély és eny­­nyi gonoszság? Jókai világrendje nagyon szi­gorú, korlátok közé préselt erkölcsökre épül. A 19. század áramkörének két fő generátora (a Jókai- és az Eötvös-féle vonal) egyesülni Mikszáth­ban tudott. A század ambivalenciája abból adódik, hogy — Eötvös és Kemény prog­­ramjának­ megfelelően — egyrészt adott volt a társadalmi átalakulás igénye-vágya, másrészt adott volt egy külön privát világ teremtése; világé, mely tökéletesebb volt az adottnál. Él­ni kényszerült lét és lehetséges lét vitája ala­kul ki a romantika-realizmus vitában. Jókai írásművészete a magyar prózában alig­ha tekinthet vissza előzményekre. Jókai ro­mantikus és mesél. Ez az, amit mindenki tud, ami bármikor elmondható és ami mindigre ér­vényes. Csakhogy minden figyelmesebb olva­só számára Jókai legalább annyira bonyolult egyszerűségében, mint Petőfi közérthetőségé­ben. Jókai nem akarja a valóságot, nem akarja sem elfogadni, sem megírni, sem látni, sem tudomásul venni. A magyar romantikának, mely átfogja az egész 19. századot és a 20. században is hat (elég Krúdy álom-romantiká­jára gondolnunk), olyan szárnyát-színét képvi­seli irodalmunkban Jókai, amely a német hauffi-hoffmanni romantikával rokon. Jókai lebeszél a valóságról, Eötvös rábeszél. Jókai keresi a kivezető utat, meg akarja szüntetni a bizonytalant, burkot, védelmet keres. Mene­kül. Csakhogy menekülni többféleképpen le­het: van disszidálás és van exodus. El lehet menekülni valami elöl, fenyegetettségből, ve­szélyeztetettségből és el lehet menekülni vala­miért, amikor nem az a fontos, hogy mit ha­gyunk a hátunk mögött, hanem mi is előt­tünk a cél. Ebben az erkölcsi gesztusban, a menekülésben mindkét magyarázat érthető. Jó­kai menekül valami elöl, menekül egy olyan valóság elöl, amelynek értékrendje alacso­nyabb annál, mint amit ő állít föl. És talán ez Jókai romantikájának az ismérve: olyan való­­ságmodelleket nyújt, amelyek tökéletesek az adottakkal szemben, ahol egy magasabb érték­rend dominál, hiszen Jókai maga is „magasabb törvényeket szomjazott, mint amit az emberek egymásnak alkottak“ (Németh László). Ebben a — romantikus módon polarizált — érték­rendben a jó és a rossz harcol egymás ellen. Jókai menekül valamiért, hisz abban az ér­tékrendben, valóságmodellben, amelyet a je­len helyet nyújt, hisz saját gesztusának értel­mében (súlyában), hisz a Szó erejében, értel­mében, s ez a hit — nevezhetjük akár opti­mizmusnak — a 20. században már legalább annyira devalválódott, mint a jó és a rossz er­kölcsi minőségeinek egyszerűsítő látásmódja. A Jókai-féle világmodell igazságtartalma ugyancsak megkérdőjelezendő. A mű érték­üzenetének megfejtéséhez nem kell semmilyen külső információ — ezt tudjuk. De Jókai vi­­lágmodelljének megértéséhez hozzásegít az is, hogy népszerűségének — s ez már feltétlenül ,,külső kontextus“ — volt, van magyarázata. A középnemesség, a majdani dzsentri tulajdon­képpen a korabeli magyar társadalom alapja volt. Jókai történelmi regényei ezt a társadal­mi réteget hozzák, ők a hősök, övék a megdi­csőülés vagy bukás. A középnemesség önmagát láthatta-olvashatta. De most? Most talán nem így olvassuk, hanem másként: ha nem is hi­szünk valóságmodelleiben, akaratlanul „húz­­vonz“ egy végletesen demokratikus világ, a tö­kélyek és harmónia világa, és méltán utasí­tunk el minden olyan elemet, amely meg akar­ja zavarni e rendet. Az Egy magyar nábob és Kártpáthy Zoltán romantikája után aztán a Fekete gyémántok fordulatot jelöl. Itt már felmerül a 19. század alapvető társadalmi kérdése: a polgárosodásé. Ellentétes erkölcsi minőségek továbbra is van­nak, de a kérdés egészen új. Ha egyáltalán le­het beszélni Jókai realizmusáról, akkor ez a realizmus nem a balzaci, hanem a tolsztoji szárnyhoz társul. Hiszen Jókai fokozatosan el­jut a valóság, az akkori jelen valóságának má­sok által már meg- és elszenvedett kérdései­hez, de akárcsak történelmi regényeiben, vála­szokat keresve már nem marad meg a valóság keretei közt, nem mérlegeli saját válaszainak igazságtartalmát, megvalósulási lehetőségeit, hanem visszatér privát birodalmába, és a vi­szonyítási alap megváltozásával átértékelődik a kérdés és a válasz is. Jókaiból nem lett realista író, de eljutott a realizmus lehetősé­géig. Tímár Mihály nagyon egyedül áll, távol maradnak tőle a Noémik, Tímeák, Atháliák, Baradlayak, a Sárga rózsa fafaragásos paraszt­jai. Tímár Mihály nevét viseli az a típus, amely irodalmunkban Kemény Zsigmondtól Németh Lászlóig annyi nevet viselt aztán Ti­­már, a vívódó hős. Ez már távolodás a ro­mantikától, távolodás egy összetettebb szemé­lyiség felé, aki nem apollói és nem dionüszoszi, hanem mindkettő egyszemélyben, egy időben! ..Lehetünk hősök és gyilkosok, / megbélyegzők és a megbélyegzettek, / mások mentők, magun­kat pusztítók / egy időben egy helyütt és egy személyben" — jellemezte Örkény István azt a 19. században gyökerező vívódást, amelyből a személyiség, a timármihályi személyiség ambi­valenciája származik. B.­ TÓTH ÁRPÁD: KÖRÚTI HAJNAL Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a költők, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék. Mint lassú csinnek, rosszkedvű koboldok. Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja. Minden üvegre száz napocska hullt S az aszfalt szennyén szerte­szét gurult A Végtelen Fény millióm barátja. Bűvölten állt az utca. Egy szegény Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggete,­» és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága. A Fénynek földi han­g még nem felelt. Csak a színek víg pacsirtái zengtek. Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő, de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek. Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre. Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére... (1923) DOMOKOS EMŐKE Az éj ellenállása megtörik, s a hajnal dia­dalmasan közeleg. Költőnemzedékek várták szorongva, híven vagy reménytelen, várták, hogy akár egy új messiás keletről érkezve megszépítse a világot. A világot — amin át­folyt az első világháború szennye — várta Tóth Árpád, hogy megszépítse a hajnal. Az izmusok burjánzó labirintusában ez a hajnal a nyugalmi pont, ahol a színek „sze­münkbe lobognak“. Nem a természet üdítő szí­nei ezek, s ha nem jönne a hajnal a Körúton, talán minden szennyes és szürke maradna örökre. Szürke kis hivatalnokok járnák a szür­ke utakat, s nem jönnének rá, mi az, ami vég­leg eltűnt életükből, mert a színekkel együtt a csodák is kivesznek. De a mutatvány kezdetét veszi. Mikor senki sem várná, keletről megjött a messiás, s a fé­nyek orgiája elkezdődik. Már a „zsarát“ szó is vöröset, fényt sugall. Ahogy a gyémánt min­den kis lapja tükrözi az egészet, úgy a város minden egyes lakója kárpótlásul a szürke szennyért, száz kis napocskát kap. A „Végte­len fény“ jelzős szerkezete olyan, mint Ady „Tegnapi Tegnap“-ja, s emlékeztet a francia szimbolisták, főleg Verlaine képalkotására. A Szépséget keresi ez a hajnal, s Tóth Árpád is vele; azt a szépséget, amely áthidalhatná a végtelen űrt, a „lélektől lélekig“ tartót. De az emberek nem fogadták be a csodát s így csu­pán az utca állt bűvölten a rázúduló fénytől bódultan, éppúgy, mint a szegény akác. A föld még nem ocsúdott föl a bűvöletből, amivel el­kápráztatta a fény, s mivel a városban nincs pacsirta, amely a hajnalt köszöntené, s így a színek átvették a szerepét. Reggeli ébresztőt zengenek a csodát váró városra, ahol minden reggel új a csoda — csak senki sem veszi ész­re. A színek és hangok összjátéka, az „áldom a hangok szent élvezetét“ hozzáállása a hajnal­ban ébredő emberek képzetét vetíti elénk s előkészíti az utolsó szakaszt. Mindeddig a haj­nal négy fázisát láthattuk, a pirkadattól a tel­jes kibontakozásig. Az utolsó szakasz a reggel képe. Fájdalmat sugall minden, fáj, hogy a varázslat véget ér s a nagy május nem ismé­tel ma már, mert a „bús“ gyársziréna elüldöz­te őt. Más ez a „bús“ jelző, mint Ady „bús magyar dalai“. Ez a „bús“ alliterációban búg a reggelben. A kijózanodás rezignáltságát tük­rözi a reggeli kép, a világ szinte újra szürke lesz az éles fényben; az árnyék és fény kont­rasztja hangsúlyozza a villamossínek kopott­ságát. A villamos korán kelő ember módjára fordul ki a térre, s a nappal, akár a villamos, most már a megszokott vágányon halad. Az ébredés és munkába indulás mindennap beideg­­ződött mozdulatait, a fáradt emberek gyűrött arcát idézi fel a „józan robot“ jelzős szerke­zete. Hiszen a nap bearanyozza a munkás kezet, arany csókot dob erre a kézre, amelyet talán soha nem csókolt még senki. Csókot dob erre a kézre a Nap, az egek királya, minden élet atyja, felséges Napisten, akinek az inkák aranyszobrot állítottak, s most lehajolt ehhez a kézhez észrevétlenül. Senki sem látta, nem tudhatta meg, hogyan érzékenyült el ennyire a nagy király. S hogy mit érzett a munkáslány? Talán fel­­magasztosult, talán mindennapos munkájáért túl nagy bérnek tekintette a királyi csókot. Nem tudhatom. A három pont mégis e költé­szet folytatását idézi fel benne. Tóth Árpád a szépséget kereste, mint Dsida Jenő. ..feltarta­ni villogón, komor emberek arca elébe / ka­cagjon a lelkük, látva milyen szép / Mily ke­cses állat a Szépség, hó-cica, furcsa / bohó / Vers“ (Dsida: Kóborló délután...) 5

Next