Vadászat, 1920 (3. évfolyam, 1-8. szám)

1920-05-15 / 1. szám

4­ ­ Négy vármegyéért lapot indítani, négy vár­megyében a szövetségi életet ezer más bajok között feltámasztani, nem lehet. Dolgoztunk tehát csendben a magyarság és a vadászok javára. Beadványt beadványra intéztünk, kül­döttséget küldöttségre menesztettünk Holbán és Mardarescu volt tábornokokhoz, hogy a szövetség tagjainak adjon fegyvertartási enge­délyt és engedje meg a vadászatot. Semmi sem használt! Annyira félt ez a hegyi francia hadsereg a hagyományos magyar vitézségből, hogy még sörétes puskát sem mert adni a kezünkbe. Igaz, hogy ezt a zsidóság is a leg­­hathatósabban ellenezte, de különben is hogy loptak volna össze circa 2 milliárd értékű vadászfegyvert, ha fegyvertartási igazolványo­kat bocsátanak ki ? Minthogy semmiféle istentelen, törvénytelen, igazságtalan állapot sem tarthat soká: az oláh megszállásnak is egyszer végének kellett lenni. Lassú ütemben megkezdődött a visszavonulás, kiürítés. Most, hogy a Tiszántúl is felszaba­dult és valamelyest megnövekedett a Kis­­magyarország, elhatároztuk, hogy megindítjuk a lapot és felélesztjük az életet hatalmas Szö­vetségünkben. A határozat tetté valósult: itt küldjük az első életjelt, az első hírnököt. Fogadjátok, ked­ves tagtársak, szeretettel és bocsássátok meg nekünk, hogy mi, akik végigszenvedtük, vérez­­tük a 9 hónapos zsidóimperiumot; akik egy új, szebb jövendőért életünket tettük a ma­gyarság feltámadásának oltárára ; akiknek né­mán, összeszorított fogakkal végig kellett néz­nünk az uralomra jutott zsidóság állati kegyet­lenkedéseit és engesztelhetetlen mélységes magyargyűlöletét; akiknek némán, undorodva látnunk kellett, hogy a zsidóság miként ölel­kezik az oláh katonasággal, miként vesztegeti, marasztja asszonyaival, leányaival és a kommün alatt lopott millióival, akik rajongva, öröm­­ittasan üdvözöltük a magyarság ébredését, a védekező keresztény nemzeti irányt s most a soha nem látott önzés, gyávaság, becstelenség és korrupció láttára csalódottan, szárnyaszeget­­ten kell húra hajtanunk fejünket, bocsássátok meg nekünk, hogy első szavunk nem a va­dászat elpusztított berkeibe száll, hogy nem a vadász, hanem a nemzetéért aggódó, ra­jongó honfi kesergő panasza szól belőlünk. Mindnyájan tudjátok, hogy a fájdalomra, bá­natra a panaszkodás enyhülést jelent. A mi szenvedéseinkre, csalódásunkra, mérhetetlen keserűségünkre sincs más íz, mint a panasz­kodás. Nézzétek el és értsétek meg tehát ke­serű hangunkat, panaszunkat. * Ezen közlemény első részét még 1919 március 28-án írta a szerző s a március 25-iki számban kellett volna megjelenni, de a vörös zsidócenzúra letiltotta. Második része mostani keletű. Szerb. Hazafias érzésű magyar ember, aki nem ellenségét, hanem saját nemzetét akarja segí­teni , csak olyan lapot olvas, melynek sem munkatársai, sem tulajdonosai között nincsen egyetlen félvér-zsidó sem! Első életjelünket követi majd a többi s Ígérjük, hogy bánatunkat, amin most könnyí­tettünk, vissza fogjuk fojtani s kézbe vesszük a zöld pennát. Sajnos, a rettenetes papirinség és drágaság miatt csak ritkán fogunk hozzá­tok szólhatni. Amíg az ínség, drágaság nem enyhül, gondolni sem lehet reá, hogy lapunk havonta háromszor jelenjen meg. A két elő­fizetéses és egy ingyenes hivatalos szám helyett egyelőre csak havi egy számot indíthatunk útnak s ezt is, bár önköltségi árban számítjuk, nem tudjuk olcsóbban kiállítani erre az évre 40 koronánál. Ezt az első számot Kismagyar­­országon lakó összes szövetségi tagtársainknak megküldjük s arra kérünk benneteket, kedves vadásztestvéreink, hogy az ide mellékelt be­fizetési lapon a 40 korona előfizetési díjat még ebben a hónapban postára adni kegyeskedje­tek, mert a június 15-iki második számot már csak annyi példányban fogjuk nyomatni, a végtelen magas előállítási költségekre való tekintettel, amennyi előfizetés beérkezett. Adjon a magyarok Istene boldogabb új jövendőt, fényt, hatalmat a magyarnak és Hadúr segítsen, hogy mire a vándormadarak délre költöznek, a Kárpátokon köröskörül ma­gyar nemzetiszin lobogót lengessen a turáni szél... Az egész földgömbön mindenütt a franciát tartották a világ első nemzetének s «grande nation»-nak nevezték; tudja Isten, mégis a ma­gyar mindig az angol felé hajlott. Elismerte világuralmát, tengeri nagyságát, szervező, teremtő képességét s bámulva adózott diplomatáinak és utólérhetlen iparának. Cso­dálta férfiasságát, komolyságát, önérzetét és sóvárogva nézte nemzeti büszkeségét, legjob­ban kiépített demokratikus alkotmányát. De mindezeken kívül valami meleg rokon­­szenv is fűzte az angolhoz a magyart, ami külső jelekben is megnyilvánult. A magyarság például mindig angol divat szerint öltözkö­dött, bármennyire favorizálta is zsidóságunk a kiabálóbb párisi divatot. Minekünk magya­roknak mindig csak az angol szövet, ruha, keztyű, cipő, kalap és nyakkendő volt a szép és jó. Azt a boldog vadászembert pedig min­ Angolok!*

Next