Vadászat, 1920 (3. évfolyam, 1-8. szám)
1920-05-15 / 1. szám
4 Négy vármegyéért lapot indítani, négy vármegyében a szövetségi életet ezer más bajok között feltámasztani, nem lehet. Dolgoztunk tehát csendben a magyarság és a vadászok javára. Beadványt beadványra intéztünk, küldöttséget küldöttségre menesztettünk Holbán és Mardarescu volt tábornokokhoz, hogy a szövetség tagjainak adjon fegyvertartási engedélyt és engedje meg a vadászatot. Semmi sem használt! Annyira félt ez a hegyi francia hadsereg a hagyományos magyar vitézségből, hogy még sörétes puskát sem mert adni a kezünkbe. Igaz, hogy ezt a zsidóság is a leghathatósabban ellenezte, de különben is hogy loptak volna össze circa 2 milliárd értékű vadászfegyvert, ha fegyvertartási igazolványokat bocsátanak ki ? Minthogy semmiféle istentelen, törvénytelen, igazságtalan állapot sem tarthat soká: az oláh megszállásnak is egyszer végének kellett lenni. Lassú ütemben megkezdődött a visszavonulás, kiürítés. Most, hogy a Tiszántúl is felszabadult és valamelyest megnövekedett a Kismagyarország, elhatároztuk, hogy megindítjuk a lapot és felélesztjük az életet hatalmas Szövetségünkben. A határozat tetté valósult: itt küldjük az első életjelt, az első hírnököt. Fogadjátok, kedves tagtársak, szeretettel és bocsássátok meg nekünk, hogy mi, akik végigszenvedtük, véreztük a 9 hónapos zsidóimperiumot; akik egy új, szebb jövendőért életünket tettük a magyarság feltámadásának oltárára ; akiknek némán, összeszorított fogakkal végig kellett néznünk az uralomra jutott zsidóság állati kegyetlenkedéseit és engesztelhetetlen mélységes magyargyűlöletét; akiknek némán, undorodva látnunk kellett, hogy a zsidóság miként ölelkezik az oláh katonasággal, miként vesztegeti, marasztja asszonyaival, leányaival és a kommün alatt lopott millióival, akik rajongva, örömittasan üdvözöltük a magyarság ébredését, a védekező keresztény nemzeti irányt s most a soha nem látott önzés, gyávaság, becstelenség és korrupció láttára csalódottan, szárnyaszegetten kell húra hajtanunk fejünket, bocsássátok meg nekünk, hogy első szavunk nem a vadászat elpusztított berkeibe száll, hogy nem a vadász, hanem a nemzetéért aggódó, rajongó honfi kesergő panasza szól belőlünk. Mindnyájan tudjátok, hogy a fájdalomra, bánatra a panaszkodás enyhülést jelent. A mi szenvedéseinkre, csalódásunkra, mérhetetlen keserűségünkre sincs más íz, mint a panaszkodás. Nézzétek el és értsétek meg tehát keserű hangunkat, panaszunkat. * Ezen közlemény első részét még 1919 március 28-án írta a szerző s a március 25-iki számban kellett volna megjelenni, de a vörös zsidócenzúra letiltotta. Második része mostani keletű. Szerb. Hazafias érzésű magyar ember, aki nem ellenségét, hanem saját nemzetét akarja segíteni , csak olyan lapot olvas, melynek sem munkatársai, sem tulajdonosai között nincsen egyetlen félvér-zsidó sem! Első életjelünket követi majd a többi s Ígérjük, hogy bánatunkat, amin most könnyítettünk, vissza fogjuk fojtani s kézbe vesszük a zöld pennát. Sajnos, a rettenetes papirinség és drágaság miatt csak ritkán fogunk hozzátok szólhatni. Amíg az ínség, drágaság nem enyhül, gondolni sem lehet reá, hogy lapunk havonta háromszor jelenjen meg. A két előfizetéses és egy ingyenes hivatalos szám helyett egyelőre csak havi egy számot indíthatunk útnak s ezt is, bár önköltségi árban számítjuk, nem tudjuk olcsóbban kiállítani erre az évre 40 koronánál. Ezt az első számot Kismagyarországon lakó összes szövetségi tagtársainknak megküldjük s arra kérünk benneteket, kedves vadásztestvéreink, hogy az ide mellékelt befizetési lapon a 40 korona előfizetési díjat még ebben a hónapban postára adni kegyeskedjetek, mert a június 15-iki második számot már csak annyi példányban fogjuk nyomatni, a végtelen magas előállítási költségekre való tekintettel, amennyi előfizetés beérkezett. Adjon a magyarok Istene boldogabb új jövendőt, fényt, hatalmat a magyarnak és Hadúr segítsen, hogy mire a vándormadarak délre költöznek, a Kárpátokon köröskörül magyar nemzetiszin lobogót lengessen a turáni szél... Az egész földgömbön mindenütt a franciát tartották a világ első nemzetének s «grande nation»-nak nevezték; tudja Isten, mégis a magyar mindig az angol felé hajlott. Elismerte világuralmát, tengeri nagyságát, szervező, teremtő képességét s bámulva adózott diplomatáinak és utólérhetlen iparának. Csodálta férfiasságát, komolyságát, önérzetét és sóvárogva nézte nemzeti büszkeségét, legjobban kiépített demokratikus alkotmányát. De mindezeken kívül valami meleg rokonszenv is fűzte az angolhoz a magyart, ami külső jelekben is megnyilvánult. A magyarság például mindig angol divat szerint öltözködött, bármennyire favorizálta is zsidóságunk a kiabálóbb párisi divatot. Minekünk magyaroknak mindig csak az angol szövet, ruha, keztyű, cipő, kalap és nyakkendő volt a szép és jó. Azt a boldog vadászembert pedig min Angolok!*