Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866
1866-02-10 / 4. szám
három nap múlva kifáradt a tomboló elem ; szél nem fújt, az ég borúlt volt. Kimentünk tehát a repcze mellé, hol három nap előtt rohanva ragadó fejünk felett a megijedt túzoktömeget az üvöltő szél. Leshelyeinket keményre fagyott hó foglalá el, s így a leshelyek megötti tengeri szárrakások mögé rejtőzködünk, hajtónkat pedig az ellenkező oldalra küldök, hogy szemközt terelje a túzokokat. A mint a tengeriszár-rakások mögött fekve dobogó szívvel vártuk az óriás tömeg elindultát, széttekintünk s jó messze Seregélyes felöl szintén egy igen nagy csapat túzokot láttunk felénk közeledni. Hajtónk, egy egyszerű pár fiú, kit 8—9 év óta e vadászatokra használni szoktunk, nem kevésbé szemes, mint a vadászok bármelylyike s csakhamar észrevette az érkező új falkát; sejtette egyúttal, hogy alkalmasint az éhség hajta őket ide, s egy ideig a hajtással felhagyott mig az uj vendégek megtelepednek. Leshelyeinkből igen jól vehetők ki az alig 300 lépésnyire tőlünk letelepedett új túzokokat, mint neszeltek hajtónk felé, nem sejtve közellétünket. Egyik része az újonan érkezetteknek mohón kezdő falni a gyér hóból kilátszó repcze leveleket, míg a másik része felemelt fejjel figyelemmel kisérte a messze dombon felbukkant hajtónk minden léptét. Fogadni mernék, hogy ez uj jövevények fele jól ismerte a véres sujtásos ruhába öltözködött ellenséget. Amint azonban észrevették túzokaink, hogy a hajtó egyenest feléjük tart, mint távoli menydörgés moraját, úgy halluk a roppant túzoktömeg felrepülését, a szárny suhogás egyre hallhatóbb lett, semmi kétség: a tömeg felénk tart. Úgy is volt. Tőlem mintegy 150 lépésnyire jobbra Fekete Izidor barátom állott, ki szintén tág öblű Benesféle fegyverével a falkavezetőt lelőtte, mire a megrezzent csapat jobbra kitört, s a negyed órányira fekvő darusi repczetáblára ismét leszállott. Bízván jó szerencsénkben, kocsinkra felülve nyomban követtük a szökevényeket, és távol fekvő téglaházunktól fedve, elállottuk a néhány héttel ezelőtt e czélra ásott leshelyeinket, kocsinkat pedig a hajtóval együtt elküldök egy újabb hajtás megkísérlésére. Nem telt bele 10 percz, midőn az óriás tömeg ismét felénk tartott. De már e napon határozottan Dr. Fekete barátomnak kedvezett a vadászat nemzete, mert mielőtt a 400—500 lépésnyi távolságban lévő barátom fegyvere dörgését hallottam volna, a falkából két darab összekapva szárnyait a földre zuhant ...... azután hallom csak a kettős lövést. Ezután a lelőtt két vad körül összejövünk, teljes megelégedésünk kifejezésével tettük fel túzokainkat a kocsira s magunkat, úgyszinte lovainkat a túzokok pompás tollaival felékesítve haza sietünk, hogy ott barátaink dicsérő örvendezéseit elfogadjuk. Felbátorítva e jó sikertől, másnapra délután ismét kimenünk , de már nem tegnapi helyeinkre állva, mert ha ma lövésekkel fogadtatnak valahol a túzokók, holnap bizonnyal nem húznak arra. Mi ezt tudva, a Perkátára vezető utat akartuk elállani, mely út az egymástól negyedórányira eső két repeteföld között feküdt. Az út szélére érve, láttunk egyes