Vadászat, 1926 (26. évfolyam, 1-24. szám)
1926-01-01 / 1. szám
tehát megmaradunk továbbra is emellett a gyógymód mellett. Lehet, hogy rövid ideig szidnak, átkoznak a betegek, de annak a sok lábbadozó és meggyógyult betegnek a látása, akikre 25 év fátyolon keresztül visszatekinthetünk, mindenért kárpótol bennünket. Tisztában vagyunk vele, hogy ha mi mindenkinek csak kellemest mondanánk, a kinövéseket, tályogokat dicsérnénk és hasábjainkat csupa szórakoztató, mulattató elbeszélésekkel töltenénk meg, jó üzletet jelentene a számunkra, mert még a gyógyíthatatlan betegek is mind előfizetőink lennének. Minket azonban a lap kiadásánál nem anyagi érdekek, hanem magasabbrendű célok vezérelnek. Mi nemcsak szórakoztatni, hanem a vadászkultúrát terjeszteni, nevelni, tanítani akarunk. Bele akarjuk vinni a köztudatba, a vérbe, hogy a vadászat nem mesterség, hússzerzés, kenyérkereset, amit mindenki úgy gyakorol, ahogy neki jól esik, hanem egy nemes sport, melynek merev, áthágyatlan sportszabályai, regulái vannak, amelyek betartása nélkül senki sem tolakodhat be a vadászok zöldkalapos rendjébe és nem nevezheti magát vadásznak. Ki akarjuk simítani, meg akarjuk lágyítani a háború és forradalmak alatt megkérgesedett lelkeket, hogy ismét fogékonyak legyenek a szépre, jóra, nemesre. Igyekszünk kitépni a lelkekből a felburjánzott kapzsiságot, irigységet, kegyetlenséget, hogy helyet adjon a vadszeretetnek, szánalomnak, gavallérságnak. Költögetjük az emberekben az elszunnyadt embert, hogy nyissa fel szemét, eszméljen rá végre, hogy az a vad éppolyan élő, érző, örvendeni és szenvedni tudó, családi életet élő teremtménye az Istennek, mint mi emberek s ha már ártatlan életüket feláldozzuk, tegyük azt szánakozó szívvel, gyorsan, fájdalom nélkül és az őket megillető tisztességes módon. Fennen hirdetjük, hogy a vadászat hajléka nem kocsma, ahol a jövendővel, illemmel nem törődve, önfeledten dorbézolhatunk s mérték nélkül hajtogathatjuk fel a boroskancsókat, amíg csak mámorosan a pad alá nem zuhanunk, hanem egy szent templom, ahol a bort csak tisztult lélekkel, jó lelkiismerettel kortyonként fogyaszthatjuk az Úr színe előtt. A 25 éves jubileum alkalmából arra kérjük kedves olvasóinkat: támogassanak nemes törekvésünkben, szent célunk elérésében. Terjesszék lapunkat két kézzel, szerezzenek új előfizetőket és közöljenek velünk sok-sok címet, hogy mindenüvé mutatványszámokat küldhessünk. Az új előfizetőket nem fogjuk nyereségnek tekinteni, fizetményüket nem fogjuk magunkra költeni, hanem a lap bővítésére, emelésére. Eddig is úgy cselekedtünk. Huszonöt évvel ezelőtt szerény oldalon kezdtük s ma, a világháború és forradalmak utáni gazdasági válság örvényében, fáradságot nem kímélve és szánktól a kenyeret is megvonva, önzetlen lelkesedéssel 24 nyomtatott oldalt teríthetünk olvasóink elé. A magyar vérbeli vadásznép volt őshazájában is és Ázsia fennsíkjairól vadászva jött új hazájába a Kárpátok szente vadászkánaánba. A vadászat nemzeti ősfoglalkozása volt népünknek, amit nemcsak élelemszerzés céljából, hanem bizonyos lovagi szabályok szerint harci készségének, ügyességének, bátorságának fejlesztésére űzött. Az ősmagyar, ha vadászott, soha sem vált vérengző farkassá, mint más alsóbbrendű népek. Büszke oroszlán maradt, amely csak annyit öl, amennyire múlhatatlanul szüksége van. A magyar nem fogta gyáván veremben a vadat, hanem lóra szökkent s szembe merészkedett a bölénnyel, jávorral, agyarassal, medvével és párviadalban győzte le, fektette porondra. A tradíciók, a fényes mult, a nagynevű ősök emléke követeli, hogy nemzetünk kivetkőzzön a környező népektől ráragadt elmaradottságból s a legelső és legkulturáltabb vadásznépévé váljon a világnak. Ezért küzdöttünk fél emberöltőn keresztül s ezzel a szent céllal kezdjük meg a második 25 évet, melynek küszöbéről Hadúr áldását kérjük egész nemzetünkre. Egy levél hatása írta : Íjlátray Gyula. Az idei tél egész borzalmával, térdig érő havával itt fekszik előttünk s alig van a szó nemesebb értelmében vett igazvadász, aki a minden eleségtől elzárt fogolycsapat nyomorán tőle telhetőleg segíteni ne igyekeznék ! A puha, selymes hópihéken keresztül még csak rátalál a búza- vagy rozsvetésre, hogy a zöld levélkékkel táplálkozzék, de jaj nekik, ha rájuk dermed a borzalmas tél 20—25° fagyával! Most bekövetkezett e szörnyű idő és minden fegyverforgató ember várjon megérdemli-e, aki nem nyújt a szánandó csapatnak védelmet, a vadász nevet?! „Lapunk“ már többször rámutatott, mi a kötelessége ilyenkor az igaz, a vérbeli vadásznak !! De aki nem járatja egyik vadászlapot sem, az szerezze be Nagy László „Vadászati Útmutatóját“ és olvassa el annak egész tartalmát és egész más színben fogja látni a vadászat világát! Különösen ily borzalmas, havas tél idején kétszeresen fontos a szárnyasvad gondozása, s amely vadásztársaság ily időben nem gondoskodik etetőkről, annak kezeiből a bérlet irgalmatlanul kiragadandó lenne! Ily időben kétszeresen kell gondoskodni a ragadozó szárnyas irtásáról is, mert e vérengző élő villám képes az egész csapatot kigyilkolni, ha nem nyújtunk szegényeknek védelmet! A Közigazgatási Hatóság hatáskörébe tartozik a nálunk előforduló kártékony négylábúak méreggel való pusztításának elrendelése is és ahol ez meg nem történik, ott ez pénzbüntetéssel volna sújtandó! Sajnos, nálunk csak rendeletek teremnek, de végrehajtásukról nem gondoskodik senki se. A napokban kaptam egy derék jóbarátomtól, egy elsőrangú vérbeli nagyvadvadásztól oly szívreható levelet, mely szívembe vágódott és könnyeim végigszántották arcom redőit! E telivér vadászbarátom fiatal csendőrtiszt korában az oláhoktól elrabolt drága Erdélyünk gyönyörű havasain hozta terítékre büszkeségünket, a csodásnál csodásabb zergebakokat; a sűrű vágások titok- 2