Vadászat, 1920 (3. évfolyam, 1-8. szám)

1920-05-15 / 1. szám

Ill. évfolyam, 1. szám, Budapest, 1920. május 15. Beszámoló Február 14-én múlt egy esztendeje, mikor Korvin-Klein Ottó és Pogány-Pollák József altengerészei, a későbbi Lenin-fiúk, szerkesztő­ségünket és kiadóhivatalunkat elpusztították, kirabolták azokért a szókimondó hazafias cik­kekért, melyekkel a szabadkőműves mákony­­tól elkábult magyarságot akartuk felrázni és önző vak politikusainknak akartuk a szemét kinyitni, rámutatva arra a nagy sírgödörre, amit a magyar nemzetnek lassú, alattomos munkával a zsidófaj ásott meg s amely felé behunyt szemmel, mákonyos fejjel tántorog. Az átszenvedett, mindenünket elpusztító fegy­veres cenzúra nem tudott elhallgattatni, meg­rémíteni bennünket, mert kétségbeesve láttuk, hogy a nemzet és sír közötti távolság napról­­napra fogy. Lángoló faj- és honszerelmünktől sarkalva és nem törődve semmi mással, bát­ran, igaz magyar vadászokhoz illően folytattuk az ébresztgetést, kongattuk a vészharangot to­vább, míg csak március 21-én a zsidófaj le nem vetette álarcát, az uralomrajutás közelsé­gétől megittasodva, el nem vesztette eddigi számító türelmét s oda nem állt teljes való­ságában elénk. Nem tudta már kivárni, míg a nemzet a sírig tántorog: ütni, verni, rug­dosni kezdte, hogy siessen, hogy mielőbb bent tudhassa már és utána dobálhasson mindent, ami nekünk szent s ami arra emlé­keztetne, hogy ezen a földön egykor a ma­gyarság volt az úr, a magyar nemzeté volt a hegemónia. Nyelvünkön kívül megfojtottak, megöltek mindent, ami nemzeti, ami magyar. Széttépték, sárba tapodták a nemzeti lobogót s vörös papírrongyot tűztek ki helyébe. El­némították az összes lapokat, két szennyes hazug újságot csinálva helyettük, az emberek megtébolyítására és fajuk uralmának a meg­szilárdítására. Kárörömmel és gyűlölettel tiltották be a mi lapunkat is. Ám a tollat kiüthették a kezünk­ből, de a gondolatot, az érzést, a honszerel­met megölni nem volt hatalmuk! Nem lettünk volna igazi vérbeli «magyar vadászok», «éb­redő magyarok», ha mi is ágaskodó hajjal, vacogó fogakkal meglapultunk volna, mint annyian a mostani szóvivők közül. Hiába szed­ték el gyáván vadászfegyvereinket, pisztolyain­kat, sőt vadászkéseinket is, hiába volt Batthyány­­palota, Országház-pince, hiába tombolt min­denfelé a legrémesebb, legvéresebb terror, mi álltunk büszkén, dacosan s egy pillanatra sem tudtunk belenyugodni abba, hogy ezen a magyar véren szerzett, magyar vérrel öntözött ezeréves szent földön egy teljesen idegen, tetves batyuval közénk lopózott faj legyen az úr s a magyar csak nekik dolgozó állat, láncra kötött igavonó barom. Minden csepp vérünk, minden gondolatunk szégyenkezve, undorodva tiltakozott ellene és szent fogadalmat tettünk, hogy ha már mindenki halálra rémült a roham­késes vörös ököltől, mi nem adjuk meg ma­gunkat és életünk árán is letörjük a zsidófaj romboló rémuralmát, hogy visszaállíthassuk a magyarság törvényes, becsületes, építő hatal­mát. És dologhoz láttunk! Erdőben, kőbányák­ban, Dunaparton, magánlakásokban gyülésez­­tünk s megindítottuk azt a lavinát, amely a június 24-iki ellenforradalommá dagadt és út­közben magával vitte a józaneszű intelligen­sebb munkásságot, kisiparosokat, az összes magyar és német földműves lakosságot a Lajtától egész a Tiszáig. A fegyveres erő meg­szervezése után csupa becsületes, nagyképes­ségű lelkes magyarból kormányt is alakítot­tunk, akik ki is tudták volna takarítani Augiás istállóját és rendbe tudták volna szedni az ország szénáját, helyre tudták volna állítani a magyarság hegemóniáját Hogy mennyire ön­zetlenül dolgoztunk, bizonyítja az a körül­mény, hogy magunk közül — bár volt soraink­ban elég szakember — senkit sem jelöltünk miniszteri székbe, eltérőleg a többi ellen­­forradalmi alakulatoktól, melyek kormány­­alakítással kezdték és tovább nem is jutottak. Annyi volt a kormány akkortájt Budapesten, mint a szemét. Ha 10—15 ember összeverő­dött: mindjárt kormányt alakítottak, természe­tesen önmagukból. Az önzés még ezek alatt a borzalmas napok alatt sem halt ki az em­berekből.

Next