Vadászat, 1920 (3. évfolyam, 1-8. szám)
1920-05-15 / 1. szám
Ill. évfolyam, 1. szám, Budapest, 1920. május 15. Beszámoló Február 14-én múlt egy esztendeje, mikor Korvin-Klein Ottó és Pogány-Pollák József altengerészei, a későbbi Lenin-fiúk, szerkesztőségünket és kiadóhivatalunkat elpusztították, kirabolták azokért a szókimondó hazafias cikkekért, melyekkel a szabadkőműves mákonytól elkábult magyarságot akartuk felrázni és önző vak politikusainknak akartuk a szemét kinyitni, rámutatva arra a nagy sírgödörre, amit a magyar nemzetnek lassú, alattomos munkával a zsidófaj ásott meg s amely felé behunyt szemmel, mákonyos fejjel tántorog. Az átszenvedett, mindenünket elpusztító fegyveres cenzúra nem tudott elhallgattatni, megrémíteni bennünket, mert kétségbeesve láttuk, hogy a nemzet és sír közötti távolság naprólnapra fogy. Lángoló faj- és honszerelmünktől sarkalva és nem törődve semmi mással, bátran, igaz magyar vadászokhoz illően folytattuk az ébresztgetést, kongattuk a vészharangot tovább, míg csak március 21-én a zsidófaj le nem vetette álarcát, az uralomrajutás közelségétől megittasodva, el nem vesztette eddigi számító türelmét s oda nem állt teljes valóságában elénk. Nem tudta már kivárni, míg a nemzet a sírig tántorog: ütni, verni, rugdosni kezdte, hogy siessen, hogy mielőbb bent tudhassa már és utána dobálhasson mindent, ami nekünk szent s ami arra emlékeztetne, hogy ezen a földön egykor a magyarság volt az úr, a magyar nemzeté volt a hegemónia. Nyelvünkön kívül megfojtottak, megöltek mindent, ami nemzeti, ami magyar. Széttépték, sárba tapodták a nemzeti lobogót s vörös papírrongyot tűztek ki helyébe. Elnémították az összes lapokat, két szennyes hazug újságot csinálva helyettük, az emberek megtébolyítására és fajuk uralmának a megszilárdítására. Kárörömmel és gyűlölettel tiltották be a mi lapunkat is. Ám a tollat kiüthették a kezünkből, de a gondolatot, az érzést, a honszerelmet megölni nem volt hatalmuk! Nem lettünk volna igazi vérbeli «magyar vadászok», «ébredő magyarok», ha mi is ágaskodó hajjal, vacogó fogakkal meglapultunk volna, mint annyian a mostani szóvivők közül. Hiába szedték el gyáván vadászfegyvereinket, pisztolyainkat, sőt vadászkéseinket is, hiába volt Batthyánypalota, Országház-pince, hiába tombolt mindenfelé a legrémesebb, legvéresebb terror, mi álltunk büszkén, dacosan s egy pillanatra sem tudtunk belenyugodni abba, hogy ezen a magyar véren szerzett, magyar vérrel öntözött ezeréves szent földön egy teljesen idegen, tetves batyuval közénk lopózott faj legyen az úr s a magyar csak nekik dolgozó állat, láncra kötött igavonó barom. Minden csepp vérünk, minden gondolatunk szégyenkezve, undorodva tiltakozott ellene és szent fogadalmat tettünk, hogy ha már mindenki halálra rémült a rohamkéses vörös ököltől, mi nem adjuk meg magunkat és életünk árán is letörjük a zsidófaj romboló rémuralmát, hogy visszaállíthassuk a magyarság törvényes, becsületes, építő hatalmát. És dologhoz láttunk! Erdőben, kőbányákban, Dunaparton, magánlakásokban gyüléseztünk s megindítottuk azt a lavinát, amely a június 24-iki ellenforradalommá dagadt és útközben magával vitte a józaneszű intelligensebb munkásságot, kisiparosokat, az összes magyar és német földműves lakosságot a Lajtától egész a Tiszáig. A fegyveres erő megszervezése után csupa becsületes, nagyképességű lelkes magyarból kormányt is alakítottunk, akik ki is tudták volna takarítani Augiás istállóját és rendbe tudták volna szedni az ország szénáját, helyre tudták volna állítani a magyarság hegemóniáját Hogy mennyire önzetlenül dolgoztunk, bizonyítja az a körülmény, hogy magunk közül — bár volt sorainkban elég szakember — senkit sem jelöltünk miniszteri székbe, eltérőleg a többi ellenforradalmi alakulatoktól, melyek kormányalakítással kezdték és tovább nem is jutottak. Annyi volt a kormány akkortájt Budapesten, mint a szemét. Ha 10—15 ember összeverődött: mindjárt kormányt alakítottak, természetesen önmagukból. Az önzés még ezek alatt a borzalmas napok alatt sem halt ki az emberekből.