Vadászat, 1922 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1922-05-15 / 10. szám
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek !M Magyarország feltámadásában ! Amen Bajok, keservek. Irta: Sav. Lapunk múlt évi 16-ik számában „Amikor a drága húsnak híg a leve“ cím alatt megjelent cikkemben a vadászati adónak aránytalanul magasra emelését a tisztviselő vadászok szempontjából világítottam meg. Minthogy pedig minden sérelemre nem terjeszkedhettem ki, mert hosszadalmas nem akartam lenni, viszont mindnyájunk érdekében e sérelmeket állandóan felszínen tartani feltétlenül kívánatosnak tartom, még néhány észrevételt óhajtok hozzáfűzni. Az ország pénzügyi krízise mindenesetre indokolttá teszi azon törekvést, melyet pénzügyi politikánk követ. Ez államérdek, az állam pedig a hozzátartozó emberek összesége lévén, tehát mindenkinek önérdeke. Mindaddig tehát, míg ez a törekvés az arányosságon alapul, erkölcstelennek tartom az ellene való tiltakozást még akkor is, ha az túlzott volna, mert ha a haza valakinek az életét követelheti, mennyivel kevesebbet kíván, ha anyagi áldozatokra kényszeríti. A háború szülte mindenféle nevű adók labirintusában már maholnap el fogunk tévedni, de azoknak az adóalany alapjáni igazságos elosztását, ha már szükség volt reájuk, helyeselni vagyok kénytelen. Nem így van ez azonban a vadászati adóval. Mert eltekintve attól, hogy a kisebb adóalany nagyobb százalékot fizet, mint a nagyobb adóalany, egy más, szarkasztikusabb hiba van a mondhatnám bal kézzel megírt rendelet méhében. Minden adó ezideig a biztos jövedelem hányadaként lett kiróva. A vadászati adó azonban fix összeg, mely nem a vadászati jövedelem hányada Ha a jövedelmi adót a biztos jövedelem után már fizetjük, vadászati adót ugyanazon jövedelem után fizetni azt jelenti, hogy egy rókáról két bőrt kell lehúzni. De különben sem igazságos ez a rendelet, mert egyformán sújtja azt, akit a sors olyan helyre juttat, ahol vad alig lézeng, és azt, aki százával lőheti a vadat évente. Véleményem szerint, mint azt már fent hivatkozott cikkemben is kifejtettem, az egyetlen igazságos megoldás csak az lehet, ha a vadászati adó tényleg vadászati adóvá tétetik, vagyis a vadászati jövedelem képezi az adóalanyt, mert a mostani tulajdonképen fegyverviselési adót, s mint ilyen, nevetséges. Tessék a pénzért értékesített vadhúst és gereznát megadóztatni, az ellen nem lehet kifogást emelni, de azt, aki a forradalmak alatt majdnem teljesen kiirtott vadat oltalmába veszi, költséggel tenyészti, kíméletben részesíti, és saját szórakoztatása és a konyha részére néhány nyulat lő, egyforma mértékkel megadóztatni azokkal, akik szinte üzletszerűleg űzik a vadászatot, nem szabad. Ez ellen tiltakozunk. Szükségesnek tartom magamról ítélve még valamire kiterjeszkedni, mert meggyőződésem az, hogy mindnyájunknak, kiknek a megszállott területekről kiutasíttatván e keserű pohár jutott osztályrészül, hasonló a sorsunk. Az évekig tartó áldatlan világháború minden borzalmait mi, a széleken lakók éreztük legjobban. Az ellenséges betörések pusztításai, az előlük való többízbeni menekülés lelki és testi szenvedéseit mi éreztük csak. Mi néztük tehetetlen dühvel, fogcsikorgatva: hol a barát, hol az ellenség kíméletet nem ismerő pusztítását, a világhírű zempléni szarvasok tömeggyilkolását. Amit