Vadászat, 1922 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1922-05-15 / 10. szám

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek !M Magyarország feltámadásában ! Amen Bajok, keservek. Irta: Sav. Lapunk múlt évi 16-ik számában „Amikor a drága húsnak híg a leve“ cím alatt megjelent cikkemben a vadászati adónak aránytalanul magasra eme­lését a tisztviselő vadászok szempontjából világítottam meg. Minthogy pedig minden sérelemre nem terjeszkedhettem ki, mert hosszadalmas nem akartam lenni, viszont mindnyájunk érdekében e sérelmeket állandóan felszínen tartani feltétlenül kívánatosnak tartom, még néhány észrevételt óhajtok hozzáfűzni. Az ország pénzügyi krízise mindenesetre indokolttá teszi azon törekvést, melyet pénzügyi politikánk követ. Ez államérdek, az állam pedig a hozzá­tartozó emberek összesége lévén, tehát mindenkinek önérdeke. Mindaddig tehát, míg ez a törekvés az arányosságon alapul, erkölcstelennek tartom az ellene való tiltakozást még akkor is, ha az túlzott volna, mert ha a haza valakinek az életét követelheti, mennyivel kevesebbet kíván, ha anyagi áldo­zatokra kényszeríti. A háború szülte mindenféle nevű adók labirintusában már maholnap­ el fogunk tévedni, de azoknak az adóalany alapjáni igazságos el­osztását, ha már szükség volt reájuk, helyeselni vagyok kénytelen. Nem így van ez azonban a vadászati adóval. Mert eltekintve attól, hogy a kisebb adóalany nagyobb százalékot fizet, mint a nagyobb adóalany, egy más, szarkasztikusabb hiba van a mondhatnám bal kézzel megírt rendelet méhében. Minden adó ezideig a biztos jövedelem hányadaként lett kiróva. A vadászati adó azonban fix összeg, mely nem a vadászati jövedelem hányada Ha a jövedelmi adót a biztos jövedelem után már fizetjük, vadászati adót ugyan­azon jövedelem után fizetni azt jelenti, hogy egy rókáról két bőrt kell lehúzni. De különben sem igazságos ez a rendelet, mert egyformán sújtja azt, akit a sors olyan helyre juttat, ahol vad alig lézeng, és azt, aki százával lőheti a vadat évente. Véleményem szerint, mint azt már fent hivatkozott cikkemben is kifejtettem, az egyetlen igazságos megoldás csak az lehet, ha a vadászati adó tényleg vadászati adóvá tétetik, vagyis a vadászati jövedelem képezi az adóalanyt, mert a mostani tulajdonképen fegyverviselési adót­, s mint ilyen, nevetséges. Tessék a pénzért értékesített vadhúst és gereznát megadóztatni, az ellen nem lehet kifogást emelni, de azt, aki a forradalmak alatt majdnem teljesen kiirtott vadat oltalmába veszi, költséggel tenyészti, kíméletben része­síti, és saját szórakoztatása és a konyha részére néhány nyulat lő, egyforma mértékkel megadóztatni azokkal, akik szinte üzletszerűleg űzik a vadászatot, nem szabad. Ez ellen tiltakozunk. Szükségesnek tartom magamról ítélve még valamire kiterjeszkedni, mert meggyőződésem az, hogy mindnyájunknak, kiknek a megszállott területekről kiutasíttatván e keserű pohár jutott osztályrészül, hasonló a sorsunk. Az évekig tartó áldatlan világháború minden borzalmait mi, a széleken lakók éreztük legjobban. Az ellenséges betörések pusztításai, az előlük való többízbeni menekülés lelki és testi szenvedéseit mi éreztük csak. Mi néztük tehetetlen dühvel, fogcsikorgatva: hol a barát, hol az ellenség kíméletet nem ismerő pusztítását, a világhírű zempléni szarvasok tömeggyilkolását. Amit

Next