Sass László (szerk.): VÁRhely, 2009 (14-15. évfolyam, 1-8. szám)
2009 / 5-6. szám - Közelkép - Rideg István: "Mifelénk": mágikus realizmussal szembenézni az igazsággal és szembeszállni az elnyomással. Körmendi Lajos versfüzéréről
A múlt jelen idejű idézése és a jövővel való összekapcsolása mágikus realista jellegzetesség. Költői bravúr: a régmúltból a közelmúltba ível a történelmi idő, egyetlen mondatban, a „városok" (értsd: emberek) metonímiával megspékelve! „Rabszíjra fűzve a városok vonulnak a bombatölcsérek ásító jövőideje felé." A következő párhuzamban - a Tisza-szabályozás utáni Tisza természeti példázatában - a fogságba került „legmagyarabb" folyó kihalt: nincsenek életjelei. „A Tisza nomád, portyázó vize is gát-kalodában kushad, nem hajigál a fénybe pajkos halakat." A párhuzam másik fele előtt retardációt, késleltetést iktat be a költő. A személyes-babonás kincskeresés vidám életjelek után kutatna. „A földre fekszünk, hallgatózunk, ahonnan muzsikaszó tör fel, / kincs után ásunk."Ám ez után az eset után kiábrándító tanulságként fogalmazódik meg, hogy a kiszolgáltatottság, a gyarmati sors fátumszerűen ismétlődik a legújabb korunkban is. Az idő összeomlik, mert a jelen a múltra emlékeztet, a jelen ismétli a múltat. „Kövér házunk falára mindegy ki akaszt dudát, mindegy milyen / idegen nótát fúj, járjuk. / Néznek a lázas szemű fiúk, látják, terjed bennünk a szolga- /ság, akár a tőzegtűz." E sorok olvastán most, 2009-ben, 28 év távlatából is érezzük - hazánk jelenlegi állapotára tekintve különösen -, hogy Körmendi Lajos ezzel a sorsversével 1981 - ben a kortársai, de legalábbis nemzedéke legkiválóbb költői közé emelkedett. A szolgaság rádöbbenő felismerése után a szolgaság megjelenési formáira is jönnek ezentúl a példák: (Az ipar), (A munkásnő), (Hétköznap), (A kisbíró), (A rokon), (Az ipar) a „vas és acél országának" hangulatrajza. A vidék, a nagykunsági emberek ellenségként élik meg az erőszakos iparosítást. Ezért lesznek a gyárkémények „hét sárkányfej", és az életet nyújtó búzaföld ezért lesz olyan, mint a „szenesember képe". Ebben a rusztikus kun világban maró gúny övezi az iparosítás terveit: „Büszkén mutogatjuk: a mi nagytenyerű vidékünkön is van már ipar, hühű, de van ám!" De nincsen benne köszönet. Az ilyen iparosítás több kárt okoz, mint hasznot. (A munkásnő) Rebus néni, aki belekényszerült a „fejlődésbe". Amíg csak „hátébé volt", a rontás ellen ő „köpködte a kismalacokat, köpködte az utcabeli csecsemőket." De „elment a gyárba gatyákat varrni". A boszorkánykodás, a „fekete mágia" elleni védekezéssel azonban nem hagyott fel. Körmendi körülményeskedve, majd váratlan csattanóval leplezi le, kit tart Rebus néni rontó szellemnek: „szurkálhatja a kést a műszak után a / seprűbe - ez a legjobb rontás ellen / már vérzik is egy tribünlakó!" Egy közutálatnak örvendő tribünlakóval most nem a közösség, hanem egy egyén számol le. A (Hétköznap) lényegében (Az idő) folytatása. Távolságtartó önvizsgálat és környezettanulmány. Koravén lett a „titkok tudója". „Ennek a holdszemű, napszemű vézna fiúnak az arca már vén-Zembert formáz."„Issza a tejet", mert táltos. Körülötte mind a globális, mind a lokális világ kísértetiessé válik. „Magától bekapcsol a televízió, idegen nyelven gajdot, min-eket mutogat, homlokunkon vakító bilyog lángol." A füzér mi-vers jellege (többes szám 1. személyűsége) már korábban felbukkant, a 3. („mifelénk"), a 4. („mifelénk", „reánk"), a 12. („fekszünk, hallgatózunk", „ásunk", „járjuk", „bennünk"), a 13. („mutogatjuk, a mi nagytenyerű vidékünkön") montázsban, de itt kulminál, itt érkezik a tetőpontra: „mind/két mutogat, homlokunkon vakító bilyog lángol."A népfit, a táltos ifjút „égeti" a hatalom szolgálatába állított technicizmusból, a médiából áradó politikai zsargon, vád, megszégyenítő megjelölés, a közös VÁRhely 136