Vadászat és Állatvilág, 1908 (8. évfolyam, 1-21. szám)

1908-01-01 / 1-2. szám

Csak még egyet . . . Azt mondják, hogy «borban az igazság» . . . Magam is azt tartom. Ha az ember kelleténél jobban fölönt a garatra, lehull az álarc­, megszűnik a feszültség, a színész­­kedés és az ember olyan, a­milyen valójában. Tesz és beszél szíve szerint, nem törődik se a jó ízléssel, se formákkal, se senkivel a világon : ilyenkor az ember igazán őszinte. Ilyenkor lehet az embereket igazán megismerni. Azt mondják továbbá, hogy a mámoros em­bereket — a magas tudomány, ezt az állapotot, rettenetes fontoskodással «alkoholmérgezés»-nek nevezi, — bizonyos kategóriákba lehet beosz­tani. Nos hát ezt a «tantételt» is aláírom. . . Vannak emberek, a­kik ilyenkor törnek-zúznak, ezek állítólag csendesebb óráikban papucshősök, vagy legalább is jelöltek. . . Vannak emberek, a­kik ilyenkor minden meg­­mászhatóra fölmásznak, — ezek állítólag mind olyanok, a­kik annak idejében, a tornából föl voltak mentve. . . Legjobban a gázlámpákat szeretik s valósággal boldogok, ha egyet-egyet elolthatnak s aztán szerencsésen megugorhatnak. A harmadik kategóriába a síró és kaczagó emberek tartoznak. «Spitzes» állapotban sírnak, tök­ részeg állapotban kaczagnak, szóval utálatos kétszínű fráterek, a­kik sírnak, mikor kaczagniok kellene és kaczagnak mikor sírniok kellene. Utálatos társaság az ötödik kategória is. «Czi­­bil»-ben gőgös fráterek, berúgva . . . «bruder»-t isznak még a pinczérrel is. Vannak mások, a­kik harmadik-negyedik po­hárnál elkezdenek danolni s csendes énekszó mellett mulatnak, a­míg a pénzmag és — eset­leg — a «kimenő» tart. Ezt a fajtát szeretem a legjobban. Egészséges lelkű, jó fiú mind. Hadbíró bajtársam, egy egészen külön osz­tályt képvisel . . . Ő a mámor fokozatát «ló­erők »-ben méri . . . Minél többet iszik, annál több »lóerő»-höz jut. . . A maximum »hetven lóerő». . . Ennél a grádusnál megáll, leveszi a gallérját s esküdözik minden jóra, hogy . . . most, . . . most tíz asszony szerelmével is meg­birkóznak . . . Ennek a jó fiúnak az a sajátságos mániája, hogy a hetven lóerődnél semmit sem tűr a fején s csak akkor nyugodt, ha fejtakaró­ját — legyen az akármi — fölhajigálta egy ház­tetőre. Külön kategóriát képvisel lövészmester bará­tunk is. Aranyszívű ember ... Csupa áldozat­­készség, csupa önfeláldozás... A vonatról lemaradt és elkésett férjet mindig ő kiséri haza, az asszony­nyal is ő beszél, ő az a jólelkű bűnbak, a­ki barátaiért minden rosszat magára vállal... Ha sok bor van az asztalon, sebesen iszik, — elfogy­ván a bor — mások be ne rúgjanak, ha sok az ennivaló, sebesen eszik, hogy mások el ne rontsák a gyomrukat, szóval a­hol csak alkalma van, ott «feláldozza» magát. Nemes jó tulajdonság... Ennek a jó fiúnak az a baja, hogy az «önfel­áldozás» legalsó fokától kezdve (öt-hat liter riz­­lingi) mindenbe — a mi cseh — beleköt. Ren­desen hadbírónkkal van tenger baja, — pedig — pedig, az ő bölcsőjét is, valahol Prága környékén ringatták ... Végül még egy kategóriája van a mámoros embereknek. Ezt a kategóriát szándékosan hagy­tam utoljára ... Ide a nőgyűlölők tartoznak ... Csudálatos, hogy ezek az emberek mámoros állapotban, éppen — a csókban — találják a legnagyobb gyönyört. . . Van egy jóbarátunk, a­ki valamikor szintén ebbe a kategóriába tar­tozott, még ő róla akarok néhány sort írni. Ez a vadásztársunk 38 éves korában még agglegény volt. Agglegény létére, elég megemészthető szo­kásai voltak, csak az az egy baja volt, hogy ama bizonyos foknál, — melynél az okos ember el szokta hajigálni poharát, — nekiment fűnek-fának és irgalmatlanul összecsókolt mindenkit, a­ki csak útjába került. Ha férfi, ha nő, ha kicsi, ha nagy, — az neki mindegy volt, így volt ez akkor is, mikor egy fárasztó vadá­szat után, kedves házigazdánk borát iddogáltuk... A házigazdától kezdve, le a szobalányig, mindenki megkapta a maga jussát... Csak éppen a házi­gazda eladó leánykája tudott egy darabig mene­külni ... Utóbb ő sem kerülte el a sorsát... Nagy volt a felháborodás­­... Mi magunk is haragudtunk, de hiába, a­mi egyszer megtörtént, azt visszacsinálni nem lehet... Vége is volt a mulatságnak. Egy darabig eről­tettük ugyan a dolgot... megpróbáltunk danolni is ..., de a feszültség csak nem akart szűnni... Pedig kár. Még akkor este kellett volna mindent rendbe tenni s akkor nem maradt volna tenni­való másnapra, így azonban... Magára hagyni egy síró leány­kát ... egy felbőszült apát... bizony, bizony kész veszedelem. ... De tanúságot teszünk barátunk mellett, hogy hibáját ugyan alaposan jóvátette. Azért az eltévedt csókért megfizetett gavallérosan : a szabadságát adta érte... Állítólag szívesen adta, én azonban, ma is kételkedem benne. Annyi bizonyos, hogy ennivaló, aranyos kis asszonykához jutott s bizo­nyos az is, hogy az első emlékezetes és a többi megengedett csók nyomán fakadt két kis gyer­mek, édes kis jószágok ... Csak egy dolog ejt gondolkozóba ... Czimboránk ma is megissza a jó bort — de csókot, — nem ad többé sen­kinek!!... Várjon miért?... Tenger hasonló dolgot tudnék még mesélni, de miért folytatnám? Úgy is tudom, hogy ilyen és hasonló élmények, többé-kevésbbé minden vadász naplójában előfordulnak. (Vége köv.)

Next